Az ajtó kilincsén már rajta van a kezem, mikor Enide megállít. A hangja komolyabb, mint az elmúlt percekben volt. Mintha egy pillanat alatt levedlette volna azt a könnyed játékosságot, amitől eddig ez az egész helyzet annyira abszurdnak tűnt. Szavai villámcsapásként érnek. Csak színjáték volt. Vicc. Ők ketten… nem járnak. Egy darabig csak állok ott, mozdulatlanul. A kezem a kilincsen, de a szorításom lassan meglazul. Az agyam próbálja feldolgozni a hallottakat, de a dühöm és a megkönnyebbülés olyan szorosan fonódnak össze bennem, hogy szinte fáj. Aztán Enide magyarázkodása folytatódik, és minden szóval egyre inkább felerősödik bennem az érzés, hogy megint bolondot csináltak belőlem. A végén már szinte könyörög, hogy ne utáljam őket, és ettől a torkomban valami fojtogató érzés támad. Vajon ennyire rettenetesnek látnak, hogy attól félnek, elfordulok tőlük? Mire megszólalok, érzem, hogy a hangom sokkal nyugodtabb, mint ahogy belül érzem magam. De ez a nyugalom rideg, metsző, akár egy jeges szél. – Szóval csak vicc volt. Persze. Nyilván. Hiszen mi másért tennétek ilyet, igaz? – A szavaim csöpögnek az iróniától.. Nem akarom megbántani, de képtelen vagyok visszafogni magam. Lys közbeszól. Természetesen. Még csak nem is próbál védekezni, mintha az egész csak egy ártatlan tréfa lett volna, amiből én csinálok ügyet. – Tudod, Lys, ha legközelebb színészkedni támad kedved, talán válassz egy másik rendezőt. Vagy legalább egy olyan szerepet, amihez nem kell másokból bolondot csinálni. – Nem emelem fel a hangom, de a szavaim pontosak, mint egy penge. Enide szemébe nézek, és látom, hogy bűntudata van. Azt mondja, nem akartak bántani, és hogy ez az egész csak valami ostoba tréfa volt. Az én szemszögemből viszont ez többnek tűnik, mint egy egyszerű vicc. Olyan, mintha azt akarták volna megmutatni, hogy mennyire komolyan veszem a dolgokat, és milyen könnyű engem kibillenteni az egyensúlyomból. – Tényleg vicces volt. – mondom halkan, szinte mormolva. A szavaimban nincs nevetés, csak keserűség. – Legközelebb azért gondolj arra is, hogy talán nem mindenkinek ugyanolyan az, amit viccesnek talál. Lys ismét szól valamit, de már alig hallom. Mintha a szavai nem is nekem szólnának, csak a levegőbe mormogná őket. Elindul, hogy távozzon, és én csak nézem, ahogy a bolt ajtaja csukódik mögötte. Enide ott marad velem. A bocsánatkérési szándéka most nem olyan mint szokott lenni otthon, amikor csak egymáshoz vágunk egy "bocs" szócskát , látom rajta, hogy komolyan gondolja. De én csak egy mély lélegzetet veszek, és végül elhúzom a karom a kezéből. – Nem utállak titeket. – mondom csendesen. – Csak… hagyjatok egy kicsit egyedül. Majd... otthon beszélünk.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Csüt. 9 Jan. 2025 - 3:18
