when in new york

Minél többet toporgunk ennél a témánál, én annál kellemetlenebbnek és terhesnek érzem - szívem szerint inkább hagynám az egészet, és ha már szex nem lesz, hát aludnék mert holnap is hosszú nap lesz, mégis félreteszem ebbéli vágyaimat, mert annyira azért én sem vagyok fafejű, hogy ne tudjam, ezzel nem lendíteném előre azt, hogy rendbe hozzam a házasságomat. Mit hiányolok? Mit érzek? Na az ilyen jellegű kérdésekkel lehet kikergetni a világból. Fogalmam sincs, mit kellene ezekre válaszolnom, de van egy kis időm átgondolni, amíg Vera is elmondja amit szeretne.

- Én... nem tudom. Töltsünk több időt kettesben a lányok nélkül. Az valószínűleg segít. - csak ötletelek, mielőtt elvágtam volna a csajos csevegést pár napja az őrsön, a kolleginák valami ilyesmiről beszéltek, egy cikket veséztek ki. Munkaidőben - emiatt persze jól le is csesztem őket, de a dolog talán mégsem akkora hülyeség. Hiszen nehéz úgy nőként-férfiként tekinteni a másikra és magunkra, mikor folyton anya-apa hallatszik a gyerekek felől. Tudom, hogy ezzel nem válaszoltam meg teljesen a kérdését, de talán ha megoldás-orientáltan állok a dologhoz, akkor az is előremozdítja a helyzetet.

A medencénél lent ma tényleg jó volt. Kicsit tényleg olyan volt, mint régen, amikor még nem voltam rendőrfőnök, és még a kapcsolatunk elején voltunk. Az idegen fickó említésére viszont önkéntelenül is szorul ökölbe a magam mellé lógatott kezem. A rámenősségét látva, no meg azt, hogy Verát ez mennyire kényelmetlenül érintette egyszerűen nem hagyott más lehetőséget, minthogy nem túl drasztikus módon - tekintve hogy ott voltak a gyerekek -, de igenis megleckéztessem. -Ezen nincs mit köszönni, ez a dolgom. Szerencsére jókor voltam jó helyen. - nem vagyok a "mi lett volna ha" dolgokon agyaló férfi így nem kezdek el azon gondolkodni vajon ha nem megyek le akkor, vajon meddig merészkedett volna az idegen. Nem is lényeg.  -De a délután tényleg jó volt. Bár a hallásom lehet kissé megsérült a lányok sikongatásai miatt. - szám egy halovány mosolyra húzódik, igyekszem egy gyengécske poénnal feloldani az iménti néhány perc kellemetlenségét és a téma komolyságát.

-Nem rontottad el az estét.- rázom meg a fejem, noha ez valójában valahol egy kegyes hazugság - nem épp így terveztem az alvás előtti időszakot, de hát ember tervez... Mindegy is. Nem akarok ezen rugózni. - Jól hangzik. Még az iskola kezdés előtt is beütemezünk valamit, mit szólsz? - költséges tervnek hangzik, hogy havonta egyszer menjünk valahova, de szerencsére a rendőrfőnöki fizetésemet kiegészítem némi mellékessel, szóval ha a kőgazdagságtól messze is állunk, azért nem kell vajas kenyéren és vízen élnünk egyik hónap végén sem. Elfojtok egy ásítást. Ez a lelkizés lefárasztja az embert főleg, ha egyébként sem volt a legkipihentebb.

-Feküdjünk le aludni, mit szólsz? Holnap frissebb fejjel kitaláljuk a továbbiakat, meg hát vár ránk New York. A lányok egy-kettő és az ágyunkon fognak ugrálni reggel. - elmosolyodom, immár kicsit szélesebben, szememmel a két szobát elválasztó ajtóra sandítva, amiket bár be lehet csukni, kulcsra zárni nem lehet, így a reggeli ébresztés amit az előbb felvázoltam, szinte garantált. Ha Verának nincs ellenvetése, én még teszek egy gyors kitérőt a fürdőszobába, aztán még egyszer ellenőrizve, hogy a szobánk ajtaja zárva van-e rendesen én is bebújok az ágyba, immár nem tudván magamban tartani az ásítást. Mit hoztam én a fejemre? Viszont megéri. Azt hiszem.

To: Brian

Én sem szeretnék sokat rágódni a múlton, de az talán érthető, hogy én sem tudom egy csettintésre mind azt elfelejteni, amit tett. Az elején én sem hittem el. Legyintettem, hogy Brian nem tenné meg, hisz szeret engem… De aztán merő véletlenségből kiderült. Nah meg azért engem sem ejtettek fejre, nem vagyok ostoba… A férjem nem közeledik felém, későn ér haza… Azért ennyi munka az őrsön sem lehet. És igen… az illatok is eléggé árulkodóak voltak. Először vártam hátha csak egy-két alkalomról van szó… De nem történt változás, amikor meg kijelentettem, hogy válni szeretnék, mert egyáltalán nem voltam boldog és nem tudtam mi mást tehetnék, akkor nem eresztett és abban reménykedtem, hogy talán most visszakapom… De nem így történt… Mostanáig.
Ellép tőlem, érthető. Kellett egy kicsit a közelsége ahhoz, hogy megnyugodjak. Bár így is kiszökik egy-egy könny a szemeimből, de már nem nevezhető az igazi sírásnak. Kezdem eléggé kellemetlenül érezni magam, így félig pucéran, de megtisztelem őt azzal, hogy nem fordítok hátat neki, miközben hozzám beszél.
Végig hallgatom őt és legszívesebben üvöltenék… De tény, már ez is haladás. Nem húzom el az arcom, mikor felém nyúl. Sőt kicsit talán bele is hajtom a tenyerébe egy pillanatra, majd felpillantok rá. Egyelőre nem mondok semmit, csak megfordulok és végre tényleg felveszem a felsőmet, amivel helyet cserél a melltartóm.
-Természetesen nem azt várom el tőled, hogy most azonnal megváltozz és ettől a pillanattól fogva egy nyitott könyv legyél. Csak ha valami gáz van, akkor ne tartsd magadba. Próbáljuk meg inkább megoldani. Akár most is elmondhatod azt nekem, hogy mi az, amiben változtatnom kellene. Mit hiányolsz… -Ez lehet fájni fog nekem, de ha nem tudom mi a probléma, mi az amire jobban oda kéne figyelnem, akkor nem tudok változtatni rajta.
-De neked is türelmesnek kell lenned velem, és remélem megértesz, hogy miért őrlődőm. Nem akarlak ismét ellökni magamtól valami idegen karjai közé. De azt sem akarom, hogy csak azért menjek bele az együttlétbe, hogy lecsillapítsam a vágyaidat, hogy mellettem maradj.-Nah kimondtam kerek perec. Most talán megérti, hogy mi is az igazi bajom.
- Ismét meg kell találnunk a közös hangot…. Ma délután, a medencénél… Az nagyon tetszett. Imádtam minden percét még a fura fickó ellenére is… Amúgy köszönöm, amiért kiálltál értem és elintézted azt a pasast. Elég rémisztő volt. Pedig még a gyűrűm is rajtam volt és elég egyértelműen közöltem vele már az elején, hogy nem vagyok egyedül… De szerencsére nem is arra a pillanatra fogok emlékezni később, hanem a felhőtlen szórakozásunkra. Jó volt látni téged így, megint.-Remélem még számtalan ilyen alkalmunk lesz négyesben, vagy akár kettesben is.
-Bocsánat, amiért elrontottam az estét ezzel.-De már valamennyire megkönnyebbültnek érzem magam, amiért megoszhattam vele a gondolataimat, félelmeimet és csak bízni tudok abban, hogy ezzel nem riasztottam el végleg.
-Nem lesz könnyű menet, de hiszek abban, hogy sikerülni fog. Erősek vagyunk!-És nem, a lányok nem lehetnek többé indokok arra, hogy együtt maradjunk. Úgy kell felfogni, hogy ha nem lennének ők, akkor is akarnánk e. Én igen, tiszta szívemből, mert még mindig szeretem őt. Nem tudnám még elengedni.
-Mondjuk bevezethetnénk, hogy legalább havonta egyszer csinálunk egy családi programot. Nem feltétlenül ilyen elutazós, ottalvós… Csak tudod… Együtt kimozdulni valahová, akár csak pár órára is. A lányokat is ki lehetne faggatni, hogy ők hová szeretnének menni. Lehet még nekünk is tetszene.-Semmi komoly dolgokra nem gondolok. Csak olyanokra, mint együtt elmenni az állatkertbe, vidámparkba vagy akár megnézni valami vicces színdarabot és utána beülni egy étterembe. Vagy akár egy közös kiszabadulás… Nah az lenne az igazi csapatjáték.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

