Kihívás, játék, nevezzük ahogy akarjuk, az, hogy nem a mindennapi témákat dobjuk fel máris olyan hangulatot ad, amit imádok. Nem tudom hova tenni a pillanatokat, amik néha csak úgy közénk csapnak, de nem is kell, csak hagyom, hogy sodorjon minket az este és mindent kizárok, és nevetek. Vele, magamon, a sztorikon és igen néha sok vagyok, de ahogy látom neki nem tudok elég sok lenni. Baj ha ez olyan mértékben tesz boldoggá, hogy sosem szeretnék hazamenni? - Lehet, de nem biztos, hogy jó lenne ha megtenném, még a végén faképnél hagysz és még le is tiltasz és akkor meghal a növényem. - vezetem vissza a korábbi eseményekre a beszélgetést, mondjuk nem ez az egyetlen ok, hogy nem elűzni szeretném, hanem többet kérnék belőle a jövőben is. Olyan erősen kiemeltem a baráti mozi részét, hogy észre sem vettem, hogy mennyire megnyomtam azt a részt, már szinte zavarba is jöttem, ahogy beszélni kezdetem róla megin belekevertem magam. Mintha direkt csinálnám, hogy kellemetlen legyen, hogy lássak valamilyen reakciót tőle. De ezt máshogy is meg tudnám oldani, de ahogy elég beszari vagyok és tanácstalan, na meg teljesen bizonytalan abban, ami a fejemben van, amolyan lehetetlen tényként. - Ha hazaérek nézek műsort és átküldöm. - nem volt eszembe most elővenni a telefont és megmosolygtat, hogy ugyanúgy van vele. A mai fiatalok, azaz mi inkább a telefon körül élünk én is ilyen vagyok, egy perc a telefon nélkül remegést okozhat, bár még nem okozott. Most viszont jobbnak érzem az egész beszélgetést, és a vigyort az arcomon, mint hogy előkapjam. Azt érzem sok közös van bennünk annak ellenére, hogy csak egyetlen egyről volt eddig szó. Talán ez az oka vagy az, hogy rohamosan fogy az italom, de máris kiteregetem a magánéletem, amire szerintem nem is kíváncsi, nem hinném, hogy jó ötlet, de mégis elmondom neki életem egyik legborzasztóbb mozzanatát. Mindenkinek megvan a véleménye erről az egészről, aki belelátott vagy belelát az életünkbe. Neki én engedtem elég sok teret, hogy megmutassam mi is zajlik az életemben és nem zavar, hogy elmondja, amit gondol. Nekem is ugyanezek vannak a fejemben, ugyanúgy hiszem, hogy nem jó, amiben benne vagyok, de a kényelem, a megszokás, vagy a franc tudja mi ami miatt ott vagyok vele. Elpirulok, amikor rólam beszél, az arcomhoz kapok, hogy lehűtsem a kezemmel, ami eddig a jeges poharat markolta, de az a szégyenlős mosoly nem eltakarható. Pont nem azok a szavak érdekelnek, amiket mondott a kapcsolatomról, hanem az hoz lázba, amit rólam mond. Van ennek értelme? - Őszintén nem tudom miért van ez, olyan megszokott az egész. Sosem tudom mire vágyok pontosan, elvagyok vele. - azt nem mondom, hogy boldog vagyok, csak megvonom a vállam és megiszom az utolsó cseppig az italt, ami a fejembe fog szállni, mert elég régen ettem már és akkor se olyan sokat, és most nem szívja fel semmi, ami baj, mert érzem, hogy nekem is jön az a rész, amit alkohol nélkül nem tudnék kimondani, mert félnék, de tudom, hogy megvan bennem minden, amit most el fogok mondani neki. - Nekem egy olyan ember kellene mint te. - szakad ki belőlem, amit azt hiszem, hogy csak a fejemben hangzik el. - Akitől virágot kapok, aki olyan kedves és okos, mint te, de ezek a pasik már régen foglaltak. - nevetem el magam, mielőtt azt hinné rá akarok mászni. Ki tudja, minden megvan benne, amire szükségem van, most komolyan a nemeken nem tornázhatok. Lehet azért nem találtam jobbat, vagy megfelelő párt mert rossz helyen kerestem. - Amúgy meg igazad van teljes mértékben, és ne félj elmondani a véleményed, szeretem ha valaki őszinte a mai világban olyan kevés az ilyen ember. - megint megfogom a kezét és előrébb csúszok, de már nem félek a közelségétől, mert az ital olyan erőt ad, amit félelem ellen kellene osztogatni, bár nem túl jótékony a hatása.
Ha nem is sokkal, de valamennyivel összeszedettebbnek érzem magam, miután visszatérek a második kör rumoskólával. Tudom, hogy nem kellene ilyen tempóban ennyit inni, de úgy érzem, most szükségem van arra, hogy az alkohol segítsen ellazulni, mert kusza gondolataimba ha elmerülök, akkor csak feszültté válnék, és könnyen lehet, hogy hülyét csinálnék magamból újdonsült ismerősöm előtt, azt pedig nem szeretném. Általában pedig nem szokott érdekelni, mit gondolnak rólam mások, most mégis valamiért az van bennem, szeretném, hogy Zoey kedveljen.
-Kihívás? Szóval most majd megpróbálsz annyira pörögni, hogy átlépj azon a bizonyos határomon? - kérdezek vissza jókedvűen, de túl kihívónak érzem, hogy azt is hozzátegyem, nem félek ettől a kihívástól, mert nem hiszem, hogy képes lenne azt a szintet elérni, hogy őszintén bosszantónak találjam. Ahhoz túlságosan érdekel, hogy milyen ő valójában, ezt azonban nem lenne helyénvaló kimondani, magamban tartom tehát az ebbéli gondolataimat.
A mozira tereljük a szót. A baráti mozira. Szigorúan, ahogyan azt a fejemben már levezettem. Elnevetem magam a kis történetén, és talán jó is, hogy nem nagyon tart szünetet, mielőtt bedobja a vígjáték ötletét, mert még olyat találtam volna mondani, amivel ismét csak kínos helyzetbe hoztam volna magamat. Ötletére végül bólintok. -Tökéletes. Egy vígjáték akkor is jó, ha nagyon bugyuta, mert a lényeg, hogy vicces. Megnézzük majd, mit adnak pénteken, és üzenetben majd egyeztetünk. - ajánlom, mert most nem szeretném az időt azzal tölteni, hogy a telefont nyomkodjuk a moziműsort böngészve. Bármilyen önzőn is hangzik, most szeretném kihasználni, hogy élőben tudok vele beszélgetni, és megismerni őt jobban.
