Majdnem felnevetek, mikor Anders a saját ítéleteit osztja meg velem. Én egészen közelről ismerem a város politikai és hatalmi harcait, és biztos vagyok benne, számos ilyen küzdelemről, révén nem vagyok természetfeletti erő birtokában, nincs is mély, részletes tudomásom. Ezer vagy ezer dolgot megváltoztatnék itt, de alapjaiban Rose Harbor az az álomváros, ahol a legjobban érzem magam. Ez az otthonom, a lelkem egy darabkája az utcák, az üzletek, az óceán, az erdő, a kikötő legmélyén rejtőzik.
A Byron’s étterem kritikájára széles mosollyal reagálok. Én sokszor eszem ott, nem volt még panaszom rá, de hát nem sok Michelin-csillagos helyen jártam, Anders, gondolom, rengetegben. A bensőséges hangulata, hogy levetette kicsit az üzletember arcot, igazán jól esik a lelkemnek. Ilyen rövid idő alatt sikerült a férfihez közel kerülnöm, és nem a cápa módjára küzdő üzleti zsenivel kell csevegnem, csak mert reggelente az én hangomat hallja. Igazi győzelem számomra.
Sok helyre szeretnék elutazni. A fiatalabb éveimben nem volt érkezésem ellátogatni számos olyan helyre, ahová vágytam már tinédzserként is, egyszerűen a karrierem másfelé kormányozta az életemet. Párizs és Ázsia említésére fellángoltak bennem újra ezek az álmok, a fejemben a szabadnapjaim kezdenek pörögni. Milyen is volna Anders karjaiban a francia Riviérán egy Michelin csillagos étteremben, vagy Thaiföldön belekóstolni valami egzotikus fogásba… Vissza a jelenbe, Yara!
- Nem vártam mást. – somolygok, ujjaimmal az üres csészémen játszadozom. Valóban így képzeltem őt, befolyásosnak, hatalmasnak. – Gondolom, ha részleteket akarnék tudni, akkor muszáj volna titkolóznod. – mondom, arcomra pedig kiül a flörtölős mosolyom. Hízeleg, hogy nem csak egy sima pultosnak, vagy egy fiatal ficsúr futárkának pompázok most, hanem egy ilyen sikeres üzletembernek.
Anders úriember módjára kísér ki a kávézó elé, a friss tavaszi levegő kellemesen tölti meg a tüdőmet. Az utcán néhány ember lézeng csak, nem tükrözi azt a káoszt, ami éppen a Sarki Kávézóban folyik jelenleg is. Anders kérdésére szinte nevetve felelek. – A Byron’s kilőve, azt hiszem. – Kicsit hátra dőlök, az arcomat az égbolt felé tartom. Jobb kezemmel legyintek, mintha egy nagyon régi közös poénunk volna ez, rájátszva a bensőséges hangulatra, ami már kialakult köztünk. Talán túl sok, ki tudja, remélem, azért nem ijesztem el őt. – Ismerek egy cuki kis éttermet a külvárosban, nem messze a rádióállomástól. Ha nincs túl messze… - ajánlom fel. – Nagyon kellemes és intim a berendezése, az ételeik pedig háziasak, de szuperek. A levesek a kedvenceim. – A gyomrom, mintha fizettem volna neki, megkordul. Anders egy közelben parkoló BMW-hez kísér, X5-s, makulátlan. Elismerően mosolygok a férfire, és nehezen küzdök meg a kísértéssel, hogy végigsimítsam a fényezést.

Rose Harbor sem egy kihalt városka, a családom révén beleszólásom is van abba, milyen legyen itt az élet, de tény, hogy nem egy New York vagy Los Angeles, ahol egy ilyen befolyásos embert el tudnék képzelni. Az éjszakák itt is mozgalmasak, főleg, ha az embernek van egy népes társasága. Mindig van hová betérni, van mit megfontolni, van mit újítani – és úgy látom, igény is van rá -, mégsem lehet egy lapon említeni mondjuk Bostonnal vagy Chicagóval. Más nagyvárosokat meg már fel sem sorolok. Itt nem kell szmogot szívni a tüdőnkbe, és a neonfény is kevésbé bántja az éjszaka hazatoporgók szemét. Csend honol a külvárosban, a házakban, a rettenetes és leírhatatlanul kegyetlen események pedig rendkívüliek, nem csupán rutinszerűek. Hiába rádiózom, a többségnek nem csak egy hang vagyok az autójuk egyik elektromos masinájából, hanem egy húsvér ember, akivel egyszerűen csak összefuthatnak a Sarok Kávézóban. Aki azonban exponenciálisan akar vagyont vagy cégbirodalmat gyarapítani, az nem itt telepszik le. Legalábbis nem látom e döntés mögött a logikát.
