Ahogy Amelia mosolya és szavai egyre mélyebbre engedtek a közelségébe, elmosolyodtam, majd mélyen a szemébe néztem. Talán tényleg különlegesek ezek a mostani pillanatok, hogy csak ketten lehetünk, hogy újra emlékeztethetjük egymást, mi is az, ami annyira különlegessé teszi ezt az életet. Amikor a talpamon lévő anyajegyig bezárólag szerelméről biztosított, nevetve megcsóváltam a fejem.
-Egy MRI gép is megirigyelhetné a pontosságodat. – mondtam, és hagytam, hogy a hangomban érezze az iránti hálámat és csodálatomat. Mindig elgondolkodtat, hogy minden távoli és idegen helyről visszatérve miért tűnik olyan tisztának és értékesnek minden, ami minket köt össze. Ahogy szinte tinédzserként pillantott rám, tudtam, hogy ez az érzés csak erősödött az évek során. Nincs ebben semmi könnyed vagy egyszerű, mégis olyan mélyen gyökerezik, mintha sosem lehetne elvenni tőlünk.
Ahogy édesanyjáról beszélt, szinte láttam, ahogy a szeme előtt peregnek a régi, otthoni jelenetek.
– Ams, te és az anyukád egytől egyig mindent tökéletesen csináltatok. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nélkülem sem esik szét a családunk. – feleltem csendesen, de a szavaim súlya annál erőteljesebb volt. – A gyerekek látják ezt, minden apró gesztust, amit talán észre sem veszel. És akárhány generáció is jön majd, mindig visszhangozni fog bennük, amit tőled látnak. – Magamat is beleértve, tettem hozzá némán, hiszen a türelmet és kitartást is csak tőle tanultam az évek alatt.
Az esküvőnk említése, ahogy megjátszott felháborodással csípőre tette a kezét, olyan könnyed örömöt váltott ki belőlem, hogy ösztönösen magamhoz öleltem.
– Az az esküvő egy olyan csúcs volt, amit csak nagyon kevesen élhetnek át. De azt hiszem, igazad van. – somolyogtam, belemerülve a visszaemlékezésbe. – Az életünk tele van emlékekkel, ahogy most is újakat teremtünk, akármilyen hihetetlenül is hangzik. Nincs egyetlen legszebb pillanat, hanem egy egész élet, amit felépítettünk, ami mindig tovább szépül. Csak remélni tudom, hogy lesz majd, amire egyszer, sok-sok év múlva, mosolyogva tekintünk vissza, és az unokáink unokáinak mesélünk majd róla.
Elmosolyodtam, amikor mesélte, milyen udvarlója akadt még Mrs. Montgomary-nak és a fűszeresnek is. Ahogy Amelia hozzám bújt, éreztem, hogy minden kis kétség elpárolog belőlem, és átveszi helyét az a bizonyosság, hogy tényleg csak egymásnak lettünk teremtve.
– Hát persze, hogy én fogadtam jól. De be kell vallanom, hogy Mrs. Montgomary retiküldobásán jót szórakoznék, főleg, ha még egyszer elpróbálná azt az akciót. Azért tehetsége van a nőnek, elismerem. – elnevettem magam, elképzelve a jelenetet. Valahol örültem is, hogy nem volt kellemes az a kis jelenés. Mégis, minden játékosság ellenére éreztem Amelia hangjában azt a biztosítékot, amit most meg akartam hálálni.
– De hidd el, ha valaki szemet vetne rád, talán még a kopasztott tyúk is túl szelíd bosszú lenne részemről. Talán…visszasírná a múltja összes pillanatát is. – játszottam el a gondolattal, hogy talán pont most lenne itt a helye egy apró varázslatnak, mintha értenék bármi máshoz is. Aztán hozzáfűztem, kedvesen, de komolyan: – Tudom, hogy számunkra mindig csak mi ketten voltunk. És ez a legfontosabb. De… ha legközelebb kontrollra mész, szívesen elkísérlek, hogy ne csak Mrs. Montgomary legyen ott, aki biztosan “jó helyre dobja a retiküljét,” ha még egyszer szükség lesz rá.
Ez a kis féltékenységi játszma inkább mulattatott, de őszintén örültem, hogy így hozta szóba. Ahogy Ameliát néztem, tudtam, hogy elmondhatatlanul hálás vagyok a jelenlétéért.
- Arra gondoltam, hogy most egy jó ideig csak az unalmas egyetemi munkámat végezném, semmi mágia. Csak egy kis szünet, mert az egy hónap nekem is sok volt.