-Nekem is az az egyik kedvencem. - nevetek vele a válaszán, ezzel még egy olyan pontot találva, ami közös bennünk. Valahol azt hiszem ijesztő, mennyire könnyen alakult ki az összhang, és milyen könnyedén tudok vele elbeszélgetni - velem általában ritkán barátkoznak az emberek, mindig én voltam az ügyeletes különc. Iszom még egy kortyot (mikor fogyott el már a második pohárnak is a fele?!), úgy hallgatom a következő szavait, és miután elhallgat, pár másodpercig emésztgetem mindazt, amit elmondott.
-Ha nem túl indiszkrét... miért vagy még vele? Nem vagyok párkapcsolati szakértő, még távolról sem de... más sokadjára érzem azt a nap folyamán, hogy te nem vagy vele boldog. - oké, kezd az alkohol beszélni belőlem, máskülönben nem folynék bele így másnak a magánéletébe, de érzem, a mondókám elindult egy olyan lejtőn, ahonnan nem tudok megállni, így utánam a vízözön módjára befejezem a gondolatmenetemet. -Kedves vagy, vicces, jófej, és elképesztő csinos, bármelyik pasit megkaphatnád magadnak. Olyat kellene keresned, aki megbecsül. Craig nem érdemel meg. - oké, kicsit a vége talán vehemensebb lett, és szörnyen el is szégyellem magam, mert ezzel valószínűleg túllőttem a célon. Zavartan köszörülöm meg a torkom, érzem, hogy totál elvörösödöm, és ivással próbálom mindezt leplezni. -Ne haragudj. Nem volt jogom így belemászni a magánéletedbe.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Olyan ember vagyok, aki könnyen nyit, de felé szinte kevesen, mert nem mindenki annyira nyitott, mint én, és most lehet ez az ami összezavar, hogy találtam valakit, aki merőben más, mint én, ebben viszont hasonlít rám. Vagy csak velem szemben ennyire nyitott? Nem ismerem mégis olyan dolgokat rakok rá, amik szerint egyre jobban kedvelem őt, és lehet nem is ennyire kedves, nem is ennyire cserfes, csak kihozom belőle és amint majd szétválunk, azt fogja mondani, hogy nagyon fárasztó volt velem. Elfog egyfajta félelem, amit mosollyal igyekszem leküzdenem, na meg leönteni némi itallal, ami nem annyira nyerő, minél többet iszok annál őszintébb leszek és ha megnyílik az amúgy sem kicsi szám, akkor könnyen lesz ebből az egészből egy gyors ismertség és még a boltja közelét is el kell kerülnöm, hogy ne legyen tök kellemetlen. Túl sokat rugózok ezen, mi lenne ha csak dunálnánk, mint két felnőtt, akikben megindult valami de mivel nem tudják mi inkább el is rejtik. Ja, nagyon felnőttes. Fellélegzek, amikor visszajön, volt egy olyan érzésem, hogy inkább a pult mellől már hazamegy, mivel elhívtam randira, holott nem a saját nemem vonz, vagyis, fene se tudja, és nem tudom, ő hogy áll ezzel, és barátom van, totál kattantnak nézhet, de visszajön és ez a lényeg. - Tényleg? - szakad ki belőlem meglepve, hogy nem közelítem meg az ingerküszöbét. - Ez úgy hangzik, mint egy kihívás, akkor te jobban viselsz, mint a saját szüleim. - nevetem el magam már kicsit lazábban, próbálva elengedni a feszültséget, ami ide nem is kellene egyáltalán. - Nem tudom melyik film hova sorolható, a romantikus filmeket nem nézném meg moziban, nincsen bennük elég izgalom, hogy fizessek érte, a horror, az ami izgalmas, otthon csak elkergetném az ijesztő részeket, moziban meg csak a szomszéd kezét markolgatom. Komolyan, volt, hogy egy random csávó kezét fogtam meg, nem vette el, randira hívott, én meg tök kínosan közöltem vele, hogy csak be voltam tojva. - nem arra akarok kilyukadni, hogy az ő kezét akarom fogni, jó ezt gyorsan tovább kell pörgetnem, mielőtt elérem azt a küszöböt nagyon gyorsan. - Vígjáték, talán az lenne jó elsőre nem? - zárom rövidre, nem vagyok válogatós, bármit megnézek ha van egy nagy adag popcorn és nem kell nyálazni a filmre, mert éppen olyan szerelmesek benne az emberek. Feltűnik, hogy gyorsabban iszik, mint én, pedig azt hittem szinte vedelem az italt, de ahogy nézem ő is egyre gyakrabban emeli a szájához a poharat és úgy issza az italt, mintha víz lenne, vajon ugyanazért, mint én? Itt vagyunk, elég nyílt embereknek látom magunkat és italba nyomjuk bele, amit nem mondunk ki, de miért is? - Burrito. - vágom rá nevetve, a kérdésére, mert az a kaja, amit bármikor meg tudnék enni, bármennyit és ha egy hónapig azt kellene ennem sem lenne csömöröm tőle. - Nagyon örülök, hogy találkoztunk ma Enide. - mondom neki miután kinevettem magam és végre először, ki tudom mondani, ami a zavarom ellenére bennem van. - Tudod, sokan a barátaim közül inkább azért vannak mellettem szerintem, mert Craig barátjai is, és sokaknak csak egy szép mellékterméke vagyok annak a férfinak, aki már igazából többször csalt meg, mint azt be merném vallani. - nevetek fel kínosan, és már érzem is, hogy megered a nyelvem az alkohol hatására. - De mivel még mindig mellette vagyok talán szánnak, de ki tudja. - vonom meg a vállam, de nem érzem azt a szar szájízt, mint máskor, amikor erről kell beszélnem.
Külső szemlélő talán gondolhatja úgy, hogy az életem egyhangú. Reggel besegítek a ház körül, majd nyargalok be az üzletbe, estig dolgozom, végül hazamegyek, rendezem a kicsiket, tanulok a húgommal, segítek a főzésben, a szüleimnek amiben kell, aztán valamikor éjfél körül ágyba kerülök, hajnalban pedig kezdődik elölről. Ez nem panaszkodás, mert amúgy élvezem a pörgést, hogy hasznos tudok lenni mind a családom számára, mind pedig Rose Harbor lakosainak, akik virágot szeretnének valamilyen alkalomra, vagy csak úgy.
