Azon kevés ember közé tartoztam, aki nem rettegte a hétfőt. Szerettem a munkámat, tudtam, hogy sok más tényező mellett ez is egyfajta privilégium volt az életemben, azt csinálhattam, ami örömet okozott nekem. Szívesen szálltam be minden reggel az egyetemi liftbe és alapvetően elégedetten indultam haza a Fizika tanszékről szinte minden áldott nap. Egy ilyen áldásos napon tűntem el a jelenből pontosan egyetlen egy hónapja. Időbe telt, amíg rájöttem mi cálom a részemül jutott világban. Egy feljegyzést kerestem, pontos évszámot, de nem könnyítette meg a helyzetem, hogy emiatt egyenesen a megyei könyvtárig kellett menetelnem. Amikor már végleg feladtam, akkor homlokvesztve menekültem vissza a családi fészekbe, hogy ha nem is tudok beszélgetni a szeretteimmel, lássam őket. Ilyenkor igyekeztem Lizzie-t kerülni, hiszen pontosan tudtam, hogy ő kivételesen látott is. Nem szerettem volna zsenge felnőttkora elején összezavarni, hiszen pontosan tudtam milyen törékeny valóság és valótlanság mezsgyéje között az átmenet.

Aztán egyszer csak hazatértem. A zsebemben ott lapult  hű társam, épp szunyókált. Én pedig megtört vénember módjára érintettem meg az első tárgyat, ami a kezem ügyébe került - a komódot.  
Fáradt voltam, érzelmileg kimerült és bármilyen hihetetlen, de ezek után öröm volt leülni a nyugodt nappaliban egy bögre fekete teával, illetve természetesen csokoládéval és csak levegőhöz jutni.
Hazatértem.
A tea felmelegített belülről, ahogyan a néhány kocka keserű étcsoki is meghozta a hatását. Hamar jobban éreztem magam, bár még mindig nem tűnt el teljesen az időutazás után maradt kellemetlen, szorongó érzés. Olyan volt, mint egy rossz előérzet, tárgytalan és ok nélküli, de mégis ott lebegett az ember felett.
Megszűnt az idő létezni, csak élveztem a pillanatot, amikor hallottam a bejárati ajtót nyílni. Felkaptam a fejem, a srácokra számítottam, a zsibongás nélküliség egészen ritkaságszámba ment nálunk. Lelki szemeim előtt szinte láttam, ahogy egymással épp összevitázva valamin versengenek, majd hozzám fordulnak, hogy adjak igazat valamelyiknek. Ehelyett viszont Ams állt az ajtóban, zaklatottan, a mindig kedves, szelíd vonásaiban aggodalommal vegyes megkönnyebbülés vegyült. A tea hamarjában a dihányzóasztalra került át és amilyen könnyeden ültem le a helyemre, most villámgyorsan egyenesedtem fel.
Hiányzott.
Ez pedig akkor ütött át mennyire, amikor megpillantottam. Mindig ott tudtuk folytatni a dolgainkat, ahol abbahagytuk. Soha nem volt dühös azért, mert időről időre eltűntem. Ehhez pedig feltétlen bizalom és ragaszkodás kellett. Pont mint amennyire szorosan öleltem át mielőtt még egy újabb szót is szólt volna.
- Én voltam a rendetlen. De mindjárt megigazítom. - dünnyögtem kisvártatva, de meg sem mozdult egy porcikám sem. Mélyen szívtam magamba az illatát, az érintését, a látványát és a valóját.
Hazatértem.