Végig hallgatom a felháborodását. Végül is, ez is egyfajta reakció, őszintén rosszabbra számítottam, bár már a seprűs jelenetével is meglepett. Apropó seprűs jelenet, még mindig csöpögök. - Ennyire nem vagyok öntelt, hogy senki se legyen elég. – mutatok rá, hogy most éppen túloz és nem a nővére előtt fogok lánynév nyávogásba kezdeni, mert ahhoz, hogy dalolásszak minimum pacsirtának kéne lennem. Amikor azonban mérges az ember, nem jutnak eszébe azok a kis igazságok, amiket mondanak nekik. Ezért se rovom most fel igazából. Jobb szeretem a múltat, a múltban hagyni és nem bolygatni. Csak azért sütöm le egy kicsit a szemeimet, hogy lássam mekkora kárt okoztam a virágüzlet padlójában. Még szerencse, hogy fel lehet mosni. Aztán végül újra felpillantok, tartom magam a szerepben továbbra is, amikor érzékeltem, hogy Kay rám nézett és hozzám intézi a szavait. Gratulál és családi vacsorákat emleget, amik biztos vagyok abban, hogy szépek és csak azért beszél így, mert megbántódott és emiatt is menne el. Hagyom, hogy a testvére megállítsa őt. Kivételesen nem áll szándékomban még több rossz fát tenni a tűzre és szítani Kay haragját. - Nem vettem magamra. – teszem hozzá Enide megjegyzéséhez, miközben vázolja Kaynak, hogy jól át lett verve és ez milyen jól sikerült az első alkalomra. Nem vagyok túl büszke és valószínűleg a Férfi mellékszereplő díjat se kapnám meg érte a Golden Globe-gálán. - Biztonságban van a házad tőlem, nyugalom. – teszem hozzá én is. Bár nem akarom, hogy a piszkos víz rám száradjon és emiatt közelebb lépek hozzájuk. - Haragudj, ha akarsz, de nem kell ennyire bebábozódnod a nővéred elől. – azt nem teszem hozzá, hogy ez is egyfajta reakció lehetett, amit adhatott és fordított helyzetben, mármint hogyha nekem volna nővérem és ő járna vele, az én jellemvonásommal felruházva, lehet nem néztem volna jó szemmel, még akkor sem, hogy ez egy vicc akart lenni. - Magatokra hagylak. Tiszta feltörlővíz szagú vagyok. Nem rontom vele a levegőt. – kell a friss oxigén, főleg Kaynak, hogy lehűtse magát. Óvatosan elaraszolok.
Kay határtalan felháborodását látva egyre inkább kételkedek abban, hogy ez az egész jó ötlet volt, hogy pont egy ilyennel próbáltuk kicsit kimozdítani abból a letargiából, amiben az utóbbi hetekben, hónapokban volt. Mindenesetre egy ideig még húzzuk a színjátékot, öcsémet elnézve elég hitelesen, bár ismét reflexből majdnem elhúzódok, mikor Lysander átkarolja a derekamat. Annyira életidegen az egész érzés, hogy úgy kell magamra rászólni, hogy ne tegyek egy lépést oldalra, tőle távolodva, de végül nem teszem.
Azt el kell ismernem, a szőke srác remekül alakítja a szerepét, olyan dolgokat mond és kérdez, amit szerintem egy hasonló, éles helyzetben is mondana a delikvens. Emelem kalapom előtte, de egyelőre ezt hangosan nem mondom ki, mindössze fejben futtatom végig ezt a gondolatot. Már csak azért sem tudok semmit sem hozzáfűzni, mert Kay olyan rideg hangon szólal meg, amit talán még sosem hallottam tőle, bennem pedig éledezni kezd a bűntudat, főleg, mikor direktben hozzám intézi a szavakat.
Kay ismét csak távozni készül, én pedig tudom, nem hagyhatom, hogy most elmenjen, így ellépek Lys-től, néhány lépéssel lecsökkentem az öcsém és köztem a távolságot, majd megfogom a karját, mielőtt lenyomhatná a kilincset. -Kay, várj! - szólítom meg ismét, hangomból a korábbi könnyedség eltűnik, és az aggodalomhoz hasonlatos érzés veszi át a helyét. -Ne utálj minket nagyon, de... mi csak vicceltünk. Csak színészkedtünk, nem járunk vagy ilyesmi. - szinte hadarom a szavakat, de úgy éreztem, muszáj tisztáznom a helyzetet, mielőtt túlságosan elmérgesedne a helyzet.
- Mi csak... úgy gondoltuk, vicces lesz ez az egész. Sosem kezdenék Lysanderrel, és nem csak azért, mert a legjobb barátod. Már bocsi. - utolsó két szavamat hátrafordulva az érintettnek címzem, tényleg nem megsérteni akartam, de az égvilágon semmiféle vonzalmat nem érzek és nem is éreztem soha iránta. -Ne utálj minket nagyon, jó? - a hangom szinte könyörgő, végigfuttatva az iménti reakcióját, komoly a félelem bennem, hogy túllőttünk a célon, és eljátszottuk Kay bizalmát, noha nem ez lett volna a cél. Belülről rágcsálom a számat, várva, mit reagál.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
A nővérem színpadias kérdésére, majd Lysander cinikus játékára először csak egy keserű, fanyar mosolyra futotta tőlem. Nem mondhatnám, hogy könnyen kiborítanak, de ez az egész színjáték, ahogy összejátszanak, már túlment egy határon. Enide bánatos-aggódó álcája és Lys öntelt vigyora egyszerre dühített és fárasztott. Mintha valamiféle gyermeteg bosszújátékot játszanának ellenem, hogy lássák, meddig feszíthetik a húrt. Lys szavai – „Én a te helyedben örülnék, hogy a nővérem végre boldog” – pedig már túl sok volt. Az a kényelmes mozdulat, amivel átölelte Enide derekát, olyan otromba túlzásnak tűnt, hogy éreztem, ahogy az arcom megmerevedik. – Boldog, mi? – vontam fel a szemöldököm, és keresztbe fontam a karomat. – Persze, miért ne. Végül is mi mást is jelenthetne, hogy Lysander Collins hirtelen rájött, hogy ő itt a világ legmegfelelőbb embere, hogy vigyázzon rád. Lys kímélj meg attól, hogy eljátszd az álszent dumát, amikor neked senki sem elég. – A hangom hűvös volt, de éreztem, hogy néhány szó túlságosan élesen csattant. A szemem végigsiklott a jeleneten, Enide játékos színészkedésén és Lys mesterkélt magabiztosságán. Valahol mélyen tudtam, hogy ez csak szórakozás nekik, de az érzés, hogy ketten szövetkeztek ellenem, nyomasztó volt. – Nem is tudom, melyikőtök próbál kevésbé komolyan venni. – jegyeztem meg szárazan, majd Lys-re néztem. – De tudod mit? Gratulálok. Tényleg. Ha valaha eldöntenéd, hogy komolyan gondolod ezt az egészet, kérlek, ne hagyd ki a családi vacsorát. Imádni fogják az elméleteidet és a „védelmező” stratégiáidat. A szavaim mögött szándékosan ott hagytam azt a csendes, nem túl burkolt fenyegetést, hogy a Collins család bármely tagja körülöttem mindig gyanús. Aztán Enide-re néztem. – És te is megérdemled, En. Ha tényleg úgy gondolod, hogy ez a „boldogság” megéri, hát hajrá. – Egy apró szünetet tartottam, mielőtt halkan hozzáfűztem volna. Akkor szoktam így szólítani, amikor tényleg igazán mérges vagyok rá. – De ne várd, hogy tapsoljak hozzá. Ezzel megfordultam, és elindultam az ajtó felé, az imbuszkulccsal a kezemben. Már nem akartam tovább részt venni ebben a műsorban. A lépéseim nehezek voltak, mintha mindenkitől és mindentől szabadulni akarnék. De a mellkasomban a szorító érzés nem enyhült. Még hogy Lys megkomolyodott...
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Hétf. 23 Dec. 2024 - 1:00
- Sosem tudhatod, amíg nem teszel egy próbát vele. – ezt a részt még Kayra értem és bólogatok is, hogy jah, sajnos fennáll ennek a veszélye, ami pedig engem illet. – Még meggondolom az ingyen munkát. – persze csak gondolnám, mert az említett személy szépen véget szakít a beszélgetésnek és már nincs idő tervezni ellene, hanem kivitelezni kell az egészet úgy ahogy van. Persze, hogy ezért is minket fog büntetni, engem a legjobban. De szerencsére megakadályozom, hogy újra lesújtson. - Te minek láttad? – kérdésre kérdéssel, a legjobb megoldás ilyen helyzetben, én mondom. Kénytelen vagyok a felsőmbe törölni a homlokomra került felmosóvizet. Minden dicséretem az övé persze, mert elmegy az említett holmijaiért és még van ereje beszólni. Nem tudom melyiköjüknek tapsoljak jobban, de végül úgy döntök, hogy annyiban hagyom a dolgot. Nem játszom az értetlent amikor Enide kérdőre vonja Kayt, hogy nem is mond semmit, egyáltalán, haragszik-e ránk. - Én a te helyedben örülnék, hogy a nővérem végre boldog, csak mondom. – játszok rá. Lehet, hogy egy kicsit szándékosan. Nem csak Enidet érdekli, hogy ehhez az egészhez mit szólna, hogyha tényleg igaz lenne, aztán ahhoz, amikor kiderül nincs semmi amire úgy berágott. Csak kellett tőle már valamilyen reakció. Bármi. A felmosós trükkjétől most tekintsünk el, nem arra voltam kíváncsi mennyire tud bánni vele. A hatás kedvéért még át is ölelem Enide derekát. - Mi elakartuk mondani neked, de… - valószínűleg, ha komoly lenne se mondtam volna el ilyesmit neki, de erről nem kell tudnia. - A nővéred nagyon kedves, szerinted nem tudnék vigyázni rá, nem tudnám boldoggá tenni őt? – nyilván nem, de ez megint más kérdés, hogy Enidehez valaki más illik, nem én, de most azt játszuk, hogy mégis és ezt kell látnia Kaynak is.
-Nem rossz ötlet, igazából meg is bízom benne annyira, hogy ráhagynám az üzletet pár órára, csak nehogy az legyen a vége, hogy utána már nem hajlandó nekem besegíteni többet. Akkor aztán megvagyok lőve, vaaagy, befoglak téged ingyen munkára, mivel a te csodás ötleted volt az egész. - rávigyorgok Lys-re, akinél abszolút értékelem abbéli igyekezetét, hogy kicsit felrázzuk az öcsémet. Jó tudni, hogy Kay-nak van egy ilyen barátja mint ő, aki nem (csak) a balhékba viszi bele, hanem őszintén törődik vele. Talán egy kortársától jobban elfogadja a tanácsokat, mint tőlem.
Bár azután, ahogy reagál a kis "csókjelenetünkre", amit csak az ő kedvéért játszunk el, azt hiszem, van okom kételkedni. A kis felmosós csata mindhármunkat kisebb-nagyobb mértékben beterít, nem tudom milyen reakcióra számítottam, de nem biztos, hogy ilyenre. Én csattanok fel először, de Lysander is követ a következő másodpercben, ő a gyakorlatias oldalát ragadva meg, kis híján elnevetem magam, ahogy az szinte az első mondata, hogy ezt majd Kay fogja feltakarítani. Rá kell harapnom a nyelvemre, és tovább játszani a "lebukott nővér" szerepét.
Követem tekintetemmel az öcsémet, ahogyan az említett imbuszkulcsot keresi, de azért még odaszúr felénk egy kelletlen megjegyzést. Ránézek Lysre, vajon folytassuk-e a színjátékot vagy kíméljük meg, de aztán "miért ne" alapon még egy kicsit tovább feszítem ezt a húrt. -Várj, Kay! - szólok utána, mikor távozni akarna az üzletből. -Nem is mondasz semmit... erre? - mutatok először a barátjára, aztán magamra, majd a mozdulatot még megismétlem, egyértelműen arra célozva, hogy a látszat szerint együtt vagyunk. -Haragszol ránk? - bánatos-aggódó kifejezés kerül az arcomra, nem is tudom, hogyan állom meg mosolygás nélkül, honnan jön a hirtelen jött színésznői képesség, de büszke vagyok magamra. Ha most nem is haragszik, majd fog akkor, ha kiderül az igazság.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Megtorpantam. A szívem akaratlanul is gyorsabban kezdett verni, mintha valami nem stimmelt volna, de nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mi. Lysander mozdulatai—a kezének laza tartása, a testbeszéde—túlságosan is otthonosnak tűnt a nővérem mellett. Közelebb léptem, és közben erősen igyekeztem uralkodni az arckifejezésemen. Nem akartam közönséget csinálni ebből az egészből, de valami mégis kiszaladt belőlem: – Inkább te mit művelsz? A hangom élesebb volt, mint szerettem volna, és azonnal meg is bántam. Nem kellett volna ilyen szárazon rákérdezni, de most már nem tudtam visszaszívni a szavakat. Lysander felém fordult, én pedig megpróbáltam a tekintetéből kiolvasni, mit gondol. Enide értetlenül állta a pillantásomat, még mielőtt bármit mondott volna. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban olyan egyenesen kezel-e, mint ahogy mutatja, vagy épp most rejteget előlem valamit. Közben a mellkasomban egyre erősebbé vált az a feszült érzés. Olyan volt, mintha nem csak a helyzet idegesített volna, hanem valami mélyebb, amit még magam sem értettem teljesen. – Csak az imbuszkulcsot keresem. – mondtam, talán túl gyorsan is, mintha ezzel helyre akarnám billenteni az egyensúlyomat. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy mindketten berágtak arra, hogyan viselkedem. Mintha minden egyes mozdulatomat figyelék. Egyikük sem szólt rögtön semmit, és ez valahogy még jobban felidegesített. - Aztán itt sem vagyok és felőlem enyeleghettek. Nem vártam tovább. Inkább a polcok közé sétáltam, ahol a család által tárolt eszközök voltak. Egy kis ládára bukkantam, amiben régi szerszámok hevertek, köztük egy imbuszkulcs is. Gyorsan felkaptam, mintha ezzel megúszhatnám az egész helyzetet, és vissza se nézve sétáltam az ajtó felé.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Pént. 13 Dec. 2024 - 14:36