Erre jön Zoey, és megkérdőjelezek egy csomó dolgot magamban. Nem csak azt, hogy nem vagyok-e túl unalmas, hanem még azt is, hogy a férfiakhoz vagy a nőkhöz vonzódom-e valójában. Még tizenéves koromban fiúkkal randiztam párszor, de azóta igazából semmi. Mikor kiderült a betegségemből fakadó dolog, hogy soha nem lehet saját gyerekem, azt hiszem valahogy bezártam ezen a téren, és nem igazán volt még csak indíttatásom se, hogy bárki felé nyissak. Nem tudom, ez a lány most mivel kezdte el megtörni ezt a falamat, de minden apró jel és megjegyzés ellenére tudom, hogy ez nem működne - párja van, aki ellenkező nemű, egyértelműnek tűnik hát, hogy preferenciáink eltérnek. Bármit is véltem érzékelni, minden bizonnyal csak az élénk fantáziám játszott velem.
Bár érzékelem rajta is az idegességet ami hasonlít az enyémhez, talán csak attól félt, hogy nemet mondok, mert nem tartom őt szimpatikusnak. Mint embert, nem mint... bármi mást lehetőséget. De végül megtalálom a hangom, és beleegyezek a moziba, még mosolyt is varázsolok az arcomra. Azért kell az a pár perc, amit az asztaltól távol töltök, míg az italokért megyek, hogy visszatérjek a normál kerékvágásba, helyretegyem a gondolataimat, amikre Zoey rá is erősít. Baráti mozi. Na ugye, mondtam, hogy igazam van. Én láttam bele többet, szóval iszom egy nagy kortyot a rumos kólából (bár már érzem, hogy az előző pohár is túl gyorsan csúszott le, és a fejem kicsit kótyagosabb), és végül csak ismét rámosolygok.
-Egyáltalán nem sok, elég magas fordulatszámon tudok én is pörögni, szóval meg sem közelítetted az ingerküszöbömet. - nyugtatom meg, és elnevetem magam én is. -És milyen filmeket szeretsz? Nem tudom miket adnak most, de általában többféle műfajból elérhető a választék. - kérdezem tőle, majd újra a számhoz emelem a poharamat. Tényleg lassítanom kellene, de az előzők miatt idegesebb vagyok mint kellene, az alkohol pedig segít ellazulni. Érzem, ahogyan minden korttyal kicsit kiengednek feszült izmaim, és beáll egy chill-állapot. -Ha csak egy ételt ehetnél innentől életed végéig, mi lenne az? - kérdezem végül az első random dolgot, ami eszembe jut - fogalmam sincs honnan, de valamiért ez ugrott be, és át se gondoltam, csak kicsúszott. Elnevetem magam az eddigi témától teljesen elütő kérdéstől, ha eddig nem tartott kattatnak, majd most.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Engem sosem érdekelt, ki mit csinált korábban, ki miért volt oda, mennyire tér el a hobbink, mert minden ember más, de érezzük ha megvan az egy húron pendülés és az emberek attól jók együtt, hogy nem ugyanolyanok. Örülök, hogy mutatok neki valami újat, kellemes érzéssel tölt el, és tudom, hogy legközelebb is ilyen fog átjárni ha ilyet iszok és ő nincs ott. Egészen érdekes ez az egész. - Nem vagyok szokványos. - vonom meg a vállam grimaszolva, de ezt már szerintem észrevette, kicsit mindig is különc voltam, aki l sokat beszélt olyanokkal is, akiket nem ismert, nyitott voltam a világra, ami sok emberre nem mondható el, és ezért furcsának tűnhetek, de nem vagyok az csak életvidám, szépen mondva. - Na talán ennyire nem vagyok durva, de azért értékelem, hogy ennyire támogattátok, hogy még toll küldetésetek is volt miatta. - a nagy család előnye, bár a kicsinek is van, könnyebb karácsonykor ajándékot venni, bár inkább többet vennék, de ez jutott nekem. Szeretem őket, de mekkora sztorikat mondd már Enide, tök jó érzés hallgatni őket, és nem tudom levenni róla a tekintetem és minden figyelmem az övé. Furcsa módon tukmálom rá magam, azt akarom, hogy többet tudjon rólam és nem ijeszti meg, és ezért még bátrabb leszek, de kicsit azért visszafogom magam, mielőtt tényleg elszalad a nagy szám miatt. Kicsit lefolyik a mosoly az arcomról, mert nem fogom megtudni sosem, hogy milyen, az a tesó-kódex, és igazából még azt sem, hogy a gyerekeim által ezt megéljem, mert ha így haladok sosem lesz. Túlságosan előre szaladok, pislogok egy nagyot, hogy a fejemből ezzel kiszálljon a negatív érzés, mert ez a lány csak jót tesz velem és ezt kell befogadnom. Össze vissza mocorgok, a helyemet nem találom, olyan messze van, de aztán közelinek érzem őt, ahogy összeér a lábunk csak kijön a kérdésem és inkább azt érzem, hogy kimondom és megkönnyebbülök, aztán jön a nyakleves, amit az élettől kapok, szinte meglepődik. Jó hülyén fogalmaztam, most kellene szabadkozni de nem teszem, mert talán pontosan arra gondolok, amire ő, csak nem így mondtam ki. Egy randira hívtam, mert úgy hangzott, meg tudtam volna fogalmazni máshogy is, de ez volt a legkézenfekvőbb és nem agyaltam túl, megbánni meg végképp nem bántam meg, még akkor sem ha láthatóan tökre zavarba hoztam. Nyitnám a szám, hogy kimagyarázom, olyan sokáig hallgat én meg végig őt nézem, mosolyogva, remélem, hogy igent mond, mert ellenkező esetben több kell ebből az italból, hogy ne érezzem megalázónak és ne fájjon annyira. - Igen, a péntek tökéletes. - ugrok fel egy kicsit a helyemről lelkesedésemben, és még komolyan le kellene vakarnom a vigyort az arcomról, de nem megy, sebaj. A következő itallal kicsit mégis összezavar, engem, aki annyira magabiztosan áll neki mindennek, persze vele kapcsolatban már nem vagyok annyira az, pedig igyekszem. - Jöhet. - bólintok, és megvárom, hogy elsasszézon és hozzon még egyet, egy ideig követem a szememmel, majd a fejemet a kezembe temetve tűröm hátra a hajam és elkezdem magam ostorozni, hogy sosem lesznek barátaim, ha ennyire nyomulós vagyok. De Enide bejön, mint nő, mint barát, mint minden, és ezt tudom, amióta rohantam vissza hozzá, akkor lettem biztos benne, amikor elhívtam egy randira. Pasim van, mindig is pasim volt, de ez nem olyan dolog, amin sokat kattog az ember, ez csak megtörténik és él vele, és én nem akarom, hogy ennyi legyen, mert végre valakit talán én is érdeklek, bár fogalmam sincs, hogy áll ő ezzel az egésszel és nem biztos, hogy én akarom kierőszakolni azt az énjét, aki lehet nem is létezik. Amikor visszaér, igyekszem összeszedni magam. - Vehetjük baráti mozinak, elvégre az lesz, csak olyan sokat hallgattál, lehet, hogy néha túlságosan is nagy a szám, de ha sok vagyok csak állíts le, úgy pattogok néha, mint egy gumilabda. - nevetek és elveszem az italom és beleiszok, vagyis inkább vedelek belőle egy csomót.