Ahogy Amelia szavait hallgattam, éreztem, hogy valami meleg, nyugtató érzés kúszik végig rajtam. Az a biztos tudat, hogy van valaki, aki lát engem, érti a bűntudatomat, és nem hagyja, hogy magammal cipeljem egyedül. Amikor a hajamba túrt és az ikerterhességen viccelődött, egy pillanatra el tudtam felejteni a lelki terheket. Felnevettem, ahogy elképzeltem magam ősz hajjal már húszévesen.
- Jó, oké, lehet, hogy instant őszültem volna, de lássuk be szereted az ősz szálaimat is. – nevettem, miközben a halántékomra tettem a kezét, hogy érezze, mennyire valós lett volna ez az ijesztő forgatókönyv. – És azért te is tudod, hogy soha nem lettem volna olyan jó ezekben a dolgokban, mint te. Valahogy mindig úgy rendezed a dolgokat, mintha semmi sem okozna nehézséget. Én pedig néha csak azt érzem, hogy rohanok az események után. – Néztem a szemébe, és újra megéreztem, mennyire szerencsés vagyok.
Amikor közelebb lépett, és az arcához ért, elárasztott az az érzés, hogy még ha nem is mindig vagyok itt, ha el is hagytam őket időnként, ők soha nem hagytak el engem. Az a mosoly, az a szeretet, amit sugárzott, elmosta a szomorúságom maradékát.
– "Apa." – Felnevettem egy kicsit keserédesen. – Tudom, hogy nem ez volt a szándékuk, de ez volt az egyik legjobb pillanatom az életben.
Aztán, amikor Amelia azt mondta, hogy elengedi a vacsora gondját, és most csak velem akar lenni, éreztem, hogy valami felszakad bennem. Egy mély sóhajjal engedtem el azokat a félelmeket, amiket napok óta magamban hordozok. Ahogy a telefonját letette, és újra a karomba simult, minden helyre került. Kellett nekem ez a pillanat, ez az idő, amikor nem vagyok csak egy családi bonyodalom vagy egy távoli figura.
Amikor azt mondta, hogy nélkülem magányos volt, hosszú és üres az idő, megértettem, hogy mennyire szükségünk van egymásra. Nem csak nekem rá, hanem neki is rám. És az apró puszik, amiket a szájamba suttogott, minden szava után, olyanok voltak, mint a sebekre ragasztott gyógyító tapaszok.
De amikor azt mondta, hogy a fogorvos megpróbálta lecsapni a kezemről, egy pillanatra megfagyott a levegő. Felnéztem rá, és láttam, hogy mosolyog, de én elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, valaki tényleg udvarolgatott neki. Egy pillanatig csak csendben néztem rá, majd halkan megszólaltam.
– A fogorvos, mi? – mondtam, hangomban egy kis játékos éllel, de belül valami feszültség éledt. Nem féltékenység, inkább az a furcsa érzés, hogy valaki megpróbált volna beférkőzni a helyemre. Tudtam, hogy Amelia soha nem tenne ilyet, de az, hogy valaki egyáltalán gondolt erre... nos, az egy pillanatra megborzongatott. – Nem mintha aggódnék. Tudom, hogy a helyettesek nem maradnak sokáig .– mondtam, próbálva elűzni a kényelmetlenséget, miközben halvány mosollyal lenéztem rá.
De az a tudat, hogy valaki más próbált udvarolni neki... hát, talán mégis őszültem volna egy-két hajszállal.

Ahogy néztem Amelia mozdulatait a konyhában, lassan körülölelt az a fáradtság, amit az utazás mindig magával hozott, de ez most más volt. Ez az otthon fáradtsága volt, a nyugalomé. Hallgattam a hangját, ahogy a gyerekekről beszélt, meg Lunáról, meg azokról a mindennapi dolgokról, amik annyira távolinak tűntek, miközben máshol voltam. Nem is igazán számított, hogy minden részletet felfogok-e. Az számított, hogy ott vagyok, vele, és hogy újra érezhetem a jelenlétét, a közelségét.
Amikor felnevetett az ikerterhesség említésén, én is elmosolyodtam.
- Igen, emlékszem, hogy mennyire megkönnyebbültél akkor. Bár... én szívesen megbirkóztam volna két kis harcossal. Shawn és Lizzie már így is elég kihívást jelentettek, nem igaz? – próbáltam viccelődni, de közben valahol mélyen éreztem, mennyire másként élte meg ezeket a dolgokat. Ő jobban tudta, mit jelent valóban jelen lenni, miközben én sokszor a csillagok és az idő fonala között bolyongtam.
Ahogy tovább beszélt Elena terhességéről, hirtelen egy másik érzés tört fel bennem. Az elvesztegetett idő súlya. Minden visszatéréskor érzem, hogy valami hiányzik. Pillanatok, amiket elszalasztottam, történetek, amiket nem hallottam. Úgy érzem, mintha valahol mindig futnék valami után, ami sosem érhető el igazán.