Nem szeretem ezt a szokást, de vállat vonok Enide kérdésére, miszerint Kay magányos lenne-e. Valami van vele, talán a sok nyomás teszi, ami ránehezedik, valami ostoba családi átok súlya, amiben én nem hiszek, de ők komolyan veszik, mert értik miként működik a kis világuk. Én a sajátomhoz értek, az alakváltás művészetét látom át és tapasztalom meg nap, mint nap. - Egyszer rá kellene bíznod a bolt vezetését, ha csak ő volna itt, tuti biztos, hogy beszélgetnie kellene azokkal, akik megfordulhatnak a boltban. – csak egy ártatlan tanács, kár, hogy most nem jelenik meg a fejem felett egy glória. Na jó, az lehet túlzás volna. - Jó, igazad van. – elpillantok egy pillanatra, mintha most egy kicsit szégyelném magam a dolog miatt, de szó sincs erről. Ugyan! Valójában én is nevetek vele együtt, nincs is jobb, mint a saját hülyeségeiden nevetni. - Kimagyarázom magam. – valahogy. Sajnos az ütőkártyámat, nem valószínű, hogy használhatnám, de még mindig jobb, ha nem lenne senki, akit ismernék és ismerne engem. Talán apa rossz szemmel nézné. Ő mindent rossz szemmel néz, még akkor is, ha eredetileg tréfaként indult valami. Viszont van valaki, akinek ezt a tréfadolgot nem tudjuk bemagyarázni, mert ahogy Enide jelez nem fordulok meg, hogy Kay szemébe vigyorogjak, hanem játszom a megbeszélt szerepünket. Szavakkal nem tudom megnyugtatni Enidet, hogy minden rendben lesz, csak higgye azt valaki nagyon-nagyon kedves személy vagyok, akit úgy szeret, hogy érte akár az óceánt is átúszná. Elég csak az érzés és talán az, hogy biztonságban van, nem fogok visszaélni annyira a helyzetemmel. Nem is nagyon tudok, mert az az óceán, amit át kellene úszni, most felmosóvíz szagúvá válik és Kay hangján szól. Nekem is ilyen szagom lesz, a víz része rajtam köt ki, de ahogy elnézem kapott egy keveset belőle Enide is, aki közben elhúzódott és kérdőre vonja az öcsét, eközben én is megfordulok és megragadom a felmosó végét. Eszébe ne jusson újra lendíteni rajta egyet. - Normális vagy? Mi az isten van veled? Ezt te fogod feltakarítani. – a szemeimmel a padlón lévő tócsára nézek, ami a felmosóból csöpög közénk. Ha erőlködne nem engedném el a felmosót, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy csak elengedni akarja, nem pedig újra „támadni” vele.
-Magányos lenne? Mikor ennyi ember veszi körbe? Hmm...- ez inkább gondolataim kihangosítása, mit olyan kérdés, amire ténylegesen választ várnék Lys-ről. Habár hallottam már a társas-magány kifejezésről, én magam sosem tapasztaltam még. Jobban át kell majd ezt gondolnom, meg talán az öcsémmel is többet kéne megpróbálni ilyen témák felé terelni a beszélgetéseinket. De túlságosan nyomulni se nyomulhatok, mert akkor meg besokall. Na majd még kitalálom, mi lesz a nyerő technika. -Ó, már hogyne járnának? Amikor bent van ő is segíteni, próbálom is terelgetni feléjük, de hát semmi haszna. Talán meleg. - nevetem el magamat egy vállrándítás kíséretében. Valószínűleg nem ez a helyzet, inkább csak szégyellős ilyen téren, vagy hasonló, mindenesetre ha kiderülne, hogy igazam van, akkor sem csinálnék belőle ügyet.
Lys egész jófej a maga kamasz bolond módján, mióta az elmúlt időszakban többet beszéltünk, jobban megismertem ezt az énjét is. Ha valakinek, hát neki ki kellene tudni rángatnia Kay-t a borúból. Csak ne csináljanak semmi túl nagy hülyeséget vagy illegálisat, mert akkor meg találom nyúzni őt. Aztán az öcsémet is. -Testben harminc? Azért ne bízd el magad. - hangosan kacagok fel ezen a fellengzős dumán, az egyik kezemmel még a kávét is majdnem leverem, de még időben szorítom rá a markomat, hogy a pulton maradjon. Bele is kortyolok inkább, hogy ha véletlenül ki is találom önteni, legalább már egy részét meg tudjam inni. -Hazudni nem kell azért, annyit nem ér, de csak nem lesz itt ebből probléma. - legyintek, tényleg nem gondolnám, hogy ilyen drasztikus irányt vennének a dolgok.
Ha viszont már a drasztikusságról beszélünk, hát hamarabb eljön a "mi időnk", mint terveztük, mert Kay megjelenik az ajtóban, ám ahelyett, hogy integetnék neki és köszönteném ahogy szoktam, úgy teszek mint aki nem vette észre, és miután Lys-t egy pillanat alatt figyelmeztetem mire készülök, már meg is teszem, és eljátszom életem első kamu-csókját. Már maga a szitu is abszurd, és majdnem reflexből elhúzódom mikor a kezét az arcomra teszi, sőt még közelebb is húz átkarolva, erőltetnem kell az agyamat, hogy csúsztassam én is az egyik kezemet a hátára, valahol a lapockájánál áll meg a tenyerem.
Már azon gondolkodom, hogy vajon meddig kell eljátszanunk ezt a dolgot, hogy hihető legyen, amikor a felmosó koppan Lys-en, a koszos léből pedig én is kapok, hátra is ugrok, ezzel nekiütközve a pult sarkának, mi a csípőmbe fúródik, tuti biztos, hogy hetekig tartó sárga-zöld foltot hagyva maga után. - Kay!? Mi ütött beléd? - csattanok fel félhangosan, a meglepettségtől és a fájdalomtól még azt is elfelejtve, hogy az egész szituációt mi generáltuk, és csak vicc az egész. Csak pislogok felváltva a két kamasz srácra, miközben grimaszolva dörzsölgetem a fájó pontot a csípőmön. Ez lenne az instant karma?
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
A késő délutáni nap sugarai melegen sütöttek be a garázsom nyitott ajtaján keresztül. A szerszámaim szépen sorakoztak a falon lévő polcokon, a biciklim pedig a garázs közepén állt, egy egyszerű állványra helyezve. Aznap éppen a kedvenc bringámat szereltem, ami tele volt karcolásokkal és horpadásokkal – mindegyik egy-egy emléket őrzött az elmúlt kalandokról. Letérdeltem a bicikli mellé, és gondosan elkezdtem átnézni a hátsó kereket. Az utolsó túrán hallottam valami zörgést, és most ki akartam deríteni, mi lehetett az. Kihúztam a szerszámos ládámat, és keresni kezdtem a megfelelő csavarkulcsot, hogy leszedhessem a kereket. A szerszámok halk csilingelése megtöltötte a garázst, amikor végre megtaláltam, amit kerestem. Óvatosan levettem a kereket, és alaposan megvizsgáltam a fogaskerekeket. Az ujjaimmal végigsimítottam a láncot, és úgy tűnt, hogy minden rendben van, de aztán észrevettem egy kis kopást az egyik fogaskeréken. "Ez lehetett a zörgés forrása" – gondoltam magamban. Szétszedtem a fogaskerékrendszert, és a padlóra terítettem az alkatrészeket. A napfény bevilágította a garázst, és megcsillant az acélon. Elővettem a finomcsiszolót a szerszámos ládából, és nekiláttam eltávolítani a kopott részeket. Teljesen elmerültem a munkában, imádtam a mechanikai problémák megoldását és azt a kihívást, amit az jelentett, hogy újra tökéletes állapotba hozzam a biciklit. Éppen a csiszolás végén tartottam, amikor rájöttem, hogy hiányzik egy fontos szerszám. Körülnéztem a garázsban, hátha csak elfelejtettem, hova tettem, de végül eszembe jutott, hogy az az imbuszkulcs készlet, amit keresek, még mindig a nővérem virágkereskedésében maradt. Legutóbb, amikor segítettem neki valami apró javítást elvégezni a boltban, ott felejtettem. Felálltam, és gyorsan elkezdtem összepakolni a szerszámokat. Bár nem terveztem, hogy megszakítom a munkát, de muszáj volt. Levette a kezemről az olajfoltos kesztyűt, és ledobtam a garázs sarkába, majd lesöpörtem a port a farmeromról. Odaléptem az egyik parlagon hagyott bringához, hogy elinduljak, és elmosolyodtam. Egy pillanatra bosszús voltam, hogy meg kell szakítanom a javítást, de az is megörvendeztetett, hogy meglátogathatom a nővéremet. Talán még egy kávét is megiszunk, mielőtt visszatérek. Leemeltem a biciklimet az állványról, és kitoltam az udvarra. Egy pillanatra megálltam, hogy élvezzem a késő délutáni nap melegét. Ahogy felpattantam a nyeregbe, tudtam, hogy nem lesz hosszú az út, de azért örömmel indultam el a nővérem felé, hogy visszaszerezzem az imbuszkulcsokat, és folytathassam a munkát. Arra azonban nem számítottam, hogy amikor benyitok kaján vigyorral, majd Lys tolul a képembe, nem is akármilyen módon. Egy pillanat alatt fordult meg a fejemben a megoldás, mielőtt elfogott volna az undor a látványtól. Megragadtam a vízbe áztatott felmosót és nagy lendítéssel csaptam háton azt az idiótát. - Mondtam, hogy megjárod!
