LOLA & FINCH
   

Fogalmam sem volt, hogy mi üthetett belém mikor kitaláltam ennek az ostoba játéknak ötletét. Elmém a rumtól részeg sofőrök hajtotta kisteherautók autópályájává vált, az információt nehézkesen szállították és nem, nem a kijelölt célpontot találták meg végül. Késő volt lehívni őket az aszfaltról, a cukorból kiégetett alkohol elég üzemanyagot biztosítottak nekik, hogy józan eszem rendőreit messze maguk mögött hagyják. Így ragadtam ámokfutásba a hold fényétől istennői bronzossággal csillogó Lolát a besötétedő tengerparton és arcomat beletartottam a nap lebuktával megjelenő esti szélbe.

Éreztem amint néhány vízcsepp lesiklik gerincem mentén és forró bőröm megborzongott a cseppek érintésére. Valami régóta szunnyadó, valami romlott és sompolygó dolog megébredt a még farkasom lakhelyénél is mélyebb odúban szívem mélyén és előrántottam megannyi diaképet ami kattogva vetítette életem élőképet formáló karaktereit, döntéseit, mozzanatait. Lola pedig elhibázta - nem is értettem hogyan hibázhatta el, de jól mulatva magasodtam fölé, hogy néhány édes simítással megmártózhassak őbenne. Ujjai hamar megtaláltak és csípőmtől felfelé haladva úgy olvasták le húsom domborulatait mint vakok Braille-írását. Farkasom elégedetten morrant száműzött zugából. Könnyen elfeledtem volna minden emberit és észszerűt ha ujjbegyei még egyszer bejárják ugyanezt az útvonalat.

- Miért, hallottál már rappelni? - motyogtam ajkaira két elcsent csók között, majd halkan kuncogtam és elhúzódtam egy kissé. Jobb kezemet nem emelhettem fel a nyirkos homokról, mert két tenyeremen Lola két füle mellett támaszkodtam, de állammal a megfelelő irányba bökve irányítottam arra a boszorkány tekintetét.

- Az alkaromra. Mindegyik olyan helyen van amit el lehet fedni és nem látszik a hétköznapokban. Hát, ez nem olyan lenne. Úgyhogy egy elég nagy elköteleződés. Már régóta szeretném... a többit meg majd meglátod... - az utolsó mondatnál lehajoltam és vállától felfelé haladva ajkammal bebarangoltam kulcscsontját és állát. Végül megtaláltam a füstös és csípős női száj domborulatát és addig a percig húztam az érzékek végtelen kényeztetését amíg még éppen vissza tudtam hívni a boszorkány után vágyódó testemet. Elhúzódtam majd a sarkamra ültem, a tenyeremre ragadt homok szinte dörzspapírként bántotta érzékennyé váló bőrömet. Lola méltatlankodására a rumtól kissé féloldalas mosolyra húztam a számat, majd játékosan széttártam a kezem. A szabályokat menet közben írtam át.

Lola visszahanyatlott a homokra, én a sarkamon ülve maradtam és egy nagy lendülettel érkező hullám megnyalta lábujjaimat. A nő finom álla a szikrázó égbolt felé emelkedett és eltakarta előlem vonásait. Keze ekkor kinyúlt felfelé és néma csendben követtem útját a Tejútig. Az előbb tekintetében csodáltam meg a pislákoló égitesteket, de most tükör helyett közvetlenül csodáltam meg őket. Imbolyogtak mintha csak porcukrot szitálnának odafent.

Egyszer elveszítettem a másik felemet.

Valami leforrázott, pedig a porcukor után nem öntöttek olvasztott vajat az égiek és úgy szakadtam el a Tejúttól, hogy még az ajkam is elnyílt. Persze, a nővérét, gondoltam és éreztem, hogy ez hazugság. Nem, azt már átbeszéltük. A lelkem mélyén tudtam, hogy nem a nővéréről volt szó ahogy nekem sem Nikko volt a másik felem - ha egyáltalán létezett ilyesmi. Elfeledkeztem a játékról és vártam, hogy Lola folytatja, de nem ez történt. Tess neve szinte érthetetlenül következett és megparancsoltam tagjaimnak, hogy Lola mellé hasaljak. A boszorkány úgy szántotta fel a homokot ahogy ecsete a vásznat, de nem értettem a képet melyet lefestette. Másik fele...? Féltékenység és aggodalom lobbant a mellkasomban.

Szilveszter éjjel előtt csak egyetlenegyszer használtam igazán az erőmet.

Ki volt a másik fele? Nem érdekelt már a játék, sem Tess, de még a boszorkányerő sem.

A gyerekkori legkedvesebb barátnőm beceneve Pixie, pedig még csak nem is tud a természetfelettiről. Tudtam, hogy igazság volt mert elmosolyodott. Már épp nyugodttá vált volna szaggatott lélegzetem amikor a következő mondatot elharapta. Szemöldök ráncolva figyeltem profilját, ujjaim akaratlanul is egymásba kulcsolódtak és kapaszkodót kerestek, ha mást nem hát érdes tenyerem kiálló bütykeiben. Engedelmeskedtem húzásának és azért olyan könnyedén és finoman mert nem voltam ura saját magamnak. Betapasztotta a szám egy igazsággal és esetlenül nyúltam a csók után mielőtt lemaradtam volna róla. Másik fele! A farkas finoman megborzolta marjánál szőrét. Esetlenül visszacsókoltam egy füstös hordó ízű csókkal, majd olyan gyengéden toltam el magamtól amennyire egy eltávolodás lehetett és most rajtam volt a sor, hogy az álla alá nyúlva figyelmét beborult arcomra irányítsam.

- Milyen másik félről beszélsz, Lola? - ugrált a félhomályban pontról pontra a tekintetem és hajlandó lettem volna íriszén keresztül felkapaszkodni elméjébe, hogy kiássam onnan a választ ha makacskodik. Hallgatásom egyértelművé tette: meg sem próbálom megoldani a játék rám eső találós kérdését ameddig meg nem fejtem ezt a mindennél jobban sürgető talányt.

LOLA & FINCH
   

Nem tudtam úgy átszellemülni festés közben, mint Lola, de gondolataim messze-messze elkalandoztak a kék horizonton túlra, a kontinensen túlra, míg ecsetemet öntudatlanul nem húzogattam a nedves vásznon. Később az ötlet abszurditásától késztetve nevetve karoltam át Lola vállát és igyekeztem lebeszélni, hogy nagy reményeket fűzzön művészi vénám kitapintásához, ám talán nem volt véletlen, hogy az alkonyati játékban rögtön a bőrömbe vésett tetoválások jutottak eszembe.