-Nem azt mondom, hogy kellene, csak... nem szokványos. - vonom meg a vállam a rumoskólát illető megjegyzésre, és azt hiszem, valahol megkönnyebbülök, amiért nem néz rám emiatt ufoként. Voltam már olyan szituációban, hogy egy hétköznapinak tűnő dologgal nem voltam tisztában és furcsa tekinteteket kaptam, de örülök, hogy nem ez történik most.
-Ezek szerintem aranyos dolgok. Az egyik unokatestvérem hasonló, a fejét is elhagyná ha nem lenne a helyén, így listát ír mindenről. Mivel viszont fél, hogy a papírt is elhagyná, ezért az alkarjára szokta felirni a tennivalókat vagy épp a bevásárlólistát. Mivel leszoktatni nem tudjuk róla, mert azt mondja, így legalább megfelelően tud funkcionálni, ezért az egész családnak ki lett adva a projekt, hogy keressünk neki bőrbarát tollat. Úgy kellett rendelni, de végül sikerült. - észre sem veszem, mennyire belelendülök a sztorizásba, csak mikor a végén megállok levegőt venni, így a vonásait fürkészen, vajon mennyire untattam ezzel a kis családi anekdotával. Talán unalmas vagyok, de az életem nagy része a családom és a bolt körül forog, így történeteim legfőképpen ezekről vannak. Bízom benne, hogy ha Zoey-t untatja, majd leállít.
Én is megtudok róla infókat, mint a szivacs, úgy próbálom ezeket magamba inni, az apró kis mozaikokból összerakni, milyen is lehet Zoey Woods - amit eddig tapasztaltam belőle, az tetszik. Talán túlságosan is, ezért muszáj visszafognom magam, mert amúgy én magam sem értem, mi történik velem, velünk. -Alig várom. - mosolygok rá, majd a cseppnyivel talán több lelkesedés miatt ami a hangomba vegyül azzal kapcsolatban, hogy majd megismerhetem, picit elpirulok. Majd az italra fogom, amibe gyorsan bele is kortyolok, fedősztorim részeként.
Ismét visszatérek a családi témához, és Zoey arcán őszinte érdeklődést fedezek fel, így bátrabban mesélek róluk, de közben érdekel, ő miket mond a saját famíliájáról. -A testvérek ilyenek, akkor is fikázzák a másikat valami miatt, ha amúgy nem lenne rá okuk. Ez valami tesó-kódex szabály lehet, vagy ilyesmi. Mi is sokszor vagyunk ilyenek. - látom, ő is milyen szeretetteljesen mesél a családjáról, említett káosz ide vagy oda. Úgy veszem észre, a család fontossága egy olyan tulajdonság, ami közös kettőnkben. Épp ezen morfondírozok, amikor kibukik belőle a kérdés, egy pillanatra a nevemet is elfelejtem, de aztán hamar összeszedem magam, bár nehéz, miután a lába az asztal alatt az enyémhez ér. Nem húzom el, ahogy ő sem.
-Én... mármint... -nem vagyok szakértő, tényleg a tapasztalatom kábé nulla, de... ugató kiskutya legyek ha ez most nem úgy hangzott, mint egy randira hívás. Ne légy bolond Enide, barátja van, meg amúgy is...te nem vagy... Nem fejezem be a gondolatmenetet, mert most vág pofon, hogy igazából én magam sem tudnám megmondani, kikhez vonzódom. Nem igazán mozgatta meg a fantáziámat eddig nagyon senki, erre betoppan Zoey, mint derült égből villámcsapás, és teljesen összezavar.
Túl sokáig maradok csendben, így végül csak kicsit megrázom a fejem, hogy összeszedjem magam, és rámosolygok. -Persze, szívesen. Esetleg... pénteken egy mozi? - kissé talán akadozva válaszolok, de igyekszem nyugalmat erőltetni a hangomba. Ne gondoljak ebbe bele többet, ez egy baráti felajánlás volt csak. Iszom még a rumoskólámból, aminek azonban a végére is érek. Mikor fogyott el? -Még egy kör?- Nem, nem menekülök, és talán az alkoholfogyasztás tempója is gyors, de... jó, talán tényleg kell az a pár perc, amíg a pulthoz megyek újabb italokat kérni, és vissza, bár nem mondom, hogy sikerült dűlőre jutnom saját magammal. Mi történik velem?
