Tess nem beszélt sokat, de talán az lett volna a szokatlan, ha épp az ellenkezőjét teszi. Sosem bízott senkiben annyira, hogy csak úgy megossza a titkait vele. Hogy mégis miért nem zavart ez? Valahol én is ilyen voltam. Nehezemre esett kitekinteni abból a búrából, ami körbehatárolta az életemet. Ha éppen a túlélés a tét és nem az, hogy baromira megmutassam magam a világnak, akkor én is kussoltam és foglalkoztam a magam dolgával. Csak az foglalkoztatott igazán, hogy miért pont engem kért fel, hogy vele tartsak? A korábban tett kérésemet vehette volna figyelmen kívül is, volt két családtagja akikkel ugyanezt az utat végigjárhatta volna. Talán még tudtak is volna segíteni. Mégis annyi képlékeny talánt éreztem mindebben, hogy könnyen meglehet teljesen mindegy kivel járja végig. A város ugyan nagyobb volt, jóval fotrgalmasabb is, a mi célunk egy nyugodtabb környékre vezetett. Az egész már-már átment teljesen kihaltba, ha néha nem hallottam volna valahol egy kutya csaholását. Tisztára para, mint a horrorfilmekben. De azok filmek voltak, nem a valóság. Mi pedig eltökélten készültünk betörni egy nagyonis lakatlan telekre, hogy válaszokra leljünk. Közel sem bíztam abban, hogy az erőmmel ki tudnám nyitni a zárat, de mászásban jó voltam. Szerencsére kellően sok lehetetlen terepet jártam be már, hogy bízzak a fizikai adottságaimban. Nyúlánk voltam, fürge és fitt. Ennyi nekem elég volt ahhoz, hogy felmérjem ha kell tényleg átjutunk. Annál azonban büszkébb voltam, hogy ne akarjam megpróbálni. Nem tudom, hogy a medál ereje, a kudarc gondolata, miszerint jól felsülök Tess előtt vagy inkább az a különös érzés tehetett arról, hogy sikerült a próbálkozásom, de abban a pillanatban erősnek éreztem magam. Még ha csak néhány pillanatra is, éreztem ahogy tisztán átjár a mágia, nem tovatűnő ábrándként, hanem úgy igazán intenzíven. Bosszúsan törölgettem meg az orrom, ahogy sikerélmény szertefoszlott. Helyette csak mi ketten maradtunk ott és a maró valóság, hogy még mindig mennyire rettenetesen gyenge vagyok. Ezt ha akartam volna sem tudtam többé leplezni. Nem volt azonban időnk azon merengeni, hogy mi történt és ki mivel gazdagodott, mert az idő fogytán volt és ki tudja mikor érkezik meg egy házsártos szomszéd. Gyorsan leszerváltam a kaput béklyózó láncokat, de a dicséretére nem tudtam nem elmosolyodni. Nocsak, mégsem olyan fagyos mint amilyennek olykor mutatja magát? Lys hanyatt fogja dobni magát. Nem, igazából erről senkinek nem fogok szólni, mert még mindketten komoly bajba is keveredhetnénk. Hamar realizáltam, hogy ez örökké titok marad és inkább elkönyvelem magamnak is sikerélményként. - Kösz. - dünnyögtem inkább magamnak, mert látnivalóból több akadt és Tess is eléggé előre haladt. Addig volt időm rendbe szedni az orrom és kifújni magam, hogy végre ne azt a katartikus érzés nyeljen el újra. Inkább hasznossá tettem magam, hogy ha már Tess a leveleket szemlézte, akkor én ott csak egy pillantást vethessek a ház oldalára. Régi típusú épületnek tűnt, olyannak aminek lehetett más bejárata is. Én inkább azt próbáltam kiszúrni, hogy van-e valami nem ide illő. Sokszor már az is elég árulkodó lehetett egy helyzetről. Túl sok krimit néztem. - Legalább a címed nem hazudott. Annyira csöndes ez a környék, hogy azt gondolnám vagy meghúzni akarták magukat valami elől vagy valami olyan dologban mesterkedtek, ami kellő óvatosságot kívánt. - mindez persze csak fikció volt, valami halandzsa, hangosan gondolkozás vagy olyasmi. Nem tudtam semmit a családjáról, így tényleg a fantáziám a végtelen égig szállhatott. Én is hozzá hasonlóképp tekintettem be az ablakon, a kihaltság szinte ordított belőle. De nem volt kiürítve, odabent pedig bármi használhatót találhatunk, ha bejutunk. Mintha csak a