-Magányos lenne? Mikor ennyi ember veszi körbe? Hmm...- ez inkább gondolataim kihangosítása, mit olyan kérdés, amire ténylegesen választ várnék Lys-ről. Habár hallottam már a társas-magány kifejezésről, én magam sosem tapasztaltam még. Jobban át kell majd ezt gondolnom, meg talán az öcsémmel is többet kéne megpróbálni ilyen témák felé terelni a beszélgetéseinket. De túlságosan nyomulni se nyomulhatok, mert akkor meg besokall. Na majd még kitalálom, mi lesz a nyerő technika. -Ó, már hogyne járnának? Amikor bent van ő is segíteni, próbálom is terelgetni feléjük, de hát semmi haszna. Talán meleg. - nevetem el magamat egy vállrándítás kíséretében. Valószínűleg nem ez a helyzet, inkább csak szégyellős ilyen téren, vagy hasonló, mindenesetre ha kiderülne, hogy igazam van, akkor sem csinálnék belőle ügyet.
Lys egész jófej a maga kamasz bolond módján, mióta az elmúlt időszakban többet beszéltünk, jobban megismertem ezt az énjét is. Ha valakinek, hát neki ki kellene tudni rángatnia Kay-t a borúból. Csak ne csináljanak semmi túl nagy hülyeséget vagy illegálisat, mert akkor meg találom nyúzni őt. Aztán az öcsémet is. -Testben harminc? Azért ne bízd el magad. - hangosan kacagok fel ezen a fellengzős dumán, az egyik kezemmel még a kávét is majdnem leverem, de még időben szorítom rá a markomat, hogy a pulton maradjon. Bele is kortyolok inkább, hogy ha véletlenül ki is találom önteni, legalább már egy részét meg tudjam inni. -Hazudni nem kell azért, annyit nem ér, de csak nem lesz itt ebből probléma. - legyintek, tényleg nem gondolnám, hogy ilyen drasztikus irányt vennének a dolgok.
Ha viszont már a drasztikusságról beszélünk, hát hamarabb eljön a "mi időnk", mint terveztük, mert Kay megjelenik az ajtóban, ám ahelyett, hogy integetnék neki és köszönteném ahogy szoktam, úgy teszek mint aki nem vette észre, és miután Lys-t egy pillanat alatt figyelmeztetem mire készülök, már meg is teszem, és eljátszom életem első kamu-csókját. Már maga a szitu is abszurd, és majdnem reflexből elhúzódom mikor a kezét az arcomra teszi, sőt még közelebb is húz átkarolva, erőltetnem kell az agyamat, hogy csúsztassam én is az egyik kezemet a hátára, valahol a lapockájánál áll meg a tenyerem.
Már azon gondolkodom, hogy vajon meddig kell eljátszanunk ezt a dolgot, hogy hihető legyen, amikor a felmosó koppan Lys-en, a koszos léből pedig én is kapok, hátra is ugrok, ezzel nekiütközve a pult sarkának, mi a csípőmbe fúródik, tuti biztos, hogy hetekig tartó sárga-zöld foltot hagyva maga után. - Kay!? Mi ütött beléd? - csattanok fel félhangosan, a meglepettségtől és a fájdalomtól még azt is elfelejtve, hogy az egész szituációt mi generáltuk, és csak vicc az egész. Csak pislogok felváltva a két kamasz srácra, miközben grimaszolva dörzsölgetem a fájó pontot a csípőmön. Ez lenne az instant karma?