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Érzem, bár nem tudom mit, de valamit biztosan érzek, ami vele kapcsolatos és nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy ez a nap elvesszen, és amikor a bárba érünk, szinte azt várom, hogy nagyjából örökre tartson. Jó nem teljesen, de jól érzem magam, a barátaimmal is nagyon jól szoktam szórakozni, de azért néha sokkal hevesebben ver a pulzusom Vele, és ez felemel valamilyen szintet a szervezetemben és olyan jó érzést ad, amit nem szeretnék kikapcsolni, sokkal inkább feljebb tekerni. - Kellene? - kérdezem ártatlanul mosolyogva, kicsit felhúzom az orrom, nem flegma kérdésnek szántam és nem akartam megbántani, csak próbáltam elmondani neki egy szóban, hogy nem nézem furának. Sőt, ahogy most a szemébe nézek, hirtelen el is kapom a tekintetem. - Akkor most kipróbáljuk. - nézem a kezem válaszolva neki, és csak lopva pillantok felé. Össze kell szednem magam, mert teljesen kezdem elveszteni a józan eszem és ha iszok is akkor csak rosszabb lesz, nem akarom beégeni magam. Kényelembe helyezzük magunkat, az emberektől elszeparálva, de nem annyira távol, olyan intim az egész, hogy zavarba jövök, mint egy randi. És nem rémít meg a gondolat, és fogalmam sincs, hogy miért. - Inkább a kislányos bájam maradt meg mára. - pislogok nevetve bájosan rá, de a nevetésem elnyomja a bájam. - Mára inkább csak bosszantó tudok lenni anyuéknak, amikor elfelejtek valamit, amire megkérnek, főleg, hogy ritkán látnak, és akkor is képes vagyok simán elfelejteni ha kérnek mondjuk egy csomag WC papírt, vagy bármit. - és ez most mennyire jól jött, hiszen ha nem lennék ennyire hebrencs, akkor nem lennék itt, most vele, és azt nagyon sajnálnám. Folytatom, hogy megmutassam neki milyen voltam régen és tetszik, hogy a mostani énem érdekli, miért tetszik ez ennyire, és miért akarom a legjobb oldalam mutatni. A kis boldogság forrásom egy kicsit megtörik, amikor a barátomat említi, csak egy kicsit látszik rajtam, nyelek egyet és iszok egy kortyot, hogy a kis álomvilágomba visszatérhessek, amibe most érzem magam. De persze otthon vár valaki, aki elvileg szeret, vagy valami olyasmi. - Mondhatjuk, hogy látott már úgy. De majd megismersz rájössz, milyen tudok lenni. - ez fenyegetés inkább vagy ígéret? Remélem ígéret, és nem utalok vissza a korábbi szavaimra, mert ez az énem tényleg csak azoknak látható, akiket jobban kedvelek. Kicsit közelebb hajlok az asztalon keresztül felé, nem annyira, hogy nagyon feltűnő legyen, de szinte iszom minden szavát és a mosoly, ami mér a találkozásunk óta ott ül az arcomon egyre szélesebb. Irigykedve figyelem ahogy a nagy családjáról beszél, komolyan elképzelem, hogy ott vagyok vele, és segítek a mosogatásban, miután egy káoszos ebéden vagyunk túl. Visszacsúszok az ülésem hátához, mert kezdek megijedni magamtól, a fejem nem ott jár, ahol kellene. - Nálunk annyi szokott lenni, hog apu főz vagy anyu, néha a nagynéném átjön, megeszik mindent és fikázza anyut, de csak olyan egészséges hetáron, majd hazamegy és viszi a maradékot. Ez a legnagyobb káosz a kis családban. - és néha a veszekedés, amit én és Craig rendez le, amikor anyu rákérdez, hogy megvagyunk e. Én rávágom, hogy meg, és vágja az arcokat, mert otthon hisztis vagyok, a fésűs kislány igen, de nem a szeretet miatt van, hanem mert már fél lábbal kint vagyok a kapcsolatból, csak nehezen lépek ki, mert elborult elmém még lát ebben valamit, bár most egyre kevésbé látom, hogy mit. Jó kedvem van, fel sem tűnik, hogy a távolság amit kialakítottam megszűnt egy pillanat alatt, amikor a kezemet az övére tettem. Nem akartam nagy hangsúlyt fektetni rá, de azt éreztem volt egy pillanat, amikor mindketten tök tanácstalanul álltunk hozzá, és ő volt az aki megtörte, és ezért hálás vagyok neki. De azért nem megy ki a fejemből az az érzés, ami bizserget végig, és hallgatom őt, ahogy tereli a témát, de csak nem hagy nyugodni, ami a szívemen az a számon, legrosszabb tulajdonságom. - Nincs kedved elmenni valamikor moziba? Vacsizni vagy valami? - csúszok vissza, mint egy hinta olyan vagyok, de az asztal alatt összeér a lábunk, és most nem is izgat annyira fürkészem a szemét, mit fog mondani. Komolyan mondom, hogy amikor Craigről volt szó, csak az járt a fejemben, hogy tőle sosem kaptam rózsát, amikor hozzám ért maximum odalent mozgatott meg és nem azért mert annyira felcsigázott, csak mert ügyesen használta a kezét és a nyelvét, de ez nyilvánvalóan más. Enide meg olyan igazi, hogy attól félek felkelek és nem lesz itt. Vagy most szalad el, hogy kb egy randira hívtam, barátira, mert hivatalosan foglalt vagyok, legalábbis még.
Biztosan eljön majd az a pont, ahol le tudjuk majd vetkőzni ezt az enyhe idegességet, amit nem csak magamban, de Zoey-n is érzek. Talán később, ha a bárban megittunk 1-2 italt, munkahelyen kívüli környezetben is beszélgetünk, akkor helyrebillennek a dolgok, addig pedig részben zavar, részben viszont azt hiszem szórakoztat is, hogy itt bénázunk. Elnevetem magam azon, amit a gyilkosos megjegyzésemre válaszol, és még jó, hogy épp hátat fordítottam neki, mert a "csini" jelzőn azt hiszem elpirultam kicsit, de míg a kasszához érek próbálom összeszedni magam, mindezt ne vegye észre.
Igyekszem a szokásosnál is gyorsabban és hatékonyabban megcsinálni a napzárással kapcsolatos dolgokat, hamarosan pedig már ott is vagyunk a bárnál, és kikérem a két rumos kólát. -Furán nézel majd rám ha azt mondom, a rumos kóla eddig nekem kimaradt? Én is ritkán iszom, főleg csak akkor, ha valami családi esemény van, szülinap, karácsony, akkor is legfeljebb csak egy kis borral vagy pezsgővel koccintunk, de ha azt mondod finom, én hiszek neked. - igen, itt vagyok 25 évesen, és nem tudom milyen íze van egy olyan egyszerű dolognak, mint a kólába töltött rum. Igazából nem érzem magam kevesebbnek ettől, szimplán mások voltak a prioritások, és valószínűleg lesznek is.
Az italainkkal leülünk egy szimpatikus asztalhoz, én meg - milyen meglepő egy ekkora családdal a hátam mögött -, de a testvérekről kérdezem Zoey-t. Elnevetem magam a történetén. -Sátánka? Ki se nézném belőled. És ezt azóta kinőtted, vagy csak Sátánka felnőtt és mára te vagy maga az Ördög, becézés nélkül? - remélem nem sértem meg ezzel, mert abszolút csak viccelődésnek szántam, azt viszont szerencsére magamban tartom, hogy ha én túl csini vagyok pszichopata gyilkosnak, akkor ő pedig túl szép Ördögnek. Egyébként sem tudom, hogy villant pont ez a fejembe, bár tényleg nehéz amellett elmenni, hogy Zoey nagyon csinos, ezt bárki láthatja.