when in new york

Nem az a típusú ember vagyok, aki bármikor is sokat beszélt volna az érzéseiről, gondolatairól. Nem vagyok egy lelkizős férfi, sosem voltam, és őszintén nem is nagyon terveztem, hogy ezen bármikor is változtatok így közel 47 évesen, eddig is jól elvoltam így. Bár Vera kiborulását tekintve lehet nem ártott volna, ha egy kicsit jobban nyitott vagyok ezen a téren, de tőlem ez kicsit idegen. A szüleim sem ilyenek voltak, noha nem akarok én rájuk ujjal mutogatni, hiszen már több, mint két évtizede, hogy nem élnek, így ez azért nem lenne túl szép dolog tőlem. Viszont most pont emiatt vagyok egy kicsit meglőve, nem tudom mit is kellene mondanom, vagy tennem.

Sajnos egy öleléssel nem úszom meg, így valamit kiküzdök magamból, amit még amúgy komolyan is gondolok, csak épp nem mondom, hogy nem kényelmetlen ilyenekről beszélni. Én mindig is inkább a tettek embere voltam, mint az ilyen jellegű beszélgetéseké, ám most ez ide nem lesz elég a jelek szerint. Csak egy apró bólintással nyugtázom, hogy nem kényszernek érzi ezt az egészet, aztán csendben maradok, várva, hátha kapok további magyarázatot, miért is lyukadtunk ki ide pusztán abból, hogy kikapcsoltam a melltartóját csókolózás közben.

Elfojtok egy torokköszörülést, és csak nyelek egy nagyot. Valóban úgy tűnhetett, nem mutattam iránta érdeklődést, de inkább csak belefáradtam abba, hogy elutasítást kapok, és az egyszerűbb utat választottam - a szeretőket. És bár ezt sosem erősítettem meg, se nem cáfoltam, Vera szavaiból egyértelmű, hogy sejti a dolgot. Biztosra talán nem tudja, bár fogalmam sincs, én igyekeztem körültekintő lenni mindig, de ki tudja kinek járt el esetleg  aszája és jutott el az infó Veronicához. Erre inkább ismét nem reagálok - nem tudom, mit mondhatnék, ami nem tűnne magyarázkodásnak vagy mentegetőzésnek.

Hagyok neki teret eltávolodni, arcomon a szokásos pókerarc most kicsit leesett, és némi tanácstalanság ül ki helyette, ábrázatomra. Veszek egy mély levegőt, kicsit benntartom, majd kifújom. Most már tényleg meg kell szólalnom, és csak bízni tudok abban, hogy a szavak amik elhagyják az ajkaimat ahhoz vezet, hogy csak olajat öntök a tűzre. -Figyelj Vera... tudom, hogy sok minden elcsesződött, és sok mindent máshogy kellett volna kezelnünk, mint ahogyan tettük. - megvakarom a tarkómat, és egy lépést elhátrálok, kibontakozva az ölelésből. Az aktuális témához annyira nem érzem illőnek az összebújást. - Nem látom értelmét arról beszélni, hogy mi történt, mi nem történt, a múlton már nem tudunk változtatni, de most itt vagyunk, és te is meg én is tenni akarunk azért, hogy innentől más legyen. - kicsit elhallgatok, agyamban a fogaskerekek veszettül járnak, mit lehetne illetve kellene mondani ebben a helyzetben.  Megropogtatom az ujjaimat.

- Te is tudod, hogy nem vagyok az a lelkizős típus, de megpróbálok majd változni. Nem ígérem, hogy sikerül, rögtön az elején legalábbis nagy eséllyel nem lesz ez ilyen könnyű, mint kimondani. A gyerekeim anyja vagy, illetve a feleségem, és ezt nem akarom elengedni. - na jó, ezzel nem biztos, hogy segítettem, elég hülyén hangzott. Mindegy, az időt visszaforgatni nem tudom, meg tényleg nem tudom, mit mondanék máshogy. -Kérdés, hogy neked ez így elég-e. Ennél biztosabbat jelenleg nem tudok mondani. - széttárom a karjaimat egy pillanatra, aztán leengedem magam mellé, miközben Vera arcát nézem, és felé nyúlva a szeme alól letörlök egy kósza könnycseppet. Nem akarom, hogy sírjon - az ilyen jellegű érzelmekkel nehezen boldogulok. Meg amúgy is. Inkább legyen jókedvű, bár ezen valószínűleg nem segítek ezzel a témával.