Pontosan emlékeztem arra a pillanatra mikor először álltam meg Keyaan Payne szellemesen Sorry Mom névre hallgató tetoválószalonja előtt. Azt gondoltam, legutoljára japánban, egy titkos bűnbarlang nem túl steril sörasztalán kaptam a bokámra a sárkányt, s az emlékek rohamszerű feltámadásával akaratlanul is összehasonlítottam az ott, még emberi orral befogadott szagokat, a folytonos zűrzavar hangjait és saját, sakétól eltompult testem sajgását. A falakon díszelgő grafikák egy olyan fantáziavilágba kalauzoltak el, melyet egykor saját életemnek mondhattam. Mint a pszichológusok Rorschach-tintafolttesztje, ezek is mély, a tudatalattimat megcsiklandozó alkotások voltak és villanásszerűen elém hoztak egy kihalt, szürke, februári tengerpartot, öcsém aggódó tekintetét, egy tomboló vihart, egy fogvillanást, a lázat, mely oly’ fojtogatóan tombolt a testemben hosszú időn keresztül és puha ajkakat, melyek megkeresték a szám sarkát és ráleheltek valamit, melynek láthatatlan jelét azóta is magamon hordtam.

Igen. A hátamra varrt matit nem láthattam azóta, hogy a valószínűleg óriások keresztezéséből megszületett tetoválómester tükörrel megmutatta a friss alkotást a bőrömön, de a jelkép eggyé vált Rose Harborral és a felvillanó képekkel amiket memóriám akkor vetített ki szemem belső falára amikor kinyitottam a szalon ajtaját. Eggyé vált a takonyszínű tengerparttal ahol először láttam az öcsémet. Az átváltozások fájdalmával. A csókkal amit Lola a vízben ringatózva a szám sarkára adott. Muszáj volt végighúznom ujjamat a boszorkány testén bikinifelsőjétől bikinialsójáig.

Meglehet, hogy valóban működött. Távol tartotta az ártó szándékú varázslatokat, mert most itt voltunk és a lapos apály hullámai úgy gördültek ki az elnéptelenedett part homokjára amint melegen és lazítóan legurultak torkomon a rum kortyai. Átadtam Lolának az üveget és a hátamra hengeredtem. Fürdőnadrágom már szinte teljesen szárazzá száradt az esti szellőben és ízlelgetve a nő válaszát a Tejút baldachinos mennyezetét fixíroztam.

- Én sem vágyom rá, hogy megtudjam a titkot - merengtem el a feledésbe merült részleten, az azóta felszívódott meteorológuson, az elmúló nyáron. Minél távolabb maradnak a boszorkányok a furcsaságaikkal, annál jobb nekem - nekem és Lolának. Nekem és mindenki másnak is. A gimis báléjszaka elég tragédia volt mindannyiuknak.

Hálás voltam amiért Lola nem firtatta a Leviatán vesztét. Mardosó bűntudatomat az alkoholba fojtottam és sejtettem már, hogy még egyszer már csak ökörhugyozáshoz hasonló vonalban tudnám megtenni az utat a bungalóhoz, nem beszélve a rádió helyes használatáról... Lola pedig mindig ráérzett arra, hogy mikor mit és mennyit szóljon, s kiismerte azt ahogy inkább csendesen elsodródtam a fodrozódó vizekről mik csak fájdalmat tartogattak mindkettőnk számára, helyette pedig pajkos játékot lobogtattam meg, minek ötletatyja inkább volt a rum mint a józan ész, az információmorzsák pedig emlékeim mauzóleuma.

Timmo. Tetoválás. Cápák. Úszás. Rose Harbor... Zsigerből húztam elő minden talányt, nem törődve azok nem létező logikai összefüggésével és úgy festett a füzér mint kannibálok emberi csontokból szőtt triumfáló nyaklánca. Hasra hengeredve felemeltem fejem a rumtól homályos hunyorgássá váló galaxisra és hagytam időt, hogy Lola találomra kiválassza a kakukkot a fészekből. Iménti vágyakozó pillantásából érthettem, hogy ő is épp úgy vágyott a maga győzelmére ahogy én - ám itt nem léteztek vesztesek.

Lehorgasztottam felfelé nyújtózkodó fejemet és követtem azt a nőies mozdulatsort amivel az oldalára hengeredett és ujjait úgy mártotta bele a grafitszürkévé váló hullámba mintha egy csillagoktól pettyezett tükörbe nyúlt volna, s mintha a sima felületet áttörve kihúzta volna minden kétségbeesésem feloldozó kenetét, majd végigcsepegtetett a tömjénből a gerincem mentén. Lábujjamtól felfelé haladva elöntött a libabőr érzése és ragadozói összpontosítással vártam a választ.

Több tetoválást is szeretnél még, nem csak egyet.

Tettetett sajnálattal beszívtam fogam között a levegőt és halk ciccegéssel csóváltam meg a fejemet. Mosolyba fulladt fintorral ingattam a kobakom jobbra és balra, majd kitúrtam egy vizes tincset a homlokomból, ezzel nem kevés homokot sodorva a szálak közé, majd finoman négykézlábig tornáztam magam és Lola fölé hajolva csókot leheltem járomcsontjára, majd a füle alá.

- Sose menj kaszinóba - súgtam a bőrére és kezemmel finoman a homokra fektettem mindkét vállát, majd vontatott lassúsággal ujjaim a bikinifelső zsinórjai felé indultak, felfedezőútjukon meg-megérintettek egy-egy érzékenyebb pontot a nő testén, majd megállapodtak a csomónál.

- Ne aggódj, nem fogok úgy kinézni mint egy brooklyni rapper - ajkam súrolta arcát és olyan puhatolózva érintette meg az övét amilyen óvatossággal az övéi leheltek rám tavaly nyáron az óceán vizében ringva. Szánk olyan volt mint egy füstös rumoshordó: csípős, fűszeres, szomjas. Csókot rejtettem kettőnk közé és a részegség érzékiségével megharaptam bársonyos bőrét, majd az izgalomtól szuszogva lassan elhúzódtam.

- Azt mondtad ideje volt, hogy végre meglepj valamivel, szóval te is meglephetsz négy igazsággal és egy hazugsággal - kerestem meg tekintetét amiben visszatükröződött a Tejút és a bikinifelsőt funkcióját ugyan már nem betöltve, de olyan tessék-lássék módon visszahúztam oda ahová egy divattervező egykor szánhatta, majd a késleltetett beteljesülés hevétől nevetve mosolyt villantottam Lolára.

LOLA & FINCH
   

Akkor én bizony nagy bajban vagyok. Egy örökkévalóságig bámultam Lola csokoládébarna tekintetébe. Túlságosan sok lehetséges válasz tolakodott a nyelvemre, hogy választhassak egyet mely legördülhet onnan. Értettem a fájdalmas utalást mely mögötte húzódott, értettem Wilmingtont, az anyai és nővéri házat. Tess-t és Heath-et. Megannyi mindent viszont mégsem, elvégre testvére elvesztése és édesanyja hátrahagyása után Lola talpra állt, megteremtette magának a mindennapi életet és körmeivel kaparta ki a halott földből a hozzá járó boldogságot... aztán a hamuból egyszer csak új élet fakadt. Sosem láttam Lolát magányosnak abban az értelemben ahogy én választottam a magányt és hittem benne, hogy az a csekélyke amit hozzá tudtam tenni ehhez a hivatással és vállalással teli élethez a boszorkányt némileg kárpótolta azért amitől megfosztották. Talán...