Nem vagyok nagy mémszakértő, de azt amit említ pont ismerem, így ismét csak jót nevetek azon, ahogy belelendül, és jelenlegi külsejével próbálom társítani ahogy rázza a fésűt. -Könnyű felbosszantani? A barátod gondolom már találkozott ezzel az éneddel párszor, nem? - amint kimondom a második kérdést, meg is bánom - ezzel túlzottan a magánéletében vájkálok, amihez meg tudom, hogy semmi közöm, de már nem merem hozzátenni, hogy ha nem akar, nem kell rá válaszolnia. Könnyed annyira a beszélgetésünk hangvétele, hogy sejtheti, nem sértődök meg azon, ha valamit megtart magának és inkább kikerüli a kérdést. Teljesen érthető, hiszen lényegében még mindig idegenek vagyunk egymás számára, bár ahogy telnek a percek, egyre több mindent tudunk meg a másikról.
Ha valamiről, hát a családomról órákon, ha nem napokon keresztül tudnék mesélni, annyi sztorim van. Szeretetteljesen mosolyodom el, ahogyan szóba kerülnek. - Úgy van ahogy mondod. Már csak a szűk családom is nagy, három testvérem van, a nővéremnek ott a férje és két gyerek, plusz a szüleim ketten. Ez egy szimpla vasárnapi ebédnél is 9 fő ha jól számolok. És akkor nagynénikről, unokatestvérekről még nem is beszéltem. - még jó, hogy ott a mocsárban a Llewellyn birtok csak a miénk, a szomszéd messze van, mert nálunk bizony csak éjszaka van csend néhány órára. -És igen, hangos, kész káosz, temérdek mosogatnivalóval és takarítással. - ezekhez mondjuk a mágiát szoktuk segítségül hívni, mivel azonban nem tudom, hogy Zoey tud-e a természetfelettiről, ezt a kis információt inkább megtartom magamnak.
Kezét a kezemen már csak akkor veszem észre, mikor hirtelen elhúzza, tekintetemet odakapom, és ismét zavarba jövök, pedig kezdtem kicsit elengedni. A fülem mögé tűröm az egyik barna tincsemet, aprót köszörülök a torkomon, majd beleiszom a rumos kólába, elhessegetve a gondolatot, hogy érintését apró bizsergés formájában még mindig érezni vélem bőrömön. -Hmm, ez tényleg finom. Jól tettem, hogy hallgattam rád. A lottószámokkal kapcsolatban nincsenek hasonló jó ötleteid? - vigyorodom el, egy kissé talán suta és szakállasnak is betudható viccel próbálva elűzni az idegességet ami ismét mindkettőnkön eluralkodik egy kicsit. -Visszatérve még egy kicsit a családra, kicsit őrült mindenki, megvannak a kis kattanásai mindenkinek, de minden tökéletlenségük ellenére szeretem őket. De ezzel gondolom a legtöbben így vannak.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Abszolút van kedvem ahhoz, hogy ezt az egész beszélgetést folytassuk egy másik helyen. Nem mintha ne lenne kellemes ezen a helyen, de egy kötetlenebb helyzet sokkal jobban vonz vele, mint azt kellene. Már pofon vágnám magam, amiért ennyire zavarban vagyok, de az nem segítene, sokkal jobban lenne inkább komikus. - Igen végülis az vagyok. - mosolyodom el ránézve, mert az össze vissza beszéd igazából annyit ért el bennem, hogy a szavaim visszaszorultak, mert félnek, hogy elhangzanak, de semmi értelem nincs mögötte. Mégis miért tud ennyire zavarba hozni egy ilyen, olyan közvetlen ember vagyok, mindig mindenkivel megvan a közös hang a legtöbb esetben, ha nincs ott nagyon nagy gondok vannak. És nem szoktam zavarba jönni, én határozottan mindig tudom mit szeretnék és ha nagyon akarom, jó módszerekkel el is érem, de itt az akarással vana gond. Vagyis inkább azzal, hogy vajon mit is szeretnék ettől az egésztől, és akármennyire fura de ez a kérdés kavarog bennem, egy leendő barátság elején. Nevetséges. - Ha nem lennél ennyire kedves, és csini, még gondoltam is volna erre az opcióra. - nevetem el magam, amikor szinte védekezően jelzi, hogy nem tervez kinyírni. Bár egy percig nem gondoltam rá, lehet érdemesebb lett volna utána járni ki ő, mint hogy rögtön vele töltsek egy estét. De hát egyszer élünk, mi veszteni valóm lehet, még a végén szert teszek egy kellemes barátságra. Megvárom, hogy elkészüljön, minden ide passzoló témában szót ejtünk, csak a növények, csak az itteni téma, mert mi van ha megint elkezdünk kikacsintgatni, ahhoz nem ittunk még semmit, és korábban is zavarba hoztuk egymást. A helyhez érve foglalunk el két széket és egy pár perc gondolkodás után vágom rá, hogy mit szeretnék. - Nagy ivósnak aligha mondhatnám magam, de a rumos kóla azért egy jó parti indító lehet. - mosolygok rá, és amíg az italokat kérjük körbenézek. - Köszönöm. - köszönöm meg egy kis fáziskéséssel, hogy ilyen kedves velem és ismeretlenül is meghív. Igazán tetszik, amikor váltunk egy kicsit személyesebb felé, én nem mertem, pont én akinek sosem áll be a szája és szinte mindig fecseg én voltam az aki csak hallgatott és ugyanarról a témáról beszélgetett ki tudja mióta. - Unokatesóm van, de egyke vagyok, éppen elég anyuéknak egy ennyire energiabomba. - mindig is szerettem volna egy tesót, de valahogy nem jött össze, nem akartak, sosem firtattam, de egy nagy családban felnőni elég izgalmas lehet és teljesen egyedi, sokaknak csak álom, nekem is. - Én kitettem két gyereket, amikor kicsi voltam, anyukám, olyan 3 éves korom körül Sátánkának hívott, mert annyira megvolt a véleményem mindenről és a nagy szókincsemmel eléggé ki is fejeztem magam ha valami nem tetszett. - kortyolok az italomba és igyekszem nem nevetni az emlékeken. - Tudod van az a mém, amikor a kislány rázza a fésűt mérgében, na az voltam én, majdnem ugyanolyan frufruval csak nekem mindig piros volt a fésűm, mondjuk neki nem tudom milyen. - veszem elő a telefonom, hogy megmutassam neki mire is gondolok. - Néha még most is ilyen vagyok, bár csak akkor ha valaki olyan bosszant fel, aki szeretek. - mintha kíváncsi lenne, hogy milyen vagyok, pedig nem tudom ez mennyire érdekli. - Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen egy karácsony vagy egy nagy családi ebéd egy ekkore családdal. - mint a filmekben, mert én csak ott láttam, és közben eszem ágában sincs máris a családjáról faggatni jobban, de azért ami a szívemen az a számon alapon nem tartom magamba. - Nyugtass meg, hogy ennyi tesóval, szoktatok idegesítő kajálásokon részt venni, aminek a vége vagy nevetés vagy sírás lesz, kérlek, nem akarom lerombolni a kis fantáziám erről. - kacagok fel, és észre sem vettem, hogy a kezemet mindeközben az övére tettem, mintha ezzel akarnám ösztönözni, hogy én aztán nem fogok ítélkezni tényleg nem, de a kezemet elkaptam.