To: Brian

Nehéz nekem is az érzéseimről beszélni, főleg a férjemnek. Rég nem öntöttem ki a lelkem neki. Rég nem beszélgettünk egymással olyan igazán mélyen. Az évek alatt a beszélgetéseink témája 90%-ban a lányok voltak, a maradékban meg a ház körüli teendők vagy a munka. Az érzéseinkről nem beszélgettünk, azokat mélyen elástam magamban és próbáltam mindenhez jó arcot vágni, már csak a lányok miatt is.
Most viszont úgy érzem, hogy nem tarthatom tovább magamban. Ha tényleg helyre akarjuk tenni a házasságunkat, akkor őszintének kell lennünk egymással. Nem tudom, hogy hogyan fog reagálni a szavaimra, de csak nem fog ezért megkövezni engem.
Érzem rajta, hogy hezitál. Nem is siettetem őt. Gondolom nem arra számított, hogy őszinteségi rohamom lesz. Ő egy kellemes estét akart velem eltölteni, amit sikeresen tönkre tettem. De ha most nem beszéljük meg, akkor mikor? Nem folythatjuk magunkba örökké az érzéseinket. Annyira meg szeretném kérdezni, hogy miért tette. Mi volt az, amit hiányolt a kapcsolatunkból… Na jó ez hülye kérdés. Nyilván a szexet… De ennyire távolságtartó lettem volna vele akkor? Ennyire elhanyagoltam volna őt? De miért nem osztotta meg velem a gondjait? Meg tudtuk volna már akkor is oldani!
Jól esik az ölelése. Ha lehetne így is maradnék. Rég nem élvezhettem így a közelségét. Aztán végül megszólal. A szavai jól esnek és őszintének érzem őket. Bocsánatot is kér tőlem. Őszintén már vártam ezt is, de most nem erre lenne szükségem. Inkább csak egy megerősítést szeretnék, hogy nem fog dobni egy fiatalabb, feszesebb bőrű nő miatt, aki talán még új pózokat is tud mutatni neki.
A visszakérdezésére megrázom a fejem. Nem, cseppet sem kényszer nekem ez az egész… Na jó egy kicsit talán mégis átfutott az agyamon az, hogy csak azért engedek neki, hogy ne érezze elhanyagolva magát… De el is vetettem ezt inkább. Ha tényleg egy alkalom után visszatér a régi szokásaihoz, akkor ez a házasság tényleg kudarcra van ítélve.
-Nem nem az! Én is szeretném, ha ismét rendben lenne közöttünk minden. Persze tudom, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan, már csak a lányok miatt sem… De idő kell nekem és remélem megértesz. Az én magabiztosságom sem a régi ilyen téren. Évekig nem mutattál érdeklődést irántam… Azt gondoltam már nem is érdekellek…-Kimondtam és próbálok nem megint elsírni magam. Remélem azzal, hogy én őszintén beszélek az érzéseimről ő is jobban megnyílik felém.
Csak kicsit húzódom el tőle, hogy könnyebben fel tudjak nézni ő rá és ne törjön ki a nyakam közben. Egy újabb nagy levegőt veszek, majd megostorozom a következő őszinteségi rohamommal.
-Ne haragudj, hogy ezt most rád zúdítom, de úgy érzem muszáj beszélnünk erről. Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna… Nem kell kimondanod és nem is kell róla beszélned… Nem akarom hallani… -Nem akarom tudni hány nője volt, hányszor volt velük és miegyéb. Tudom, hogy voltak és ez bőven elég. Ha kimondaná azt hiszem az jobban fájna nekem.
-De nem értem miért nem jelezted felém a bajt anno, hogy miért nem ültünk le beszélgetni még az előtt, hogy megtörtént…-Egy újabb sóhaj. Kezdenek cikázni a gondolataim. Túl sok mindent szeretnék neki mondani, de arra nincs most időnk.
-De ez már a múlt és most a jelenen kell dolgoznunk. Mindkettőnknek nehéz lesz és remélem elég kitartásunk lesz hozzá. És kérlek tudom nem szokásod, de beszélj hozzám, oszt meg a gondolataidat. Ha valami baj van szólj és találjunk rá valami megoldást. Csak ne lökj el magadtól!-A hangom csendes, lágy és kissé kérlelő. Én készen állok, hogy közösen harcoljunk meg a házasságunkért. Én is megteszek változásokat azokban, amit ő szeretne. Kemény munka lesz, de hiszem, hogy megéri.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

when in new york

Alapjában véve analizáló típus vagyok, mielőtt mondok vagy teszek dolgokat, szeretem átgondolni, biztosan jó döntést hozok-e, ám most nem teszem, anélkül közeledek Verához, hogy néhány másodpercnél többet agyalnék rajta - szimplán hagyom, hogy az ösztönök vezessenek. És igen, talán tudat alatt valahol az is piszkálja az egómat, hogy a saját feleségem szégyenlős előttem, és nem igazán értem, hogy miért. Nem vagyok erőszakos, ám a csókom és az érintéseim szerintem elég egyértelművé teszik, mit is szeretnék - néhány pillanatra azt érzem, hogy Vera ugyanígy van vele, így amikor végül elhúzódik, arcomra kiül az értetlenség. Csendben várom, hogy valami magyarázatot adjon, közben tekintetem egy másodperce elkalandozik a melltartójához, amit bár kikapcsoltam, nem enged leesni. Tényleg nem értem most mi van. 

Aztán megjelennek a könnyek a szemében, hangja is remegős lesz, és azt hiszem ez az a pillanat, amikor hivatalosan is kijelenthetjük, hogy teljesen összezavarodtam. Ha hiányzik neki az érintésem miért tart távolságot? Visszanyelem inkább a feltörni kívánó kérdést, egy hang azt súgja, hogy ezt most nem lenne szerencsés hangosan is megkérdezni. Inkább csak karjaimat magam mellett lógatva hallgatom a folytatást. Kemény és határozott szavai meglepnek, meg hát arra sem számítottam, hogy így érez. Komplexebb érzések bujkálnak benne, mint azt én gondoltam, nem is tudok hirtelen mit mondani, csak kinyitom a számat, de nem találom a megfelelő szavakat, így becsukom, ezt még egyszer vagy kétszer biztosan eljátszva, bár ezeket Vera már nem láthatja, mert átölel, és mozdulataiból mintha kétségbeesést éreznék ki, mik szinkronban lennének az előbbi mondataival. 

Azt hiszem reflex, ahogyan szinte egyből a háta mögött összefűzöm a karjaimat, és visszaölelem. Az előbbi kifakadása, majd az, hogy hozzámbújt furcsa, régen tapasztalt érzéssel tölti el a mellkasomat, amire egyelőre nem találok magyarázatot. Megköszörülöm a torkomat, majd utána szólalok csak meg. -Én... tényleg téged akarlak. Nem lennénk most itt, ha nem akarnám tényleg rendbe hozni a házasságunkat. - hangom magabiztos, de nem rideg, mint általában a kommunikációm, valahonnan csempésződött bele némi lágyság, ami sokkal jobban illik a jelenlegi szituációhoz. 