Akkor is így bámultam mikor megcsodálta a bálna csillogó permetét és kibukkanó hátát, fülemben ott csengett a naplementei szörfösök kurjantgatása. Minden érzékemet hipnotizálta az elültetett gondolat és nem hiányzott sem az előző esti rum, sem a sisakvirág, sem egyéb kábítószer ahhoz, hogy lerészegedve találjam magam a szeretett nő karjaiban akinek érintése felperzselte így is vörösen izzó tarkómat és nevetése gongként rezgetett meg bennem különös energiákat.

...az viszont rajtunk áll, hogy mit kezdünk ezzel. Hogy felülemelkedünk-e rajta. Te mit kezdtél vele, Finch? Megpördítettem magunkat és ezzel kis híján rátapostam a nő aprócska lábfejére a magam majdnem háromjegyű súlyával, de még idejében botladoztam át néhány talpszúró szálkán, hogy kikerülhessem. Jenice tekintete még a terasz túloldaláról is ezer szigonyt mélyesztett hátamba, de Lola csilingelő kacagása és saját boldog fuldoklásom szinte elevenen felfalta a rasztafonatos lány egész létezését is. A horgony a zsebemben pihent.

Még akkor is tánclépésekben vezettem magunkat az idő közben sötétségbe borult partszakaszon amikor a dobokat elpakolták, a bár gyertyáit és az olajfáklyákat kioltották. Lola ujjait a tenyerembe zártam és csupasz mellkasomra húztam, hol szívem nem akart csillapodni zakatoló dobolásából. Ágyunk mégis tágasabb és kényelmesebb volt mint amit a Whānau nyújthatott nekünk, így kiélveztem az ideiglenes luxus minden kényelmét.



Amint a golfkocsi végigdöcögött az útnak csúfolt aszfaltnyúlványokon, egy ideig még láttam a Leviatánt Smithers-zel és a legénységével a fedélzetén. Igyekeztem annyi ideig bámulni csak amíg nem környékezett meg az aggodalom, hogy Lola netán vágyódásnak veheti átszellemült pillantásaimat, s szinte hálás voltam az állandó széltől meghajlott pálmafáknak amiért elrejtették előlünk a mezőnyt.

- Igazán törődik veled - melengetett Lola szavaiban a kedvesség és butácska mosoly költözött szám sarkára. Smithers volt az egyetlen apafigura amely valaha kijárt nekem. Túlságosan szigorú mércével mértem minden cselekedetét ahhoz, hogy jó mintaként könyveljem el, ám megtiltottam magamnak, hogy utánabámuljak pocakos alakjának amikor a fedélzetre szállt. Magát igen rosszul tartó ötvenesként, ennyi plusz súllyal és nem annyira rejtegetett alkoholproblémáival inkább illett a szárazföldi csapatba mint a nyílt vízre, hogy az elemekkel küzdjön.

- Azért a kókuszmelltartóhoz így is ragaszkodnék - kontráztam rá Lola szellemes megjegyzésére mikor megérkeztünk és csípőre tett kézzel egy ideig csak a háborítatlan partszakaszt figyeltem. Megelégedéssel töltött el, hogy a rusztikusabb külsőbe csomagolt luxus is elnyerte tetszését és habár úgy gondoltam, hogy a számára tartogatott meglepetés majd feszült izgalommal töltött el, végtelen nyugalomban lépkedtem mellette alkaromat a vállán nyugtatva, míg a sziget görbülete fel nem tárta előttünk a festőkört.

Meg sem érdemellek! - mosolyogva öleltem magamhoz és hagytam, hogy öröme átcsordogáljon bőrén keresztül a sajátomba.

- Szerény viszonzása annak a jónak amit tőled kapok - csókoltam meg a strandruha alól előbukkanó bőrt és aztán nyakát is, majd a háttérbe húzódva hagytam, hogy belefeledkezzen a felállított állványok és betöltésre váró vásznak sakktáblájába. Mellkasom előtt összefont karokkal inkább az egyik fölénk hajló pálmafa törzsének támasztottam magamat. Az eddig a programra érkező nyaralókat instruáló férfi most összecsapta a tenyerét.

Úgy tűnik, csak ennyien leszünk. Biztosan nem akar csatlakozni hozzánk?

Számításba sem vettem, hogy a kérdés esetleg nekem szólhat, hiszen idő közben máris a hullámok szörfözésre való alkalmasságát méricskéltem, így csak Lola hangjára kaptam vissza a fejem a csoporthoz. Szemöldököm épphogy csak felszaladt és ajkam annyira nyílt el, hogy kicsússzon rajta egy ügyetlen "é" hang amely a meglepett "Én?" szeretett volna lenni, aztán a csillogó tekintetű boszorkányra sandítottam és némi térdrugózás és ajakrágás után beadtam a derekamat.

- Arról nem volt szó, hogy a saját fegyverem végez velem - szűrtem neki amint leereszkedtem az üres székre a jobbjára és bizalmatlanul lestem végig a felsorakoztatott ecsetek és festékek arzenálján - Vagy mondjuk úgy, hogy a meglepetésem visszalep engem.

Meglepően rövid és intenzív idő alatt kellett ráeszmélnem, hogy most az egyszer Lola szívének kellős közepébe sétáltam be és az ajkamra lehelt csóktól szinte megrebbentek azok a pillangónak csúfolt éjszakai molylepkék amelyek tavaly májusban annyira vadul elevenedtek meg első találkozásunkkor. Igen, a sors úgy alakította, hogy életem egyik legnyomorúságosabb és legkiszolgáltatottabb pillanatában, mikor az erdő idegen volt és nem otthon, Lola a maga legtermészetesebb közegében lelt rám és most habár én csábítottam el magammal az óceánhoz, mégis az ő világába léphettem be. Éhes tekintettel hagytam, hogy ujjai vezessék az ecsethez túlságosan ormótlan és érdes ujjaimat. Talán épp így simította arcomra a holdvízzel teli kendőt. A festmény talán gyerekes volt, a pálmák megfestésénél egyszer véletlenül a kékbe dugtam a lószőrt a zöld helyett és mikor a boszorkány cinkosan festéket kent el az orrom hegyén a száradó vásznat lelöktem a helyéről és így még ujjlenyomataimat is tartalmazta... de olyan játékos szerelemre hívott, hogy én sem voltam rest némi festékes vizet fröcskölni ellentámadásul. Természetesen jóval hamarabb végeztem a munkának és alkotásnak sehogy sem csúfolható produktummal, s egy ecset végét rágcsálva a horizontba feledkeztem. Hiányoztak belőlem a művésziességre csábító tulajdonságok, helyette fantáziámmal ott jártam ahol a nagy kékség eggyé vált az égbolttal.

- Tudja, hogy az orra festékes? - sétált el a hátam mögött az oktatónk. mire zavartan kihúztam fogaim közül az ecsetet és először nadrágomba töröltem a végét, majd utána kaparni kezdtem az orrom hegyére száradt temperát. A szemem sarkából lopva Lolára sandítottam és a Whānau feldíszített testére gondoltam. A tenyereinkre. A csókokra amelyeket a létrára ültetve csentem el a nőtől. Reméltem, hogy tudja, hogy közös titkunkat juttatta eszembe.

