Anders arcát figyelem a folyamatosan újratöltött poharamban ragyogó alkoholon át, minden egyes vonását magamba szívom, mintha talán sosem láthatnám többé – túl tökéletes ugyanis. Félek, hogy jóképű arc mögött csak üres lufikként lebegnek ezek az ígéretek, márpedig megsajdul a szívem, annyira beleéltem már magam ebbe. Nem is tudom, miért fogtak el ezek a gondolatok, hiszen okot nem adott a kétségre. Esetleg a saját tapasztalatom más férfiakkal. Mindegy is, fejben elhessegetem az aggályaimat, és kedélyesen kacsintok a férfi szavaira. Próbálom magamban tartani a lelkesedésemet és a reményeimet, csak annyit mutatni a lelkesedésemből, amennyivel még nem ijesztem el őt.
Nehéz nem elsüllyedni a tündérmesék romantikusan tündöklő patakjában, mikor egy ilyen nagyszabású, csillogó esküvőről beszélgetünk. Bókjára elmosolyodom, az államat a tenyeremre támasztom, és csak egy röpke pillanatig engedem magamat elképzelni a menyasszony helyében. Még sosem volt olyan komoly párkapcsolatom, amiben akár szó is esett volna az eljegyzésről komolyan, és őszintén meg sem fordult a fejemben, milyen lehetne a saját ceremóniám. Legalábbis felnőtt fejjel. Anders oldalán egy 5 csillagos szálloda dísztermében, egy hatalmas uszályú ruhában, több méter hosszú fátyolt húzva magam után…
Mondjuk azt biztosan tudom, hogy Caprice mellett tényleg bármiben szebb lennék. Nem sértésnek szánom ezt, de őt inkább az eszéért szeretik, nem pedig a külseje miatt. Jó, ezt nőként mondom, ki tudja, a másik nem mit lát benne. Lehet valakinek ő a típusa, fene tudja. Nem is nekem kell tetszen, hanem a leendő férjének. Márpedig neki van elég baja… Nem illik pletykálni, de sosem tartottam őt teljesen normálisnak. Persze, ami vele történt… Én se lennék teljesen százas.
- Ahhoz szükségem van a telefonszámodra. – felelem játékosan, és a táskám után nyúlok. Előhalászok belőle egy vékony, de elegáns kártyatartót, amelyből előhúzok egy névjegykártyát – na, nem azt, amit az interjúalanyoknak adok meg, hanem a személyes számomat tartalmazó egyszerű fekete-fehér kartont. Anders a számlát kéri, nekem pedig eszem ágában sincs a pénztárcám után nyúlni – szerencsére nincs is rá igény. Mortonnak ez aprópénz, és bár magam sem szűkölködök, azt hiszem a kettőnk vagyona egy lapon sem említhető. Na meg az elv is, hogy egy igazi férfi fizessen – nem is vártam mást tőle. Szóba sem állnék egy olyannal, aki egy ebédet se venne nekem. Nem vagyok aranyásó, nem hajtok senki pénzére, de igenis van egy szint, ami alá nem szeretnék menni. A leendő párom anyagi helyzete például ilyen. Legalább legyen annyira elengedve, mint én, ha nem jobban. Nincs kedvem spórolgatni egy-egy programra, vagy csak sétálgatni egy parkban, mert nem futja belépőre vagy vacsorára. Annyira színvonaltalan volna.
A pincér szinte láthatatlanul mozog, magához veszi az üres poharamat, és amint csak a meztelen asztal marad előttem válaszolok a partneremnek. – A kocsimhoz, kérlek. Holnap valahogy munkába kell jönnöm. – A vállamra veszem a táskámat, és nehéz szívvel állok fel ettől a tökéletes randitól. Minden egyes lépés súlyosan koppan, ahogyan Anders autójához közeledünk, és keserédes mosollyal ülök be a számomra kitárt ajtón át. Beül mellém Morton, és az első pár perc csendesen telik, és utána is csak apróságokat hozok fel, sztorikat a munkából, az itt töltött fiatalságomról. Szinte minden egyes utca a múlt egy darabkáját rejtegeti, és ahogyan elhaladunk a házak mellett felsejlik bennem egy-egy kép, amint a barátaimmal, a nővéremmel, a szüleimmel éljük meg ezeket az emlékezetes pillanatokat. A kávéházhoz visszaérve kinyitja nekem az ajtót, és egy nagyot nyelek, mielőtt kilépnék az utca kövére. A gyomromban pillangók rakoncátlankodnak, a szívem egyszerre ver gyorsan az izgalomtól, és nyomja a mellkasomat, mert már most hiányzik ennek az úriembernek a társasága. Hogy lehet, hogy egyszerre vagyok boldog és szomorú? Annyira közel van hozzám, a szemembe néz, és az én pillantásom akaratlanul is az ajkaira siklik, miközben megköszöni nekem a délutánt. Gyorsan összekapom magam, felkapom a tekintetemet, és válaszolok neki. – Én is jól éreztem magamat.
Kérdése egyszerre lep meg és nyugtatja le az összes kételyemet. Széles mosoly húzódik az arcomra, ahogyan az ajkai és íriszei között cikázik a saját pupillám. – Átadnám magam a kalandnak, ami rám várna. – Titokzatosnak és játékosnak akarok hallatszani, de inkább nyálasan buknak ki belőlem a szavak. Mindenesetre biztosan ez történne. Régen voltam ennyire felszabadult és izgatott, el is felejtettem már, mennyi munka vár rám, és elképesztően jó érzés volt kiszakadni a mókuskerékből. Hiába vagyok elképesztően fontos a rádiónál, biztos vagyok benne, hogy tudnának nélkülözni pár napra. Legalábbis kénytelenek lesznek, ha valóban úgy dönt Anders, hogy elrabol engem egy kis kirándulásra.
Tisztában vagyok vele, mennyire közel van, és vissza kell fognom magam, hogy ne csókoljon meg. Ha megtenné az első lépést… Nem hátrálnék. Viszont azt is kinézem belőle, hogy lógva hagy, legközelebbre halasztva a legédesebb falatot, hiszen maga a vágyakozás és az álmodozás is van olyan csodálatos, mint maga az élmény.

Volt már rengeteg férfivel dolgom. Tinédzser korom óta gyakorlom a szempilla rebegtetés művészetét, és ennyi idő alatt sikerült kikísérleteznem a magabiztosság és szerénység tökéletes arányát. Vannak olyan fiúk, akiknek imádom húzni az agyát, a mézesmadzagot mindig egy fél centivel előttük húzom el, cserébe rám csorgatott nyálat és grátisz Aperolt kapok. A büszkeségem dagad, a méltóságom azonban bőven megmarad. Az igazi férfiakkal viszont nem olyan egyszerű a dolog. Mindig észnél kell lenni, érezni kell, mi a következő ideális lépés, és ritkán tudom elengedni magamat teljesen. Ők is ugyanolyan kényesek, mint én, nem szeretik a kislányokat, a hisztigépeket, de a teljesen önálló, erős és büszke nőket sem kezelik annyira egyszerűen. Minden gesztusomból muszáj áradnia a csodálatnak és az erőnek, azt kell éreztetnem, hogy pontosan az vagyok, amire vágynak, a nap minden percében. Még akkor is, ha ők ezt nem tudják.
Andersszel viszont nagyon jól érzem magam. Nem kell játszmákat vívnom, én magam vagyok, aki elcsavarja szépen lassan Morton fejét. Ő pedig az enyémet – valószínűleg ügyesen kitapogatja, mit kell mondania, hogy a szívem közepébe találjon, de most az egyszer hagyom, hogy élvezzem, mert megérdemlem. Nem érződik seggnyalásnak a dicsérete, nem viszi túlzásba, hanem pontosan olyan, mint az a pötty tejszínhab a kávén – kellemesen megédesíti az első kortyot.
Ritkán van igazi szabadidőm, csak lopom a perceket, hogy magammal foglalkozhassam. Mikor éppen nem dolgozom, akkor a nővéremmel vagyok, vagy éppen csak a külsőmet ápolom, mielőtt az ágyba zuhannék. A szabadság pedig elég luxus egy olyan embernek, aki minden hétköznap reggel egy teljes városnyi ember fülébe csicsereg. Hiába szeretnék kikapcsolódni Anders oldalán, meg is őrülnék, ha csak úgy lelépnék innen pár napra, és a fejem tetejére gyűlne az elvégzendő feladatok súlyos terhe.
Morton flörtölős hangnemére mosolyra húzódik a szám, óvatosan ráharapok az ajkamra, ahogy elképzelem magunkat a napsütés selymes tapintása alatt.
- Nekem is muszáj leeresztenem néha, különben felrobbannék a feszültségtől. – felelem, majd megnyalom az alsó ajkamat, ami hirtelen kiszáradt. – Amit felvázoltál tökéletes nyaralásnak hangzik. – Ez tényleg így van. Néha muszáj kikapcsolnom magamon a pörgés gombot, még akkor is, ha hihetetlenül nehéz megtalálni. Általában muszáj beterveznem ezeket a szüneteket is, mert elfelejtenék gondolni a pihenésemre másképp. Kár volna elszalasztani ezeket a randikra is tökéletes alkalmakat.
Én is szeretném azt hinni, hogy azt csinálok, amit akarok, és akkor, amikor akarom. Persze az időbeosztásom nagyrésze az enyém, de azért nem tudok csak úgy eltűnni hetekre, és emiatt irigylem Mortont. Rámosolygok, és beleiszom az italomba. Imádom, hogyha a férfiak tisztában vannak a hatalmukkal. Ezerszer vonzóbbá teszi őket ez a hideg bizonyosság és biztosság.
Mindenki hallott Caprice és Nicholas esküvőjéről, így meg sem lepődöm, mikor elsőre eltalálja, melyik lagziról is beszélek. Alig várom már, hiszen ritka az ilyen izgalom itt, márpedig én vágyom az ilyen nyüzsgésre Csak azt bánom, hogy össznépi alapítói dínom-dánom lesz a dologból. Legszívesebben felkötném magam ahelyett, hogy apámmal egy légtérben ünnepeljek két olyan embert, akivel csak a nevünk híre köt össze igazán. A buli része viszont izgat, és a gondolat, hogy esetleg az ő karján jelenhetek meg… Yara, vissza a jelenbe!
- Igen. – felelem, és játékosan hozzáteszem. – Már meg is van a ruhám. Megpróbálom nem lepipálni a menyasszonyt.
Bólintok, mikor megemlíti, hogy Caprice és ő üzleti kapcsolatban állnak. A Decker lány nagyon ügyes, eszes, kemény, ha üzletről van szó. Nem csodálom, hogy összeakadtak ők ketten. Elismerően bólintok, de ez inkább szól a nőnek, mintsem Andersnek. Persze, nem bánom, ha ezzel együtt sikerül a férfi egóját is simogatnom.
- Igen nemes befektetés. – mondom, majd előrehajolok, a hajamat lendületesen a vállam mögé seprem. – Nem csak az eszed, de a szíved is a helyén van. – nézek a szemébe, majd lassan visszadőlök, a poharammal játszok, kiiszom az utolsó kortyot is belőle. – Egészen lenyűgöző. – Teszem hozzá végül.
A kellemes idő, a napsugár, a friss levegő mind mámorító, és az érzést a gyomromban lötykölődő bor felfokozza. Jó lenne, ha ez a délután örökké tartana, vagy legalábbis még néhány órát bele tudnánk sűríteni, bár így is szinte ellopta Anders a délutánomat. Nem akarok nagyon panaszkodni miatta – az egészet a kávézó tömegében töltöttem volna a torkomra ragadt tejhab érzésével eltöltve.
- Kellemes ez a délután. – jegyzem meg végül lazán. – A kedvenc éttermem teraszán, ilyen gyönyörű napsütésben, egy igazi úriemberrel szemben. Megmentettél egy jelentéktelen, munkával töltött naptól. – Ez tényleg igaz, bár este mindenképpen be kell fejeznem, amit most nem tudtam. Ettől függetlenül megérte ez a kis spontán randevú, meg hát, ki tudna nemet mondani Mortonnak?

Akármennyire is igyekszem a bennem lapuló tinédzserlányt csitítgatni, nem tudom nem elképzelni a lehetséges jövőbeni életemet Andersszel. A siker és csillogás, ami a párosunkat lengené körbe, ahogy átrepüljük a világot, megkóstoljuk a legfinomabb ételeket, ellazulunk a legcsodálatosabb strandokon… Ah, tökéletes volna! Méltó hozzánk. Hangos, ragyogó, luxussal fűszerezett. Tudom, tudom, tök felesleges az első randevún ezzel ámítani magamat, ráadásul magamat ismerve néhány hónapnál több ideig nem fog tartani ez az újonnan felszikrázó érzés, de azért pár pillanatig elmerülök ezekben a kis álomképekben. Mint egy diavetítés, látom, ahogyan modellként pózolunk a legcsodálatosabb helyszíneken, koktélozunk az óceánparton, egy drága Teslával autózunk át Európán, mindenhol reklámba illően mosolygunk a tájra meg egymásra pillantva. Na, jó, tényleg, tovább gördülök, szóval ott tartunk, hogy sikeresek vagyunk, Anders pedig határozottan mosolyog rám.
Ahogy belekortyolok az italomba érzem a pillantását magamon, ilyen távolról is simogat a tekintetével, és hiába próbálok ellenállni, egy elégedett mosoly ül ki az arcomra. Tudom, hogy nem mindennapi szépséggel áldott meg édesanyám, nem vagy szégyellős kihasználni ezt. Természetesen azt is sejtem, hogy nem csak a kellemes hangszínem és szellemes megszólalásaim sarkallták Mortont arra, hogy körülbelül egy órával ezelőtt leszólítson, mégis, jól esik, mikor egy elsuhanó tekintet formájában megerősítenek engem, és némán dicsérnek. Még az ízletes bor is jobban csúszik ilyen pillantások után.
Mindig is a reggeli műsor volt a leghallgatottabb a frekvenciánkon, sőt, az összes csatornán, ami itt fogható, de tény, hogy a személyem megjelenése megdobta a számokat. Talán ezért is kaptam olyan hamar teljes körű szabadságot a műsor felett, aztán a déli hírek felett is. Apám neve is tuti közrejátszott a dologban, de nem fogom eltagadni azt a rengeteg melót, amit mai napig beleteszek a munkámba. Igenis megérdemelten tartok ott, ahol. A főiskolai szakom kiválasztásánál is már azt tartottam szem előtt, milyen képességet tudnék hasznosítani bárhol, legfőképpen ebben a városban, ezért mentem végül kommunikációra. Végig dolgoztam az egyetemi évek alatt, és a diplomaosztóm utáni héten már szerkesztőként kezdtem a rádiónál. Lehet, hogy az Alapítói kötelességemet a szőnyeg alá söpröm újra meg újra, de a munkámmal sosem viccelek, sosem lógok, sosem lazítok gürizés helyett. Ez az egyik legfontosabb dolog az életemben. Emiatt boldogan is fogadom az ebédpartnerem szavait. – Valóban, amióta én vezetem a műsort többen hallgatják az adást. Szeretném azt gondolni azért, mert annyira szórakoztatóan dolgozom fel a legérdekesebb témákat. – A vigyorom messze nem szerény, de nem is erről vagyok híres. Szeretek büszkélkedni azzal, amit elértem, ráadásul egy ilyen sármos férfi előtt nem fogom visszafogni magam. Ő is sejti, hogy nem a szomszéd lánykát hozta el ebbe a kis romantikus hangulatú étterembe, hanem a város egyik üdvöskéjét.
A gyümölcsmámor mellett Anders mély, olvadt étcsokoládéhoz hasonló hangja simogatja az érzékeimet. Nevetek a kérdésére, majdnem kibukik belőlem, hogy az életbe fog beleszerelmesedni, de lenyelem a szavakat, inkább valami flörtölősebb mellett döntök. – Attól függ, mennyire ízlik majd. – Szemeim a férfi arcán pásztáznak, beiszom magamba minden vonását, hogy majd este, mikor álomra hajtom a fejem, pontosan láthassam őt magam előtt. Figyelem, ahogy megkóstolja a levest, ami eddig az én kis titkom volt, és egy pillanat alatt elégedettséget vélek sátort verni az ajkain meg a szemei sarkában. Magam is egy újabb falatot a kanalamra emelek, a krémes levesben hullámzó gyümölcsfalatokat kergetem a kis fémcsónakkal. – A lazac után alig várod majd megosztani velem. – Felelem Andersnek, mikor lenyelem az aktuális kortyot, a szívem izgatottan repdes a bordáimból épült ketrecében.
A gyümölcsleves pontosan olyan, amilyenre emlékeztem: gazdag, krémes, végtelenül édes, anya főztjeire emlékeztet engem. Habár nem igazán nőies dolog falni egy ilyen elegáns randevún, mégis szinte belélegzem az egészet, természetesen kecsesen és illedelmesen. Anders is hamar megeszi, a beszélgetést mellőzzük addig, amíg a finomakat magunkba tömjük. Ő töri meg a csendet, amíg hallgatom előrehajolok, államat a térdemen könyökölő kezemen pihentetem. – Július közepétől augusztus közepéig szabad vagyok. Addig műsor helyett zene megy a turistáknak reggelente. Persze a déli hírek szerkesztésében akkor is szerepet kell vállalnom, de azt akár otthonról is tudom végezni. – Nagyon remélem, hogy ez oda fog kifutni, ahová gondolom. Egy hét szabadság valamelyik csodálatosan szép országban, Anders izmos karjába kapaszkodva… Ezért akár három hónap fizetetlen szabadságot is kivennék. Úgyis rám fér a pihenés. – A befektetők élete gondolom rugalmasabb ennél. Mindig is irigyeltem azokat, akik évközben is el tudnak menni gondtalanul ide-oda. – Álmodozó tekintettel néztem a férfi szemébe. – Persze, cserébe nekem itt egy hónap a nyárból. – megvonom a vállamat, és a távolból felénk igyekvő pincérre mosolygok. Ő Andersre nézve megkérdezi, minden rendben volt-e, majd elviszi a szennyes tányérjainkat. – Eléggé eseménydús lesz a nyaram, eskűvőre vagyok hivatalos, két barátom szülinapja is nemsokára megünneplendő, de pont a szabadságom alatt nincs sok dolgom egyelőre. – Hátradőlök, élvezem, ahogy a nap cirógatja az arcbőrömet.

Óriási vágyam utazgatni, és Anders oldalán csak még édesebb volna ezeket az álmokat valóra váltani. Ő is osztozik abban a hitemben, hogy az ilyen kalandokat nagyon egyszerűen meg lehet fűszerezni romantikával, játszadozó stílusára huncut mosollyal felelek. Marrakesh egy gyönyörű város, az afrikai Las Vegas, csillogás, fények, luxus. Az egzotikus ízek és éghajlat mellett a közös élmények ígérete megmelengeti a szívemet. Ó, bárcsak a marokkói nap csókolná a bőrünket most!
Azért a rose harbori külváros szellője sem rossz. Az étterem terasza, amit már párszor végigettem, igaz, egyedül vagy kollegiális társaságban, most inkább tűnik romantikus kis kuckónak, mintsem az ismerős megszokott házias helynek. Sosem gondoltam erre az étteremre ebből a szempontból, nem láttam köré ezt a rózsaszín felhőt, ami most tagadhatatlanul körbezár minket elringatva engem. Innen nézve a városom legeldugottabb pontja is elképesztően gyönyörű, megértem már, miért is jár ide annyi turista évről évre.
Anders készségesen elfogadja az ajánlatomat, és még a lazactól sem irtózik. Megannyi férfival sodort össze az élet, és a legtöbben ragaszkodtak a vörös húshoz, egyedül egy helyes rezidens doki ment bele, hogy halvacsorázzunk, ő legalább tudta, milyen egészségügyi kockázattal jár a kilós steakek arcbatömése. Már-már álomszerű, mennyire nekem való ez a férfi, és eltűnődőm rajta, ebből az alakításából mennyi lehet az igaz, és mennyi az udvarlási tánc hazugságának csillogása. Igazából mindegy is, a hazugság is pont olyan édes, mintha valóság volna, számít-e, hogy szokott-e halat enni Anders? Ha a kedvemért megteszi ugyanolyan, mintha magától rendelte volna ezt. Talán még jobban is imponál a dolog.
Az én életem a munkám és a nővérem körül forog, ritkán tudok belekezdeni valamibe, amire rá lehetne fogni, hogy ez a hobbim. Lehet faggatásnak véli, hogy ennyit kérdezgetek a munkájáról, de őszintén érdekel, miért is egy tengerparti kis turistavároskában telepedett le ahelyett, hogy New York vagy Las Vegas utcáin szólítaná le a nagyobb sztárokat. Nehezen tudok megbarátkozni a válaszaival, sejtem, hogy van valami háttéroka a dolognak. Lehet, hogy van egy zabigyereke valahol? Jó kérdés.
A válasza közben egyre szélesedik a mosolyom. – Akkor van bennünk még egy közös dolog. Magam sem tűröm el, ha megmondják mit hogyan csináljak. – megigazítom a hajamat, majd folytatom. – De hát emiatt vagyunk olyan sikeresek, nemde?
A bor illata is már jólesően csiklandozza az orromat, Anders ellenőrzi a minőségét, majd rendel nekünk ebédet. Csendesen, csodálattal nézem őt mindeközben, hátradőlök, és élvezem, hogy végre egy kis időre elengedhetem a gyeplőt. A gyerekkorom miatt hozzászoktam egy bizonyos életszínvonalhoz, kár, hogy a városlakók nagyrésze, akik hasonlóan nőttek fel, az elit kis klubocska tagja, amibe apám is tartozik. Morton elképesztő eleganciát áraszt, természetességgel mozog ebben a világban, ez pedig megdobogtatja a szívemet, ahogy a kitöltött italt szaglászom a kecses pohár szája felett, körkörösen lögybölve az italt.
Anders koccintásra emeli a poharát, magam is abbahagyom a gyümölcsös aromák illatozását, és az ő italához csilingeltetem a sajátomét. – A kalandjainkra! – egészítem ki a mondandóját.
Belekortyolok a borba, ami elképesztően finom, jókedvvel tölti meg minden porcikámat. Az üvegpohár felett mindvégig a férfit lesem, ahogy a maga italát kóstolgatja.
Nem kell gondolkodnom, hova tereljem a beszélgetésünket míg az ételt várjuk, Anders bókolva kérdez tőlem. Mosolyogva leteszem a poharamat, hátradőlök, hogy belekezdjek a mesémbe. – A rádiózás sokkal szabadabb. Egy tévéműsornak nagyon feszes tempója van, mindig megmondják miről kell beszélni, ritka, hogy maga a szerkesztő is részt vesz az adásban. Itt, a rádiónál az egész műsor az enyém. Ráadásul reggel senkinek sincs ideje nézni egy kis képernyőt, ezer dolgot csinálnak, így csak hallgatni tudnak. Felesleges lenne kicsinosítanom magam azért, hogy a háttérben bújjak el egy képernyőn. – nevetgélek. – Plusz, abban a korban, ahol a könyvek helyett sokan hangoskönyveket vesznek, hogy mosogatás közben hallgassák a történeteket, nem is érdemes vizuális műsorokba kezdeni. Legalábbis szerintem. – Megint kézbe veszem a poharamat, az arcom elé emelem, de nem kortyolok bele.
Mikor a pincér megjelenik az előételünkkel kihúzom magamat. Elém teszik le előbb a levest, az elegáns hófehér tányér halkan koppan, ahogy a terítőt éri az alja. Anders-t is kiszolgálják, majd megkérdezik őt, szükségünk van-e valamire. Ha Anders felém fordul megrázom kicsit a fejemet, készen arra, hogy a levesben úszkáló gyümölcsöket ízlelgethessem.
- Jó étvágyat! Az első kanál után szerelembe fogsz esni. – mondom játékosan, majd az első falatot ízlelgetve becsukom a szememet. A friss, gyümölcsös ízbomba teljesen elvarázsol, elolvadnak a bogyósgyümölcsök a nyelvemen, minden édes, krémes, enyhén savanykás. Nagy nehezen lenyelem a falatot, kinyitom a szememet, hogy az ízélmény után a szememet kényeztessem Anders látványával. – Lehet, hogy vannak sokkal elegánsabb és gasztronómiailag kiemelkedőbb éttermek, de ezt az ízt nem tudják reprodukálni. – Persze, biztosan vannak profibb szakácsok, akik sokkalta jobban főznek, mint az itteni kis éttermekben dolgozók, de mindenkinek megvan a maga bűnös élvezete.

Rengeteg ember hiszi azt, hogy kifejlesztettem egy technikát, megtanultam úgy viselkedni, olyan szépen és direkt csábítóan beszélni, a megfelelő dolgokat mondani, ami bejön a férfiaknak, ezzel csavarva őket az ujjaim köré. Az igazság az, hogy sosem törtem magam ilyesmin. Aki ismer, az tudja, hogy nem kell ilyesmit erőltetnem, a kisujjamat se emelem meg, és így is könnyen találok randipartnert magamnak. Nem kellett aggódnom azon, hogy a jó szavakat használjam, elfogadható válaszokat adjak. Eszem ágába se lenne megváltoztatni a személyiségemet azért, hogy egy férfi kegyeit elnyerjem. Erre van a csodás pofim meg a magabiztosságom. Na, meg, ritkán sodort elém az élet olyan embert, akinek elvesztése miatt a kardomba dőltem volna.
Anders nyilván kivételes. Sok exem elmarad mögötte, pedig mióta, talán egy órája ismerem? Igazi úriember, tudja, mit szeretne, jelen esetben remélem, hogy ez engem takar. Szóváltásaink mosolyra késztetnek mindkettőnket, érzem, ahogy hat köztünk a kémia. A gondolat pedig, hogy Franciaország romantikus kis utcáit járhatom vele kézen fogva, esetleg a forró római nyarat kóstoljuk végig a Colosseum árnyékában, még inkább izgatottabbá tesz. – Szavadon foglak! – figyelmeztetem játékosan a férfit. A kérdésére nem felelek azonnal, gyorsan elgondolkodom, vajon hogyan vághatom ki magam ebből, hiszen nem akarok kisvárosi tahónak tűnni a szemében. Néhány másodperc után szólalok meg, eltűnődő hangon, ügyesen kivágva magam. Persze, könnyen észreveheti Anders, hogy az első kérdését ignoráltam, de bájos mosolyomat bevetve igyekszem inkább arra terelni a figyelmét, amire valóban felelek. – Olaszországban még sosem jártam, szívesen meglátogatnám. A kedvenc helyem, ahová titkon mindenképpen ellátogatnék, az Marokkó. Bár az kevésbé romantikus, inkább kalandos. – ábrándozom. A számtalan nyaralási tervemből egyelőre nem sok valósult meg. Nem feltétlenül a pénz az akadály, bár talán még az apám által kitömött pénztárcám is köhögne egyet, ha két hetet Európában töltenék olyan színvonalon, mint álmaimban azt elterveztem, sokkal inkább időm nincsen rá. Amióta rádiózom a szabadnapjaim is a műsor körül forognak, nyáron pedig, mikor egy hónapos szünetünk van, pihenek és elintézek mindent, amit évközben nem tudtam. Jó lenne inkább egy másik kontinensen süttetni a hasamat, de hát a hercegnői ambícióimból nem valósulhat meg minden.
Az autóút szinte elröppen, a férfi, bevallom nálam sokkal ügyesebb sofőr. Kinyitja nekem az ajtót, széles mosollyal köszönöm meg, és egészen kecsesen sikerül kikászálódnom az autóból. A faházikó felé sétálva már összefut a nyál a számba, a friss gyümölcsillatot a bejáratnál már érzem, egyből a friss gyümölcsleves jut róla eszembe. Hangosan köszönök, mikor belépek, az egyik pincér arcán észreveszem a felismerés morzsáit. Sokkal inkább a gyakori látogatásomnak szól ez, mintsem a rádiós DeVries-nek, ami ebben a pillanatban jól jön, elbújhatunk kettesben ebben a kis bájos étteremben. Morton kérdésére beleegyezően felelek, a kellemes koratavaszi levegő kellemesen körbevesz, ahogy kilépünk az üres teraszra. Anders választ asztalt, helyet foglalok vele szemben, pillantásom egyből a csodálatos panorámára siklik. A pincér hangja rángat ki a csodálatból, nagyot sóhajtok, már kívánom azt a gyümölcslevest. Ennek tudatában választok magamnak italt, a scotch-ot rettenetesen erősnek találom, így ebédre. A vörös is túl nehéz lenne a mai naphoz, így végül megállapodok egy könnyedebb bornál. – Olaszrizling esetleg van? Német, ha találna. – A gyümölcsös, savanykás bor tökéletesen illik az ételekhez, amiket választani szeretnék, illetve ehhez a zsenge, tavaszi naphoz, ami egy bimbózó románcnak a születését láthatja.
A férfi elvesz egy étlapot, én még nem nyúlok hozzá, úgyis tudom, mit szeretnék enni. Szinte már kívülről tudom a kínálatot, a nagyját végig is kóstoltam. Már nyitnám a számat, hogy letegyem a voksom a levesek mellett, illetve az isteni lazacfilé mellett, mikor Anders be is csukja a menüt, csintalan mosolya élvezetes játékot ígér. – Szerencse, hogy megbízom az itteni szakácsokban. – mondom vidáman, és magam is az asztal szélére tolom a kis könyvet. – A gyümölcsleves elképesztő, én azt fogok kérni. Sosem ettél még ilyen frissességet, garantálom! – A hangom olyan, mint mikor valamilyen reklámot kell beolvasnom, meggyőző, tárgyilagos, cserfes. – A főételek közül meg a lazacfilét ajánlom, spárgával és grillezett zöldségekkel. Esetleg, ha nem vagy halas, ajánlom a báránybordát joghurtos sült céklával és dióval. Excentrikus kombináció, de meglepően ízletes. – Magam is ettem már mindkettőt, engem ezek nyertek meg a levesek után. Szeretem az ilyesmi újításokat, amik a furcsaságuk ellenére is háziasan vannak elkészítve. Arra emlékeztet, mikor anyánk az otthon lévő alapanyagokból dobott össze valamilyen teljesen új, forradalmi nasit nekünk.
- Megkérdezhetem, hogy jött az ingatlanbefektetés? Persze, senki nem erről álmodik öt évesen, de mi volt az a pont, ahol tudtad, ebben a szakmában helyt állnál? – kezdem a bájcsevejt, amíg várjuk az italainkat. Kíváncsi vagyok, hogy keveredik bele egy fiatalember egy ilyen cápáktól hemzsegő medencébe, és miként él túl benne.
A pincér megjelenik, elém tesz egy poharat, majd megszagoltatja velünk a német rizling dugóját. Én bólintok, a rizlingből készült bor játékos aromáját imádom. Amennyiben Anders is rábólint a pincér kitölti a poharamba az italt, majd az ő italát is felszolgálják. Ha nem veszi át tőlem a szót én adom le a rendelésünket, közben végig Andersre mosolygok, keresem, mit reagál a szavaimra. Ha úgy dönt az előbb megbeszélt fogásokat ő szeretné felsorolni a pincérnek csendesen figyelem beszéd közben, megfigyelem az arcizmait, a magabiztos fellépését.

Meg kéne talán ijednem az ilyesmi viccektől, hiszen a mai világban is hallani számos olyan esetről, ahol elbűvölő férfiakból a zárt ajtók mögül kibújik a rejtőzködő szörny, és valóban bántják a párjukat, gyerekeiket, bárkit. Ezt tényleg csak fővesztés terhe mellett vallanák be ezek a bestiák, így valóban megértem, ha valaki számára ez egyáltalán nem élvezhető vicc. Azonban Anders kellemes hangszínén elhangzó játékos flörtjét képtelen vagyok rossz néven venni, széles vigyor ül az arcomra, és az összes fenntartásomat az elmém alagsorába űzőm. Kétlem, hogy bárki bántana engem. Sokan ismernek, a családomnak remek összeköttetései vannak, és az én arcommal kísérve nehéz volna eltűnni egy sötét kis árokban. Hiába vagyok nő, ezek miatt mindig kicsit nagyobb biztonságban éreztem magam esténként az utcán. Hajnalban járok dolgozni, jól is néznék ki, ha rettegnék kiszállni a rádióállomás előtt az autómból.
A friss levegő nehezen hatol át az agyamat beborító rózsaszín ködön. Úgy éreztem, mintha egy buborék vonna be minket, itt, a Fő utca közepén, és a néhány kósza arra szállingózó lélek elől elbújhatunk ebbe a kis térbe, amit egy röpke pillanat erejéig a magunkénak tudhatunk.
Megjegyzésére kuncogok, úgy érzem kissé el is pirosodom. – A komoly étterem nem hangzik annyira vonzóan, ráadásul tényleg ez a legjobb szó rá. Kellemes, otthonos. – védekezem, arcomról azonban egy pillanatra se olvad le a mosoly. A társasága tizennyolcéves flörtölgető csitrivé változtat, úgy kuncogok és vihogok, mint az akkori barátaim körében tettem.
A randevú szóra a gyomrom vet egy bukfencet izgalmában. Azt hiszem, a vonzalom kölcsönös, és egyszerűen elengedem az összes aggályom. Szeretem, mikr egy férfi tudja mit akar, és ezt nyíltan, egyenesen ki is fejezi. – Kedvelem Párizst. – mosolygok. – Az Eiffel-torony szomszédsága azonban rettenetesen büdös. A külvárosi részekben kellemes a levegő. – teszem hozzá. Be kell vallanom, még nem jártam Franciaországban, de a barátaim sokat meséltek. Kiábrándító volt nekik Párizs, Lyon vagy Marseille viszont pozitívan maradt meg az emlékeikben. Hogy ne tűnjek annyira badarnak és világlátatlannak, az ő elbeszéléseikből merítkezek. – A harmadik randevúnk meg lehetne Rómában. Úgy hallom, arrafele igazi olasz tésztát lehet enni. – játszadozom tovább, miközben helyet foglalok az anyósülésen. Az autóban rend és tisztaság uralkodik, olcsó illatósítónak és butuska kis bólogatós díszeknek nyoma sincs. Anders beindítja a motort, a rádió pedig néma csendben marad. Kissé gyanakvóan nézek a kis szerkezetre, de Morton besorol, én pedig hátradőlök az ülésben.
A táskám mélyén mindig van paprikaspray, a nővérem telefonszáma pedig gyorshívón van tinédzserkorunk óta. Andersre pillantok, és egyetlen porcikám se rémül meg, lehet, hogy kellene pedig. Nem szólalok meg, és ha ő sem teszi, szótlanul élvezem a kilátást, szeretett városkám elszaladó kis épületeit. A belvárosi nyüzsgést felváltja a külváros csendje és nyugalma, a magas téglaépületek helyett családiházak, gondozott kertek, hatalmas terek fekszenek itt már. Minden reggel erre járok, a hajnal sötétjében teljesen máshogy fest a táj. A rádióállomás nincs messze, igazából ebben a városban nincsenek távolságok. Mielőtt Morton bekanyarodhatna a munkahelyemre vezető utcába, megszólalok: - Itt még egyenesen kell menni, és a második utcánál kell balra fordulni. – Kissé előredőlök, az útra koncentrálok, amit a foltoktól mentes szélvédőn át kémlelek. Ha Anders követi az utasításaimat, megvárom, míg a Juhar utcára kanyarodik, majd elhaladunk egy csinos kis kővel rakott bejáró mellett. – A következő lehetőségnél jobbra, az utca végén lesz az étterem. – A kis faházikóhoz hasonlító étterem a békés otthonok közül alig tűnik ki, de ez adja a varázsát. Tavasszal már nyitva a terasza, olyan érzés, mintha egy kis eldugott kertben szerelmeskedhetnénk egy tál lehetetlenül édes és krémes gyümölcsleves felett. Gyakran ebédelek itt, amíg a déli híreket hallgatom, kellemesebb, mint a lakásom ismerős magánya.