-Sajnálom. Hogy... nem voltam a legjobb férj az utóbbi években.-kértem bocsánatot emiatt valaha? Eleve ritkán szoktam, mert relatíve ritkán tévedek vagy követek el hibát pont amiatt mert át szoktam gondolni a dolgokat, de most valahogy talán helyénvalónak érzem, és talán Vera is ezt szeretné hallani. Ettől függetlenül nem azért mondtam, mert ezzel próbálom rávenni a feleségemet, hogy bújjon velem ágyba - szerintem annak a mai estére egyébként is  lőttek. -Nem érzem kényszernek ezt az egészet. Te talán igen? - dobom vissza a labdát, mert szöget üt a fejemben, hogy vajon miért hozta fel az egész "kényszer" témát. Nekem nem jutott eszembe ez a szó a mostani helyzetre, de talán benne ez motoszkál. Hacsak nem lép el, karjaim továbbra is a háta mögött, és fel se tűnik, hogy ahogyan tenyerem csupasz hátára simul, hüvelykujjamat fel-le mozgatom, finoman simogatva a bőrét. 

To: Brian

Nekem is van pár ötletem arra, hogy hová is vihetnénk a lányokat, bár az nem igazán városnézés, de lehet ahhoz most még túl fiatalok… Nah meg az iskolával is biztosan fognak majd ide jönni. Szóval nem baj, ha inkább arra megyünk majd rá, hogy jót szórakozzanak.
Őszintén megmondva évek óta nem gondolok arra, hogy bármilyen szinten is érdekes lehetnék a férjemnek. Így a mai nem sem jutott eszembe az, hogy esetleg tervei lennének az est hátra lévő részére. Igen voltunk már együtt azóta egyszer, de valljuk be őszintén nem volt éppen az igazi. Ennél régebben sokkal jobbak voltunk. Én teljesen el tudtam lazulni, nem érdekelt semmi. Szerettem minden percét, egy pillanatra sem inogtam meg, mert tudtam, hogy szeretjük egymást. De ez nagyon régen volt.
Most elfordulok tőle és úgy öltözöm, mert félek attól, hogy a látvánnyal ismét csak idegen nők karjaiba lököm őt. Nem számítok arra, hogy oda lép hozzám, így meglepődőm, mikor kiveszi kezemből a felsőmet. Hátra fordulval pillantok fel rá, majd engedve neki teljes testemmel felé fordulok.
A szívem hevesebben kezd el kalapálni és kissé megfeszülnek izmaim. A múltkor is hasonlóan éreztem magam, de akkor még abban reménykedtem, hogy utána már sokkal könnyebb lesz minden… Hát tévedtem. Sose volt korábban ilyenekkel gondom, most mégis úgy érzem magam, mint egy tini lány, aki a suli menő sráca előtt áll és most készít elveszíteni a szüzességét…. Miközben ő végig mér engem én csak a tekintetét figyelem és várom, hogy mondjon valamit. Tudom, hogy sosem volt a szavak embere, de most nagy szükségem lenne arra, hogy tudjam mi jár a fejében.
De ő néma marad… Elmerülök a csókjába és egy hang üvölteni kezd a fejemben, hogy még, akarom, ne állj meg, engedd hadd történjen meg. Minden porcikám kívánja az érintését, a közelségét, de valami mégis visszatart engem abban, hogy fejest ugorjak az egészbe. Érzem ahogy a keze a hátamra kúszik és kikapcsolja a melltartómat. Egyik kezemmel meg is fogom azt, mikor eltávolódik tőlem. Nem pillantok fel rá. Annyi gondolat cikázik a fejemben, hogy egyszerűen képtelen vagyok rendet tenni közöttük. Félek ha nem kapja meg, amit szeretne megint eltávolódik tőlem, de attól is félek, hogy ha ebbe menekülök bele sosem fog eltűnni kettőnk közt ez a fura feszültség.
-Brian én…-Én nagyon is akarok veled lenni, de szólalj már meg! Oszd meg velem a gondolataidat, az érzéseidet. Most rohadtul nem elég az, hogy csak cselekszel! MONDJ MÁR VALAMIT!
Talán könnyebb lenne egy terapeutánál beszélnünk egymásnak az egészről, de tudom, hogy Ő olyan helyre sose menne el. Viszont muszáj lesz róla beszélnünk! Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna… Vagy legalább is én nem tudok úgy tenni. Még nem… Felpillantok rá, nagy levegőt veszek és ha ő nem, akkor én most elmondom azt, amit érzek.
-Én is vágyom rá, nem is tudod, hogy mennyire! Hiányzott az érintésed, a közelséged, az egész lényed!-Érzem, hogy könnyek szöknek a szemeimben, de nem rejtem el őket. Nem, nem akarok sírni, hisztizni vagy bármi ilyet, de úgy érzem muszáj megosztanom vele azt, amit érzek.
-De bevallom őszintén, hogy rettegek. Rettegek attól, hogy nem leszek elég neked…. Sose éreztem magam ennyire bizonytalannak. Korábban elég volt egy csók, vagy egy csábos tekintet és tudtam, hogy engem akarsz… De most nagyon is szükségem lenne arra, hogy megoszt velem a gondolataidat, az érzéseidet, mert nem tudom, hogy őszintén tényleg velem akarsz lenni, vagy csak kényszer az egész.-Tudom ez így durván hangzik, de talán érthető, hogy miért is érzem ezt. Ha engedi közelebb is sétálok hozzá és homlokomat a mellkasához szorítom, majd átölelem őt. Mind annak ellenére, ami kettőnk között történt még szeretem őt. Tudom milyen ember volt, akibe anno beleszerettem és azt is tudom, hogy az a férfi még ott lapul benne. Ezt ma be is bizonyította nekem a medencénél. Talán ezért is maradt még mindig mellette. Mert mindvégig reménykedtem abban, hogy egyszer észhez tér.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

when in new york

-Hmm, jogos, igazad van. Akkor talán holnap. - bólintok végül elgondolkodva, és be kell látni, Verának tényleg igaza van. Bár szerintem én nagyjából hozzászoktam a relatíve kevés alváshoz, azért holnapra tényleg kell az energia. Olyan lesz, mint valami bevetés a rendőrségen, felkészülést és figyelmet igényel, hogy sikeresen abszolváljuk a tervet anélkül, hogy embert veszítenénk vagy valaki megsérülne. Túl rideg és katonás hozzáállás? Lehet, de főleg a zsaru lét tette ki a mindennapjaim nagy részét az utóbbi években, így egyszerűbb a legtöbb dolgot ehhez hasonlítanom, és párhuzamot vonni. 