Tinédzserként megfordult a fejemben, hogy elhagyom Rose Harbort, elköltözöm New Yorkba, belevetem magam az örök nyüzsgésbe, a hajtásba, az embertengerbe és a lehetőségek tárházába. Már akkor számoltam vele, hogy sokkal nehezebb dolgom lenne ott, hiszen egy csepp lennék a tengerbe. Mindenki más is hasonló ambícióval érkezik oda, és barátok helyett csak törtető emberek könyökét találnám a bordakosaramba ékelődve. Aztán meg rá kellett jönnöm, attól még, hogy gyűlölöm apámat, igazán nem árthat kihasználni a vezetéknevem adta előnyöket. Kicsit lejárt lemez volt már saját magam számára is ez, de tagadhatatlan előnyökhöz jutottam ezzel. Nem is a karrier terén, de a mindennapi megítélésem és a szociális helyzetek, amikben lavíroznom kell, elképesztően könnyebbé váltak. Az otthon komfortja pedig semmihez sem fogható. Az utcák kövei, a magasra nyújtózkodó fák, a kikötő nehéz sós szaga, nekem ez a haza, a városom. Ha végig sétálok a Fő utcán ismerem az összes cégért, tudom, hol érdemes enni, ha valami finomra vágyik az ember, és hova kell betérni a legjobb koktélokért. Viszont azt is tudom, hogy itt nem lehet örökké terjeszkedni, hamar a takaró széléhez ér az ember. Annyi pénzt nehezen lehet itt megkeresni, ezen a kis piacon, ami így is telített már, hogy ilyen öltönyben kávézgasson az ember. Kíváncsian nézek Anders szemébe, és a válaszának mély tónusa az egyre hangosodó nyüzsgés nehéz leplét áttörve ér el hozzám. Válasza nem okoz nagy meglepetést, magam is így gondolom. A szívem persze elfogult a szülővárosommal szemben – a maga hibái és problémái ellenére igyekszem csak a jót előtérbe helyezni.
- Magam is így gondolom, bár mi rosszat mondhatnék az otthonomról? – államat a tenyerembe hajtva felelek, bókjára széles vigyorom és pirosabb arcszínem a válasz. A műsoromban is hangoztatom, mennyire fontos nekem a város. Persze az Alapítók kötelességei alól szívesen húzom ki magam, de a fiatalos pörgés biztosítását a szívügyemnek tekintem. – Mely városokban vagy még aktív, ha szabad érdeklődni? – teszem fel az engem izgató kérdést. Nem tudom, vajon az ország másik végére is gyakran utazik-e a férfi, vagy a keleti part, ahol megtalálta a számításait inkább. Mindenesetre a stressz elől megértem, ha hozzánk menekült. A maga természetfeletti furcsaságaival együtt is eléggé nyugis ahhoz, hogy az ember feltöltődjön itt.
Meghívása kissé meglep, de nem tűnik tolakodónak vagy nyáladzó rajongónak. Pont ugyanolyan magabiztos sármőrként viselkedik, mint eddig. Megnyalom az alsó ajkam, egy kis önelégült mosoly az én ajkaimra is felkúszik. – Egyáltalán nem venném annak. – mondom végül. A gyomrom persze tele van, nem csak a kávé, de néhány tucat pillangó is őrült tempóban táncol a bensőmben jelenleg. Ritkán találkozni ilyen férfival. Ha az ember egy kisebb városban él, hamar körbeér az ellenkező nem tagjain. A legtöbbjük messze nem kelti fel az érdeklődésemet, ők azonban mindenáron meg akarnak hódítani – DeVries nevet viselem, arcom, csak úgy, mint a nővéremé, igazán gyönyörű. Nincs is okuk nem vágyni rám. Attól függetlenül az én kritériumaimnak messze nem felelnek meg ezek a fiatal kis ficsúrok. Az igazi férfiakra várok, Anders pedig közülük is kiemelkedik. Sanda mosollyal az orcámon emelkedem fel a székemből, a vállamra veszem a súlyos táskámat. – Mehetünk is. – csicsergem, talán kissé túl lelkesen. Azzal nyugtatom magam, hogy nincs kedvem dolgozni, ezért vetem bele magam a kalandba ilyen könnyedén.