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Kedd 9 Ápr. 2024 - 23:14
- Próbáld csak meg, állok elébe! – incselkedek. Másra sem futja, mint arra, hogy egyik lánytestvérét kiidegeljem a jelenlétemmel. Muszáj megbízniuk bennem, más eddig már rég fogta volna magát és hátat fordított volna nekik, de én Kay haverja voltam, érdekelte a halált, hogy milyen átkos elméletek voltak azzal kapcsolatban, hogy a családja mennyire boszorkányosan elkerülendő kategóriába tartozott. Éppen az ilyen mondások vonzottak engem! Én jobb szerettem kideríteni a dolgokat, azok mögé látni és magamnak levonni a – téves – következtetéseket másokkal kapcsolatban. - Talán Kay magányos. A magány pedig, gyakran a tehetséges elme mellékterméke. Nem szoktak ide szép vele egykorú lányok járkálni? Össze kéne boronálni eggyel, esküszöm az hatásos lehet. Az életkedve is megjönne és biztosak lehettek abban, hogy amikor így el van szállva az ki miatt lehet. – mert most még mind tapogatózhatunk a sötétben, hogy mitől van úgy jelen, de igazából mégse egy helyen. Hát majd a kiégetéssel őt is kizökkentjük ebből, eskü jobb nekem se jutott az eszembe és miután beavattam Enidet – szigorúan csak baráti szándékkal, nem mondtam neki, hogy volna hátsó szándékom is, mert nem volt, hogy hitte, nem hitte, az más kérdés – megbékéltem a tudattal, hogy két lehetőségem van. Valóra váltom Kay rémálmát vagy Enidet nevetettem meg. Mert ez kívülről nézve is fájdalmas. - Attól függ, mit kapok érte? – kacsintás a végén, komolyan nem kell vennie, könyörögni nem fogok a jutalomfalatért, feljebb sem emelem az állam – pedig eskü előttem van, hogy képes volnék ráharapni a feltartott falatra, csak azért még több örömkönnyet facsarjak ki Enide szeméből. - Én nem féltem az öcséd, életrevaló gyerek. – függetlenül attól, hogy szerencsétlennek mennyi baja van a sok elvárással, aminek meg kell felelnie. Hát ilyen ez… Én örülnék, ha így szeretnének. Persze a macerákat nem lopnám el Kaytól, nem is irigylem tőle, de anélkül… Aranyélet a farmon. Friss fűillat minden nap, hogy csak azt említsem, mást ne. - Nem, még nem vagyok, testben már vagyok vagy harminc is, de lélekben alig súrolom a tízet, ha hülyeségről van szó. – elnevetem a végét, viccnek szánom, az öreg csontjaim még nem fájnak, tekintve, hogy nem öregek. – Elmúltam tizennyolc, nem kell félned. Lecsukni csak akkor fognak, ha elkapnak, de a koromról tudok hazudni. – elvigyorodom, azt nem teszem hozzá, hogy amíg nem ismerőssel kerülök szembe, de ennek túl nagy volt az esélye. - Aha, tökéletes. Ha hosszabb bretonom volna még betudnék segíteni a sajátommal, de nem tudok. Teljes rád vagyunk utalva Enide. – amivel persze nincs is semmi baj, szándékosan játszom meg, hogy tényleg az ő haján múlik minden. Igazából én nem éreztem volna rosszul magam, ha… A figyelmeztetésre, hogy itt van Kay és ő már vissza is számlál egyből az arcocskájához értem a jobb kezemmel, hogy tényleg takarásba kerüljön minden, aminek takarásba kell kerülnie, meg amúgy így a hihetőbb, főleg, ha még időben sikerül átkarolni őt és úgy ölelni, mintha nem jönne el a holnap sose. Pedig elfog. Főleg, ha Kay benyit azon az ajtón és kiég a látványtól teljesen.