-Oké, benne vagyok. Valószínűleg az ő szemükkel kell néznünk, hogy vajon nekik mi az érdekes New York-ban, vannak ötleteim de majd reggel. - egyezek bele, hogy toljuk el alvás utánra a tervezést. Én voltam már New York-ban, láttam jó néhány úgymond kötelező látványosságot, de ezek közül szinte biztos, hogy ezek egy része nem kötné le Debet és Vivit. Ha pedig már tervek, úgy tűnik, még véget sem ér ez az út, máris tervezhetjük a következőt. Nem mondom, hogy nem jó ötlet, csak na, azért felvet néhány logisztikai problémát. Ettől függetlenül nem akarom, hogy Vera úgy érezze, ellene vagyok annak, hogy kettesben is elmenjünk valahova, ezért mikor csatlakozom hozzá a fürdőben egy kicsit tovább boncolgatom a témát.

-A városban nem lenne ugyanaz, de kitalálunk valamit, ígérem. - biztosítom, és hangom valamint tekintetem is őszinte, ahogyan a tükörben ránézek, mielőtt nekiállnék a fogmosásnak, ami közben nem beszélek, majd el is hagyom a fürdőszobát, hagyva tovább készülődni. Az ágy szélén ülök, amikor kijön, és szemeimmel követem, ahogyan átöltözik - nekem háttal. Mikor lett előttem ennyire szégyenlős? Hiszen ismerem minden porcikáját, és ezt ő is tudja. Felállok az ágyról, és még öltözés közben mögé lépek, mivel nem nagy a szoba, ez megvan három lépésből, így még azelőtt odaérek, hogy ideje lenne a pizsi felsőjét felvenni, de ami eddig volt, már lekerült róla. Kiveszem a kezéből a felsőt és a szék háttámlájára teszem, majd vállainál fogva magam felé fordítom.

Tekintetemet végigfuttatom rajta, az arcától indulva végig a nyaka ívénél, egészen a nadrág vonaláig. Nem tökéletes a teste, a huszonéves egykori szeretőim formásabbak voltak, feszesebb bőrrel, de ők még nem is szültek két gyereket. Vera igenis jól néz ki, tuti biztos, hogy sokan tudnának ölni azért, ha így néznének ki ennyi idősen még. Jogos lehet a kérdés, hogy akkor miért kerestem mások társaságát az övé helyett - mert... csak. Nem akarok most ezen gondolkodni, amikor a látvány hatására kezdi köd borítani az agyamat, így nem is maradok sokáig csak a nézelődésnél. 

Közelebb lépek hozzá, két kezemet az arcára simítom, majd lehajolok, hogy megcsókolhassam - hasonlóan ahhoz, mint ahogyan odalent a medencében tettem, azzal a különbséggel, hogy itt most tényleg elengedhetjük magunkat, mert senki nem lát. Ha nem húzódik el, akkor bal kezem lecsúszik a vállánál, majd a háta mögé nyúlva egy ügyes mozdulattal kapcsolom ki a melltartóját, végül annyi időre szakítom meg a csókot, hogy lássam reakcióját minderre. Nem tudom számított-e ilyesmire tőlem, de most kivételesen nem terveztem, csak hagytam megtörténni a dolgokat, és hogy az ösztöneim vezessenek. Ha pedig az iménti mozdulatok bármelyike közben ellenkezne, akkor nem erőltetem természetesen, hanem beletörődve hátrébb lépek tőle, meghagyva neki a teret, amire valószínűleg szüksége van. 

To: Brian

Elmosolyodom én is a kérdésén és egy pillanatra még el is játszom a gondolattal, de végül rájövök, hogy nem biztos, hogy jót tenne ez nekünk. Mi nehezebben pihenjük ki magunkat, mint a lányok. Szívesebben iszogatnék olyankor, mikor kettesben vagyunk.
-Talán majd holnap. Ne felejtsd el, hogy amíg a lányoknak elég lesz az a pár óra alvás és ugyanolyan energiával indulnak neki a városnak, mint ma a medencének, addig nekünk csak annyira lesz elég, hogy annyi erőt gyűjtsünk össze, hogy ne essünk össze.-Már sajnos, vagy sem, de nem vagyunk huszon évesek, akiknek elég volt pár óra alvás. Én ha rá is veszem magam, hogy elmenjek kicsit „bulizni”, nem tudom kipihenni az estét egy nap alatt. Két nap a minimum, de anyaként, nincs két napom arra, hogy csak az ágyban punnyadjak és ne csináljak semmit.
Jól esnek Brian szavai. Örülök annak, hogy megpróbál majd ő is kicsit jobban odafigyelni a lányokra, de az kissé elszomorít, hogy erre ő magától nem jött rá. Ha több időt töltött volna el velük, már rég észrevette volna, hogy igen… Már nem olyanok, mint kisbabaként. Már visszafeleselnek, duzzognak, hisztiznek, csapkodják az ajtót és gondolkodás nélkül vágnak a fejedhez olyan szavakat, amit különben nem gondolnak komolyan, de mégis olyan nagyon fáj, mintha ezernyi tőrt szúrnának a szívedbe.
-Előtte mindenképpen le kell ülni velük és átbeszélni a szabályokat. Nem voltak még New Yorkban.-Azért vannak olyan értelmesek, hogy felfogják a dolgokat, csak maximum nem mindig foglalkoznak velük. De talán most a város hatalmasságától és a tömegtől talán ők is megszeppennek.
-Meg talán jobb lenne megtervezni, hogy hová is menjünk… De azt majd holnap reggel.-Most nem érzek magamban elég energiát ahhoz, hogy ezen végig menjek. Friss fejjel nekem is jobban megy a gondolkodás. Talán nem is autóval kéne majd mennünk, nagy eséllyel az egész városban dugó lesz.
Bár a tekintete nem változott, de azért egy kicsivel több lelkesedést vártam volna tőle. Tudom nem az a fajta ember, aki nagyon szeretne kimozdulni, elmenni nyaralni, de nagyon úgy érzem, hogy szükségünk lenne azért több közös programra, a lányok nélkül is. Talán akkor könnyebben tudnánk ismét egymásra találni. Amíg a lányokkal vagyunk nem tudunk annyi időt egymásra fordítani.
-Rendben.-Bár nem akarok erőltetni semmit. Persze nekem is egyszerűbb nyáron szervezni programokat, mikor nincs iskola, de nem lehetetlen küldetés, így biztos vagyok abban, hogy azért az őrsön is kibírják, ha megint kivesz pár nap szabadságot.
A kérdésére felpillantok rá, egy kicsit elgondolkozom, de nem jut eszembe semmi konkrét ötlet.
-Igazából nincs ötletem. Tőlem akár a városban is maradhatunk, de olyan helyre, ahol tényleg nem kell csinálnom semmit.-Elfáradtam én is. Rég nem kapcsolódtam ki, rég nem dobtam el a vállamat nyomó terheket. De ha nem lesz kedve velem tartani, akkor elmegyek az egyik barátnőmmel még a levelezős képzés elkezdése előtt, mert utána meg végképp nem lesz időm elmenni pihenni.
Ahogy én is elkészülök a fürdőben lekapcsolom a lámpát és a szobába sétálok, ahol elő is veszem a piszimet. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy elvonulok felvenni, de mégis csak a férjemről van szó, aki nem egyszer látott már engem ruha nélkül. Kissé gáznak érzem, ha ilyen miatt vonulnék el. Így csak leteszem a pizsamát az egyik székre, majd hátat fordítva neki kezdem el levenni a ruhám. Előbb a nadrágomat veszem le és utána rögtön bele is bújok a pizsamám nadrágjába. Több, mint tíz éve még el se fordultam volna tőle, de azóta nagyon sok minden történt és már nem érzem magam olyan magabiztosnak a bőrömben. Tudom, hogy már nem vagyok olyan szép, mint anno… A két terhesség és szülés nyomott hagytak a testemen. Igaz voltunk már azóta együtt, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy engem kívánt meg, vagy csak testki kapcsolatot.
Csak akkor fordulok meg, mikor már a felső is rajtam van. A ruháimat a helyükre pakolom, majd kezembe veszem a telefont és úgy sétálok én is végre az ágy felé.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