- Emlékszem, amikor Shawn először mondta ki az első szavát, vagy amikor Lizzie rajzolt egy teljesen felismerhetetlen képet, amire olyan büszke volt. Ezek a pillanatok...– a hangom elhalkult, a bűntudat pedig ott bujkált a szavaim mögött. - Néha úgy érzem, mintha csak megfigyelő lennék. Nem igazán része.
Letettem a bevásárlószatyrot az asztalra, és közelebb léptem hozzá. Néztem, ahogy tesz-vesz, a ház, a család életének apró részleteit irányítva, olyan természetességgel, ami mindig lenyűgözött. Sosem tudtam ezt a könnyedséget magamévá tenni.
- A lasagne jól hangzik, de...– kezdtem, óvatosan válogatva a szavakat. -Talán most először nem az a legfontosabb, hogy vacsorázzunk. Mi lenne, ha csak leülnénk? Hallgatnám, milyen volt az utóbbi hetekben. Milyen volt nélkülem, mert tudom, hogy minden pillanatban itt voltatok, és én pedig nem...
A szavak súlya rám nehezedett, és tudtam, hogy az idő, amit elveszítettem, már nem hozható vissza. De most itt voltam, és meg akartam ragadni ezt a pillanatot.
- Vagy tartasz tőle, hogy két vad tini bukkan fel, ha nem várja őket itthon kaja? Mert akkor vállalom a kukta szerepét.

Az élet tele van lemondásokkal, gyötrelmes várakozásokkal, búcsúzásokkal és újabb találkozásokkal. Előbbiből kevesebb jutott ki, hiszen búcsú nélkül még rosszabb elmenni ki tudja mennyi időre. Ez volt a legrosszabb, a búcsú keserédes hiánya, amin vagy megtanultam túltenni magam vagy a lelkem egy része az enyészetté vált arra az időre, márpedig koncentrálnom kellett a Sors adta lehetőségre, hogy minél hamarabb visszatérhessek ebből az útvesztőből.
Minden ugyanúgy fogadott, a falak színe, az ajtó, a szoba elrendezése, egyedül az apró tárgyak helyezkedtek másképp és jelezték, bizony itt nélkülem is zajlik az élet rendesen. Mégis hiába az élettel teli az egész ház, ha közben üres. Kutattam hangok, motoszkálás után de bizony csak a néma csönd fogadott. Na meg a macska, aki immár egy dörgölőzéssel jelezte, hogy üdvözöl itthon. Tudom, ezzel érjem be és osszam be mostantól hetekre. Cinkos szerződés fűzött össze minket, hiszen nem csak itt találkoztunk, de számos idősíkon, ő pedig látott is, nem úgy mint sokan mások. Neki köszönhettem voltaképpen, hogy Ams hitt nekem, amikor olyan rettenetesen felsültem az első igazi randinkon.
A teát szürcsölve máris otthonosabbnak éreztem magam, de hazudnék, ha nem villanyozott volna fel az érkező zizegése, a kulcs megzörrenése, a közeledő léptek. Mind olyan apróságok voltak, melyekre barangolásaim alatt könnyű volt hozzászoknom. A figyelmem sem kerülte így el, ahogy most is történt. A gyerekek helyett azonban Amelia ismerős alakja rajzolódott ki az nappali bejáratánál. Ennyire elvesztettem volna az időérzékem vagy változott valami? Nem is haboztam a feleségem újra a karjaim között tartani, mint legutóbb, amikor épp felszívódtam. Szerettem volna sok mindent mondani most, mégis annyira futotta csupán, hogy rá reagáljak.
- Te is hiányoztál. Nem hittem, hogy ilyen hosszú lesz most. – bűntudat csillant a szemeimben, ahogy rá pillantottam. Szelíden simítottam végig az arcán, miközben szeretetteljesen elmosolyodtam. Bizony, hogy itthon vagyok.
- Az milyen? – sosem tudom mit tart annyira másnak, hiszen magamon nem igazán érzékeltem a másabb jeleket, illatokat.
- Azt ne mondd, hogy nagyi szagom van. – jegyeztem meg picit szórakozottan, oldva tovább a pillanat túlzsúfoltságát. Éreztem mindent, szeretetet, remény, hitet, békét, feszültséget, amit még talán ép ésszel fel tudok fogni.
- Azt nem sokáig tolerálnád, levetetnéd velem. – a visszacsipkelődésem jogos volt, mert mindketten tudtuk, hogy nem gondolta komolyan a megjegyzését. Én sem igazán. De most ez jó volt így.