gondolataimat hallotta volna meg, Tess máris cselekvésre kész volt. - Az előbb jöttünk be a kapun, amit én nyitottam ki. Ezek után ne mondd nekem, hogy kizárt. - nem a sértettség csattant fel belőlem, hanem az izgatottság. Még azt is fel kellett fognom, hogy valami komolyabbat csináltam és még itt voltam a két lábamon. Aztán rájöttem, hogy kicsit talán túlságosan elragadtattam magam és inkább eldugultam. Ő még mindig nem tud semmit. Figyeltem, ahogy a zárral bíbelődik. Felötlött a kósza gondolat bennem, hogy miért nem próbálja meg ő is kinyitni, de nem nagyon leltem jó válaszra ebben. Tess ereje is máshogy működne, csak ú sem tudja? Mi van ha egy rohadt nagy lutri az egész? Mégis hinni akartam neki, ha már ide jöttünk, nem akartam én sem üres kézzel elmenni. Később ráérünk bármiről is elmélkedni. Miért kerülgeti ennyire a próbálkozást? Nem kérdeztem végül, egy bólintással nyújtottam felé a kezem, miközben felvérteztem magam a világ összes elhatározásával. Aztán amint megfogta, máris a kulcsra koncentráltam. Összpontosítani akartam minél jobban. Ha egy pillanatra is átsuhant a fejemen, hogy mindjárt vége a csodának, akkor tévednem kellett. Ahelyett, hogy csírájában fulladt volna el az erőm, az újból intenzíven izzott fel az összes porcikámban és áramlott a szélrózsa minden irányába. Nem volt időm meglepődni, inkább erősen a kilincsre markoltam. Nem haboztam, csak csináltam, amit kiterveltünk. Éreztem, ahogy az a másfajta mágia átjár, majd át is halad rajtam, mint kósza vándor. Én pedig kíváncsi tekintettel sandítottam el Tess felé. Ha az ő rokonai csinálták, akkor éreznie kell valamit. Legalább egy jelet. A baj csak az volt, hogy az erőm megint végesnek bizonyult és nem tudtam annyira sokáig fenntartani ezt az állapotot, mint szerettem volna. Már nem is amiatt markoltam a kilincset, mert koncentráltam, hanem hogy megtartsam magam. Tess kezét is szorosabban sikerült fognom, mint az előbb. De most nem homályosult el a pillantásom egy percre sem. éber figyelője voltam a pillanatnak. Tekintetem aztán a lányról a távolba vándorolt, ahol mintha valami neszt véltem volna felfedezni. - Azt hiszem jobb lesz sietni. Nem biztos, hogy örülnének nekünk. - tekintetem kutakodón siklott vissza Tessre, a válaszára várva, bármi jelre, megerősítésre. Szerettem volna valahogy viszonozni azt a támogatást, amit a kapunál éreztem. Aztán feltűnt egy borzas fej az utcán és ha egy percig is azt feltételeztem volna, hogy tovább megy, akkor bizony tévedtem mert megakadt a tekintete a kapun. Majd rajtunk. A másodperc törtrésze alatt vált felháborodottá, idegessé és indult meg a bejárat felé. Ösztönösen ragadtam meg Tess kezét ismét és húztni kezdtem a másik irányba. Ha eddig azt hittem megússzuk a mászást, akkor tévedtem. A fickó már a kapun belül volt, nekünk pedig csak egy kijárat létezett, az ellentétes oldal. Kiszúrtam egy alacsonyabb és stabilabb pontot. Megszaporáztam a lábaimat, mert mást nem tehettem. Ha reflexből a menekülés jutott eszembe, megállni már nem igazán lehetett. Felkészültem rá, hogy két kezemet összekulcsoljam és úgy tartsak bakot a lánynak, hogy ha szükséges tudjak rajta lendíteni. A saját kimászásom már nem aggasztott ennyire.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Kedd 23 Ápr. 2024 - 10:56
Kay & Tess
Kay megjegyzésére megrándult a szám sarka és örültem, hogy az ablakhoz közelebbi sarka mert így remélhettem, hogy nem fedezte fel a benne rejlő csüggedést.
Szerencsére hamarabb elértünk Wilmingtonba mint számítottam - és persze mint busszal lett volna - így az erőmről hamar a navigációra terelődött a figyelem és csakhamar egy csendes kertvárosi rész utcájában találtuk magunkat. Ellenőriztem a címet, de a GPS pontosan oda hozott ami a levélen állt.