when in new york

Fegyelmezésben jó vagyok, bár nem tudom, mennyire lehet összehasonlítani felelőtlen felnőtt alkalmazottakat a saját gyerekeiddel, mindenesetre a szigorúság, ami odafent nem működött amikor a masnin kaptak össze, itt az étteremben hatásosabb. Talán tudat alatt mindkét apró szöszi tudja, hogy tényleg rosszat csináltak azzal, hogy összekoszolták az anyjuk pólóját a veszekedés hevében. Mindenesetre sikerül hatnom rájuk, mert lenyugszanak, és bocsánatot is kérnek a viselkedésükért. Titkon reméltem, Vera nem lesz ismét teljesen kedélyes velük mint azelőtt, bármilyen gonoszan hangzik, de igenis bűnhődjenek, meg kell tanulniuk, hogy a tetteiknek következményei vannak. Így is történik, így nyugodtan tudjuk folytatni a vacsorát.

-Kérjek valamit elvitelre, és megisszuk a szobában? - kérdezem egy félmosollyal, amikor Vera megemlíti, a bornál erősebb dolgot is inna. Kérhetünk pezsgőt vagy ilyesmit, talán tényleg igaza van abban, hogy ha túl akarjuk élni ezt a pár napot a lányokkal, jobb, ha felkészítjük az idegeinket is, és amikor tudunk, lazítunk egy kicsit. Amire remélhetőleg lesz is lehetőségünk, miután szépen lefektetjük a lányokat - ha szerencsénk van, reggelig fel sem kelnek. Kissé nyúzottan rogyok le az ágy szélére, onnan nézve Verára.

-Hmm... majd beszélek a fejükkel, az úgy nem járja, ha nem tisztelik amit az anyjuk mond nekik. - jelentem ki határozottan, közben pedig kissé elgondolkodva, hogy vajon mikor változtak meg ennyire a gyerekek, hogy kevésbé hajlandóak hallgatni a szüleikre. Gondolom a korral jár, de akkor is el kell velük csevegnem, mert nem fogom tűrni, hogy pont az én lányaim legyenek rebellisek. Tiszteljék szépen a szabályokat, és ne legyenek olyanok, mint például a Domínguez kölyök, akit már annyiszor hoztak be a kollégák kisebb-nagyobb balhék miatt, hogy az aktája lassan megtölthet egy fiókot. -Hát remélem hogy szót fogadnak, és nem tűnnek el a New York-i forgatagban. - holnap valószínűleg ismét elő kell vennem a szigort és megértetnem velük, hogy ez nem játék, itt sokkal több a rossz ember, mint Rose Harbor-ban, egy pillanatra sem tűnhetnek el a szemünk elől. 8 és 10 évesek, remélhetőleg már felfogják, mit is jelent a veszély. 

Vera következő felvetése meglep, hogy menjünk el a lányok nélkül valahova. Még ennek az útnak sem látjuk a végkimenetelét, de máris kettesben tervez utazni? Egy pillanatra talán meg is rökönyödöm, de tartom a pókerarcot, így talán nem tűnik fel neki a rövid ideig tartó tétovázásomat. - Persze, lehet róla szó. Meglátjuk hogy tudjuk összeszervezni a munkámat, meg a gyerekfelügyeletet, de térjünk vissza majd rá. - szándékosan magamban tartom azokat a tényezőket, amik nehezítik a dolgot, és nem csak az anyagiakról beszélünk ami azért szintén nem elhanyagolható, hanem tényleg nagyon sok szervezésbe kerül az, hogy ott tudjam hagyni az őrsöt. Azonban tudom, ha valóban meg akarom menteni ezt a házasságot, néha muszáj máshogy priorizálni, mint ahogyan eddig tettem. 

-Ötleted is van, hova mennél? - kérdezem, mikor egy-két perc múlva csatlakozom hozzá a fürdőben - immár csak egy alsóban és egy fekete, sima pamut pólóban, hogy a pohárból kivéve a fogkefémet én is meg tudjam mosni a fogamat. Közben a tükörben ránézek nyúzott arcomra, és a karikákra a szemem alatt - látszik rajtam, hogy nem sok pihenés jutott az utóbbi időben. Úgy kábé mióta rendőrfőnök lettem. Előbb végzek a fürdőszobában mint Vera, így kint várom meg, ránézve egy percre a mobilomra, jött-e fontos üzenet vagy e-mail, amire válaszolnom kell - de szerencsére most nincs semmi, így leteszem az éjjeliszekrényre, majd kinézek az ablakon, mielőtt behúznám a függönyt, közben pedig azon gondolkodom, mennyire lenne alkalmas az időpont, hogy ismét megpróbáljak közeledni Verához. Tudom, hogy a lányok a másik szobában alszanak, de be lehet zárni a köztes ajtót, és ha csak rágondolok, milyen jól nézett ma ki a fürdőruhájában... máris kezdődnek a bajok odalent. Erőszakos azonban nem vagyok, szóval minden attól függ, mit olvasok le az arcáról és a gesztusaiból, mikor kijön a fürdőből.