Hagytam eltávolodni, jól esett az érintése most, de most bármit megadtam volna azért, hogy egy hónapnyi időt bepótoljak, ezt most ebben a pillanatban igyekeztem magamba szippantani. Szelíden viszonoztam a csókot, nem mohón, lassan adagolva magamnak is és szokva a helyzet valódiságát. Ilyenkor én is mindig elfelejtek létezni, hiszen megragadok az idő századmásodpercében.
- Csak a teára volt szükségem, meg akartalak várni titeket a… vacsorával, ebéddel, nem tudom milyen fázisban jártok. – az egyetlen amit elfelejtettem leellenőrizni, az az idő volt, most nem is volt fontos épp eleget foglalatoskodtam vele eddig.
- Inkább mesélj, miről maradtam le? – ahogy visszatért az ölelésbe, ujjaim önkéntelenül kezdték el a hátát cirógatni. Kellett nekünk ez az „üresjárat”, hiszen ilyenkor realizáltuk mindketten, hogy minden rendben van, ha pedig már nagyjából beteltünk egymás közelségével, akkor jöhet minden más. Ez ilyen egyszerű. Jó ideje volt ez a hathatós módszerünk, de valahogy kellett is ez, kettősünknek, a lelkünknek.

Azon kevés ember közé tartoztam, aki nem rettegte a hétfőt. Szerettem a munkámat, tudtam, hogy sok más tényező mellett ez is egyfajta privilégium volt az életemben, azt csinálhattam, ami örömet okozott nekem. Szívesen szálltam be minden reggel az egyetemi liftbe és alapvetően elégedetten indultam haza a Fizika tanszékről szinte minden áldott nap. Egy ilyen áldásos napon tűntem el a jelenből pontosan egyetlen egy hónapja. Időbe telt, amíg rájöttem mi cálom a részemül jutott világban. Egy feljegyzést kerestem, pontos évszámot, de nem könnyítette meg a helyzetem, hogy emiatt egyenesen a megyei könyvtárig kellett menetelnem. Amikor már végleg feladtam, akkor homlokvesztve menekültem vissza a családi fészekbe, hogy ha nem is tudok beszélgetni a szeretteimmel, lássam őket. Ilyenkor igyekeztem Lizzie-t kerülni, hiszen pontosan tudtam, hogy ő kivételesen látott is. Nem szerettem volna zsenge felnőttkora elején összezavarni, hiszen pontosan tudtam milyen törékeny valóság és valótlanság mezsgyéje között az átmenet.

Aztán egyszer csak hazatértem. A zsebemben ott lapult  hű társam, épp szunyókált. Én pedig megtört vénember módjára érintettem meg az első tárgyat, ami a kezem ügyébe került - a komódot.  
Fáradt voltam, érzelmileg kimerült és bármilyen hihetetlen, de ezek után öröm volt leülni a nyugodt nappaliban egy bögre fekete teával, illetve természetesen csokoládéval és csak levegőhöz jutni.
Hazatértem.
A tea felmelegített belülről, ahogyan a néhány kocka keserű étcsoki is meghozta a hatását. Hamar jobban éreztem magam, bár még mindig nem tűnt el teljesen az időutazás után maradt kellemetlen, szorongó érzés. Olyan volt, mint egy rossz előérzet, tárgytalan és ok nélküli, de mégis ott lebegett az ember felett.
Megszűnt az idő létezni, csak élveztem a pillanatot, amikor hallottam a bejárati ajtót nyílni. Felkaptam a fejem, a srácokra számítottam, a zsibongás nélküliség egészen ritkaságszámba ment nálunk. Lelki szemeim előtt szinte láttam, ahogy egymással épp összevitázva valamin versengenek, majd hozzám fordulnak, hogy adjak igazat valamelyiknek. Ehelyett viszont Ams állt az ajtóban, zaklatottan, a mindig kedves, szelíd vonásaiban aggodalommal vegyes megkönnyebbülés vegyült. A tea hamarjában a dihányzóasztalra került át és amilyen könnyeden ültem le a helyemre, most villámgyorsan egyenesedtem fel.
Hiányzott.
Ez pedig akkor ütött át mennyire, amikor megpillantottam. Mindig ott tudtuk folytatni a dolgainkat, ahol abbahagytuk. Soha nem volt dühös azért, mert időről időre eltűntem. Ehhez pedig feltétlen bizalom és ragaszkodás kellett. Pont mint amennyire szorosan öleltem át mielőtt még egy újabb szót is szólt volna.
- Én voltam a rendetlen. De mindjárt megigazítom. - dünnyögtem kisvártatva, de meg sem mozdult egy porcikám sem. Mélyen szívtam magamba az illatát, az érintését, a látványát és a valóját.
Hazatértem.