Éreztem, hogy nem lesz egyszerű az utam, nem egészen ilyen kalandra számítottam, de mindenképpen izgalmasabb, mint amit a régi életem adhatott volna nekem. Amikor megjelent a srác egy mosoly futott az arcomra, jó felépítésű pasi, aki tipikusan a kisvárosi macsó szerepét töltheti be, legalábbis a fantáziámban egészen biztos.
- Nos, Oliver, igen a város biztos, a lényeg, hogy ilyen reakciót vált ki az emberekből, akik meghallják, hogy ott vagyok. - nem mondok túl sokat, nem kell tudnia, hogy menekülök, mert fogalmam sincs, hogy akkor hogyan néznének rám, lehet még rosszabb helyzetbe keríteném magam. - Szeretem a kisvárosokat, ahol egy ilyen kút van a legközelebb és ahol a kocsma a legnagyobb látványosság. - túlzok kicsit, mintha tényleg ez lenne minden vágyam, közben meg csak a szürkévé válás az ami igazán vonz erre.
- Szerintem engem elég nehéz palira venni. - önbizalmam szinte az egekben, de van okom rá, de most nem fogom használni azt a bűverőt, amit éppen el akarok rejteni mélyen magamban.
Olyan könnyen megy itt minden, meglepődök, hogy nyitja az ajtót, kérdésére csak megrázom a fejem és beülök, cuccaimmal a hátsó részen nézem a bent lejátszódó átlagos jelenetet, ahogy fizet és megnyugtat. Mintha minden annyira átlagos lenne, mintha én átlagos lennék, az akarok lenni.
Amikor elindulunk, és rákérdez mit keresek erre, nem akarok felelni egyből, kell egy fedősztori, amin nem gondolkodtam.
- Azt mesélték ez egy különleges hely, különleges emberekkel és a legnagyobb bánatomra, sokak szerint én is az vagyok. Csupán szentimentális érdeklődésem miatt kerestem fel a várost, és ha megtetszik szeretnék itt maradni. - végülis nem hazudtam, nem annyir szeretek, nehéz fejben tartani éppen mit kamuzott a ember az előző nap is, és most mindenki rá fog majd kérdezni, aki a városban él. Egységes sztori kell, és mi lenne jobb, mint maga az igazság.
- Mesélj nekem róla, az első reakciód alapján azt érzem van valami, vagy éppen sok minden amit tudnom kellene a helyről. - mosolyogva fordulok felé, miközben vezet, és kíváncsian mérem végig az arcát, a szőke fürtjeit, de végső soron a szavai izgatnak igazán.

Nem egészen ez volt a terv, nem az út szélén akartam végezni egy ennyire eldugott helyen, de ember tervez és a beszívott család végez. Nem is értem az emberek New Orleansba vetett mániájukat és hitüket, semmivel sem jobb hely, mint például New York, mégis a vudu mániások istenként tisztelik a várost és néhány ott lakót. Bezzeg ha tudnák mi folyik a háttérben egy két család otthonában, hogy apák miként kaarják kihasználni a lányuk erejét, amivel ők akarnak rendelkezni, de a módszereik egyszerűen pocsékok, hogy ezt megtegyék.
Nem jó kedvemből megyek be a benzinkútra, hol reményeim szerint találok majd egy fuvart, egyszer és remélem nem napok múlva, bár ahogy elnézem a pók is beszőtt már egy két kutat, csak néhány van szabadon, amiken látszik, hogy néha valaki azért hozzájuk ér. Nem akarok ítélkezni, de egyszerűen a rosszindulat olyan alakot ölt bennem, amit már ha akarok sem tudok kiölni, az apám nagyon könnyen pakolta belém, de ez képes volt megölni legbelül valamit, amit én nagyon is szerettem magamban.
Belépve azonnal odalibegek a kutashoz, aki mintha nem is érekelné a lezser kis műsorom néz el fölöttem, és elindul az ajtón kifele. Összehúzott szemöldökkel nézek utána, és látom, hogy egy autó került a képbe, ami talán nekem is egy remény lehet, így a pasi után eredek.
Amikor mindkét szempár delém pillant egy pillanatra lefagyok, és pket figyelem, amikor a srác közeledni kezd hozzám, tetszik, hogy nem az a végigmérős pillantás az első mozdulata, azzal ráérünk később, sosem marad el.