Zárás után el akartam pakolni a reggel érkezett szállítmányt, és otthon is lenne tennivaló, ennek ellenére félredobva mindent ami ezzel kapcsolatos, elhívom Zoey-t meginni valamit. Fogalmam sincs, mi az, ami a társaságához vonz, de ennyiben engedek ennek az erőnek már csak azért is, hogy kiderítsem, mi lehet az oka. Nem én vagyok a legbabonásabb és legnagyobb spirituális guru a családban, de boszorkányként azért hiszek bizonyos jelekben és abban, hogy az emberek okkal toppannak be az életünkbe, én pedig kíváncsi vagyok, Zoey esetében ez mi lehet.
-Szuper! - széles mosoly kerül az arcomra pozitív válaszát hallva, hangszínem talán kicsit lelkesebb is a kelleténél, de igyekszem nem leragadni vagy zavarba jönni ettől, hátha Zoey figyelme is elsiklik efölött, bár ahogy nézem, egészen egyezik az az energiaszint, amivel pörgünk a témával kapcsolatban, ezt pedig jó jelnek veszem. A magyarázkodását enyhén félrebiccentett fejjel hallgatom, majd legyintek egyet.
-Ugyan, nem kell szabadkoznod. Életvidám és nyitott fiatal nő vagy, sejtettem, hogy nem magányos típus vagy. - na jó, ez talán furán hangzott, mindenesetre felpillantok a faliórára, ami egészet mutat, ez azt jelenti, mára zárhatom a bazárt. Az ajtóhoz lépek, megfordítom a táblát, hogy a "Zárva" felirat legyen kívül, majd ráfordítom a zárat, ami nagyot kattan, én pedig hirtelen fordulok hátra. -Oké, ez talán baljóslatú volt, eskü nem vagyok baltás gyilkos aki miután bezárt az üzletbe, kinyír. - ártatlanul emelem fel a kezem, arcomon félszeg mosoly, és remélhetőleg tényleg nem érti félre. Itt fogunk majd kimenni, de még egy-két dolgot el kell intéznem, és nem szeretném, ha betoppannának még vásárlók.
Amíg lezárom a kasszát, és elzárom a széfbe az irodában, addig általános dolgokról csevegünk - főleg a növényekről, egyelőre biztonságos, és megbeszélt témánál maradva. Még elszaladok a mosdóba, fésűvel végigszántok a hajamon, és megnézem, hogy a ruhámon - mi egyszerű, szürke pulcsi rajta virágmintával, farmer, és fekete tornacipő - van-e nagyobb koszfolt, de szerencsére megúsztam. Fújok magamra az enyhe, rózsaillatú parfümömből, majd újra az eladótérbe libbenek, hogy indulhassunk a három épülettel odébb lévő bárba, ahol hétköznap este lévén nincsenek túl sokan.
-Mit iszol? A vendégem vagy. - fordulok felé, majd ha mindketten rendeltünk és megkaptuk, az egyik asztalhoz lavírozunk, és leülünk egymással szemben. Koccintás után belekortyolok az italomba, majd szórakozottan törölgetem a párát a poharamról - azt hiszem kicsit zavarban vagyok így, hogy a virágnevelésről a tippjeimet ellőttem még az üzletben, és idefelé. -És ömm... neked van testvéred? - némileg talán szánalmas próbálkozás, de talán ez elindítja majd az asszociációt, és leküzdöm az idegességet. Máskor olyan jól elcsevegek mindenkivel aki az üzletbe jön, mi a fene van velem ma?
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Nem akartam elűzni a vásárlót és csak remélni tudom, hogy azért mondta amit mondott, mert igaz és nem csak mert jófej akar velem lenni, mint eddig is volt. Azért nem egy virágbolt volt eddig az a hely, ahova ennyire visszavágytam és tessék, most mégis itt vagyok és valami ismeretlen erő húzott ide ezerrel, és nem álltam ellen, hanem felálltam a szörfre és a hullámmal tartottam. - Öhm, nem, nem volt még. - nevetem el magam végül egy kicsit belepirulva a hasonlatban vagy inkább az ő reakciójára arra. - Helyes, most kellene mondanom, hogy viszek még, de előbb meg akarok birkózni ezzel az eggyel, és hálás vagyok ha még nem mondtam volna, hogy segítesz nekem. - vigyorgok rá, mint tényleg egy gyerek, de jól esik ez az egész, a beszélgetés egy olyan ember közelsége, mint ő, és nem tudom megmagyarázni, megérteni, meg végképp nem, csak hagyom, hadd sodorjon az érzés magával. Nem kellene engednem vele, olyannak érzem magam, mint egy zabolátlan kisgyerek, akinek nincsenek itt a szülei, hogy megmondják hogyan viselkedjen, mondjuk én vagyok a felnőtt és a viselkedésemben nincsen semmi kivetnivaló, csak éppen nem a szokásos. Teszek egy lépést, hiszen nem akarom feleslegesen feltartani, kedves velem, de nem tudom, hogy miből fakad ez, csak a vásárlói pozitív érzés miatt ilyen vagy amúgy is, netán nekem szól? Nem ezt azért én sem hiszem el. Komolyan mennem kellene, de olyan hirtelen vágja rám, hogy nem zavarok, hogy elmosolyodok, pedig nem akarok. De elköszönünk és már tényleg lépnék kifelé, amikor megjön a hangja és az én lelkem is megnyugszik, hogy nem kell elválnunk, a nagy szám ilyenkor vajon miért hagy ennyire cserben? - De, persze, van kedvem. - virulok fel hirtelen, és mintha nem is akartam volna menni néztem rá még szélesebb vigyorral. Jézusom, mi van velem? Talán a virág, amit kaptam dobott el ennyire, a gesztus, amit kaptam tőle, ezért érzem ezt, nincsen ebbe több. Barátok lehetünk, minden barátság kezdődik valahogy ez elég furán, de legalább lesz egy jó sztorink. Látom a zavarát, takargatni akarja talán, de nem megy neki, nem ismerem, mégis annyira megnő a pulzusom, amikor látom, ahogy a füle mögé tűri a haját. Nyelnem kell egy nagyot, mielőtt válaszolok. - Én azért másról is szívesen dumálnék, nem lenne nagy témázás a virágokkal kapcsolatban, és amit elmondasz lehet elfelejtem mire hazaértek. Igyunk meg valamit, de azért majd meg is írhatod. - mondom neki lelkesen, kicsit magasabb hangon, már csak a tapsikolás hiányzik lelkességemben. - Bocsi, vannak barátaim ne érts félre, de jó megérzésem van vele kapcsolatban, és igazság szerint ha az üzeneteknél leragadunk és én elmegyek akkor lehet nem ismerhetnélek meg. - vallom be neki őszintén, nincsen veszteni valóm, és nem hiszem, hogy az őszinteséggel ártanék a köztünk kialakuló barátságnak.
-Hm, ezt ketté szedném. Egyrészt nem is gondolnád, mennyien vannak, akik lelkesen hazavisznek virágot, hogy aztán szépen lassan kinyírják, a szavaiddal élve. - felmutatom egy ujjamat, de nem felejtek el a mondatának a második felére sem reagálni, így a mutatóujjam mellé felemelem a középsőt is. -Abban viszont valóban különleges vagy, hogy te vagy az első, akinek felajánlottam, hogy üzenetben figyelmeztetem, ha ideje virágot locsolni. - rámosolygok, próbálva megfékezni a gyomromban lévő furcsa, pillangórepkedéshez hasonlatos érzést, ahogyan átfut a fejemen közben, hogy Zoey nem csak emiatt különleges, bár hogy miért érzem így, egyelőre nem tudnám megmagyarázni. Csak ez van bennem, és ez összezavar - ezért is fecsegek valószínűleg egy kicsit többet a családomról, mint azt bármelyik más, első alkalmas vásárlóval tenném.
Nem akarom nagyon feltartani mikor mennie kell, a virág tényleg csak apró gesztus, az ölelés amit kapok cserébe az viszont akár túlzó is lehetne, ha nem esne ennyire jól. Illata még sokáig betölti az orromat azután is, hogy végül távozik, de erőltetem magam, hogy koncentráljak inkább a munkára álmodozás helyett. Nagyjából sikerül is, ám a felépített kis erőd szépen bomladozni is kezd, amikor ismét megjelenik az üzletben. -Szerintem egyébként sem vásárolt volna. Nem volt jó kedvében túlzottan. - lazán megvonom a vállam és rámosolygok Zoey-ra, ne érezze azt, hogy elűzte egy vevőmet vagy ilyesmi. Most kicsit talán nem is bánom, mert így neki tudom szentelni a teljes figyelmemet. Mármint... csak mint vásárlóra, természetesen. Csak mint vásárlóra.
-Mint egy kutya? Nem volt még kutyád, ugye? - nevetem el magam, mikor a virágtartást az állattartáshoz hasonlítja, ám egyáltalán nem rosszindulatúan, inkább viccelődve, de azért fürkészem a vonásait, keresem annak a jeleit, ha esetleg megbántottam volna, de bízom benne, hogy nem vette annak. -Egyébként elég könnyen lemondott róla, rábeszéltem egy másik növényre, pár napon belül úgyis várok levendula szállítmányt, majd tud vinni abból. - teszem még hozzá, ezzel is erősítve azt, hogy nem történt nagy katasztrófa, sőt, semmilyen.
-Oh ugyan, ne túlozz, én csak kötöttem egy csokrot, semmi extra. - legyintek, mert tényleg semmiség, csak a munkámat végeztem, de érzem ahogy kicsit talán el is pirulok a szavai hallatán. Visszanyelem a kérdést, hogy a barátja mit szólt ahhoz, hogy egy idegentől kapott virágot - lehet ott sem volt, meg ha mégis, hát igazán nem az én dolgom, nincs közöm hozzá. Ha annyira jó volt, hogy feltűnt neki a saját hiányossága, és jobban értékeli majd Zoey-t, akkor már megérte. Még akkor is, ha ez bennem nagyon furcsa érzéseket és gondolatokat vált ki. Koncentrálok is inkább arra, hogy összekészítsem a levendulát Zoey-nak, hogy haza tudja vinni.
-Nem zavarsz. - vágom rá, kicsit talán gyorsabban, mint azt kellett volna, de ettől függetlenül ez az igazság. -Igen, igen, én is írok majd. Köszönöm a vásárlást. - rámosolygok, kissé talán sután-bután, mikor távozni készül. A pult felém eső oldalát szorítom ahogyan hátrál, fejemben kavarognak a gondolatok, majd amikor elfordulna hogy kilép az ajtón, lehajtom a fejem, pár pillanatra összeszorítom a szemem és ráharapok az alsó ajkamra, aztán mielőtt meggondolhatnám magamat, megszólalok. -Figyelj Zoey...- állítom meg, és megköszörülöm a torkom. -Nincs kedved meginni valamit? Csak itt a közelben, nem feltétlen alkohol, egy limonádé vagy hasonló is jó. - hadarok kicsit, zavarban vagyok, pedig nem kellene. Próbálok helyzetet menteni, nem akarom, hogy félreértse a meghívást. -Csak gondoltam...adok pár tippet a növényhez, meg ilyesmi. De nem akarlak feltartani, meg is tudom írni ezeket üzenetben is. - fülem mögé tűrök egyik váll fölé érő barna tincsemet, majd úgy teszek, mint akinek nagyon fontossá vált, hogy az egy-két kiszóródó kis virágföldmorzsát lesöpörje a pultról.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Kezdőlap