- Nem mondhatod komolyan, hogy haza szeretnéd vinni - nevettem el magam olyan öblösen, hogy kis híján leestem a székről és átfontam karommal a derekát amikor odahajolt a vásznamhoz. Természetesen az övé merőben máshogy festett - például ragaszkodott az instruktor által adott támpontokhoz és három különféle árnyalat helyett nagyjából háromszázat használt.

- Találok rá módot, hogy hazavigyük őket - ígértem szelíden, majd míg Lola csomagolt diszkréten kifizettem a különös illatú fickót és visszatértünk új faházunkhoz. Biztosan valami természetfeletti szerzet volt ez is, tűnődtem akkor is amikor épp ötvenedjére húztam ki magam a homokra, hogy a mártózás után megint megszáradhassak. Lola bőre szinte szemtelenül hamar váltott sötétebb árnyalatokra és csupán két napozással töltött délután után máris lefaragott kéthetes előnyömből. Lefogadtam volna, hogy a hazaúton már szinte helyi félvérként engedik majd át a biztonsági kapukon.

Lola visszatért a faházba én pedig alkaromat a fejem alá dugva hunytam le szemem a narancssárgává változó égbolt alatt. Szemhéjaimat mint egy garázs ajtaját húzták le láthatatlan kezek és zártak néhány perces szendergésbe, míg farkasom érzékeny füle nem jelezte a nő visszatértét. Álomittasan tornáztam fel magam törökülésbe és csak akkor ocsúdtam fel mikor ismerős dugó pukkant bele a háborítatlan tengerparti estébe. A farkas tartózkodóan kapta fel a fejét - szinte rettegett az üvegtől és mindentől mi legutóbb utána következett.

- Azt mondtad ettől otthonosabban érzem magam - húzódott pimasz félmosolyra a szám és türelmetlenül vártam, hogy Lola egyenesen az üvegből gurítsa le az első kortyot, majd talán a kelleténél gyorsabban magamhoz vettem és adagja kétszeresét tüntettem el egyetlen hatalmas levegővétellel. Az alkohol csurgó hanggal omlott vissza a nyaktól a fenékre. Melege torkomat marva ért el gyomromig.

- Azt gondoltam nem akarok sztereotipizált lenni… Nem akartam lelombozni az illúzióid - aztán gyorsan hozzátettem - Amikor először nálad jártam. Egy pocsék kifogással csak azért, hogy felkereshesselek.

Kinyújtóztattam lábaimat majd felhúztam térdemet. Felpuhult ujjbegyemmel végigrajzoltam a sárkány körvonalát a vádlimon és nyugati égbolt felé rebbenő sirályokat figyeltem. Nem sejthettem, hogy Lola füle meghallja-e a csendes golfkocsit ami meghozta a személyzetet, kik gyorsan letették fémfedővel letakart vacsoránkat a teraszra, majd hang nélkül tovább is álltak a következő házhoz amely oly' távol esett a miénktől, hogy nem tudhattuk egyáltalán lakik-e benne bárki is.

Viszonylag sűrűn és felnőtt férfihoz illő bölcsességgel éhgyomorra emelgettem a rumosüveget, míg valamennyi izmom ellazult és az első csillagok mellé társul szegődött a többi. Kézfejemmel megtöröltem a szám sarkát és az idáig tartó beszélgetés - főként második találkozásunkról - egyszeriben megszakadt.

- ...aztán azt hiszem soha a büdös életben nem tudtam meg, hogy mire volt jó szentelt olajjal kenegetni a kikötőmet, de jobb is így... ebben a felnőtt Disney Landben... Azt sem tudtam mit csinálok, azt az egyet viszont igen, hogy ha elfogadod a meghívást, életem első randijára megyek veled.

A hullámok kirohantak a partra és beborították lábfejemet. A fent megjelenő hold szinte majdnem teljesen kikerekedett már. Valami természetellenes motozás csordogált el fülkagylómig. Kissé oldalra fordítottam fejem, hogy fülem a faház irányába állhasson, de a mocorgás megszűnt. Talán már berúgtam, nyakaltam le még egy kis rumot, de még le sem nyelhettem amikor gépies hang berregett fel. Felrúgtam magam a homokból és az üveget Lola kezébe nyomva kissé imbolyogva elkocogtam az építményig és bontatlan csomagjaink közül kitúrtam a rádiót.

- Finch... Finch...? Itt vagy...? - szólított a szárazföldi csapat irányítója és megnyomtam a megfelelő gombot, hogy elküldhessem a választ.

- Mi az?

- A Leviatánt havária érte. Eltörött az árboca.

Lesújtva sétáltam ki a teraszra és hasztalan kerestem a mezőnyt jelző színes pontokat a sötét horizonton. Még nem értek el idáig.

- Mulasztás? - kérdeztem vissza jó tíz másodpercnyi szünet után. Ez annyit tett... Az én hibám?

- Ütközés. A csapatot most mentik.

Nem válaszoltam.

- Vége - tette hozzá a férfi kissé bizonytalanul.

- Vége - erősítettem meg, majd a rádiót visszadugva a helyére újra átszeltem a homokfövenyt, hogy visszataláljak Lola oldalára. Az ezüsthíd reszketett a vízen.

- A Leviatán kiesett a versenyből - előztem meg kérdését és az üvegért nyúltam - Mekkora pazarlás... - mormoltam a bajszom alatt, aztán valamivel tisztább tekintettel a nőét kerestem.

- Elmondok neked öt tényt magamról amit még sosem tudtál - nyúltam át a kettőnk közötti légen és ujjamat végighúztam a hasán a bikinialsó anyagáig, majd onnan újra felfelé - Az egyik hazugság. Ha kitalálod melyik hazugság akkor kérhetsz tőlem valamit. Akármit. Ha nem... - ujjam megtalálta a bikinifelső anyagát és kissé megrántottam a textildarabot - Akkor én kérek tőled valamit. Már tudom is mit.

Ha nem ellenkezett akkor mosolyt villantva folytattam.

- A legjobb barátomat Timmo-nak hívták.

Ez idáig igaz volt. Timothy O'Brian a legpofoznivalóbb alak volt akivel valaha összesodort a sors.

- Már csak egyetlenegy tetoválást szeretnék és utána soha többet egyet sem.

Keyaan Payne matija után, mely a gerincemen nyugodott már lassan körvonalazódott bennem a terv melyet már csak kiérdemelnem volt szükséges.

- Egyszer egy fehér cápa kettéharapta a szörfdeszkámat Fokvárosban - ez méteres hazugság volt ám a javából, hiszen annyira még nekem sem ment el az eszem, hogy a cápazászló kifüggesztése után a vízbe merészkedjek.

- Tizennyolc évesen sportösztöndíjat nyertem.

A boldog békeidők... anyám repesett az örömtől mikor a postás kihozta a levelet.

- Ha nem ismertelek volna meg Rose Harborban akkor már rég elhajóztam volna.