To: Brian

Meglepődtem volna, ha ez a nap veszekedés mentes lett volna. A lányok persze szeretik egymást, de mégis csak testvérek, így igen… Szeretnek veszekedni, kiabálni egymással, elvenni a másik cuccát és még sorolhatnám. De ez normális testvéreknél… Csak a szülőknek nem mindig van elég energiájuk szépen lekezelni az ilyeneket.
Most nálam is majdnem elpattant a húr, mikor a kaja a felsőmön landolt. De nem vagyok az a nagyon üvöltős típus, főleg nem idegen helyen. Otthon persze volt néha, hogy megemeltem a hangom miattuk, de tény sokszor örültem volna Brian határozottságának. Ahogy most is rájuk szól a  lányokra kicsit megörülök neki. Az ő szigorától jobban tartanak a lányok, amit valahol megértek. Az apjuk mégis csak erősebb, nagyobb alkat, mint én. Még a hangja is sokkal keményebb tud lenni. Én is jobban megijednék tőle.
Amint visszaérek a mosdóból és helyet foglalok a lányok már bocsánatot is kérnek tőlem. Belül mosolygok, de ezt az örömöt nem mutatom ki feléjük. Igyekszem ugyanolyan rideg tekintettel visszanézni rájuk, mint mikor itt hagytam őket. Bólintok egyet jelezve, hogy elfogadom azt, de ettől még haragszom rájuk. Ahogy ismét az ételre koncentrálnak a férjemre pillantok, majd egy köszönömöt suttogok neki. Azért örülök annak, hogy ez a fajta összetatás a gyerekek ellen még mindig megvan kettőnk között. Összefogunk és ha az egyikünk valamit megtilt, akkor hiába próbálkoznak be a másiknál, az sem fogja megengedni. Lehet nem ért egyet a döntéssel, de össze kell fognunk. Látniuk kell, hogy igen is mi vagyunk a főnökök és egyikünk sem fog megtörni csak a két szép szemükért.
-Gondolatolvasó vagy, bár lehet már valami erősebb kellene.-Kúszik arcomra egy aprócska mosoly, majd kezembe veszem a poharat és ha Brian magának is rendelt előbb vele koccintok és csak utána kóstolom meg.
Örülök, hogy a vacsora hátra lévő része nyugalomban telik. Én is kellően elfáradtam és tényleg nincs már energiám egy újabb hiszti rohamra. A borom elfogy, de a limonádémat a két lány között osztom el, ahogyan a benne lévő gyümölcsöket is.
Visszaérve a szobába azért gyorsan rendet rakok a lányok birodalmában, míg ők fogat mosnak az apjuk felügyelete mellett. A fürdőruhák szanaszét dobálva, ahogyan a törölközők is. Esküszöm néha elgondolkozom azon, hogy biztos lányokat szültem?
De végül csak eljutunk oda, hogy bebújnak az ágyba és egy-egy jó éjt puszi után mi is visszavonulunk a saját birodalmunkba. Egy halk, de annál nagyobb sóhaj kúszik ki belőlem, ahogy Brian becsukja az ajtót.
-Nagyon intenzív!... Lenne mit tanulnom még tőled… Sokszor már én hiába veszem elő az ijesztő, határozott hangom és tekintetem. Van, hogy fel sem fogják, de volt, hogy közölték milyen vicces vagyok ilyenkor. …-Így általában ilyen a büntetés szokta meghozni az eredményt.
-Talán holnap kicsit nyugodtabbak lesznek.-Meg a város nézés is kellően ki fogja őket fárasztani főleg, hogy a reggeli miatt nem is tudnak majd olyan naaagyon sokáig aludni, hisz akkor üres gyomorral kell majd neki vágniuk a városnak.
-De legközelebb mit szólnál egy olyan kiruccanáshoz, ahová a lányok nélkül megyünk? Imádom őket, de kell egy kis idő nélkülük is.-Pillantok érdeklődve férjemre. Én nagyon örülnék egy ténylegesen nyugis pihenésnek, ahol se főzni, se takarítani, se gyereket nevelni nem kell. Már csak egy hétvégének is örülnék.
A fürdő felé veszem az irányt, de nem csukom be az ajtót. Csak elkezdek én is lefekvéshez készülődni. Leveszem az ékszereimet, lemosom a sminket, fogmosás …

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

when in new york

Nem tudom, hogy nevessek vagy legyek bosszús azon, amit Aida mond a telefonban, mindenesetre azt hiszem, részben megkönnyebbülök amikor hallom, nincs gáz. Gyakorlott fülem keresi a hangjában a hazugság apró rezgéseit, de őszintének tűnik, így tényleg megpróbálom kikapcsolni a rendőrfőnök énemet - bár könnyű nem lesz, az se biztos, hogy teljesen sikerülni fog. De valahogy megállom, hogy ma már nem keresem őt - a holnappal kapcsolatban azonban nem tudok ilyet ígérni. Hogy ez gyengeség, szakmai ártalom esetleg kontrollmánia - azt ki-ki döntse el maga, de ilyen vagyok és kész.

Amikor a lányaim a saját szobájukban veszekedni kezdenek, nem mondom, hogy egy-két pillanatra nem kívánom inkább az örsre magam, ott egyszerűbben elsimítom a konfliktusokat a beosztottjaim között, mint a gyerekek között. Ciki? Lehet, de nem alkalmazhatom azt a módszert velük is, mint odabent, vagyis hogy leordítom a hajukat is a fejükről. Ide más technika kell, ami úgy tűnik, nem igazán szerepel a repertoáromban, így Vera az, aki végül megmenti a helyzetet, méghozzá elég gyakorlatiasan - minden bizonnyal nem ez az első ilyen helyzet, amivel találkozik. Ez most határozottan jól jön.

A két szobát elválasztó ajtófélfának dőlve várom, hogy a három grácia elkészüljön, kicsit el is bambulok, Veronica oldalba bökése ránt vissza a valóságba. -Hogy mi? Igen, nagyon jól néztek ki. Mindhárman. - bólogatok egyetértően, de csak a kijelentésem után nézek végig rajtuk ténylegesen. A tekintetem néhány másodpercre elkalandozik a feleségem alakján, de aztán egy korgó gyomor emlékeztet, hova is készültünk, így kiterelem a kis családomat, hogy birtokba vegyük a hotel éttermét.

Néhány perc alatt mind a négyünk előtt ott gőzölög a vacsora, és már állnék neki enni, de Deb és Vivi ismét veszekedni kezdenek. Nem úgy volt, hogy lefáradnak a medencében? Nagyot sóhajtok, és már szólnék is bele a dologba, ám ekkor repül az étel, és landol Vera fölsőjén. -Lányok! - szólok feléjük erőteljesebben, kicsit megemelt hanggal, egy-két bámészkodó figyelmét felhívva magamra, ami nem mondom, hogy nem bosszant, de ami sok az sok. Nem fogom hagyni, hogy a lányok tönkretegyék a hangulatot, másrészt pedig rossz képet alakítsanak ki rólunk a szállóvendégek és a személyzet előtt rögtön az első napon.