Amikor egyáltalán felmerült ez az egész dolog Lys és köztem, nem voltam benne 100%-ig biztos, hogy jó ötlet lesz, de ahogy többet beszéltünk róla, meggyőztem magam, hogy mégiscsak jó lesz ez. Főleg, ha így szereztem egy saját bejáratú kávéfutárt, aki ráadásul még grátisz fahéjas csigát is hoz nekem. Eddig egészen nyerő szituációnak tűnik a dolog, aztán majd meglátjuk hogyan alakul a továbbiakban. -Vigyázz, mert szavadon foglak. - nevetek fel, játékos fenyegetéssel feltartott mutatóujjal, aztán rávetem magam a kávéra és a csigára.
-Néha olyan elvarázsolt, hogy vannak kétségeim egyáltalán eljut-e bármi az agyáig amit mondok neki, vagy csak hümmög rá valamit. Kamaszok...- csóválom meg a fejem, fújva egyet a koffeinbombán, mielőtt leégetem a nyelvem. A megjegyzést akár Lys is magára veheti, ő se sokban különb, csak talán kevesebb minden nyomja a vállát, mint az öcsémnek. Nem volt régen az én kamaszkorom, még csak 25 vagyok de nem rémlik, hogy én is ilyen lettem volna. De aztán lehet, hogy anyáék mást mondanának, az én emlékeimet az idő akár meg is szépíthette, el is homályosíthatta.
-Pont azért beszélünk az egészről most, amikor nincs itt. Ezért mondtam gyere ide, nálunk a falnak is füle van. - szeretem a családomat, de magányra ott nem nagyon számíthat az ember. Így amikor olyan dolgokat kell megvitatni, hogy hogyan hitessük el poénból az öcsémmel, hogy összejöttem a legjobb barátjával, azt jobb itt, a virágboltban megbeszélni, mint mondjuk a birtokon.
-Tamsin macskája pitizni is tud. Te is fogsz egy kis fahéjas csigáért? - kérdezem vigyorogva, feltartva egy darab csigát, mint ahogyan a húgom macskájának, Dömpernek szoktam, de mindössze egy-két másodpercig, aztán odaadom Lys-nek. Nem akarom én megalázni vagy ilyesmi, de a poén labdája túl magas volt ahhoz, hogy ne akarjam lecsapni. Na de. Az én időm se véges, otthon is van egy csomó tennivaló, még ha itt az üzletben majdnem végeztem is, szóval térjünk rá a találkozónk fő témájára.
Nem tudom visszafojtani az apró grimaszt, amikor a csók részhez ér a kis monológjában, ebbe elfelejtettem belegondolni, hogy a hiteles szerephez ez is kell. Látszik, hogy nem vagyok nagy párkapcsolati guru, nem véletlenül vagyok egyedül. Felnevetek azon, amit Kay-ről mond. -Hát igen, elhiszem, hogy sokkolná a dolog. Már csak a korkülönbség miatt is. Tényleg, vagy már 18 ugye? Nem ám lecsuknak a végén kiskorú megrontásáért vagy hasonló. - fogalmam sincs mi a korhatár, de én nagykorú vagyok, ő meg még nincs 21, de nem tudom mikortól nem büntet a törvény. Na mindegy, inkább ilyenbe ne is gondoljunk bele. Ez csak poén. Majd ezt mondom a bírónak és az esküdtszéknek is.
- Ha a csókot meg akarjuk játszani akkor valahogy ezt a pontot kellene eltalálni. - bökök rá kicsit fahéjas-porcukros ujjal Lys szája melletti/feletti pontra, ami már nem az ajka, de talán kellően közel van ahhoz, hogy hacsak nem 30 centiről nézi valaki, talán nem tűnik fel. -Ha pedig jól találjuk el a szöget, akkor talán a hajam is takar valamennyit. - közelebb hajolok egy kicsit az arcához, picit megdöntve a fejemet, perifériás látásommal azt tesztelve, hogy vajon vállig érő tincseim mennyit takarnak.
Ekkor szúrom ki a jól ismert barna loboncot az üzlet ajtajában. A másodperc törtrésze alatt futnak át a fejemen a forgatókönyvek. -Itt van Kay. Ne mozdulj! Egykéthá...!- hadarom, a számolást már inkább csak saját magam motiválására, majd mielőtt meggondolhatnám magam, lecsökkentem a távolságot Lys és a saját arcom között, és megpróbálom eltalálni azt a pontot, amire az imént ráböktem. Bár korábban, mint terveztük, de azt hiszem erre szokták azt mondani, hogy showtime...
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Kezdőlap