Nem tagadom, sosem vetettem meg a jóképű férfiak társaságát. Heves természet vagyok – szenvedélyesen tudok belezúgni bárkibe, majd ilyen hamar ki is ábrándulok az aktuális naptárba illő partneremből. Üldözöm az élvezeteket, ellopom a szerelmes órákat, és lelécelek, mikor a felesleges problémák és kompromisszumok megérkeznek, hiszen mi másnak volna értelme? Akkor érdekes egy kapcsolat, mikor éttermekbe járunk, bárokba, elmegyünk szórakozni, kocsikázni, felszaladunk valamelyikünkhöz, és ott kell befejezni az egészet, mikor azt akarja a férfi, hogy ürítsek ki neki egy fiókot nálam. Szeretem az életemet, úgy, ahogy van, és nem akarom a mindennapjaim kényelmét feláldozni a bizonytalanért. Ahhoz, hogy az ember kapcsolatban éljen, muszáj a másiknak is helyet hagyni, figyelni rá, de egyelőre nem találtam senkit se, aki többet tudna nyújtani, mint a magányom adta boldogság. Minden mást pedig egyszerűen megszerzek – akár még itt is, egy zsúfolt kávézóban.
Azért Anders hatására kissé feláll a szőr a karomon. Veszélyesnek és hatalmasnak tűnik – pont olyannak, aki elől jobb lenne hanyatt-homlok menekülni. Mégis, úgy érzem, ha maradok, elképesztő élményekben lehet részem. Egy kihívásnak ígérkezik a férfi, és sosem hátráltam még meg ilyen helyzetekben. Miért most válnék gyávává? Ráadásul tudom, hogy én sem vagyok kikerülhető erő ebben a városban. Tiniként néha elgondolkoztam, mi lenne, ha elköltöznék messze innen, valamelyik nagyvárosba, de aztán ráébredtem, hogy itt vagyok valaki már. Nem kell tepernem azért, hogy ismerjenek, és minden sokkal könnyebben az ölembe hullik csak az apám neve miatt. Nyilván jobb lenne, ha ezt kizárólag a saját erőfeszítéseim miatt érdemeltem volna ki, de nem fogom csupán azért eldobni, mert nem minden az én saját kitaposott utam nyomán került hozzám. A rádióban például rengeteget melóztam, hogy saját műsorom lehessen, ezt nem tudják elvenni tőlem. Erre vagyok az egyik legbüszkébb.
Anders megjegyzésére csak mosolygok, nem árulom el neki, hogy néhány perccel ezelőtt még éppen a híreket böngésztem, hogy válogassak, miről lenne érdemes beszélni a műsorban, illetve miről – vagy miről ne – szóljon a HarborRadio híradása. Mivel az én adásom a leghallgatottabb, révén ebben az idősávban kapcsolják be legtöbben a rádiót, mindig a lehető legjobbat kell nyújtanom. Sosem foglalkoztam azzal, hogy Alapítóként fontos szerepet töltsek be a város életében, ez az indíttatás inkább más miatt jött, szimplán jó érzés volt irányítani. Nem megalkudni a műsorom és a témáim kapcsán. Persze, kapóra jön akkor is, mikor galiba van, és a nővéremmel együtt a helyi médiát irányítva megkímélhetjük az embereket a természetfeletti sötét oldalától. Ez csupán egy plusz, ami miatt extrán fontosnak érezhetem magam.
Kicsit sem lep meg, hogy Morton nagyban utazik. Nem igazán illene hozzá, mondjuk egy autósiskola vezetése, vagy egy menhely üzemeltetése, de még egy online irodalmi lap szerkesztése sem. Ingatlan, kaszinó, csak a szuper dolgok. Manapság, ha hatalmat akar az ember, ezekben a körökben mozog. Követi a pénzt, és nem engedi el. A kórházas megjegyzése mosolygásra késztet. Na, nem olvasztja meg a szívem, egyszerűen csak mulattat, hogy minden gazdag befektetőnek kell egy jótékonysági projekt, amivel példálózhat, ahogy Anders teszi most. Én sem szegénységben nevelkedtem, tudom, hogy az emberek tiszteletét azzal lehet kivívni, ha úgy teszünk, mintha nem lenne számunkra minden a pénz, és a vele járó hatalom.
- Cseppet sem untat. – fűzöm hozzá megjegyzéséhez, és megigazítom a felsőm pántját. A notebookomat elpakolom, belecsúsztatom a táskámba, hogy több helyünk legyen az aprócska asztalnál. A tömött kávézó zsongását kizárom, és csak Anderst figyelem, mély hangja több női szívet is megdobogtat itt, nem kételkedem ebben.
Megint belekortyolok a kávémba, kiiszom a poharamból az utolsó csepp koffeint is. Anders udvariasan figyelmeztetni próbál, majd végül maga törli le a számról a mohóságomról árulkodó kis habot, egészen véletlenül megsimítva az arcomat. A gyomrom és a szívem valamiféle rituális koreográfiába kezd, össze-vissza, mégis egyszerre repdesnek és táncolnak. Arcomra kissé zavart, de elragadott mosoly ül ki, tagadhatatlan, hogy vonzó a férfi, és a köztünk lévő jól működő kémia nyilvánvaló.
Tovább akarom beszéltetni, élvezem, hogy a figyelmét rám irányítja, és nem akarom, hogy a körülöttünk zajló események elvonják azt rólam. Tekintete nyomán ezer apró lepke kis szárnycsapásának fuvallata simogatja a meztelen bőröm, és hátradőlvén pörögnek a kérdések a fejemben, amivel itt tarthatnám.
- Egy ilyen sikeres üzletember hogy-hogy ebben a kisvárosban települt le? – szegezem neki végül, hajamat hátra sodrom, a fejemet kissé oldalra döntöm. Szemmel láthatóan igyekszem őt analizálni, visszafejteni szövetének cérnáit, hogy megláthassam mit rejt a jól szabott ing, és a kidolgozott külső. – Azt gondolná az ember hamar tovaállsz, Philadelphia, New York, esetleg Chicago. Ha szereted a jó időt még ott van Kalifornia is. Esetleg a Szilikon-völgy, ha már Kali. Számos lehetőség vár rád. – sorolom. Én a családom miatt maradtam itt végül, hiszen királylánynak születtem ide, ő miért nem ment oda, ahol még nagyobb királlyá avanzsálhatott volna?

Mindig is tisztában voltam a szépségemmel. Nem szoktam szégyenlősködni, nem kenyerem eltagadni az igazságot. Ha nem is törődnék magammal, akkor is igen vonzó arccal és testtel rendelkeznék. A DeVries név sok szempontból átoknak tűnik, értem ezalatt édesapámat, de a gének kétségtelenül a lottóötössel érnek fel. Ezen felül pedig igenis sokat foglalkozom azzal, hogy a lehető legjobb formámat hozzam, akkor is, ha nem látszódom a hallgatóim számára, amíg dolgozom. Önbizalmat ad, mikor csinosan ülök le a mikrofon elé, és ezt a magabiztosságot szeretem a munkán kívül is sugározni. Nem is csoda, hogy ilyen görög istenségek felfigyelnek rám. Na, jó, tudom, hogy nem kell az egosimogatás, mert így is elég jól ismerem magam és az adottságaim, de attól még jól esik. Anders Morton figyelme pedig önmagában az egyik legszebb bók, amit valaha kaphatok.
A férfiak terén sem kell hiányt szenvednem. Nap, mint nap tudnék szerezni pasit, minden ujjamra jutna egy, persze azért szeretek válogatni. Nem vetem meg a szenvedélyt, a tornádószerű románcokat, élek-halok ezekért a néhány éjszakáig tartó, elköteleződésmentes kalandokért. Nem gondolnám, hogy ez a kétségbeesés jele volna, még akkor se, ha már hozzávágták ezt a fejemhez párszor. Én inkább szórakozásnak nevezném. Tapasztalatgyűjtésnek. Nem megyek haza bárkivel, bölcsen igyekszem dönteni minden egyes ember esetében. Anders pedig eddig csakis a pozitív irányba billenti ezt a bizonyos mérleget.
Anders bókkal tűzdelt kérdésére széles mosoly ül az arcomra. Kihúzom magam, mielőtt válaszolnék, alkaromat elfektetem az asztalon.
- Jelenleg nem sok szabadidőm van. – válaszolom, és bölcsen elhallgatom Yasszel közös kis hobbinkat. Hülye nem vagyok, nincs az az elegáns férfi, aki miatt elárulnám a nővéremet. A saját biztonságomat is veszélyeztetném azzal, ha elkotyognám ezt, még ha egy ember előtt képes is volnék viccet csinálni ebből, az Alapítók csápjai hamar utolérnének. A városban tevékenykedő boszorkányok és más természetfeletti erővel rendelkező személyekről nem is beszélve.