Csak bólintok arra, hogy Vera elmegy kicsit, engem most jobban leköt, hogy a két lány ismét veszekedni kezd, ráadásul egymás haját is meghúzzák. Hangosan koppan a villám az asztalon ahogy felállok, és megkerülve az asztalt a két gyerek széke mögé lépek, és leguggolok, hogy nagyjából egy vonalban legyek velük. -Három másodpercetek van, hogy ezt a viselkedést befejezzétek. Ez nem illik a Duke-okhoz. Ha még egy veszekedést meghallok akár ma, akár amíg itt vagyunk, abban a pillanatban pakoljuk össze a cuccokat és megyünk haza. Értve vagyok? - egyik majd másik csemetémre nézek, akik teljesen megszeppennek a hangomból sütő határozottságon, de azért bólintanak. Ismerhetnek annyira, hogy nem viccelek, tényleg képes vagyok itt hagyni New York-ot ha nem viselkednek. Ez az út érdem és nem kiváltság, jó ha ezzel tisztában vannak. 

-Ha pedig anyátok visszajön, szépen bocsánatot kértek tőle.- egy-egy halk "oké apa" a reakció, és mire visszaérek a helyemre, néma csendben teszi a falatot a szájába mindkettő. Végre. Egy kis csend. Magam is nekiállok, de a harmadik falatig sem jutok, Veronica visszaér. -Minden oké? - nézek rá, ahogy leül mellém, majd jelentőségteljes pillantást vetek a két apró szöszire, akik egyből szinkronban bocsánatot is kérnek az anyjuktól. Aprót biccentek, amiért megtették azt, amit kértem tőlük. -Rendeltem egy pohár bort neked is. - bökök az itala felé, ami mellé ott van egy limonádé is, hátha inkább azt inna alkohol helyett, de úgy gondoltam, az idegeinek jó lehet. Az enyémeknek biztosan jót tesz.

A vacsora hátralévő része egész nyugodtan telik, a desszert felénél mindkét lány szinte belefejel a tányérjába a fáradtságtól. Végre. Nem engedek a kérésnek, hogy vigyem őket kézben, nem érdemlik meg a viselkedésük miatt, de nyűglődni se mernek mert maradni akarnak, így mint a kisangyal öltöznek át pizsibe, majd fogmosás után bújnak be az ágyukba, én pedig megkönnyebbültem csukom be az elválasztó ajtót, hogy visszatérjek a franciaágyas szobába. -Ez... intenzív nap volt. - egyelőre ennyit tudok hozzáfűzni egy sóhajtás kíséretében, miközben leülök az ágy szélére. Rég kaptam ekkora dózist a gyerekekből.

To: Brian

Még nem telt el egy teljes egész nap a kis kiruccanásunkból, de már most nagyon örülök annak, hogy sikerült ezt összehozni. A lányok nagyot szórakoznak a medencében, amiért annak örülök, mert így tudom nem lesz túl sok gond az altatásukkal. Tény Brian közelsége még valahol furcsa és továbbra sem tudom teljes mértékben elengedni azt a kis ördögöt, de igyekszem nem gondolni túl sokat erre.
Miközben ő a fürdőben tevékenykedik én már ki is készítem magamnak a kiválasztott szettet. Én sem hoztam most magammal túl elegáns ruhákat. Nem is azok töltik meg a szekrényem nagy részét, de tény nem is melegítőnadrágok. Még mindig igyekszem adni magamra, nem elhanyagolni a külsőmet. Már csak azért sem, mert én sem érezném úgy jól magam.
Nem töltök el sok időt a fürdőben, de nem is kapkodok. Tudom, hogy nem kell kapkodnunk. Szerencsére a lányokat nem kellett kiráncigálni a medencéből. Fehérneműben kilépve a fürdőből sétálok az ágyhoz. Már akkor meghallom a kiabálásokat, de bízom abban, hogy Brian meg tudja oldani a problémát. Belebújok a boka fölöttig érő farmeromba és a sima fekete pólómba, amit be is tűrök, majd miután belebújtam a balerina cipőmbe sétálok át a lányok szobájába. megpillantom Biran segélykérését, így oda is sétálok a lányokhoz, akik nagy hévvel azonnal elkezdik szidni az apjukat a masni miatt. Egy pillanatra a férjemre pillantok egy apró mosollyal az arcomon, majd vissza nézek a lányokra.
-Úgy emlékszem elraktam én is pár masnit a biztonság kedvéért. Nézzétek meg, hogy melyik tetszik nektek és utána befonom a hajatokat. Úgy rendben lesz?-A lányok kicsit hezitálva, de végül bólintanak egyet, így vissza is sétálok a szobánkba és már hozom is azokat a masnikat, amik közül könnyedén választanak a gyerekek.
-Öt perc és mehetünk!-Már van rutinom a lányok hajának a befonásában, így tényleg gyorsan elkészülök velük és még a masnik is a helyükre kerülnek.
-Nohát! Micsoda elegáns hölgyek vagytok!-Kicsit a könyökömmel megbököm Briant is, hogy ő is mondjon pár kedves szót. Azt hiszem az apjuktól nagyon örömmel fogják azt elfogadni.

Végül csak sikerül időben lejutni az étterembe, ahol már az összes étel ki van helyezve. Szerencsére itt sincsenek sokan, így nem állnak kígyózó sorok egy-egy étel előtt.
Az asztalunkhoz sétálunk, ahol a lányok azonnal helyet is foglalnak. Én le se ülök, mert hamarosan indulok megnézni mik közül is lehet választani.
-Brian megyek hozok valamit a lányoknak. Addig kérlek kikérnél nekik egy-egy limonádét?-Pillantok fel rá, majd ha megkapom a megerősítést tőle el is indulok egy kis felfedező útra, ahonnan két tányérral térek vissza. Mind a két lánynak ugyanazt hoztam, hogy elkerüljük a hisztit.
Megvárom, hogy Brian is kiszolgálja magát és csak az után megyek én is. Bár bízom a lányokban, most mégis idegen helyen vagyunk. Nem szívesen hagyom őket egyeül.
Végül én magam is helyet foglalok a tányérommal, de amint a fenekem a széket érinti a lányok megint elkezdenek veszekedni és természetesen megint valami ostobaságon.
-Lányok elég legyen…Nem illik így viselkedni… Ez…-És már nem is tudom befejezni a mondatomat, mert az egyikük villája meglendül és a majonézes krumpli a felsőmön landol. Lepillantok rá és magamban elszámolok háromig, hogy ne kezdjek el velük ordibálni.
-Én azt hiszem most kimegyek a mosdóba.-Azzal fel is állok és elsétálok az említett helyiségbe, ahol megpróbálom kicsit rendbe hozni a felsőmet. Nem töltök el sok időt ott sem. A foltot nem tudtam eltűntetni teljesen, úgy térek vissza a családomhoz és ülök le némán vissza a helyemre.
-Jó étvágyat.-És azzal neki látok a tányéromon lévő ételnek, ami vélhetően közben ki is hűlt kissé.

Aida a telefonban:

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit