Nem akartam elűzni a vásárlót és csak remélni tudom, hogy azért mondta amit mondott, mert igaz és nem csak mert jófej akar velem lenni, mint eddig is volt. Azért nem egy virágbolt volt eddig az a hely, ahova ennyire visszavágytam és tessék, most mégis itt vagyok és valami ismeretlen erő húzott ide ezerrel, és nem álltam ellen, hanem felálltam a szörfre és a hullámmal tartottam. - Öhm, nem, nem volt még. - nevetem el magam végül egy kicsit belepirulva a hasonlatban vagy inkább az ő reakciójára arra. - Helyes, most kellene mondanom, hogy viszek még, de előbb meg akarok birkózni ezzel az eggyel, és hálás vagyok ha még nem mondtam volna, hogy segítesz nekem. - vigyorgok rá, mint tényleg egy gyerek, de jól esik ez az egész, a beszélgetés egy olyan ember közelsége, mint ő, és nem tudom megmagyarázni, megérteni, meg végképp nem, csak hagyom, hadd sodorjon az érzés magával. Nem kellene engednem vele, olyannak érzem magam, mint egy zabolátlan kisgyerek, akinek nincsenek itt a szülei, hogy megmondják hogyan viselkedjen, mondjuk én vagyok a felnőtt és a viselkedésemben nincsen semmi kivetnivaló, csak éppen nem a szokásos. Teszek egy lépést, hiszen nem akarom feleslegesen feltartani, kedves velem, de nem tudom, hogy miből fakad ez, csak a vásárlói pozitív érzés miatt ilyen vagy amúgy is, netán nekem szól? Nem ezt azért én sem hiszem el. Komolyan mennem kellene, de olyan hirtelen vágja rám, hogy nem zavarok, hogy elmosolyodok, pedig nem akarok. De elköszönünk és már tényleg lépnék kifelé, amikor megjön a hangja és az én lelkem is megnyugszik, hogy nem kell elválnunk, a nagy szám ilyenkor vajon miért hagy ennyire cserben? - De, persze, van kedvem. - virulok fel hirtelen, és mintha nem is akartam volna menni néztem rá még szélesebb vigyorral. Jézusom, mi van velem? Talán a virág, amit kaptam dobott el ennyire, a gesztus, amit kaptam tőle, ezért érzem ezt, nincsen ebbe több. Barátok lehetünk, minden barátság kezdődik valahogy ez elég furán, de legalább lesz egy jó sztorink. Látom a zavarát, takargatni akarja talán, de nem megy neki, nem ismerem, mégis annyira megnő a pulzusom, amikor látom, ahogy a füle mögé tűri a haját. Nyelnem kell egy nagyot, mielőtt válaszolok. - Én azért másról is szívesen dumálnék, nem lenne nagy témázás a virágokkal kapcsolatban, és amit elmondasz lehet elfelejtem mire hazaértek. Igyunk meg valamit, de azért majd meg is írhatod. - mondom neki lelkesen, kicsit magasabb hangon, már csak a tapsikolás hiányzik lelkességemben. - Bocsi, vannak barátaim ne érts félre, de jó megérzésem van vele kapcsolatban, és igazság szerint ha az üzeneteknél leragadunk és én elmegyek akkor lehet nem ismerhetnélek meg. - vallom be neki őszintén, nincsen veszteni valóm, és nem hiszem, hogy az őszinteséggel ártanék a köztünk kialakuló barátságnak.
-Hm, ezt ketté szedném. Egyrészt nem is gondolnád, mennyien vannak, akik lelkesen hazavisznek virágot, hogy aztán szépen lassan kinyírják, a szavaiddal élve. - felmutatom egy ujjamat, de nem felejtek el a mondatának a második felére sem reagálni, így a mutatóujjam mellé felemelem a középsőt is. -Abban viszont valóban különleges vagy, hogy te vagy az első, akinek felajánlottam, hogy üzenetben figyelmeztetem, ha ideje virágot locsolni. - rámosolygok, próbálva megfékezni a gyomromban lévő furcsa, pillangórepkedéshez hasonlatos érzést, ahogyan átfut a fejemen közben, hogy Zoey nem csak emiatt különleges, bár hogy miért érzem így, egyelőre nem tudnám megmagyarázni. Csak ez van bennem, és ez összezavar - ezért is fecsegek valószínűleg egy kicsit többet a családomról, mint azt bármelyik más, első alkalmas vásárlóval tenném.
Nem akarom nagyon feltartani mikor mennie kell, a virág tényleg csak apró gesztus, az ölelés amit kapok cserébe az viszont akár túlzó is lehetne, ha nem esne ennyire jól. Illata még sokáig betölti az orromat azután is, hogy végül távozik, de erőltetem magam, hogy koncentráljak inkább a munkára álmodozás helyett. Nagyjából sikerül is, ám a felépített kis erőd szépen bomladozni is kezd, amikor ismét megjelenik az üzletben. -Szerintem egyébként sem vásárolt volna. Nem volt jó kedvében túlzottan. - lazán megvonom a vállam és rámosolygok Zoey-ra, ne érezze azt, hogy elűzte egy vevőmet vagy ilyesmi. Most kicsit talán nem is bánom, mert így neki tudom szentelni a teljes figyelmemet. Mármint... csak mint vásárlóra, természetesen. Csak mint vásárlóra.
-Mint egy kutya? Nem volt még kutyád, ugye? - nevetem el magam, mikor a virágtartást az állattartáshoz hasonlítja, ám egyáltalán nem rosszindulatúan, inkább viccelődve, de azért fürkészem a vonásait, keresem annak a jeleit, ha esetleg megbántottam volna, de bízom benne, hogy nem vette annak. -Egyébként elég könnyen lemondott róla, rábeszéltem egy másik növényre, pár napon belül úgyis várok levendula szállítmányt, majd tud vinni abból. - teszem még hozzá, ezzel is erősítve azt, hogy nem történt nagy katasztrófa, sőt, semmilyen.
-Oh ugyan, ne túlozz, én csak kötöttem egy csokrot, semmi extra. - legyintek, mert tényleg semmiség, csak a munkámat végeztem, de érzem ahogy kicsit talán el is pirulok a szavai hallatán. Visszanyelem a kérdést, hogy a barátja mit szólt ahhoz, hogy egy idegentől kapott virágot - lehet ott sem volt, meg ha mégis, hát igazán nem az én dolgom, nincs közöm hozzá. Ha annyira jó volt, hogy feltűnt neki a saját hiányossága, és jobban értékeli majd Zoey-t, akkor már megérte. Még akkor is, ha ez bennem nagyon furcsa érzéseket és gondolatokat vált ki. Koncentrálok is inkább arra, hogy összekészítsem a levendulát Zoey-nak, hogy haza tudja vinni.
-Nem zavarsz. - vágom rá, kicsit talán gyorsabban, mint azt kellett volna, de ettől függetlenül ez az igazság. -Igen, igen, én is írok majd. Köszönöm a vásárlást. - rámosolygok, kissé talán sután-bután, mikor távozni készül. A pult felém eső oldalát szorítom ahogyan hátrál, fejemben kavarognak a gondolatok, majd amikor elfordulna hogy kilép az ajtón, lehajtom a fejem, pár pillanatra összeszorítom a szemem és ráharapok az alsó ajkamra, aztán mielőtt meggondolhatnám magamat, megszólalok. -Figyelj Zoey...- állítom meg, és megköszörülöm a torkom. -Nincs kedved meginni valamit? Csak itt a közelben, nem feltétlen alkohol, egy limonádé vagy hasonló is jó. - hadarok kicsit, zavarban vagyok, pedig nem kellene. Próbálok helyzetet menteni, nem akarom, hogy félreértse a meghívást. -Csak gondoltam...adok pár tippet a növényhez, meg ilyesmi. De nem akarlak feltartani, meg is tudom írni ezeket üzenetben is. - fülem mögé tűrök egyik váll fölé érő barna tincsemet, majd úgy teszek, mint akinek nagyon fontossá vált, hogy az egy-két kiszóródó kis virágföldmorzsát lesöpörje a pultról.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Már régen nem vagyok gimis, amikor még olyan egyszerűen ment a barátkozás, vagy az oviban, amikor csak egyszerűen megkérdezted a másikat, hogy lesz e a barátod. Ma már inkább Facebook van, ahol csak egyszerűen odaadjuk a telefont és valami ismeretlen okból tudjuk, hogy a nagy része addig is tart, ameddig el nem vesszük tőle és el nem köszönünk egymástól. Enide nem ilyen, viszket a tenyerem, hogy írjak neki, holott ott áll előttem, ez mennyire gyerekes? Vagy lehet nem is ez a megfelelő szó rá, talán az izgalmas, igen ez határozottan jobban illik erre az egészre. - Ja, hogy ez ennyire gyakran megesik? - biggyesztem le az ajkam. - Már azt hittem, hogy különleges vevő vagyok, aki virágboltba jár, hogy otthon kinyírja, amit vett. - nevetek fel, mintha menteni akarnám, a menthetőt, de közben meg titkon remélem, hogy tényleg különleges vagyok. Annyira fura az egész, a fejem, mintha meg lenne zavarodva, de fogjuk rá, hogy az életem kusza, a családom kicsit flúgos, bár csak a maga módján és a pasim, hát amikor egy nővel több szikrát érzek, egy virágboltba, mint vele, azt hiszem megérik a szakítás, ahogy mindig is érett, de valahogy sosem vittük végbe. Végig mosolyogva figyelem, ahogyan magáról beszél, azt sikerült kiszűrnöm, hogy nagy családja van, ami szerintem rettentő jó lehet, én megrekedtem a papa mama és én gyerek szinten, na meg a nagynéném és annak a flúgos fia, aki a maga módján egészen normális is lehetne, ha nem lenne annyira pasi, hogy még Craig is jó fejnek tűnik neki. De én valamiért ilyen téren nem nyílok meg, talán mert nincs miben, gondolom neki a család nagyon fontos lehet, hiszen sokszor hozza szóba őket. A kedves lányból azért jönnek ki olyan gondolatok, amik inkább megnevettetnek, amikor kimondja őket. - Szóval a fantáziád sokkal színesebb, mint amit a tetteid sugallnak. - mondom neki kicsit sejtelmesen, de ez mindenképpen jó. Sok mindent nem tesz meg az ember, ami a fejében van, vagy lehet egyszerűen csak egy olyan partner kell, akivel ketten már simán ráhúznák azt a komposztot bárki fejére, aki idegesíti őket. Igazából minden csak nézőpont kérdése. Igazság szerint maradnék, de tudom, hogy mennyire fontos eseményre igyekszem, így nagy nehezen elindulni készülök, mire egy olyan dolgot tesz velem, ami elveszi a józan eszem azon részét, aki tudja, hogy igazából egy idegen és minden kérdés nélkül ugrok a nyakába. Láthatólag zavarban van róla, de nem érzem, hogy zavarná, és lehet kicsit tovább tartom az ölelésemben, mint kellene, de jól esik, ahogy a virág is tőle. Aztán elindulok, már mennem kell, de az érzés ott van bennem, hogy úgyis vissza fogok jönni, és úgy érzem elég hamar.
Én tényleg nagyon igyekszem nem nagyon izgatott lenni, amikor megérkezem, de basszu izgulok és magam sem értem miért. Nyilvánvalóvá vált, hogy Enide egy nagyon kedves személy, akivel nagyon szívesen töltök időt és beszélgetek, talán a virágaim mellett majd egyszer kétszer másról is beszélgethetnénk, csak nem tudom min. A pasim határozottan negatív érzéseket kelt benne, ahogy bennem is, szóval egy közös pont és egy kérdés, hogy akkor mire is jó ez? Nem szeretek egyedül lenni, talán vagy csak mellett várom meg, hogy valaki olyan legyen mellett, mint Enide. És ez az pont, a gondolat, ami miatt nagyon sokat hezitáltam, hogy bemenjek e vagy sem. Én nem vagyok oda a női nem tagjaiért, határozottan olyan részen mozgok, ahol a heterók, mégis egy kérdés azért ott lappang bennem, amit nem ma fogok feltenni magamnak. Ezeket a gondolatokat elhesegetve lépek be a boltba, vagy inkább rontok, amire egy vevő mérgesen távozik, és ez tudom, hogy nem jó. Kicsit félve nézek Enide fele, de nem látom, hogy nagyon haragudna, amiért elűztem egy vásárlóját. - Miattam szaladt el ugye? - nézek a bejárat felé bűnbánóan, de amikor újra beszélni kezd inkább rá figyelek. - Szerintem harcolnia kellett volna ha elviszi velem, már beleéltem magam, hogy mindennap kapom az üzenetet tólad, hogy ma éppen mi a teendóm a virággal, ez már majdnem olyan, mintha kutyám lenne, csak kevesebb felelősség, de közben mégsem. - darálom le, mert fel felötlik bennem a gondolat, ami az ajtó előtt is ott motoszkált a fejemben. - Jó volt, anyu nagyon örült a virágnak, apu meg annak, hogy nekem is volt, mindenkit boldoggá tettél. - mondom neki vigyorogva, ja és engem is, mert még mindig a hatása alatta volna, egy ennyire apró gesztusnak. Lehet ő csak kedves colt én meg szárnyalok egy ilyen miatt, mint egy kisgyerek. - De nem akarlak zavarni igazából. - állok be a pult elé, hogy akkor megfogom és viszem ami az enyém, de nem mozdulok, csak jelzem a szavaimmal ,hogy akkor megyek. De indulni, kéne, Zoey agy mintha a vigyorba fagyott volna, de végül megrázom a fejem és lépek egyet hátra. - Köszönöm a beszélgetést Enide, ha lesz alkalmam lehet beugrok még ide, de mindenképpen jelezni fogom, hogy életben van e még. - mutatok a virágra, és még egyszet hátrálok.
-Nem tűnök veszélyesnek? Akkor jó az álcám. - megpróbálok rémisztő fejet vágni, de túlságosan jó kedvem van ahhoz, hogy ez egy-két másodpercnél tovább tartson, és valószínűleg nem is sikerül túl hatásosra, így végül jókedvűen nevetek fel. Lehet, hogy szörnyen bolondot csinálok most itt magamból Zoey előtt, aztán majd elterjed a városban a hír, hogy egy teljesen kattant nőszemély vezeti a virágboltot, úgy járok majd, mint a gyógynövénybolt tulajdonosa Flora, néhány üzlettel odébb. Mondjuk szerintem aranyos nő, de tény, hogy nincs igazán ki mind a négy kereke - ettől lesz azonban olyan bájos.
Ahogy a kezembe kerül a telefonja, gyorsan megkeresem magam - szerencsére nem tucatnevem van, így pillanatok alatt megtalálom és bejelölöm magam, és hallom is csippanni a pulton a telefonomat, ahogy megérkezik az értesítő. Visszaadom neki a mobilt, majd feloldva a képernyőzárat néhány érintéssel vissza is igazolom. -Mindent a kedves vevőért. - mosolygok rá szélesen, noha eddig nem nagyon ajánlottam még fel senkinek, hogy csak azért legyünk ismerősök a közösségi médián, hogy figyelmeztethessem arra, hogy locsoljon virágot. Ezt azonban jobbnak látom nem külön kiemelni - még a végén félreértené.
A csokorkötés közben magamról mesélek kicsit, bár igyekszem nem túlzásba vinni, hiszen szinte biztosra veszem, hogy érdeklődése mindössze udvarias, hogy ne kukán álljunk csak a pult két oldalán, amíg elkészül a virág az édesanyja számára. -Nehezen mondok nemet neki. Bár ugyanezt az öcsém is elmondhatja, hiába 18 éves, a legtöbbször tudja, hogy kenjen kenyérre. - még egy infót elhintek arról, hogy nem csak egy húgom van, de egy fiútesóm is - sőt egy nővérem is, meg millió egy unoktestvér, nagynéni-nagybácsi és egyéb rokon, akikkel együtt élünk. A családom nem hétköznapi, és nem csak azért, mert boszorkánycsalád vagyunk. Ezekről azonban Zoey jobb, ha nem tud, de tény, hogy kicsit őrültek vagyunk mind. Hagyom is, inkább had beszéljen ő.
-Hát, lehet a gyakorlatban tényleg nem tudnám megtenni, de hidd el, fejben már gyakran eljátszottam a gondolattal. Pedig alapvetően türelmes ember vagyok.- csatlakozom hozzá a nevetésben - valóban mókás maga a szituáció, főleg, hogy lelki szemeim előtt megjelenik, ahogyan a szerény 160 centimmel valami 190 magas égimeszelő nyakába próbálom borítani a komposztot - könnyen lehet hogy több landolna rajtam, mint a bosszantó delikvensen. De egyébként nem vagyok egy agresszív típus, bár határozott az tudok lenni, ha arra van szükség. Néha otthon a gyerekekkel muszáj ezt a képességemet gyakorolni vagy a fejünkre nőnek.
Végül aztán Zoey-nak ideje menni, abbéli örömömet pedig, hogy visszatér a kiszemelt levenduláért, igyekszem leplezni. Csak bólintok, nyugtázva a kijelentését, hogy hamar itt lesz. Miért várom én már most ennyire? Gondolatban picit megrázom a fejem. -Jó szórakozást a családoddal! - kívánom neki őszintén, de aztán csak nem engedem el olyan könnyen, még egy apró ajándékkal is kedveskedek neki. Fél karral, óriási zavarban ölelem meg, kissé valószínűleg sután, mikor annyira megörül a virágnak, hogy szinte a nyakamba borul. Nem számítottam ilyen reakcióra tőle, viszont ha már így alakult, önkéntelenül lélegzem néhány nagyobbat az illatából, belsőmben pedig megmagyarázhatatlan érzések kavarognak. Mikor elenged és végül kilép az üzletből, várok egy kicsit amíg biztosan eltűnik a bolt látóteréből, és az ajtóhoz megyek, kitárom, és a küszöbön megállva próbálom a kinti levegőt segítségül hívva kiszellőztetni a fejem, miközben igyekszem magyarázatot találni a bennem zajló folyamatokra. Sok időm azonban nincs, mert hamarosan betoppan egy vevő, nekem pedig vissza kell zökkennem az eladó szerepbe.
***
Nem mondom, hogy ahogy közeledünk a hat órás zárás felé, nem nézegetek egyre gyakrabban az ajtó felé, amikor szól a felszerelt kis szélcsengő, érkezőt jelezve, akkor odakapom a fejem, és ilyenkor mindig rászólok magamra, hogy nyugodjak le. Egészen mozgalmas volt a délután, de szabad pillanataimban így is vissza-visszatértek a gondolataim Zoey felé, végigpörgettem magamban a beszélgetésünket, a gesztusokat, mindent - és arra jutottam, csak én toltam túl az agyamban ezt az egészet. Zoey szimplán csak barátságos volt egy eladóval vásárlás közben, minden bizonnyal ugyanezt megteszi a kisboltban meg a fodrásznál is. Az, hogy én egy-két pillanatra ennél többet képzeltem vele, az minden bizonnyal a tegnap este megnézett film utóhatása.
Aztán Zoey szinte szó szerint berobban, nekem pedig nagyon igyekeznem kell, hogy visszafojtsam a nevetést, ami kitörni készül belőlem a kis jelenetre. Az idős vevőm valóban bosszús, hogy megzavarták a nézelődésben, még az én segítségemet sem kérte, és végül tüntetőleg teszi le a cserepet ami a kezében volt, és masírozik ki a boltból. Most az egyszer azt hiszem, nem bánom, hogy így alakult, de ha legközelebb erre jár, majd adok neki kedvezményt. -Még időben vagy, van még negyed óra zárásig. - pillantok a falra szerelt virágos, vintage stílusú órára, majd vissza rá.
-Megőriztem neked a virágot, valaki majdnem elvitte, de jeleztem neki, hogy már foglalt. Hogy sikerült a családi banzáj? - érdeklődöm barátságosan, de igyekszem nem túl tolakodó lenni, ahogyan a pultot megkerülve a levendulához lépek, elveszem a többi közül, majd a pultra teszem. Hagyom válaszolni, majd utána kérdezem csak meg, milyen csomagolást szeretne, bár én - mivel nem ajándék lesz - szimpla papírtasakot ajánlanék, abban könnyű szállítani.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Feltűnik, hogy sokkal nagyobb figyelmet kapok tőle, ami őszintén szólva túlságosan jól esik. Olyan, mint amire mintha mindig vágytam volna és ez bosszantó, hogy egy idegentől kapom meg amit nyilvánvalóan a pasimtól kellene. De kit áltatok, az a kapcsolat, olyan, mint egy jó forró víz a nyári melegben, kellemetlen és senki nem szereti, talán egyik fél sem, és mégis mintha szükségem lenne rá, pedig tudfatalatt, azért tudom, hogy nincsen. - Nem tűnsz olyan veszélyesnek Enide, de ha mégis, akkor lehet szeretek veszélyesen élni. - fel sem tűnik miket mondok ki csak vigyorgok és simán kiengedek mindent a számon zavar nélkül. Biztos a sok illatól van, hogy megzavarodott a fejem. Előkapom a telefonom, mintha az életem függne tőle és megnyitom az alkalmazást és Enide felé fordítom, hogy megkeresse magát, talán így a legegyszerűbb. - Még sosem volt virágfelelősöm, de most ezzel elég menőnek érzem magam lesz virágom, aki nem hal meg és még egy barátom is. - mosolyodom el jó szélesen, amikor visszakapom a telefont és el is rakom. Bár fogalmam sincs, hogy ebben az esetben majd nekem kellene ráírnom majd először, vagy ő fog írni, nyilván csak a virág miatt. Azt hiszem túl sok idő ment el arra, hogy a pasimról meséltem neki, amiről igazából nincs is mit beszélni, és nekem kellene lennem annak, aki a legjobban védi, hiszen elvileg én szeretem őt, ugye? Jajj, ez a téma nem éppen könnyű nekem, még így sem, így csak véletlen mosolyodok el, amikor megint egy megjegyzést szór el, véletlen vagy direkt, nem tudom, de az igazat megvallva a szívemből szól. Azt hiszem egészen jól érzem magam vele, most éppen a kutyája esik szóba, akinek a nevére simán rákérdezek nem törődve vele, hogy esetleg tolakodásnak tűnhet, főleg így első találkozásra. Tetszik, és egyszerre meglep a névválasztás, de a magyarázatára kicsúszik egy halk “ohh”, hiszen így minden értelmet nyer. - Nekik még van fantáziájuk, szerintem ez egy remek ötlet volt tőled, nekem tetszik a neve. - mondom neki őszintén mosolyogva. Aztán jön a szokásos megered a nyelvem és jön minden összevissza szokásom, és ebből kap most jócskán Enide, de bíztató szavaira, egy kicsit meglágyul az amúgy is nagyon lágy szívem. Miért csinálja ezt velem, mármint Enide, szövetkezett a belső énemmel, tudja, hogy ilyen szavakra van szükségem? Ki tudja mióta vágytam egy ilyen beszélgetést és még csak nem is sejtettem, hogy erre van szükségem. Késésben vagyok, de valamiért nem tudok elindulni, jól érzem magam, kellemes társaság és már az ismerősöm a közösségi hálón, már csak ki kellene deríteni, hogy az itteni beszélgetésen kívül menne e nekünk más is, mozi, egy kis plety, ezt csinálják a csajok általában. - Ki sem nézné belőled az ember. - nevetek fel hangosan, amikor kiadja magából mit tenne azokkal, akik képtelenek viselkedni egy másik emberi lénnyel. Borzasztóak, de nem kell velük foglalkozni, vagy ha mégis muszáj, mint nekünk, akkor egyszerűen csak nem szabad felvenni a stílusukat, de ezt úgyis megtanulja az ember egy idő után, fleg egy olyan szakmában, ahol elkerülhetetlenek az ilyenek. Persze magammal tudnám vinni a virágot anyuékhoz, de akkor nem tudnék visszatérni, vagyis nem lenne okom, és valamiért nagyon szívesen elbeszélgetnék még vele. Ott van a kémia, amire sokan vágynak egy beszélgetés alatt, amit már veszetten kerestem én is, bár vannak barátaim, de olyan nagy baj az, ha egy kicsit többre vágyok? - Itt leszek hamar. - biztosítom, hogy nem kell miattam maradnia sokáig, sietek vissza, bár magam sem tudom miért akarok már most itt lenni, pedig anyu születésnapja van. Elindulok kifelé, majdnem otthagyom az ajándékot, de még időben a kezembe veszem. Mielőtt kilépek az ajtón megállít én meg értetlenül pillantok vissza rá. Nem akarok, de kihozza belőlem, amint meglátom a kezében a virágot, mielőtt elveszem tőle magamhoz ölelem és lehet egy kicsit sokáig maradok úgy, magamba szívom az illatát és ezzel csak magamat hozom zavarba. - Köszönöm! - engedem el végül és elveszem a virágot, és mielőtt még nagyobb hülyét csinálnék magamból lépek ki az ajtón.
—----------------------------
Fél 6-kor megint ott voltam azzal az egy szállal a kezemben, amit tőle kaptam, anyu mondta, hogy berakja vázába, de nem akartam neki adni. Még sosem kaptam ilyen gesztust egy idegentől és az a hülye mosoly, amire még apu is rákérdezett csak nem akart elmúlni. Nem mentem be azonnal, tinilány módjára fogtam egyik kezembe a virágot, a másikat magam elé zártam és azon agyaltam, hogy nem megyek be, de végül csak lenyomtam azt a kilincset. - Remélem még nem készültél menni, nagyon siettem. - mondom neki szinte azonnal, olyan hangosan, mintha attól félnék nem hallja meg. Egy idősebb szempár mérgesen mért végig az egyik virág felől, amire elnevettem magam. Szóval itt az ideje leégetni magam egy vásárlója előtt is. - Ohh, milyen szép. - mosolygok a nénire, kiengesztelésül, mert tudom, hogy az idősek mennyire imádják ha a kertjükben vagy a szobában díszelgő növény bókot kap, akkor is ha még nem került a gyűjteménybe.
Az arcát fürkészem, miközben virágokat ajánlok neki, keresve az első, őszinte reakciókat. A levendulánál már akkor tudom, hogy nyert az ötlet, amikor Zoey még nem is ad neki hangot. Volt egy apró kis csillanás a szemében, ami árulkodó volt ha az ember figyelt - én pedig valamiért nagyon nehezen vettem le a szememet róla. Mégis megteszem, hiszen zavarba hozni nem szeretném - na meg magamat se az eddigieknél is jobban. Elnevetem magam a szavain.
-Nem biztos, hogy a legjobb ötlet idegent felengedni a lakásodba, vagy szeretsz veszélyesen élni? - kérdezem viccelődve. Nem mintha tőlem tartania kellene. -Ellenben ha bejelölsz Facebook-on, nagyon szívesen rád írok rendszeresen, hogy ne felejtsd el öntözni. - két legyet ütnék egy csapásra - a virág is jól járna, meg én is, mert esetleg tarthatnánk a kapcsolatot. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy meg szeretném ismerni őt jobban.
Még úgy is, hogy a párjáról beszél, bár ebből a néhány megjegyzésből is lejön, hogy a srác nem igazán becsüli meg a barátnőjét. Vajon akkor miért van vele? Mindegy is, igazán nem tartozik rám, csak sosem értettem, miért maradnak benne az emberek egy olyan kapcsolatban, ami nem jó. Nekem ott van etalonként a szüleim házassága, akik ennyi év és négy gyerek után is odavannak egymásért. Lenora is boldog Lyle mellett - bár a sógorom egy idióta, nem vitatható el tőle, hogy imádja a nővéremet és a gyerekeiket is. -Hmm, ez szerintem nem lehet kifogás. - csak kicsúszik még egy megjegyzés, pedig amúgy ilyen szinten egyáltalán nem szokásom vájkálni vadidegenek magánéletében. Gondolatban tehát teszek egy lépést hátra, vissza eladó szerepbe. Bár a csacsogás megmarad, de már talán ártatlanabb témákról.
Elmosolyodom, sőt talán egy picit el is pirulok mikor azt mondja már ennyi után, hogy kedvel. Zavarban vagyok ahhoz, hogy visszamondjam még ha így is van, így inkább a familiárisomra vonatkozó kérdésre válaszolok. -A 12 éves húgomra bíztam a névválasztást. Tudom, mindenki követhet el hibákat. - elnevetem magam. Fogalmam sincs, Tamsinnek hogy jött pont ez a név. De mondjuk még mindig inkább hívják a spánielt Bacon-nek mint mondjuk Harry Styles-nak. Vagy kiért vannak mostanában oda a kiskamaszok.
A következő percekben megtudom, hogy pincér - ritkán járok étterembe, így nem csoda, hogy nem találkoztam még vele az ő munkahelyén. Nem tudom kifejteni, hogy szerintem nem unalmas pusztán azért, mert felszolgáló - szerintem az is egy olyam munka, ami változatos tud lenni. Bár tény ami tény, kell hozzá az, hogy az ember jól tudjon kezelni másokat. Zoey azonban annyira belemerül a téma ecsetelésébe, hogy én csak hallgatom, közben pedig mosolygok. Szabadkozására csak nevetve rázom meg a fejem. -Az, ha elmondod a véleményed valamiről, még nem lesz hülyeség. - biztosítom őt egy kedves mosollyal, miközben megkötöm az utolsó masnit a szalaggal. Nem tudom már tovább húzni a csokor összeállítását.
- Szerintem tök jó tulajdonság az, ha könnyen szót értesz másokkal. Minden bizonnyal jó is vagy a munkádban pont emiatt, és szeretnek a vendégek. Néhány rosszindulatú alak pedig mindig mindenhol van, nehogy azt hidd, hogy itt nem fordul meg néha olyan ember, akinek a fejére húznám a komposztos edényt. - ismét elnevetem magam. Nem szép dolog ilyet mondani egy vásárlónak egy másik vásárlóról, de egy pillanatra elfeledkeztem arról, hogy Zoey virágot venni jött, nem pedig az én kéretlen tanácsaimért és meglátásaimért. Szimplán csak jófej volt, és beszélgetést kezdeményezett, míg várta, hogy elkészüljön a csokor. Ezt pedig át is nyújtom neki a pult felett.
Meglep egy kicsit amit a levendulával kapcsolatban kérdez, de nem hagyom, hogy kiüljön az arcomra. -Dehogy baj, nyugodtan. Hatig van nyitva a bolt, de ha később jössz is, megvárlak. Valami teendő mindig van itt. - nem akarok túlontúl izgatottnak tűnni amiatt, hogy visszajön, de olyannak se, aki munkamániás vagy épp kétségbeesetten kellenek neki a vevők, hogy virágot vegyenek, emiatt pedig túlórát is vállalnék. Szimplán igyekszem kedvesnek tűnni. Abból baj nem lehet.
Ha indulnia kell, nem tartóztatom. Vagyis… -Várj csak, egy pillanat. - szólok utána mielőtt kilépne az ajtón, a szálas vágott virágokhoz lépek és egy rózsaszín gerberát emelek ki onnan. -Ha már a barátodtól nem kapsz, egy idegentől elfogadod? - lazának és kedveskedőnek szánom a gesztust, de aztán érzem, ahogyan kicsit zavarba jövök ettől az egésztől. Talán ezzel túlléptem egy határt, de közben tényleg az volt bennem, hogy igenis megérdemli mindenki, hogy néha ilyen apróságokkal kedveskedjenek neki.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Én hiszek neki, mindent elhiszek, amit mond a virágokkal kapcsolatban, szinte iszom a szavait pedig pontosan tudom, hogy ha visszakérdez nem tudok majd mit mondani, mert leginkább őt figyelem. Gyakran megvan ez az azonnali jó viszony, ami szinte követeli attól a két embertől, aki benne van, hogy beszéljenek, hogy fecsegjenek össze hülyeségeket és legyenek egy kicsit suták. Csak ez az egész nem ilyenkor szokott előtörni, az a bizonyos rózsaszín köd előtt szokott megjelenni. Jó, de ez most hülyeség lenne, egyszerűen csak volt egy pillanat, ami jelzett, hogy talán nem egy egyszerű virágvásárlásról van szó, hiszen így is szövődhetnek barátságok nem? Végig kísérem a szememmel, ahogy mutatja, mi lenne jó nekem, és végül a lila kis virágon kezdek el morfondírozni, cserépben van, de tudom mennyire imádom, amikor a testpermet, ami nyáron körbe leng olykor pontosan ebből a csodás virágból van kinyerve, valahogy tökéletesen beletrafált, ami miatt egy széles vigyor, vagy inkább még szélesebb, mint eddig, húzódik az arcomra. - A levendula lesz az igazi, de akkor majd fel kell járnod hozzám locsolni, hogy mindig ilyen szép legyen. - mondom neki nevetve, bele sem gondolna, hogy igazából egy idegennek mondom ezeket. De én elég nyitott személyiség vagyok, szóval nekem ez annyira nem is sok, nem tudom, ő ez ügyben hogyan vélekedik. Igazából nem akarok Craigról beszélni, de olyan régóta az életem része, hogy fel sem tűnik, hogy beleszőttem a szavaimba aztán a gondolataimban is nyomot hagy és Enide és elég gyorsan csattan rá a szavaimra, amitől nem tudok elvonatkoztatni és elnevetem magam. - Valóban nem szép tőle, ne kérj bocsánatot, ugyanezt gondolom néha. - felelem neki, nem akarom, hogy emiatt rosszul érezze magát, mert valóban igaza van, nem egy kapcsolatcentrikus a drága “másik felem”, de ezzel már elvagyok, nem nagyon akadok fenn ilyeneken. Látom, hogy mégis zavarba jön tőle, szóval azt hiszem nekem kell most kicsit oldani a hangulatot, ami be kell vallanom, hogy a megszokottnál egy kicsit fűtöttebb és ezt határozottan érzem is. - Ő nem éppen egy romantikus lélek, szerintem még sosem kaptam virágot tőle, de valószínűleg csak azért, mert tudja, hogy hogyan áll velük anyám. - megint megvonom a vállam és akaratlanul is bevédem őt, annak ellenére, hogy én támadtam meg ugyanakkor, bár nem nyíltan, de tudom, hogy sosem fog nekem virágot hozni, egyszer talán kaptam tőle a kapcsolatunk elején. De nem igénylem, annak jobban örülnék ha elmennénk kettesben ide-oda, de ez nem a megfelelő hely, hogy ezen kattogjak, hiszen majdnem biztos, hogy ezek nem fognak bekövetkezni. A rózsa jelenléte megnyugtat és a beszélgetés is nagyon jól esik, így közelebb megyek hozzá, ami lehet, hogy zavarja, olyan gyorsan süti le rólam a tekintetét. - Szóval természetkedvelő és kutyabarát, azt hiszem, kedvellek Enide. - nevetek fel egy kicsit, hiszen ő maga mondta, aki a természetet kedveli rossz ember nem lehet és a kutyákban mindig is volt valami tisztaság, amit egy emberben sosem találtam meg. - Bacon, miért pont Bacon? - húzom fel az orrom elgondolkodva egy kicsit megkésve a kutya nevén és közben már készülök megválaszolni a kérdését is. - Én unalmas vagyok ilyen téren felszolgáló vagyok egy helyi étteremben. Én szeretem, de ott az embereket kell kedvelni, hogy csinálja az ember, úgy hogy ne unjon bele. De néha mégis azt érzem, hogy nem szeretem őket, amikor minden rosszat valaki olyanra zúdítják rá, akikhez közük sincsen és egyszerűen nehéz néha. De az embereket meg azt hiszem szeretem, a közelségüket, beszélni csak úgy bármiről, mint most veled. - mutatok rá vigyorogva, közben megrázom kicsit a fejem és elkezdek hülyén magyarázkodni. - Mármint nyilván most veled azért sokkal nyíltabban beszélek, ami tök fura, mert éppen nagyon késésben vagyok, de mégis tök szívesen vagyok itt. - körbenézek a fejemmel, hogy véletlen se értse úgy, hogy vele, mert basszus amúgy de, akár lehetnénk egy sikátorban is ugyanúgy elbeszélgetnénk. - Bocsi, néha elég sok hülyeséget összehordok. - kérek bocsánatot tőle, és azt érzem megint a gimiben vagyok, amikor képtelen voltam beszélni bárkivel is, mert nem illeszkedtem be olyan hamar, mint a többiek. - Nagy baj lenne ha a levendulát itt hagynám nálad és amikor végzek anyuéknál visszajönnék érte? - aztán mondjuk elmehetnénk meginni valamit de ezt már nem teszem hozzá.
Visszamosolygok rá, amikor végül belátja, a gardénia nem a legjobb választás. Vannak olyan vevők, akik minden tanácsom ellenére is megveszik azt a növényt, amit kinéztek maguknak eredetileg - akkor van szerencsém, ha utána végül nem jönnek vissza a pultot verni és panaszkodni. Sajnos volt már rá példa. Ő azonban nem ilyen. -Ennyire csak nem lehet vészes a helyzet. Ezek a virágok azért strapabíróbbak ám, mint ahogy kinéznek. - azt nem teszem hozzá, hogy ebben a mágiám is benne van egy kicsit - az elmúlt évek alatt sikerült annyira felfejlesztenem már földmágiámat, hogy be tudok vetni egy-egy ilyen praktikát, hogy egy kicsit meghosszabbítsam a növények élettartamát.
-Ha jó illatú szobanövény, a jácint az egyik verhetetlen versenyző szerintem, de sajnos annak már nincs szezonja. Mit szólsz mondjuk aaa... - körbefuttatom a szememet a kínálaton, nem csak illatosat, de szépet is keresve. Csak nem mehet haza csúnyácskább virággal - nem illene hozzá. -Esetleg frézia? Vagy van cserépbe ültetett levendulám is, annak is isteni az illata. - nem tudom mennyire ismeri a növényeket névről, így nem csak szóban ajánlom ezeket, hanem oda is megyek, és rámutatok mindegyikre.
Amíg gondolkodik, illetve én is a választott virágok csokorba fűzésén dolgozom, kérdezek. -Hmm, ez nem túl figyelmes tőle. - önkéntelenül csúszik ki a számon a dolog, pedig nem kenyerem ismeretlenül ítélkezni, de valami furcsa érzést váltott ki belőlem, amikor meghallottam, barátja van. Talán... nem, nem lehet féltékenység, hiszen nem is ismerem Zoey-t, mindössze csak néhány perce. -Ne haragudj, ez nem volt szép tőlem. - szabadkozok is egyből, zavartan eltűrve egy rövid, barna tincset a fülem mögé. -Láthattam már itt? Szoktál tőle esetleg virágot kapni? - csak nem bírom ki, hogy ne kérdezzek erről - teljesen kifordultam önmagamból. Nem értem.
Felnézek melyik virágról beszél. -Á, igen, Az tipikusan az a virág, ahol az embernek döntést kell hoznia, hogy illatot szeretne vagy látványt. Bár szerintem megéri, én nagyon szeretem a rózsákat. - a pultnak támaszkodik, így most csak az a fél méternyi asztallap választ el minket egymástól. Kisugárzása így még jobban hatással van rám, muszáj hát lesütnöm a szemem, mint aki nagyon fókuszál az egyik merevítő drót szár köré fűzésére. Szavain azonban ismét muszáj felnevetnem.
-Nagyon szeretem, el se tudnék képzelni mást, amit csinálnék. És hát... igen, mondhatjuk halott virágnak, de közben van egy csomó élő. Otthon is van egy kertem, szoktam gondozni még munka után meg reggelente. Csak arra kell figyelnem, hogy a kutyám, Bacon fel ne túrja. Még kölyök, spániel. - csak csacsogok, eljutottam onnan hogy virágboltban dolgozom odáig, hogy milyen állatot tartok. Na jó, félig állattartás, hiszen ő nem sima kutya, hanem familiáris,d e ezt nem oszthatom így meg vele. -Te mit dolgozol? - ki szeretném használni ezt a maradék néhány percet ami még van a virágkötésből, és egy-két dolgot még megtudnék róla. Bár lehet, hogy többet nem is találkozunk, most mégis, késztetést érzek arra, hogy beszéltessem kicsit.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Boldog? Na jó nem, inkább csak annyit mondok, hogy párkapcsolatban élek, ami annyira kiegyensúlyozott, mint anyám kapcsolata a növényekkel, pedig esküszöm akarja ő szeretni őket, de a növények makacsak és nem simulnak hozz az ő életviteléhez. Talán nem is kellene, és anyunak el kellene engednie ezt az egész kertészkedés témát, ahogy nekem is Craiget, de ez egy másik sztori. Mégis merőben azt érzem, hogy kapcsolódik ide az egész hirtelen jött gondolatmenetem, ugyanis, az a tekintet, ami szikraként hatolt belém, és olyan gyorsan igyekeztem elkapni a tekintetem, az, ami a kapcsolatomban sosem volt meg. Még az elején sem, amikor az a hülye rózsaszín köd kellene, hogy uralja az elmém. Ehelyett vad ágytornák voltak és talán nulla érzelem, de szar ezt így belátni. - Szóval ő marad nálad, ahogy elnézem sokkal jobb élete van veled. - szakad ki a számból ez a sok marhaság, mire rámosolygok, kicsit bárgyún, azzal a fura kamasz korból megmaradt kínos vigyorommal, ami apu szerint olyan, mint egy vicsorgó őz. De olyan nem létezik, bár szerint én magam vagyok a vicsorgó őz. Szerencsére a lány észnél van, hogy is ne lenne, az én fejem lett tele hirtelen mindenfélével, ami biztos nem az Ő jelenléte vált ki, hiszen nekem sosem jöttek be a csajok, pasim van, és erre emlékeztetem is magam, hogy ne legyen mindkettőnknek kínos. Figyelem a szavait és bólogatok, mint az iskolában és amikor döntenem kellene összehúzom a szemem és végül csak kibökök én is valami értelmeset. - Jó lesz a vágott növény, azt hiszem nem fogja megélni az egy hetet, de legalább szép lesz. Meg ha már itt vagyok lehet én is viszek valamit haza. Valami illatosat, nem kell, hogy szép legyen, csak legyen jó illata. - hülye vagyok, hogy a saját kényelmetlen helyzetemet még húznám is, de megteszem. Amint bemutatkoztunk, és a keze az enyémhez ér érzem, hogy kezd rendeződni az agyam, csak fáradt vagyok biztos, semmi más nincsen ebben. Tök jól elvagyok Craiggel, nincsen időm még jobban összekuszálni, az amúgy végülis nem is annyira bonyolult éltem. Vagy mégis? - Néha, mármint nem elég ritkán, de sokat dolgozok nem lenne időm és a barátom nem szeret kimozdulni csak ha ivós a program. - vonom meg a vállam, és talán hallhatja a hangomban keletkezett enyhe elkeseredettség, amit nem direkt rejtettem bele, de mindig is rossz érzés volt, hogy sosem mentünk el nagyon sehova, vagyis nagyon ritkán. Amikor a barátaival kellett programot csinálni oda elvitt, hiszen én vagyok az ő dögös barátnője én meg csak ittam a mojitokat egymás után. Odasétálok egy rózsához, hogy azt a kicsi szart, ami megjelent bennem annak szépségével hesegessem el. - Ez még egész szépen is mutatna nálam, de csak akkor van illata, ha az ember nagyon közel megy hozzá. - elnevetem magam és visszafordulok hozzá és a pultnak támaszkodok. - Mond Enide te mindig is szeretted ezt a közeget? Megnyugtató, de közben ha belegondolsz halott növények között vagy, ami közben rémisztő is. - mindig fecsegek, sokszor jelezték már a munkatársaim, hogy túl sokat időköz egy vendégnél mert olyan jól elbeszélgetünk, mindenbe bele tudok kérdezni és olyan gondolatok jutnak eszembe, amire más nem gondol, de ami mégrosszabb ki is mondom őket.
Szeretem a virágboltot vezetni - hiába vannak olykor nehezebb napok, örülök, hogy néhány évvel ezelőtt volt elég bátorságom belevágni. Nap mint nap a legkülönbözőbb emberekkel találkozom, akik ilyen-olyan apropókból szeretnének virágot vagy valamilyen növényt vásárolni. Vannak köztük morgósak és vidámak. Céltudatosak, vagy olyanok, akik iránymutatásra szorulnak. Sosem tudhatom, hogy ki lép be az ajtón, amikor megszólal a fölé kihelyezett kis csengő.
Bár egy pillanatra zavarba jövök tőle, amit amúgy nem szoktam, hamar összeszedem magam, és előveszem szokásos eladó énemet. Majdnem eltaláltam jövetelének célját. Nem nagyi, hanem anya - épp csak egy generációt tévedtem. Még ezen a szimatomon gyakorolnom kell, bár inkább szerencsés tipp ez, mint valami intuitív belső megérzés. Boszorkányként az erőm nem erre irányul.
-Áh értem. Hmm. - elgondolkodva lépek egyet felé, hogy körbenézve megnézzem ismét a bolt kínálatát ötleteket szerezve, de ekkor megérzem a parfümjét, ami ismét egy pillanatra fellobantja bennem az előtti érzést. Nem értem. Inkább elterelem a figyelmemet, és közelebbről is megszemlélem azt, amire először mutatott. -Szép, viszont ő sajnos nagyon kényes. - egy gardénián akadt meg a szeme, ami valóban gyönyörű, de az elmondása alapján nem lenne hosszú életű az édesanyjánál - a bennem élő földmágus pedig sajnálná, ha nem kapná meg a kellő gondoskodást, még a legnagyobb jóindulat mellett sem.
-Ha cserepes növényben gondolkodsz, tudom ajánlani például rákvirágot vagy vitorlavirágot - ezek könnyen kezelhető, hálás növények. - rámutatok az említett növényekre, majd folytatom. -De vágott virágból is tudok csokrot készíteni, ha gondolod. 1-2 hétig az is csodálatosan tudja díszíteni a lakást. - hangomon valamennyire érzékelhető, hogy inkább utóbbi opció mellett teszem le a voksomat - és magamnak hazudnék, ha azt mondanám, csak amiatt, mert a vágott virág élettartama már így is korlátozott, nagy kárt nem tud benne tenni a lány édesanyja. Inkább az munkálkodik bennem, hogy így tovább itt marad.
-Én pedig Enide vagyok. - felé nyújtom a kezem, ami a sok növénnyel való munka után egy picit talán érdesebb, mint az övé, de azért nem smirgli. Épp csak érezhető a kétkezi munka a hidratáló kézkrémek ellenére is. - Aki a természetet és a virágokat szereti, az rossz ember már nem lehet. Szoktál járni kirándulni is? - kérdezek vissza, igyekezve fenntartani a beszélgetés fonalát, miközben ha választott virágot vagy csokor kötéshez koncepciót, akkor annak állok neki. A szokásosnál talán egy kicsit lassabban.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Precíz, pontos, na jó ez nem én vagyok, de mindig törekszem ezekre, hogy egyszer majd nem kell mindenhova rohannom és nem kell mindig mindig kapkodnom. Lehetne máshogy is, de a munkám és az életmódom egyszerűen ilyen, vagyis én is ilyen vagyok, egy kicsit talán túlságosan is a föld felett járok és nem rajta, pedig ha végre sikerülne visszaesnem, akkor mindig ott lennék mindenhol, talán lenne egy olyan munkám, ahol nem kell mindig munkaidőn túl maradni és ami miatt nem kések el sehonnan. De tudom, hogy a sors valamiért ezt az utat jelölte ki nekem, így ezzel barátkozok meg és a környezetemnek is ezzel kell, így legalább azt mondhatom, hogy boldog vagyok, többek között… A boltba érve már tudom, hogy fixen késni fogok, a választás a legnehezebb, hogy mi az, aminek anyu örülne, mi az amit hamar kinyírhat, mert elfelejt rajta vizet cserélni, vagy elfelejti meglocsolni, ha ki lehet ültetni. Egy biztos, mindenképpen kinyírja majd, sosem volt egy jó kertész, pedig próbálkozik, de nem erre született és ezt nehezen fogadja el, de azért tenne a természetért, de nem megy neki, mondjuk ezért becsülöm. ne Amint belépek máris a lányra zúdítok egy kisebb aggodalmam csak a hangnemmel, de azért érezheti rajtam, hogy bajban vagyok egy kicsit. Amikor meglátom érzek rajta egy furcsa pillantást, amit én is viszonzok, de alig egy másodperc alatt zökkenünk vissza és érzem, hogy egy kis pír szökik az arcomra, amit azonnal el is akarok zavarni onnan, inkább megszólalok ez szokott segíteni. - Anyunak, de egy olyan nőt képzelj el, aki nem tudja, hogy nem ért a növényekhez, de szeretne. Van egy kis kertje de nem tudja normálisan elültetni a dolgokat. Leginkább valami vázás virág kellene neki, szülinapja van. - darálom le neki zavaromban, ami rám ritka de azzal a pillantással azonnal kihozta belőlem a zavaró kis énemet, ami úgy nyüzsög, hogy szinte neki lesz zavaró. Le akarom lőni magam, de inkább hátat fordítok neki és nézelődni kezdek, hogy kapjak egy kis időt, hogy ez a valami bennem megnyugodjon. - Ez egész szép. - fordulok felé mosolyogva, figyelem az arcát, hogy vajon ez e az, ami megfelelő lenne anyunak, vagy csak beszélgetni akarok vele, mindkettő. - Amúgy Zoey vagyok, és még sosem jártam erre, de én még anyunál is rosszabb kertész vagyok, de cserébe meg szeretem a természetet. - nyújtom felé a kezem, én meg a nagyon közvetlen énem. Remélem nem ijesztem el magamtól, szinte mindig ilyen vagyok, de ez most egy kicsit még nekem is zavarba ejtőbb, ami részben tetszik, részben értetlenül állok előtte.
Augusztus vége. Érezhető, hogy az iskola elkezdődött, nap közben alig lézeng valaki az utcákon. Reggel persze nagy a nyüzsgés, meg délután is, de a napjaim manapság egész nyugodtak. Ez meg fog változni hamarosan, mert három folyamatban lévő tárgyalásban vagyok potenciális vevőkkel. Két esküvő és egy 80. születésnap - a maga módján mindkettő különleges esemény, viszont egyedül húzós lesz. Kay mostanában kevesebbet tud jönni segíteni, Tamsin még kicsi hozzá, tartós jelentkező pedig még nem jött a hirdetésenre. Alice jó munkaerő volt, de sajnos egyéb kötelesség őt is elszólította.
Akárhogy is, egyedül is össze tudom majd hozni, legfeljebb kicsit rá kell húznom a műszakokra. Majd korábban kelek, hogy az otthoni feladataimmal se maradjak el, és Bacon-t se hanyagoljam el. Hiányzik nap közben a familiárisom, az a bolond kis spániel, de tudom, hogy megőrülne az üzletben egész nap. Jobb neki otthon, ahol kedvére szaladgálhat, kergetheti a csirkéket vagy épp terrorizálhatják egymást kisebb testvéreim macskáival. Valaki ráadásul mindig van otthon, így sosincs egyedül. Még egy plusz pont, ami a hatalmas család mellett szól.
A hó végi leltárt csinálom, amikor nyílik az ajtó, és kisebb tornádóként libben be valaki. -Szia! Egy pillanat! - gyorsan bevésem a 12-es számot a gerberák mellé, majd a felírótáblát a pultra teszem, és a kedves vevőhöz fordulok. -Miben…- egy pillanatra megnémulok, ahogyan ránézek, és valami megmagyarázhatatlan suhan át rajtam. Tényleg csak egy másodperc az egész, és bár a furcsa érzés ott marad a belsőmben, kívülre normálisnak mutatom magam. -Miben segíthetek? Várj had tippeljek…- elgondolkozva alsó ajkamra harapok, picit hunyorítok, ahogyan végignézek rajta. Milyen csinos! Meglepnek saját gondolataim. Ezek meg honnan a fenéből jönnek?
-Last minute virágvásárlás…hmm… nagyinak? - térek vissza végül egy tényleg rövid mélázás után a jelenbe, és bököm ki a tippemet a betérésének apropójával kapcsolatban, agyam pedig el is kezd egyből kombinálni, vajon melyik csodaszép növényemet ajánljam majd neki.
"A család köteléke mérhetetlen hatalommal áld meg minket. De azt is el kell fogadnunk, ami vele jár. Felelősséget nyújt, hogy feltétel nélkül szeressünk, sajnálkozás nélkül. Sosem mondhatunk le e kötelék hatalmáról, még akkor sem, ha próbára teszik. A kötelék táplál minket, erőt ad nekünk. E nélkül az erő nélkül semmink sincs."
Kezdőlap