Ezen kívül a munkámat végzem, a barátaimmal találkozom. Kevés hobbim van, és ez egy pillanatra elgondolkodtat. Tinédzserként is az időm többségét másokkal töltöttem, szinte rettegtem egyedül maradni. Azóta még kevesebb dolgot végzek egymagam, ami nem munkával kapcsolatos. Nincs időm meg energiám nekem hobbikra. Kimerítő egyedül ücsörögni és valamit csinálni nekem. Talán jó volna néha kiszakadni a hírekből, kikapcsolni az agyamat, de semmi ötletem sincs, mit kezdhetnék az időmmel.
- És Anders Morton mivel keresi a kenyerét? – viszonzom az érdeklődést. Azt sejtem, hogy jól kereső állása lehet, minden pórusából árad a pénz szaga. Nem, mintha vonzana a gazdagság, abból nekem is van bőven, de a jól kereső álláshoz általában határozott személyiség tartozik. Az pedig olyan tulajdonság, amit igazán értékelek a férfiakban.
Belekortyolok a kávémba, amíg a válaszát hallgatom. Kellemesen simogatja a város legjobb koffeines itala a nyelőcsövemet, fülemet pedig Anders mély basszusa szórakoztatja.

A Sarok Kávéház az egyik kedvenc helyem, sokszor megfordulok munka után itt egy-egy frissítő kávéra. Az ereimben vér helyett is szinte a koffeintől gazdag nedű folyik, és a város főutcáján található kis kávézóban lehet kapni a legjobb minőségű italokat. Ma is fáradtan térek be, a reggeli műsorom után gyorsan befejeztem a hírek összeállítását, majd egyenesen idejöttem. A sor rövid, annak ellenére, hogy a hely elég zsúfolt, így hamar én következem, és a legnagyobb tejeskávét kérem. Leülök az egyik sarokban található asztalhoz, szinte nincs is már több szabad hely, előhúzom a táskámból a notepadem, és a jövőheti adásokhoz gyűjtök inspirációt. Belekortyolok a csészémbe, a langyos kávé kellemesen tölti ki gyomromat.
Elmerülök a hírek böngészésében, amiből egy férfihang szakít ki. Felnézek, és egy igencsak magas, sármos ember áll előttem, arcán őszinte meglepettséggel. Hozzászoktam már, hogy szinte mindenki felismer, inkább a DeVries név miatt, mintsem a rádiós karrierem miatt. Az emberek a hangomat hallgatják, az arcom kevésbé releváns a műsorom szempontjából, de akit érdekel a külsőm, néhány kattintás után eléri a nyilvános internetes profiljaim többségét. Kicsit meglep ugyan a tény, hogy leszólít, de rámosolygok, kár tagadni, hogy élvezem a helyzetet. Furcsa érzés egy rajongóval szembesülni, hiszen nem tartom magam hírességnek. Ismertnek igen, de ennyire nyíltan senki sem fejezte még ki azt, hogy tetszik neki, amit csinálok. Elfogadom a kinyújtott kezét, és válaszolok neki.
- Mr. Morton, nagyon megtisztelő, hogy ennyire élvezi a műsort. - Kiegyenesedem egy kicsit, és lerakom a notepad mellé a félig üres csészémet. Arcomon káprázatos mosoly ül, és az egóm karikákat vet örömében, hogy ilyen görög isten hallgat engem minden reggel. Nem mondom, hogy nem kellett magamat megdorgálnom, hogy ne csak a férfi testét figyeljem, de meg is hallgassam, amit mond.
Kérésére azonban alig észrevehetően hátrahúzódok. Mindenki hallott már a zaklató rajongókról, az őrültekről, és amilyen szerencsém van, én is belefuthatok egy ilyenbe. Körülnézek a kávéházban, de valóban nincs szabad hely már. Nyelek egyet, és újra a férfi igen vonzó arcára tekintek. - Üljön csak le.
Nem tűnik elvetemült sorozatgyilkosnak, természetesen viselkedik, és egy ilyen elegáns embernek nem gondolnám, hogy szüksége volna illegális módszerekhez folyamodnia, ha párt szeretne találni. A notepadem magam felé húzom, hogy elférjen az asztalnál, és kissé oldalra is tolom, ne legyen közöttünk akadály. Ha már úgy alakult, hogy ilyen díszes társaságom akadt, igyekszem kihasználni a helyzetet.
- Tegeződjünk, Anders! - hajtom az állam a kezembe, és kíváncsi mosollyal figyelem, mit reagál a partnerem erre. - Felesleges ilyen buta formaiságokkal vesződnünk, úgy gondolom.