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
A késő délutáni nap sugarai melegen sütöttek be a garázsom nyitott ajtaján keresztül. A szerszámaim szépen sorakoztak a falon lévő polcokon, a biciklim pedig a garázs közepén állt, egy egyszerű állványra helyezve. Aznap éppen a kedvenc bringámat szereltem, ami tele volt karcolásokkal és horpadásokkal – mindegyik egy-egy emléket őrzött az elmúlt kalandokról. Letérdeltem a bicikli mellé, és gondosan elkezdtem átnézni a hátsó kereket. Az utolsó túrán hallottam valami zörgést, és most ki akartam deríteni, mi lehetett az. Kihúztam a szerszámos ládámat, és keresni kezdtem a megfelelő csavarkulcsot, hogy leszedhessem a kereket. A szerszámok halk csilingelése megtöltötte a garázst, amikor végre megtaláltam, amit kerestem. Óvatosan levettem a kereket, és alaposan megvizsgáltam a fogaskerekeket. Az ujjaimmal végigsimítottam a láncot, és úgy tűnt, hogy minden rendben van, de aztán észrevettem egy kis kopást az egyik fogaskeréken. "Ez lehetett a zörgés forrása" – gondoltam magamban. Szétszedtem a fogaskerékrendszert, és a padlóra terítettem az alkatrészeket. A napfény bevilágította a garázst, és megcsillant az acélon. Elővettem a finomcsiszolót a szerszámos ládából, és nekiláttam eltávolítani a kopott részeket. Teljesen elmerültem a munkában, imádtam a mechanikai problémák megoldását és azt a kihívást, amit az jelentett, hogy újra tökéletes állapotba hozzam a biciklit. Éppen a csiszolás végén tartottam, amikor rájöttem, hogy hiányzik egy fontos szerszám. Körülnéztem a garázsban, hátha csak elfelejtettem, hova tettem, de végül eszembe jutott, hogy az az imbuszkulcs készlet, amit keresek, még mindig a nővérem virágkereskedésében maradt. Legutóbb, amikor segítettem neki valami apró javítást elvégezni a boltban, ott felejtettem. Felálltam, és gyorsan elkezdtem összepakolni a szerszámokat. Bár nem terveztem, hogy megszakítom a munkát, de muszáj volt. Levette a kezemről az olajfoltos kesztyűt, és ledobtam a garázs sarkába, majd lesöpörtem a port a farmeromról. Odaléptem az egyik parlagon hagyott bringához, hogy elinduljak, és elmosolyodtam. Egy pillanatra bosszús voltam, hogy meg kell szakítanom a javítást, de az is megörvendeztetett, hogy meglátogathatom a nővéremet. Talán még egy kávét is megiszunk, mielőtt visszatérek. Leemeltem a biciklimet az állványról, és kitoltam az udvarra. Egy pillanatra megálltam, hogy élvezzem a késő délutáni nap melegét. Ahogy felpattantam a nyeregbe, tudtam, hogy nem lesz hosszú az út, de azért örömmel indultam el a nővérem felé, hogy visszaszerezzem az imbuszkulcsokat, és folytathassam a munkát. Arra azonban nem számítottam, hogy amikor benyitok kaján vigyorral, majd Lys tolul a képembe, nem is akármilyen módon. Egy pillanat alatt fordult meg a fejemben a megoldás, mielőtt elfogott volna az undor a látványtól. Megragadtam a vízbe áztatott felmosót és nagy lendítéssel csaptam háton azt az idiótát. - Mondtam, hogy megjárod!
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Kedd 9 Ápr. 2024 - 23:14
- Próbáld csak meg, állok elébe! – incselkedek. Másra sem futja, mint arra, hogy egyik lánytestvérét kiidegeljem a jelenlétemmel. Muszáj megbízniuk bennem, más eddig már rég fogta volna magát és hátat fordított volna nekik, de én Kay haverja voltam, érdekelte a halált, hogy milyen átkos elméletek voltak azzal kapcsolatban, hogy a családja mennyire boszorkányosan elkerülendő kategóriába tartozott. Éppen az ilyen mondások vonzottak engem! Én jobb szerettem kideríteni a dolgokat, azok mögé látni és magamnak levonni a – téves – következtetéseket másokkal kapcsolatban. - Talán Kay magányos. A magány pedig, gyakran a tehetséges elme mellékterméke. Nem szoktak ide szép vele egykorú lányok járkálni? Össze kéne boronálni eggyel, esküszöm az hatásos lehet. Az életkedve is megjönne és biztosak lehettek abban, hogy amikor így el van szállva az ki miatt lehet. – mert most még mind tapogatózhatunk a sötétben, hogy mitől van úgy jelen, de igazából mégse egy helyen. Hát majd a kiégetéssel őt is kizökkentjük