A csillagokat bámultam amint hasra hengeredtem és az alkohol gőzzé forralta minden megmaradt agysejtemet.

- Nos? Mindegyik abszurd de csak az egyik hazugság...

LOLA & FINCH
   

A Leviatán kihajózása óta a farkas először lehetett szabad. Letépte a nyílt óceán rabláncát és íriszeben keresztül halálra készen nézett szembe Jenice-szel. Ebben a pillanatban ő volt az úr. Ezzel valójában azt is megmutatta amit a születésnapomon kapott telefon óta kényelmeseb a feledés rétegei alá csomagoltam: mindig... vagyis még mindig a farkas volt az úr. Most. Rose Harborban. Talán még a Leviatánon is.

Ha Lola a maga megkönnyebbülést hozó érintésével nem von magához, ha nem tartózkodik ott a bárban velem együtt, Jenice-ből talán nem sok minden marad, bármilyen jól is forgatta ujjai között rugós zsebkését. De ha nincs Lola, nincs horgony amit ellophatott volna.

Habár segítettem eligazodni a frissensültek és egzotikus, kis napernyős koktélok felhozatala között, valójában még mindig Lola volt az aki átvezetett engem megannyi ismerős és ismeretlen vacsorázó emberáradatán és a csendes, alkonyati vizek felé kormányzott engem. Magam elé engedtem a lépcsőn mely visszavezetett minket a langyos homokra, annyi tányért és evőeszközt próbálva egyensúlyozni amennyit csak magabiztossággal el mertem venni tőle. A hullámok morajlásával a farkas szunnyadni tért, a dobok éle eltompult. Nem bántam, hogy a földön töltjük el első vacsoránkat ebben a csorba Paradicsomban és annyi titkos, vágyódó és tépelődő pillantást vetettem a nő lebarnult profiljára amennyit csak máglyán égő lelkiismeretem megengedett számomra.

Ösztönösen hajoltam a nő felém nyúló érintése után, hogy lecsökkentsem a távolságot ujjai és testem között, de kérlelve kapaszkodtam bele melegséget sugárzó mahagóni tekintetébe.

- Mindenkit a múltja határoz meg - mertem ellentmondani, de a bátorságom valahogy csak futni tudott a szavak után és talán utol sem érte őket igazán - Ez az élet törvénye.

A farkasfalkában is megszeghetetlen szabályok diktáltak, ez talán még összeegyeztethetővé is vált az elkerülhetetlen sorsba vetett bizonytalankodó hitemmel. Lola jósága mézként csurgott végig valamin amit én magam hervasztottam le. Nem a múltad határoz meg téged. Nem kell megóvnod semmitől. Nem fogsz vele bántani. Nemek sorozata, de mázba vonta az igazságot amit tudtam, s végül megadó sóhajjal - épp egy időben az ő szintén kövéren kiszusszantott levegőbuborékja után - segítettem közelebb húzódnia és vállát átkarolva csókot leheltem halántékára és a szája sarkára.

- Lola, te több vagy mint a boszorkányképességed - mormoltam barna bőrére. Épp annyira nem győzhettem meg, hogy saját szemeimen keresztül lássa önmagát ahogy én sem kértem a megelőlegzett feloldozásból. Engem nem lehet feloldozni, néztem a horizontot, akkor többé már nem a múltam határozna meg.

Feje nem sokáig időzhetett ingemen pihenve, mert a játékos bálna belecsobbant az ólmos szavak közepébe és ezernyi cseppé robbantotta szét őket. A permettől csillogó légoszlop tökéletesen jelölte helyét és néhány kint marad szörfös belerikoltott az óceán végtelenségébe. Felsegítettem magunkat. A bálna csakhamar unalmassá vált az elragadtatáshoz képest amely Lola arcára mennyei ragyogást gyújtott. Mámorosan vizslattam a szeme körül megjelenő nevetőráncokat, ajkának lágy suttogását.

- Februártól májusig - válaszoltam de a kérdés bagatell dolognak tűnt egyszeriben - Fokvárosba májusban érkeznek... korán a klímaváltozás miatt.

Mit beszélek?, sejlett fel a józanító kérdés, de nem tudott kirángatni a szerelem delíriumából.

- Vacsora után táncolsz velem?

Nem tudhattam milyen válaszra számíthatok, elvégre saját magamat leptem meg legjobban a kérdéssel. Én? Táncolni? A kép is mulatságosnak tűnt, de aztán Lola már meg is ragadott, átvont a homokfövenyen és újra megmásztuk a lépcsőket a dallamok irányába, tüntetően rá sem nézve a bár és a pult mögött álló lányok felé.

- Akkor én mit mondjak? - tört ki belőlem az őszinte nevetés, majd némi ügyetlen keresgélés után, hogy pontosan hogyan is kellene megfognom a kezét, vagy inkább a derekát, vagy talán mégis a kezét... megmozdultunk a zenére. Nem tudtam, hogy hányszor léptem apró lábára és hányszor voltam képtelen bármilyen elfogadható bocsánatkéréssel előrukkolni a fuldokló nevetés közben, hogy hányszor vezettem neki magunkat egy nálunk sokkal előnyösebben mozgó párnak... Igen, a vacsoránk már rég a sirályoké lett mire a zenekar úgy döntött, hogy a takarodó jeléül egy egészen lassú dalt játszanak el és a fáklyák kioltása után már csak a csillagok fénye jelölte az egészen a bungalóig vezető táncparkettet. Dudorászva vetettem be magam az idő közben elrendezett ágyba és mikor reggel szemem először felnyílt, mosolyogva néztem a széltől lengedező baldachint. Boldog voltam.

A terasz zsongását még az élénk szél sem nyomhatta el teljesen. Bölcsen inkább egy félreeső zug felé tereltem Lolát, hogy békességben fogyaszthassuk el első, végre igazán közös reggelinket a szigeten. Jó néhány üresre kanalazott passiógyümölcsöt halmoztam fel a tányéromon mire valahol megszólalt a hangosbemondó.

- Ha meggondolnád magad...

- Jó szelet, kapitány! - ragadtam meg a Kraken jobbját, de nem csak azért, hogy beléfojtsam a felesleges szavakat, hanem mert tiszta szívből reméltem, hogy elsőként halad át a vízre festett célvonalon.

- Kisasszony... örültem a szerencsének - lehelt szúrós csókot Lola kézfejére, figyelembe sem véve, hogy Lola akarja-e azt avagy sem, aztán a kikötő felé vezető fapallókat falva máris parancsokat harsogott a helyüket még nem elfoglaló legénységnek. A terasz zsúfoltságig telt emberekkel, a szárazföldi csapatok is beüzemelték rádióikat és a rajtot jelző pisztolydördülés után a színes vitorlák befogták az óceán felől érkező szilaj fuvallatokat. Átengedtem Lolának a távcsövet amivel egy ideig még követhettük a vetélkedő vitorlások raját, majd az első ütközés után inkább kézen fogtam a nőt és olyan csendben vontam magam után a teraszról mintha meg kellett volna szöknünk a bámészkodók elől. Talán így is volt.