- Szia! Jól mondta, oda kellene eljutnom, de a fuvarom menetközben meggondolta magát és visszamegy a starthoz. - mondom neki egy nagy levegőt kiengedve közbe magamból. - Jól sejtem, hogy arra tartasz? - húzom össze a szemem és a számat egy széles mosolyra buzdítok, de ez már kevésbé színjáték, mert nagyon örülnék ha ennyire könnyű lenne valami csak egyszer az életben.
- Levana vagyok, és jelenleg egyetlen célom, hogy betegyem a lábam a kisvárosba. - nyújtom felé a kezem mosolyogva, mégiscsak bizalomgerjesztőbb ha tudja, hogy hívnak és nem egy ismeretlen akar hozzá beülni, már ha nincs baja a kocsinak, amiért be kellett tolniuk.

Lehetnék bárki akár egy kis sunnyogó liba, aki majd szépen kifosztja ezt az amúgy fűtől bűzlő bagázst, hiszen ők annyira boldogok, a család szent, és sérthetetlen számukra. Nekik ez az út a minden én meg mosolyogva ülök a lakókocsi egyik kanapéján, kényelmetlen és szúrja a fenekem, de eldöcögök, mert minél messzebb akarok kerülni New Orleanstól és pontosan tudom hova tartok, de talán sosem érek oda, ha ezek ennyire lassan és ennyire kellemesen elvannak ebben a szaunában.
Persze ellenszenvem jelét egy pillanatra sem mutatom, csak mosolygok és amikor Jelly felém nyújtja a szálat elveszem és olyan mélyet szívok bele, mintha rám ez hatással lenne, pedig tudom, hogy nem lesz. Az elmémet uralom, úgy ahogy másét is az ilyen tudatmódosító szerek sosem hatottak az én fejemre, pedig apám próbálta, de egyszerűen az én agyam nem fogadja be őket. Mégis végig vigyorgom az utat. Ők lesznek azok, akik Rose Harbor eldugott kis zugába fognak majd eljuttatni és nem akarom félúton elrontani. Sosem voltam ennyire számító és ennyire nagy picsa, de néha önzőnek kell lennem és azért élni, küzdeni, hogy egyszer szabad lehessek, ami nem olyan nagy kérés a mai világban, de azt hiszem mégis.
- Édes szívem tudom, hogy Rose Harbor volt a célpont, de menet közben változott. Lenne kedved velünk tartani, New Orleansba lesz egy nagyobb ünnepség, amin részt akarunk venni. - onnan jöttem baszki, nem tudom hány napig, min mentem keresztül, nem csoda, hogy felpattanok, és a pupilláim kitágulnak, mint a fene, ellenkezni akarok, de tudom, hogy ennyi emberen nem tudom gyakorolni az erőmet nem lenne értelme. Öten vannak én meg egyedül és nem vagyok elég erős ehhez, így csak erősen próbálok ellenkezni, de a félelem, hogy vissza kellene mennem oda erősebb és elcsuklik a hangom mielőtt bármi kijönne rajta.
- Nem én nem megyek veletek, csak rakjatok ki valahol kérlek. - már nem annyira kedves a hangom, mert csalódott vagyok, és nem tudom, ezen a kihalt vidéken, mégis hogy a fenében fogok fuvart fogni, főleg oda ahova a madár sem jár elvileg. Csodás.
Nekik könnyes búcsú volt, nekem csak egy gyors intés, és máris otthagytak az út szélén a nagy táskámmal, amiben a legfontosabbak voltak csak nálam, hiszen menekülnöm kellett, és nem hozhattam magammal mindent, amit szeretek, de a legfontosabbak nálam voltak.
A benzinkút szinte pangott az ürességtől, az úton alig haladt autó, az ajtón belépve megcsapott a kisvárosok jellegzetes semmilyen illata, amit nem is tudnék leírni, de a fintort az orromon szinte azonnal szemet szúrt a kutason. Elővéve legszebb mosolyom lebegtem oda hozzá, az öltözékem nem véletlen volt ennyire kihívó, mert nem tudhattam hova sodor az élet és mihez kell folyamodnom még akkor sem ha tudtam, hogy van egy határ amit nem léphetek át és az erőmet is csínján kell használnom, vagy inkább sehogy.
- Rose Harborba hogy tudok a leggyorsabban eljutni? - meleg van így feltűnően legyezem magam és ezt pontosan tudom mennyire szeretik a férfiak, annyira amatőrök.