ebből, eskü jobb nekem se jutott az eszembe és miután beavattam Enidet – szigorúan csak baráti szándékkal, nem mondtam neki, hogy volna hátsó szándékom is, mert nem volt, hogy hitte, nem hitte, az más kérdés – megbékéltem a tudattal, hogy két lehetőségem van. Valóra váltom Kay rémálmát vagy Enidet nevetettem meg. Mert ez kívülről nézve is fájdalmas. - Attól függ, mit kapok érte? – kacsintás a végén, komolyan nem kell vennie, könyörögni nem fogok a jutalomfalatért, feljebb sem emelem az állam – pedig eskü előttem van, hogy képes volnék ráharapni a feltartott falatra, csak azért még több örömkönnyet facsarjak ki Enide szeméből. - Én nem féltem az öcséd, életrevaló gyerek. – függetlenül attól, hogy szerencsétlennek mennyi baja van a sok elvárással, aminek meg kell felelnie. Hát ilyen ez… Én örülnék, ha így szeretnének. Persze a macerákat nem lopnám el Kaytól, nem is irigylem tőle, de anélkül… Aranyélet a farmon. Friss fűillat minden nap, hogy csak azt említsem, mást ne. - Nem, még nem vagyok, testben már vagyok vagy harminc is, de lélekben alig súrolom a tízet, ha hülyeségről van szó. – elnevetem a végét, viccnek szánom, az öreg csontjaim még nem fájnak, tekintve, hogy nem öregek. – Elmúltam tizennyolc, nem kell félned. Lecsukni csak akkor fognak, ha elkapnak, de a koromról tudok hazudni. – elvigyorodom, azt nem teszem hozzá, hogy amíg nem ismerőssel kerülök szembe, de ennek túl nagy volt az esélye. - Aha, tökéletes. Ha hosszabb bretonom volna még betudnék segíteni a sajátommal, de nem tudok. Teljes rád vagyunk utalva Enide. – amivel persze nincs is semmi baj, szándékosan játszom meg, hogy tényleg az ő haján múlik minden. Igazából én nem éreztem volna rosszul magam, ha… A figyelmeztetésre, hogy itt van Kay és ő már vissza is számlál egyből az arcocskájához értem a jobb kezemmel, hogy tényleg takarásba kerüljön minden, aminek takarásba kell kerülnie, meg amúgy így a hihetőbb, főleg, ha még időben sikerül átkarolni őt és úgy ölelni, mintha nem jönne el a holnap sose. Pedig elfog. Főleg, ha Kay benyit azon az ajtón és kiég a látványtól teljesen.
Amikor egyáltalán felmerült ez az egész dolog Lys és köztem, nem voltam benne 100%-ig biztos, hogy jó ötlet lesz, de ahogy többet beszéltünk róla, meggyőztem magam, hogy mégiscsak jó lesz ez. Főleg, ha így szereztem egy saját bejáratú kávéfutárt, aki ráadásul még grátisz fahéjas csigát is hoz nekem. Eddig egészen nyerő szituációnak tűnik a dolog, aztán majd meglátjuk hogyan alakul a továbbiakban. -Vigyázz, mert szavadon foglak. - nevetek fel, játékos fenyegetéssel feltartott mutatóujjal, aztán rávetem magam a kávéra és a csigára.
-Néha olyan elvarázsolt, hogy vannak kétségeim egyáltalán eljut-e bármi az agyáig amit mondok neki, vagy csak hümmög rá valamit. Kamaszok...- csóválom meg a fejem, fújva egyet a koffeinbombán, mielőtt leégetem a nyelvem. A megjegyzést akár Lys is magára veheti, ő se sokban különb, csak talán kevesebb minden nyomja a vállát, mint az öcsémnek. Nem volt régen az én kamaszkorom, még csak 25 vagyok de nem rémlik, hogy én is ilyen lettem volna. De aztán lehet, hogy anyáék mást mondanának, az én emlékeimet az idő akár meg is szépíthette, el is homályosíthatta.
-Pont azért beszélünk az egészről most, amikor nincs itt. Ezért mondtam gyere ide, nálunk a falnak is füle van. - szeretem a családomat, de magányra ott nem nagyon számíthat az ember. Így amikor olyan dolgokat kell megvitatni, hogy hogyan hitessük el poénból az öcsémmel, hogy összejöttem a legjobb barátjával, azt jobb itt, a virágboltban megbeszélni, mint mondjuk a birtokon.
-Tamsin macskája pitizni is tud. Te is fogsz egy kis fahéjas csigáért? - kérdezem vigyorogva, feltartva egy darab csigát, mint ahogyan a húgom macskájának, Dömpernek szoktam, de mindössze egy-két másodpercig, aztán odaadom Lys-nek. Nem akarom én megalázni vagy ilyesmi, de a poén labdája túl magas volt ahhoz, hogy ne akarjam lecsapni. Na de. Az én időm se véges, otthon is van egy csomó tennivaló, még ha itt az üzletben majdnem végeztem is, szóval térjünk rá a találkozónk fő témájára.
Nem tudom visszafojtani az apró grimaszt, amikor a csók részhez ér a kis monológjában, ebbe elfelejtettem belegondolni, hogy a hiteles szerephez ez is kell. Látszik, hogy nem vagyok nagy párkapcsolati guru, nem véletlenül vagyok egyedül. Felnevetek azon, amit Kay-ről mond. -Hát igen, elhiszem, hogy sokkolná a dolog. Már csak a korkülönbség miatt is. Tényleg, vagy már 18 ugye? Nem ám lecsuknak a végén kiskorú megrontásáért vagy hasonló. - fogalmam sincs mi a korhatár, de én nagykorú vagyok, ő meg még nincs 21, de nem tudom mikortól nem büntet a törvény. Na mindegy, inkább ilyenbe ne is gondoljunk bele. Ez csak poén. Majd ezt mondom a bírónak és az esküdtszéknek is.
- Ha a csókot meg akarjuk játszani akkor valahogy ezt a pontot kellene eltalálni. - bökök rá kicsit fahéjas-porcukros ujjal Lys szája melletti/feletti pontra, ami már nem az ajka, de talán kellően közel van ahhoz, hogy hacsak nem 30 centiről nézi valaki, talán nem tűnik fel. -Ha pedig jól találjuk el a szöget, akkor talán a hajam is takar valamennyit. - közelebb hajolok egy kicsit az arcához, picit megdöntve a fejemet, perifériás látásommal azt tesztelve, hogy vajon vállig érő tincseim mennyit takarnak.
Ekkor szúrom ki a jól ismert barna loboncot az üzlet ajtajában. A másodperc törtrésze alatt futnak át a fejemen a forgatókönyvek. -Itt van Kay. Ne mozdulj! Egykéthá...!- hadarom, a számolást már inkább csak saját magam motiválására, majd mielőtt meggondolhatnám magam, lecsökkentem a távolságot Lys és a saját arcom között, és megpróbálom eltalálni azt a pontot, amire az imént ráböktem. Bár korábban, mint terveztük, de azt hiszem erre szokták azt mondani, hogy showtime...
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Boldogan adtam át neki a kávét és a fahéjascsigát is, úgy éreztem, hogy kelleni fog neki mindkettő még akkor is, ha csak karamellás latte-t kért. Ha ettől ő boldogabb lesz, az már fél sikert jelent, mert szándékomban állt levenni őt a lábáról. Az önbizalmammal nem volt gond, még nem rombolták porig a nők és kisebbség érzetem se volt emiatt, mert belém sulykolták volna, hogy nőként uralhattam volna a világot. Na jó, nem akarom Kayt ilyennek beállítani, mert szerintem sokkal több volt abban a srácban, mint amennyire hagyták őt kibontakozni. De az én célom most Enide meggyőzése volt, hogy az én oldalamra álljon vagy legalább azt engedje, hogy az övére álljak. Ehhez persze az kell, hogy jobban megismerjen én is őt. Közös programokkal lehet ezt csak, meg kedvességgel. Ha hozom a formám és apró szíveségekkel lepem őt meg, akkor rájön, hogy az öccsét se rosszba viszem, megy ő magától, de ez is részletkérdése már csak, én csak visszafogom a legvégén persze, ha túl nagy hülyeséget csinálna mellettem. Bár igaz, nem vagyunk Kay őrzői, ahogy ezt a mostani példa is mutatja, mert nem vele beszélgetek, hanem Enide-el. - Nincs amit, akármikor. Ha szükséged van valamire, csak írj és rövid időn belül itt is terem. – csettintettem egyet, igaz varázsolni nem tudtam még egy karamellás latte-t vagy fahéjascsigát, na egy ilyen trükkel nem is volna kérdés, hogy lenyűgözőm őt, most még az. - Ha nem dicsekszel arról, hogy én milyen figyelmes vagyok, akkor valószínűleg nem fog. Dörgöld nyugodtan az orra alá, hogy bezzeg én… Nézd meg és egyből elkezdenek forogni a fogaskerekei. – ki nem nézem persze Kay-ból, hogy azon kívül mást mondana, hogy hagyjam békén a nővérét, mert még viccnek is rossz lenne egy családnak lenni, de egy misét megérne az biztos. - Szuper! Ha most hallaná a szavaim, megrökönyödne, ha ilyen nyilvánvalóan beszélünk meg dolgokat. Hamar lebuknánk. – azt meg akárhogy is, még nem akarok, akarunk szerintem. Meglep egy kicsit, hogy megkínálna a fahéjas csigából. - Csak egy kicsit, a többi tényleg a tiéd lehet, de hozzá nem érek, törj egy kicsit és ahogy a macskátoknak adnál jutifalatot, jöhet nekem is. – csak viccelődtem a kivitelezéssel, de kinézem Enideből, hogy tényleg megtegye. - Még nem. De ha elő akarjuk adni neki, akkor sokat kell még gyakorolnunk. Tudod, hogy kell úgy összebújni csókra, hogy abból más ne lásson semmit csak mi? – hát ez az, mert én sem tudtam csak a kamerát becsapni, de amikor ott leszünk a családja előtt és ránk látnak, na az más. - Csak úgy fogja elhinni, hogyha látja és hidd el nincs annál kiakasztóbb, mint a tudat, hogy a nővérével… na mindegy. Nem is folytatom. Viccelődtem már vele arról régebben, hogy te meg én, gondoljon csak bele, mennyire szuper volna, egy családnak lenni és hasonlók. Nem díjazta az ötletet. Szóval le fogjuk sokkolni őt. – tudom, hogy őt is le fogja sokkolni, hogy ilyesmivel viccelődtem már az öccsének is, de eskü csak a jó szándék vezérelt, meg utána hozzá is tettem, amit most nem, hogy előbb jönne össze Enide az én bátyámmal, mint velem, de ez részletkérdése már csak.
Ha jössz, hozz légyszi egy karamellás latte-t is! Köszi! ujjaim mint a villám száguldanak telefonom képernyőjén, ahogyan Lysnek pillanatok alatt bepötyögöm az üzenetet. Remélem még időben megkapja, és be tud ugrani a Sarok Kávézóba. Ki akartam menni én is, de folyamatosan volt bent valaki, nekem meg kezd fájni a fejem. Nem tudom mi ütött ma az emberekbe de mindenki ezt a napot választotta, hogy valamelyik szerettének virágot vegyen. Ezzel természetesen semmi baj, hiszen nekem az csak jó, ha pörög az üzlet, csak épp semmi másra nincs időm, és még Kay se tudott ma besegíteni. Muszáj leszek valamit felvenni részmunkaidőbe, ez így nem mehet tovább már sokáig.
Amikor a szőke srác megjelenik, én épp a mai utolsó vevőmtől köszönök el, így egymásnak adják a kilincset. Követem a férfit aki nagy csokor vörös rózsát vett a barátnőjének, ráfordítom mögötte a zárat, és átfordítom a “Nyitva” táblát a másik oldalára. -Életmentő vagy, köszönöm!-mosolygok rá hálásan, és a kelleténél kicsit talán határozottabban veszem el tőle a papírpoharat, de egyszerűen kell a koffein. Tudom, hogy csak placebo, de már az első korty után jobban érzem magam.
-Milyen figyelmes vagy! Kay néha tanulhatna tőled. - teljesen el vagyok ámulva attól, hogy Lys emlékezett arra, hogy a fahéjas csiga a kedvencem, pedig szerintem egyszer említettem, az egyik első titkos találkozóink egyikén. Abszolút pozitív csalódás volt ő számomra mikor jobban megismertem, és elkezdtünk többet beszélgetni. Persze vannak gyerekes tulajdonságai, de ez a pasiknál még a harmincas éveikben is így van, meg kell csak nézni Lyle-t, Lenora mégis vele van.
Eddig nem voltam túl boldog, hogy Kay ennyit lóg vele, azt hittem rossz hatással van rá, de rá kellett jönnöm, hogy ha részben ez így is van, közben azonban figyel is rá. Mint valami őrmacska követi, én pedig emiatt hálás is vagyok neki, mert bármennyire igyekszem, nem tudok mindig mindenhol figyelni az öcsémre, meg hát kamasz srác, sokszor ki is zárja a nővérét. Jól jön tehát, hogy Lysben ebben is cinkostársa leltem. Meg hát ilyen figyelmességekkel lep meg, tiszta haszon.
-Abszolút biztonságos. A kamerák felvételeihez még Kay sem fér hozzá, és mára nem is várható, szóval miénk a terep. -biztosítom egy mosollyal és török a csigámból, aztán a számba dobok egy falatot. -Kérsz?- kínálom meg Lyst, aki igazán becsülheti magát, amiért ezt felajánlottam neki. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy. hajlandó vagyok megosztani vele a fahéjas csigámat. Vagy bármilyen fahéjas dolgot.
-Kay még mindig nem is sejti a dolgot? Nagyon ki fog akadni szerinted? - teszem fel a millió dolláros kérdést, amit már párszor átrágtunk a találkozóink során. Nem tudom, hogy fog-e haragudni, mindkettőnkre vagy csak egyikünkre, vagy úgy egyáltalán mit fog reagálni, mikor ledobjuk az atombombát Lys-el.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
A héten már szerintem tizedjére vagyok itt, pedig még csak kedd van! Kaynek azt mondtam, hogy találkozom van, ami igaz is, mert tényleg találkozom van, csak nem tettem hozzá: a nővérével. Legutóbb elkértem tőle a telefonszámát is, szóval, ha eddig nem lett volna elég, hogy úgy pillantok rá, most már úgy is írok neki SMSeket, amit Kay szerencsére nem látott még. Legalábbis én nem lengettem meg előtte a mobilom, hogy nézd haver, tuti félre ismerted a nővéred és bejövök neki fogadd el, egy család leszünk, de aztán még nem kötöttem ezt az orrára. Nem olyan régen még csak viccelődtem azzal, hogy milyen komoly dilemmát okoz nekem Enide megértése és megismerése. De már egy csöppet se tartok attól, hogy mások volnának az elképzeléseink az életről. Mindketten megakarjuk védeni, fel akarjuk rázni a szerencsétlen öccsét és ezt csak úgy tehetjük meg, ha összefogunk. Jobb ötletem nem volt, mint megmutatni neki, hogy nem ellenség vagyok, hanem barát, sőt még annál is, majdnem családtag, de igazából mégse. Szeretem a saját családom, nem akarnék váltani, még. - Megjöttem a kávéval, amit kértél! – lépek be a virágos üzlet ajtaján, fülig érő vigyorral és valami pékáruval, amiről kiderült, hogy szereti és jól jönne neki, ha valaki hozna neki ilyesmit, ahogy megbeszéltük. Plusz időpocsékolás lenne, persze, de Enide sose időpocsékolás, ezt pedig csak mostanában veszem észre igazán. Nem olyan, mint Kay persze… Kay sokkal befele fordulóbb, nehezebben lehet kihúzni őt a sötétségből vagy nem tudom miből, amibe belezuhan néha. Tulajdonképpen most is azért vagyok itt, mert barátjaként aggódom érte. - Meg fahéjas csigát, egy kis plusz édesség nem árt, ha van nálad, a te hangulatodat is édessé teszi! – kicsi kellett csak ahhoz, hogy ne nevessen el magam, de azt nem mondhatja, hogy én nem igyekeztem a kedvében járni. Nyugodtan közelebb sétáltam hozzá, átadtam neki a kávét is meg a harapnivalót is, de ha volt vendége akkor addig nyilván nem szólaltam meg én sem, hanem csak egy egyszerű sziával kezdtem és csak azután folytattam a megjöttem a kávéval dumámat, hogy ketten voltunk. - Mennyire biztonságos hely ez a családod elől? Tudod nem akarom, hogy kicsináljanak. – főleg azt nem akarom, hogy az öccse nekem essen, elég kiakasztó lesz, ha megtudja az igazat. De legalább kizökken a búskomorságából! Ezt várjuk mindketten Enide-el szerintem, már vagy… hosszú napok, hetek és hónapok óta. Jó, igaz, nem egy szomorú és szerencsétlen Amumu Kay, de majdnem azon a szinten van, ha lelombozódik és magába fordul.
"Még mindig szeretlek. Mindig is szerettelek. Szerintem tisztában vagy ezzel. Szerintem mindig is tisztában voltál vele." – Jenny Han: We'll Always Have Summer – Örökké nyár lesz
Kezdőlap
Rose Harbor, Főutca | Március vége