- Szentimentális szamár - mosolyogtam a boszorkányra és a csomagjainkkal várakozó golfkocsi irányába tereltem utunkat - Mindig úgy búcsúzkodik mintha minden vízre szállása az utolsó lenne, pedig esküszöm sokkal fiatalabb annál mint aminek kinéz. Egyszerűen csak megette a fiatalságát a nap.

Mi a szárazföld felé vettük az irányt, Smithers és a többi tengerész egyenesen a nyílt óceánnak rohant. Lopva hátralestem vállam fölött amint a sofőr megindult következő szállásunk irányába. Lestem a horizontot, hátha megláthatok rajta valamit.

Megosztottam Lolával, hogy a sziget túloldala annak nehézkes megközelítése miatt sokkal elhagyatottabb volt. A házak megritkultak, ezzel egyetemben a kátyúk megsokasodtak az aszfalton és az utolsó jó pár száz kilométeres inkább magam cipeltem el a bőröndöket a bungalóig minthogy a golfkocsi tengelytörést szenvedjen. Kíváncsian lestem arcát mikor a fa tákolmány lassan körvonalazódni kezdett a pálmafák között és tagadhatatlanná vált, hogy pontosan a viskó és nem valamilyen, az előzően hasonló luxusapartman felé haladunk.

- Üdv a teremtés tenyerén - tettem le a csomagokat a bajszom alatt somolyogva és magam elé engedtem a nőt a lépcsőn, hogy elsőként ő fedezhesse fel új otthonunkat. Csak én tudhattam, hogy az ajtó nem egészen azt rejti amit a hervasztó külső takart.

- Mondtam, hogy van egy meglepetésem - kezdtem időt sem hagyva, hogy megnézhessen odabent mindent - Keress valami olyan ruhát amit nem sajnálsz. Van egy szűk óránk odaérni.

Reméltem, hogy nem talál ki nyomós indokot amiért nem jönne el szívesen a titokzatos kalandra, így - én magam fürdőnadrágban - megvártam a teraszon és rövid tájékozódási szünet után déli irányba kezdtem gyalogolni a véget soha nem érő partszakaszon. Az úticél talán hamarabb leplezte le magát mint a faház, de a félkörben kihelyezett festővásznak hívogató látványa helyett újfent Lola profilját fürkésztem és szeretetteljesen kissé szorosabbra vontam válla körül a karom. A programon nem volt mit magyarázni: néhány nyaraló már kiválasztott magának egy tetszőleges helyet a félköríven és a kihelyezett ecsetek közül válogattak, középen egy instruktornak látszó férfi pakolászott.

LOLA & FINCH
   

Amikor elhagyott a józan eszem a farkasra mindig lehetett számítani. Nem sokaknak volt olyan fájó és parancsoló igazságérzete mint amivel engem ajándékozott meg a sors, de mindez eltörpült a bestia ösztönei mellett. Ő volt az aki talpra ugrasztott és a pulton megrezdültek a poharak, ő nézett pupillámon keresztül Jenice merev arcába, ő morgott kérlelhetetlenül mellkasom mélyéből. Védelmező mechanizmusának elég volt egyetlen aprócska fenyegetés, hogy Lola és a pultoslány közé vesse magát.

Jenice ismerte azt a Finch-et akit Lola nem, és ismerte annak kiszámítható pulzálását: a ahogy a dagályt biztosan az apály váltotta fel, úgy megérkeztem a bő vízzel és elmentem ki tudja hány holdtölte után, hogy aztán a hurrikánszezont megint itt vészeljem át. Ez pontosan abban az időben történt mikor már a földközi-tengeri hajósiskolát magam mögött hagytam, a Whānau megépült és első éveit töltötte a tengereken, s még nem indultam meg az Indiai-óceán felé... a biztos vesztembe.

De vérfarkassá váltam Ashok szigetén, azóta eltelt másfél év és a farkast nem érdekelte, hogy Jenice és én jó néhány üres rumosüveget hagytunk már magunk után, vagy épp egymás társaságával enyhítettük a magány óráit. Ő Lolához volt lojális - akkor is az lett volna ha én nem vagyok, de kettőnk hűségével kellett most farkasszemet néznie Jenice-nek. Tűzhal létére meglepő rezzenéstelenséggel állta a sarat.

A farkasnak elég volt megéreznie ujjaim között Lola kétségbeesett szorítását és átvette az irányítást. Egészen úgy csapott le értékeim és izmaim uralmára ahogy régen a teliholdas éjszakákon tombolásával eltörölte emberi valómat és állattá tette emberi részeimet is.

Lola hangja nem érhetett el hozzám, de tenyerének simítása a vízfelszín alatt fuldoklóért kinyúló kézként jelentett kiutat. A levegőt telítette a pézsma édeskés bukéja és Jenice épp a megfelelő pillanatot választotta arra, hogy elém dobja a horgonyt. Talán ha épp mást emel el tőlem, a pénztárcámat, netán az irataimat, hát a fán keresztül vetem magam rá és a bestia a maga egyszerű mérgénél fogva marcangolni kezdi. De tudta nélkül kipofozott a lila ködből és amint a fémtárgy megint a tenyerembe simult a bestia visszavonulót fújt és engedte, hogy lerobogjak a lépcsőn és magam mögött tudjam a dobok zajától izzó bárt. Homok. Tenger. Só. Veszély. A farkas pontról pontra ugráló pofonegyszerű gondolkodása az átváltozás közeledtét jelezte. Lola. Pánikszerűen pattogó pillantásom a vízen tükröt festő csillagok és a lobogó fáklyák vibrálásán át megtalálták a boszorkány mahagónifa tekintetét és többet el nem eresztették, mintha varázslat bűvölt volna meg. Ajka mozgott, de hangja csak akkor ért el hozzám mikor már rég kiejtette a szavakat. Finch! Nézz rám. Lélegezz. Szívem faltörő kosként ütötte bordáimat és szinte nem maradt hely friss oxigénnek e könyörtelen kalapács mellett. Szusszanva gyűrtem le egy korty levegőt. Csak sokára jutott el a tudatomig, hogy Lola két tenyere átforrósodott arcomat fogja megnyugtató keretek közé, bőrén át hűs enyhülés csordogált egyenesen lángra gyúlt agyam redői közé. Az egyszer már megtapasztalt mágia rohamosan vágtatott végig fejem búbjától a homok alatt rejlő lábujjaim felé és a horgonyt görcsösen markoló ujjperceim mintha engedtek volna szorításukból.

Homlokom a boszorkányét érintette és a farkas ekkor visszavonulót fújva összegömbölyödött lelkemben. A csillagok fénye tűpontossá élesedett és a dobok hangosabban, vidámabban verték a tamtamot. Az emberek nevettek - talán semmit sem érzékeltek abból a veszélyből ami az imént épp mellettük készült előrobbanni.

Viszonoztam Lola ölelését és vállára omló hajában kerestem rejtekemet. A mardosó lelkiismeret furdalás kőként nehezedett gyomromra és jóindulata túl nagylelkűnek bizonyult annak tudatában, hogy igazság szerint itt sem kellett volna lennem tegnap este. Valóban egy ital után vissza kellett volna mennem a bungalóba és akkor talán nem késem le a boszorkány megérkeztét. Az árulás a farkast is érintette. Nem tartozott ekkora védelemmel azok után, hogy jó huszonnégy órával ezelőtt még sisakvirággal igyekeztem kitörölni puszta létezését.

Eltávolodva komoran fürkésztem Lola felderülő arcát és csupán annyi telt tőlem, hogy biccentettem és követtem az étkezőterasz szabad ege alá. Az iménti baljós pillanatokat függöny mögé szuszakolva segítettem neki eligazodni a karibi konyha felismerhetetlen vagy épp meglepően ismerős fogásai között, majd a gőzölgő meleg ételek és nem kevés friss gyümölcs ellátmányával felszerelkezve megkerestük a legtökéletesebb helyet a szinte teljesen kihalt tengerparton. A napnak csupán halovány pírja maradt a nyugati horizonton és a kint éjszakázó hajók felkapcsolták fényeiket. Valahol egy Zodiac robogott, hogy a partra szállítsa a mulatozni vágyókat.

Legyűrtem két falatot, majd elfordultam az ételtől és kétségbeesetten kutattam Lola pillantása után. Ujjaim között megint ott játszott a horgony.

- Sajnálom - törtem meg a halkan loccsanó hullámok csendjét és szünet állt be - Amikor elvittél Wilmingtonba tudtam, hogy miért lesz nehezebb feltárnom előtted a múltamat és csak még inkább megijesztett az a bátorság amivel bevezettél a tiédbe.

A farkas kinyitotta szemét belsőmben és igazságérzete faját meghazudtolva dorombolt.

- A te múltadban nincs semmi ami bánthatna. Téged megsebzett, de engem nem érhet el. Az én múltam nem csak engem bántana, de téged is - néztem mélyen a szemébe - Nem akartam a nagylelkűségedet azzal meghálálni, hogy olyasmit tárok fel előtted amiről tudom, hogy fáj. Nekem is fáj.

Az eddig még soha ki nem mondott szavak súlyát talán a víz játékos csobogása, talán a dagadó hold felé kúszó karibi zene, talán a mellkasomban duzzadó fogyhatatlan szerelem tompította, de minden mondat után mázsás súlyok tűntek el a vállamról.

- És ne légy ilyen jó: tegnap képszakadásig vedeltem a rumot, mert nem tudtam egy ital után megállni. Az előbbi jelenetet elkerülhettem volna, ha megverekszem a csontvázaimmal. De nem a múltammal való árnyékbokszolás miatt hoztalak ide. Van bennem önzés és tudom, hogy ez mindenkinek nehéz... de nem ezért vagy itt.

Lebámultam a tányéron halomban álló malacsültre.

- Köszönöm... - a malacsültről a fodrozódó vízfelszínre siklottam és átnyúltam a boszorkány kezéért - ...hogy türelmes vagy hozzám.

A parttól néhány száz méterre függőleges vízpermet oszlopa tört a magasba. A szusszanás még a partról is jól hallható volt - talán a vérfarkasérzékekkel nem rendelkezők számára is. Felkaptam a fejem és felsegítettem a homokról Lolát. A vízfelszín csíkja felpúposodott és permet megint megjelent. Cseppjei prizmaként ezer színűre változtak a lemenő nap utolsó fénnyalábjaitól.

- Hosszúszárnyú bálna - szólaltam meg boldog döbbenetben, majd elszakadva a látványtól újra Lola arcát kémleltem. Félelemben és reménykedéssel. Kezembe vettem kezét és a tenyerébe csókoltam.

- Vacsora után táncolsz velem?

LOLA & FINCH
   

A félig száraz és félig nedves homokon fekve Lola mintha emlékeim bárányfelhőkre hasonlító foszlányaiból egyszeriben a való életté színesedtek volna. Az ujjait körülölelő átlátszó víz megszólalásig hasonlított arra az álomképre amit szeretettel és vágyakozással dédelgettem lelki szemeim előtt. Haja még sötétebb árnyalatban tapadt víztől csillogó vállára és meglepően könnyűvé vált meggyőznöm magamat, hogy a boszorkány nem most fürdőzik először a karibi langyos habokban, de Aphroditéként egyenesen belőlük született és jobban otthona ez a paradicsomi táj mint az enyém.

Szelíd szavai ott visszhangzottak fülemben és együtt csobbantak a lustán kigördülő hullámokkal: remélem, egyszer majd megismerem ennek a tinédzsernek a teljes történetét. Bár mi sem állhatott volna távolabb attól mint amihez bátorságom lett volna, a nő tudtán kívül épp olyan közel merészkedett ehhez a történethez amennyire még soha ismeretségünk során. Tudtán kívül... nem... Lola sokkal okosabb volt annál és ostobaság lett volna tőlem így alábecsülnöm briliáns és sokat érző lényét. Lola mindent megfigyelt, elraktározott és főként emlékezett, ezzel pedig vállaltam annak rizikóját is, hogy természetes közegembe elhozva akaratlanul olyasmiről is lerántom majd előtte a leplet amit nem szándékoztam.

Ó, mennyire is a lényegre tapintottam ezzel a felismeréssel, még ha csak az este folyamán ütött is szöget a fejemben annak elemi ereje.

De most csak a fejemet biccentettem oldalra és hunyorogva gyönyörködtem Lola víztől fényes alakjában. Szívem erőset dobbant mellkasomban.

- Talán több volt annál... - újabb mintát rajzoltam a homokba mutatóujjammal, ezúttal egy tavasszal nyíló erdei vadvirág sziluettjét ami Lola faháza körül nyílt, utána egy farkas inkább lóra hasonlító esetlen formáját - Sorsszerűség

Az imént elrobogó Zodiac gumicsónak kicsiny hullámai ekkor elérték partszakaszunkat és a megduzzadt víz egyetlen nyalintással letörölte a virág és a farkas körvonalait mellőlem, egyúttal nyakig beborított a hűsnek ható, homokkal kevert tengerrel. Az idő egyszerre tűnt elfogyaszthatatlannak és robogónak amint Lola kérésére minden lehetséges programot készségesen ismertettem, a szörfözéstől az elszabadult házisertések etetéséig és telhetetlenül arra gondoltam, hogy sokkal de sokkal tovább nyújtózkodhatna ez az édes vakáció. Egyhamar vissza sem kellene mennünk Rose Harborba. Talán Charlie-nak igaza volt és még az átváltozás is elviselhetővé válna egyedül... Megszöktethetném Lolát, kitéphetném nevelt gyerekei karjai közül, magamat pedig a falka kötelékéből és még a nevünket is elfelejthetnénk, miközben az idő máshogy telne mint Delaware-ben.

Mutatóujjam köré hurkoltam egy nedves hajtincset Lola sörényéből amint az úszást hátrahagyva mellém húzta magát és halványan elmosolyodtam, még ha nevetését nem is tudtam viszonozni.

- Félnék, hogy nem éreznéd jól magad - válaszoltam a viccre feleletképtelenül, majd hagytam, hogy a hajszálak göndörödve pörögjenek le ujjamról, helyette pedig átöleltem vállát. Bőrünk szinte azonnal forróvá vált és felfedeztem egy halovány, de már szemmel jól látható árnyalatkülönbséget Lola tónusában. Bőréről mélybarnán csillogó szemeire emeltem tekintetemet és terveimtől elégedetten eltelve vigyorodtam rá.

- Páros tetoválás - húztam végig hasán a mutatóujjamat és egyenként lerajzoltam nevem láthatatlan betűit - Eff, í, enn, cé...

A délutánt elmosta a langyos óceán, a pálmalevelek között susogó meleg szél, a homokból kikandikáló kagylók és a kihalt partszakaszt öblösen betöltő nevetés. Fáradhatatlanul rohantunk vissza a hullámok közé, majd feküdtünk vissza a nap alá és mire a nap a horizont felé kezdett el araszolni és igazi művészként legszebb színeivel festette meg az eget, ajkam kicserepesedett a sótól és hajam keménnyé vált a víztől. Mintha csak gyerekkori barátot fedeztem volna fel a nőben és a gyermekkor mélységénél és felszínességétől fogva az idő szárnyakra kelt. Ajkam lángolón lakatolódott Lola szájára, testére fontam testemet és a világ szeme elől elrejtőzve szabadabbnak éreztem magunkat mint eddig bármikor. Nem kellett aggódnom, hogy mikor leshet meg minket Tess vagy Heath, hogy Nikko mikor toppan be hívatlanul a hajóra, hogy munkaidőben hogy lophatok egy édes érintést úgy, hogy beosztottjaim figyelmét elkerülje... Ezen a szigeten senkit nem zavart volna ha épp a parton gabalyodunk egymásba sürgetőn, vagy a bungaló tárva hagyott ablakain keresztül a libbenő baldachin az égnek repteti mámoros sóhajainkat. Minden a miénk volt és mi senkié sem voltunk.

A parton sétálva a vállamra simuló ing alatt bőröm szinte napkollektorként gyűjtötte össze az egyenlítői sugarak melegét és sugározta át a langyossá váló estébe. Talpam nem sokáig maradt tiszta a zuhanyt követően, lábujjaim közé máris a hűlő homok simult és keresztre feszülve próbáltam hol a lemenő napot, hol Lola egészségesen csillogó arcát csodálni, mely kettő szinte egymással versenyzett szépségükben. Megrészegültem a nő egészségesen csillogó arcára kiülő könnyed boldogságtól. Megannyi félelemben leélt hónap után, abban a hitben gyötrődve, hogy hasztalan próbálnám boldoggá tenni a boszorkányt, most e démonok sikítva menekültek szét és egy év alatt először éreztem úgy, hogy tévedtem.

- Azt sem teljesen értem, hogy hogyan kerülhettünk külön szállásra - oszlattam el alaptalan aggályait ahogy feje a vállamhoz simult és ölelve magamhoz szorítottam - Amúgy is pakolnunk kell, holnap a rajt után átmegyünk a sziget másik felére. Ha eddig a paradicsomban érezted magad akkor várd ki amíg meglátod a túloldali partokat.

A bár és a reggeliző lodge felől már lassan szivárgott a dobok adrenalinpumpáló dobogása, ám túlságosan belefeledkeztem andalgásunkba, hogy időben eltereljem magunkat a fa terasztól. A lépcsőn felkapaszkodva elkomoruló ábrázattal pásztáztam a szögletes szigetből álló ivót. A nekünk háttal álló lányokban Jenice-t és Keearát ismertem fel. Pedig Ravi lenne ha a soros ha tegnap ők pultoztak... feszültségemet leplezve az alsó ajkamba haraptam és vonakodva ereszkedtem le az egyetlen szabad ülőhelyre. Nagy levegőt véve Lolához fordultam, hogy finoman terelve inkább ejtsem az aperitif ötletét és egyenes úton a vacsora felé tereljem, de Jenice fonatai átröpültek a válla fölött ahogy megpördült a sarkán. Fogai világítottak sötét bőre mellett, ám azonnal le is hervadt kaján vigyora ahogy megpillantotta Lolát. Kezében máris ott volt talán éppen az a két pohár amiből tegnap a rumot fogyasztottuk, majd a jócskán megcsappant mennyiséget tartalmazó üvegből kettőt töltött - egyet magának, egyet nekem. A farkas felborzolta szőrét és a pult alatt ujjaimat Loláéba fontam, hogy felhúzva azonnal eltávolítsam a bár közeléből. A bestia farkasszemet nézett Jenice-szel.

Késő volt. Villám cikázott át rajtam és megsemmisített. A levegő megszűnt áramolni tüdőmben és mielőtt felocsúdhattam volna a farkas máris talpra ugrasztott, felső ajkam elemi ösztöntől vezérelve görbült.

- Ne! - támaszkodtam meg a pulton és csillapíthatatlan remegés kúszott fel a gerincem mentén. Tarkómon szinte sörteként meredezett a nyirkos haj - Ne! - ismételtem a bestia morgásával és éreztem, hogy íriszem megnagyobbodik, Jenice körvonalai élesebbé, kontrasztosabbá és színeiben tompábbá válnak. Jenice állta a pillantást, ám arcán egy izom sem rezdült. A bár hangjai elnémultak, de képtelen lettem volna megmondani, hogy a farkas kizárta a zavaró tényezőket, vagy valóban elhallgatott minden beszélgetés. Valami koppant a pult fáján és pillantásom lefelé rebbent.

- Jobban kellene vigyáznod. Ki is zsebelhettelek volna volna, kutyus - a nő szavai mintha víztömegen keresztül érkeztek volna és az elénk dobott horgony reszketve csillogott a fáklyák tüzében. Hallottam amint néhány otromba, de velősen rövid szóval Jenice-t még ennél is melegebb tájakra küldöm, majd a fa lépcső dobogott lábunk alatt és a hullámok ütemes hangja hangosabbá vált mint a fenti dobszó. A visszaszerzett horgony a tenyeremet szúrta és az első csillagok csillagszóróként szikráztak az imbolygó horizonton. Az átváltozást megelőző szédülés csak lassan csillapodott és felváltva szorongattam az apró tárgyat és Lola ujjait, míg a bestia újra biztonságban tudott minket és visszavonulót fújt elmém hátsó zugába. Saját mondataim csak fáziskéséssel érkeztek el hozzám és fogalmam sem volt róla, hogy mióta mantrázhattam ugyanazt és Lola arca mikor vált elmosódottból újra élessé.

- ...nem történt semmi, de semmi az ég világon. Esküszöm! - a rettegés fejetlenségre bírt, a fejetlenség kapkodásra. A kapkodás kétségbeesésre.

- Itt voltam tegnap este egy italra - kapkodtam levegő után és úgy kapaszkodtam Lola tekintetébe mint fuldokló a mentőövbe - Csak csőbe akar húzni mert nem tetszik neki, hogy elhoztalak. Az életemre esküszöm - a fejemet ingattam a tehetetlenségtől - Hinned kell nekem. Sosem hazudtam neked.