- Így lesz - csatoltam ki elszántam az övet és a szélvédőn keresztül a házakat fixíroztam, végül kijelöltem mind közül azt amelyikhez jöttünk. Kérdőn fordultam Kay felé és pislogásából láttam meglepettségét. Zeke már rég kinevetett volna, de Kay nem Zeke volt. Kay ember volt.
- Jó - biccentettem elégedetten ígéretére és eszem ágában sem volt magára hagyni a műveletben. Úgy éreztem ha kell hát ököllel verem be a ház üvegét és tudom meg Lola titokzatos levelének címzettjét.
Magunk mögött hagytuk a kocsit és öklömet kabátom zsebébe süllyesztve feszülten néztem végig az elnéptelenedett utcán. Kíváncsiskodó szempárok után kutattam a tisztára suvickolt ablaküvegek mögött vagy a sövények mögött, de szinte még madár sem járta a környéket. A lakathoz érve úgy fordultam, hogy legalább az egyik oldalról takarhassam Kay-t és kérdőn vizslattam arcát, elvégre sem szerszámot nem hozott magával a kocsiból sem grimoire-t, hogy a világ legmérgesebb átkát olvashassuk a kis szerkezetre. Keze ösztönös mozdulattal indult meg ruhájának nyaka irányába és szemöldököm megrezzent. Mit rejteget ott? sejlett fel bennem már másodjára a kérdés és felidéztem, hogy már házuknál is láttam ott valamit. Talán egy amulett, vagy valami... Nem ment ritkaságszámba, hogy kezdő boszorkányokat valamilyen mágikus ékszert adtak erőik kordában tartására. Legalábbis Nora ezt mondta nekem egyszer.
Egyik keze az amulettnek tűnő valamit markolta, a másikat a lakat fölé emelte és még egyszer utoljára körbelestem, hogy továbbra is magunk vagyunk-e ebben a nagyon is törvénytelen akcióban. Nem történt semmi. Kay ajkai összepréselődtek és innentől kezdve le sem vettem tekintetem róla. Megértettem mit csinál - és átjárt a maró irigység. Saját ajkam is pengevékonnyá vált. Gyerünk! Gyerünk, Kay! Csináld meg! Üzentem gondolataimban és izmaim megfeszítésével beleadtam mindent mellyel sugallatot küldhettem felé. A lakat kattant.
- Ez az! - szisszent ki belőlem a két szó lelkesen és máris a szerkezetért nyúltam, hogy kiszabadítsam a láncból. Kay ekkor oldalra dőlt, torkából hatalmas lélegzet szakadt ki. Kezem megállt a kapu kiszabadításának műveletében és meglepve fedeztem fel az orrából kicsorduló vért. Ujjai ekkor felkaromra fonódtak, pillantása mintha elhomályosultan meredt volna előre. Érintése nyomán megrohant ugyanaz az adrenalintól édes, felfelé húzó érzés amely nemrégen az erdőben. Tenyerem megtelt bizsergéssel melyet legutóbbi órámon Nora jelenlétében is tapasztaltam és a világ megfordult négy sarkában. Aztán Kay villámgyorsan elhúzódott és mintha leföldelték volna az elektromos tápforrást. Míg ő zsebkendőért nyúlt én továbbra is szoborrá merevedve fürkésztem és nyúltam ki az érzés után, de az már messze járt. Kay végül helyettem rángatta le a láncot és csupán ekkor találtam meg a megfelelő szavakat.
- Ez... szép munka volt - jegyeztem meg őszintén és elhallgattam előle, hogy még egyszer ugyanazt éltem meg érintésére amit a fiola tartalmának elfogyasztásakor. Fürgén a kapu túloldalán tudtam magunkat és ekkor megakadt a tekintetem a bejárati ajtó lábtörlőjén összegyűlő levélhalmon. Fejemmel arra biccentettem és szinte futva megtéve az utat leguggoltam a postához majd felnyaláboltam őket. Villany és gázszámla és reklámok. A címzett azonban ismerős: Tucker.
Sóhajtva felálltam. - Szóval ez a családom háza - néztem az épületet új szemmel - Legalábbis valakié közülük.
Az ablakhoz léptem és belestem. Odabent egy fotelt pillantottam meg, de a hely láthatóan lakatlan és elhagyatott volt. Elhúztam számat.
- Kizárt dolog, hogy ide bejussunk - morfondíroztam hangosan, majd Kay-re néztem - De biztos vagyok benne, hogy a kilincsen ott lesz a mágia lenyomata.
Odaléptem az említett tárgyhoz és megragadtam a kilincsgombot - természetesen nem nyílt.
- Hm - morrantam az orrom alatt és ebből Kay leszűrhette, hogy semmit sem érzek - Érintsd meg te és... - egy pillanatra haboztam - Lehet, hogy ha megérintelek akkor rajtad keresztül érzek majd valamit. Valami ismerőset. Vagy valamit ami egy darab lehet a blokkból ami felszabadult.
Sosem volt lehetőségem mások családi életébe betekintést nyerni, emiatt pedig egészen újszerű érzés volt szembesülni azzal, mennyire kapufát találtak a feltételezéseim. Az én családom hatalmas volt és épp elég katyvasz árasztotta el, hogy csak rájuk figyeljek. Nem volt véletlen az sem, hogy csak egy nagyon jó barátom volt, akivel az elmúlt években megosztottam a legtöbb titkom és a hobbijaimat. Az osztálytársaimra akkor kezdtem el felfigyelni, amikor összeállt az a koven... a koven, ami hónapokra újra elszigetelt mindenkitől. Kényelmesebb volt ezt állítanom, mint azt, hogy én nem mertem megint mások felé nyitni. Most pedig itt ültünk ebben a ősöreg kocsiban és Tess Snydert furikáztam oda, ahol még én sem jártam. Én magam sem értettem, pontosan mi ütött belém. - Majd ráérzel. Még csak most oldoztad fel. - nem szerettem a csöndet, de egy darabig semmi más nem jutott eszembe, hogy oldjam a helyzet szülte feszültséget. Az útra figyelni könnyebb volt, amíg aztán reagált a szavaimra. Talán okkal csak erre a részére. Talán gondot jelentett neki, hogy kimondtam az első gondolataimat. A válaszokat akkor leljük meg, amikor azokat nem is keressük. Mindkettőnkön felülemelkedett a probléma, amiről beszéltem. Mégis szerettem volna hinni neki. Nem azért, mert ő mondta, hanem azért, mert más mondta, olyan, aki eddig semmit nem tudott erről. Mindegy volt, hogy tapasztalt vagy sem, nem az volt az első reakciója, hogy kigúnyolt. Sosem szerettem magam gyengébbnek mutatnk, mint amilyennek szerettem volna mutatkozni. Ez most is így volt. Egyszerűen csak számtalanszor végigzongoráztam már lehetőségeket, amin elindulhattam volna egyedül és minduntalan zsákutcába futottunk. De most nem én voltam porondon, a válaszokat nem nekem kellett meglelnem és ez némiképp megkönnyebbülést hozott nekem is. - Remélem te legalább válaszokra lelsz. - egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy megforduljak, főleg miután a GPS is perceket jelzett ki. A városba érve kicsit lassítottam megállóhelyek után pásztázva. Enide szokott navigálni, amikor vele ültem kocsiba, de most ezt nem kérhettem ugyanúgy Tesstől is. Mégis mintha a gondolataimban olvasott volna, én pedig bólintva az üres hely felé fordítottam a kocsit. Nem tudom mennyi ideig leszünk itt, de nem úgy tűnt a környék, hogy tolongani fognak a helyekért. Miután leállítottam a motort, a lányt figyeltem, ahogy a címet csekkolja és a környéket szemléli. Nekem is lehet azt kellene, fel is kaptam a pillantásom róla, hogy alaposabban körülnézzek én is. Tulajdonképpen mit is akartunk itt? Birtokháborításnak számít ez? A hely, amelyre mutatott nem tűnt igazán használatban lévőnek, mi több legalább olyan nagyra nőtt a gaz, mintha annyi ideje nem látogatta senki, mint amilyen régi a levél. Mielőtt jobban eltűnődhettem volna, a kérdésére meglepetten pislogtam rá. Még nem volt priuszom, de őszintén szólva nem az a pont ez a tervben, amin sarkon kellene fordulnom és eljátszanom a jó gyereket. - Fogalmam sincs. - nem tudtam, épp mit feltételezett rólam, az időm nagy részében merre járhattam amikor épp nem tanultam, de tény nem sűrűn bukkantam fel Rose Harbor központjában. Vagy bárhol a környéken. A terepen sátorozás pedig sok mindenre ránevelt, mint a hogyan találjuk fel magunkat helyzetekre is. - De próbáljuk meg, legfeljebb bemászok. - ez utóbbi erősített, mert előbbiben egyáltalán nem voltam biztos. A kocsit lezárva hagytam magunk mögött és mivel nem nagyon hoztam semmit magammal, így nem is kellett figyelnem a cuccaimra. A kapun jókora lánc és lakat lifegett, ami nem úgy festett, mintha igyekeztek volna feltörni az elmúlt években. Ha ezt tudtam volna, valami vágófelszerelést bedobtam volna a kocsiba... de így csak maradtunk mi meg ez a berozsdásodott kacat. Ujjaim a medált keresték önkéntelenül is, én pedig lehunytam a szemem. Nem kellett volna azt fognom, hogy tudjak összpontosítani, de mindig adott egy támaszpontot. Szabad kezem a lakat fölé emeltem és megpróbáltam összpontosítani a zárszerkezetre. Éreztem, ahogy az erőmnyalábjai útjára indulnak, majd csak nem történik semmi. Rosszallóan és bosszúsan préseltem össze az ajkaim, hogy ne eresszek a koncentrációból. Mintha újból kuszálódni kezdtek volna a nyalábok, már éreztem a lakatot és azzal együtt a szédülést. De nem eresztettem a képet, a lakatra összpontosítottam. A zárszerkezet megadta magát egy kattanással. Éreztem, ahogy a nyalábok célt érnek, ahogy a lakat működésbe lép és ezzel egyidőben megered az orrom vére. Muszáj volt a falnak dőlnöm és nagy mély levegőket vennem, amíg legalább a szédulés tova nem szállt. Csak akkor vettem észre azt is, hogy nem is a medált markoltam, hanem Tess karját. Gyorsan eresztettem el és kerestem inkább egy zsepit a zsebemben, miközben kicsit odébb álltam. - Bocsi. - dünnyögtem. Lopva körbepillantottam, ahogy kevésbé forgott velem a világ. Ezt az elmúlt percekben többször is megtette már, mielőtt az egész műveletnek nekiláttam volna, de olyan kihalt volt ez az utca, itt akár egy tűt is kereshettünk volna órákig vígan. - De szabad a bejárat. - ujjaim a lánc fémes érdes anyagára feszítettem, hogy lerángassam a kapuról. Nem volt az olyan egyszerű, mert a rozsda erősen belekötötte a kanyarokat, de nem akartam megint megpróbálni az erőmmel.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Csüt. 28 Márc. 2024 - 13:16
Kay & Tess
Morgós hümmögéssel adtam Kay tudtára, hogy pontosan így gondoltam én is, a levél elég sárga is cakkos volt ahhoz, hogy legalább egy évtizedet eltöltsön egy fiókban, rojtos sarkai elárulták, hogy Lola talán a rendszeresen húzta elő újra és újra, hogy átfussa. Már pedig akkor fontos volt. Neki fontos. A fontos dolgokról meg nem beszélt, már pedig azok nekem is fontosak lettek volna.
Kay meglepettnek tűnt, válaszára azonban csak alig láthatóan megrándult szemöldököm, hiába igyekeztem közönyös arccal bámulni az épp sárgára váltó közlekedési lámpát. Nem kell, szűrtem volna legszívesebben a fogam között, mert mindenre vágytam volna az egy órás autóút során, csak mások sajnálkozására nem. Zeke elviselhetővé vált attól, hogy sosem fejezte ki együttérzését vagy sajnálatát családi dolgaink iránt és ezért könnyebb volt úgy tenni mintha az elefánt ott sem lett volna a szobában. Kay azonban a kezdetektől fogva könyékig turkált az a kényelmetlen témák között válogatva és ebben a szűk légtérben még csak faképnél sem hagyhattam. Ja igen, meg én kértem meg, hogy jöjjön velem.
Először csak az irányába lestem és tekintetem megállapodott a kuplungozás ütemére megfeszülő combján, majd csak mondata végén siklottam profiljára.
- Hát... - szóltam most először néhány szívdobbanásnyi szünet után - Akkor az olyan mint Pomádé király új ruhája, mindenki győzköd róla, csak én nem látom.
Körmömmel megpiszkáltam alsó ajkamat és mélyebbre csúsztam az ülésben, de nem volt menekvés Kay meg a kérdései elől. Szinte meglepett, hogy hajlandó válaszolni a némileg csípős és puhatolózó kérdésre, de azon kaptam magam, hogy fülemet hegyezve szívom magamba szavait és megint a profilját fürkészem. Reméltem, hogy nem veszi le a szemét az útról, mert kellemetlenül éreztem volna magam pillantása tüzében. Kétlem, hogy a családom tudna erre gyógyírt. Elmerengtem ezen.
- Nem tudnak - válaszoltam csendes őszinteséggel és az épp nyaraló Lolára és a ki tudja merre járó Heath-re gondoltam - De most utánajárunk.
Nem hitegethettem azzal Kay-t, hogy a címen bármi számára is hasznosat találunk majd, de reménykedtem, hogy nem fordítja vissza a kocsit Rose Harbor irányába. Az autó falta a kilométereket és a Wilmingtont jelző tábla hamarabb siklott el jobbunkon mint azt vártam. Kissé feljebb ültem az ülésben és feszült figyelemmel kísértem Kay navigálását az egyre elnéptelenedett házak között. Pillantásom valami ismerős után kutatott.
- Itt parkolj le - böktem egy üres helyre és kicsatoltam övemet. A szélvédő mögül a levél címét ellenőrizve próbáltam kisilabizálni a házszámokat - Szerintem... ez lesz ez - böktem egyre melynek gondozatlan előkertje és félig leeresztett redőnyi árulkodóan kiríttak a többi szépen kozmetikázott épület közül.
- Tudsz zárat feltörni? - fordultam fojtott izgatottsággal Kay felé.
Ahogy a volán mögé csattantam, volt időm gondolkozni az elhangzottakon. Az egész szituációnak volt egy keserédes visszássága. Eszembe juttatta, hogy voltaképpen még mindig magunk voltunk. Az én szavaimat is csak akkor hallották meg igazán, ha olyan volt, ami nem szült parázs vitát. Vagy mentem a nővéremhez, hogy sikálja el az ilyeneket. Nem tudom, hogy az ő bátyja mennyire volt a bizalmasa, de az sokat elárult, hogy nem vele akart menni. Jelen pillanatban nyakig benne voltam a Snyder család titkainak felfedésében, ez pedig amiatt vált egészen izgalmassá, hogy a saját családom titkolózott előttem. Tudtam. Érzetem. Átéreztem ezt az érzést és ez nem eresztett az előbb. Mi van ha valami kényes témába tenyereltem? - Nem mai darab. Ha tippelnem kellene, még kicsi voltál. - nem volt lehetőségem megnézni tüzetesebben a darabot, hiszen a kocsi fogta a kezeimet, de őriztünk annyi régi dolgot itt a családi birtokon, hogy azokhoz hasonlíthassam. Aztán lehet nincs is igazam és sokkal régebbi darab. De ki is voltam én, hogy az ő életében vájkálok? Valahol jogosnak is éreztem és nem is. De olyan keveset tudtam másokról, anya mindig azt hangoztatta, az önállóságra és a függetlenségre kell törekedni, semmi másra. És mások is. Szerintem néha azzal nem lett volna baj, ha valami újat is tapssztalunk. Belőlem pedig az utóbbi időben inkább a dacot váltotta ez ki, mint a behódolást. Nehezen találtam önmagam közöttük, ha minden pillantással éreztem, titkok tudói, melyeket velem nem osztanak meg. Jogosnak éreztem a visszaszúrást., de nem akartam tetézni. Elég volt elpillantanom felé, hogy úgy érezzem, inkább csöndes figyelőként szegődjek mellé. - Sajnálom. Nehéz lehet ha nem tudsz semmit. - meglepett az őszinte válasza, úgy éreztem, hirtelen nagyon nyitottá vált ezzel a vallomással. Sosem tudtam milyen szinte teljesen magamra maradni, mindig támogattak valahogy. Ugyan nem feltételeztem, hogy Lola ne tette volna ugyanezt, de mindig olyan aprócska családnak tűntek ők. Sosem gondolkoztam a miértjén, egyszerűen csak elfogadtam és sosem firtattam. - Pedig nem vagy az erőd híján, én is éreztem. Olyan volt, mint kiereszteni a szellemet a palackból. Egyszer csak ott volt mindenhol, a föld, a levegő elemei között és engem is átjárt egy pillanatra. - próbáltam felidézni, pontosan mi volt az akkor, hiszen furcsálltam, hogy azt a tollat ennek ellenére nem tudta megröptetni. A beálló csöndben egyszerűbb volt a gondolatokba mélyedni, ha már nem felelt. Nem tudtam biztosra, hogy ő is egyetértett-e ezzel, de reméltem, hogy igen. Roppant nehezen szavaztam másoknak bizalmat és most ezt mégis készültem meglépni. De a kérdése kizökkentett. Előbb kérdőn pislogtam rá, de végül rájöttem nem tudom megkerülni ezt. Nekem is adnom kellett most valamit. Végtére is így fifti-fifti. - Nos... én azért csatlakoztam hozzátok, mert válaszokat kerestem az erőm mibenlétére. Hiába érzem, amióta csak tudnám használni úgy viselkedik folyamatosan, mintha szertefoszlana összpontosításkor. De csak nekem. Kétlem, hogy a családom tudna erre gyógyírt. - nehezemre esett ezt így elmondanom, mert Lysanderen kívül gyakortlatilag senki lelkére nem csomóztam. - Amikor valaki koncentrál mellettem, nekem is könnyebben megy, ösztönösen kapcsolódok rá. Erre már rájöttem, hogy így megy, de fogalmam sincs, magamtól miért nem.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Szer. 20 Márc. 2024 - 23:31
Kay & Tess
A te családod talán az? Tornacipőm indulattal puffant a földön. Még egy elefánt is megirigyelte volna a trappolást. Kik? A Snyder család? Azaz Heath meg én? Igen, Kay-nek abban tudta nélkül igaza volt, hogy a bátyám tényleg szent volt. Egy faszent. Szálkás, mozdulatlan, ósdi. Semmire sem jó. De ennyi. Nem volt több Snyder, még Lola is Tucker volt. A mi "Tucker-Snyder" családunk meg hogy egyáltalán mi volt... arról fogalmam sem volt és éppen ez kergetett Wilmingtonba.
Céltudatosan meneteltem az aszfaltúton és húzódtam a szélére, fohászkodva, hogy Kay - minden bizonnyal Kay - hajtson tovább, hajtson a búsba, a Pokolig, bármeddig, vagy hajtson addig ameddig meg nem leli a Snyder család többi tagját, de ne dörgölje az orrom alá triumfálását. Csalódnom kellett.
Kíméletlenül vágtam be a furgon ajtaján és parancsot osztva tartottam pajzsot magam elé. Abban sem lehettem biztos, hogy a boszorkány elég jó sofőr volt-e ahhoz, hogy eljuttasson a nagyvárosig. Nos, ha nem... úgy nincs több gondunk, nem igaz? bámultam némi feszültséggel a jobb kezes utcákat, vadásztam sebtében lelépő gyalogosokra és alattomos járőrautókra. Nyeltem egyet és Kay elhangzó kérdésével egyetemben lejjebb csúsztam az anyósülésen, lábamat szorosan összezártam és feljebb húztam, mintha szükségem lett volna valamire amiben fikarcnyi kényelmet találok, ha már a kocsi szűkössé váló légtere meglepett a fiú közelségével. A Llewellyn fiú állandóan csak egyre közelebb és közelebb merészkedett fizikailag és ahogy a korábbi incidens során az erdőben, hát most sem nyílt alkalmam rá, hogy nyugtot hozó távolságot teremtsek kettőnk között. Legalább a kezemet ezúttal nem szorongatta és hálás voltam a kézi váltóért meg a kormányért, hogy elvállalják a feladatot helyettem. - Van egy levelem - lobogtattam meg a megsárgult, gyűrött és szemmel láthatóan régi borítékot - Őszintén lövésem sincs, hogy kitől van, mikor írta és minek, de közel állt a családhoz, mert Lola szent ereklyeként őrzi a fiókjában.
Az ajkamat rágva bámultam a főutca klinkertéglás épületeit. Idebenti univerzumunk párhuzamos világnak tűnt a kintihez képest.
Nem igazán ismerem a családod. Kedvem lett volna megforgatni a szememet, de a mellkasomba nyilalló szúrás kővé dermesztett. A tíz perccel korábbi gondolat most dögevőként rontott ismét rám. Kit? A Snydereket? Meghaltak. Csak Heath van. Meg én. Vagy csak én.
- Én sem ismerem a Llewellyneket - közöltem tárgyilagosan, de a beálló néhány másodpercnyi szünet végül visszafordíttatta velem fejemet Kay irányába és egy bizonytalan pillantás után hozzátettem - Nem igazán van kit ismerni. Van Lola, ő a nagynéném. Nem is Snyder. Ott van Heath, a bátyám. Róla meg nehéz elhinni, hogy Snyder. A többiek meghaltak.
Életemben először ejtettem ki ezt a mondatot a számon és úgy megülte a gyomromat mint a romlott tojásból készített reggeli. Fejemet hátrahajtottam a fejtámlára és elszántan meredtem a szélvédőn túlra.
- Tudom, hogy az erőmnek köze van ahhoz, hogy meghaltak. Nem lehet máshogy.
Szünet.
- Nem úgy értem, hogy az erőm miatt haltak meg... - tettem hozzá mielőtt még félreérti az "összeesküvés" szót és alattomosan még hozzáfűztem - Telekinézissel amúgy sem olyan egyszerű ölni ha még egy madártollat sem tud reptetni az ember.
Igazából már rávettem Kay-t, hogy elkísérjen. Felesleges volt fenntartani annak a látszatát, hogy egy és ugyanazon erővel bírunk, de túlságosan kényelmes volt a látszat. Elrejtett. Megóvott. Elfedte azt a szégyent, hogy még én sem tudtam, hogy pontosan mivel bírok.
Profilját fürkésztem és biccentettem. Ráhagytam mindkét mondatot és nem csak puszta stratégiából.
- Szóval... mi van a Llewellynekkel? - igyekeztem kicsikarni magamból az érdeklődést. Felidéztem az erdei találkozást és a csikarás megszűnt. Pillantását kerestem a piros lámpánál.
- Mi is volt a duma azzal, hogy "Tudom milyen az, amikor nem hiszel az erődben"?
Nem tudtam belekötni a mondandójába. Egyik Lackwood sem volt az a fecsegős fajta. Aria még talán, de ő a tanárom is volt, némiképp másképp érzékeltem a helyzetünket. De Nora Lackwood maga volt a fagyosság, ezt folyamatosan megállapíthattam, ahányszor összefutottam vele a házban. Mire jó a mentorálás, ha ugyanoda pont ugyanúgy szabad bejárásom van? Pár percig fixíroztam még Tess vonásait, hátha látok valamit, ami elárulná, most mégis mennyire szeretné ezt csak elhitetni velem. Talpraesett és okos lány volt, nem véletlenül éreztem néha azt, hogy versenytársamra akadtam a személyében. De ez persze sosem alakult így, hiszen egyikünk sem volt igazán a nyílt versengés híve. Bár ki tudja, sokszor annyira elfoglaltak a saját gondolataim, hogy olykor azt nem vettem észre, ami az orrom előtt volt. - Ennyire azért ne bízd el magad. - nem irigyeltem tőle azt, amit én is tudtam - volna -, de bosszantott, hogy nem tudtam rögtön visszaszúrni valamivel. Egyébként is most ő jött ide segítséget kérni ígéret ide vagy oda. Az egész szituáció rettentően kusza volt nekem, hogyvoltaképpen akkor feltételesen bizalmat szavazott nekem, pedig biztosra vettem, hogy majd figyelmen kívül hagyja a felhívásomat, amennyiben bajba keveredni óhajt, akkor számítson rám is. Legközelebb lehet csomót kötök a nyelvemre. De parázsló tekintetben aztán emberére akadt, mert a feltételezését nem egészen díjaztam. Alexander lehet pont olyan volt, mint ahogy azt állította, de Aria nem igazán és kellőképp nehezemre esett nem belecsimpaszkodni a medálomba, miközben épp róluk beszéltünk. - Azért nem mindhárman. De valami azt súgja, hogy neked adtak okot rá. - talán ildomos lett volna mégis némiképp elfogadni az álláspontját. Szükségszerűnek éreztem azonban korrigálni már csak amiatt is, hogy ne azonnal haragból reagáljak a feltételezésére. Tess Snyder egyszerűen csak nem ismert, de ezt nem akartam felróni neki, azonban az újabb feltételezésében csak megerősített abban, hogy rossz irányba halad. Ha így akart megnyerni magának, akkor rosszul taktikázik. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt csak általánosításnak érti vagy inkább konkrétumokkal gondolja. De ha én nem tudtam sokat más családokról, akkor ő kétlem. Hiszen pont emiatt verődtünk tavaly össze mind, mert kihagyva éreztük magunkat valami nagyobból. - Mert a te családod az? - csuklóból vágtam vissza a kérdést, szinte át sem gondolva. Az egész ötlet, hogy elinduljunk őrültségnek hatott, mégis akkora löketet adott mindez az indulatokkal, hogy az eszem már a kocsikulcson és a többin járt. A fenébe is igaza volt. Nem akartam válaszolni a megjegyzésérte, de már javában munkálkodott bennem is a kíváncsiság. Ha zsákutca is, meg kell próbálni. Pukkadj meg, Tess Snyder! Nem szórakoztam az időmmel, mindent begyűjtöttem, amire csak szükségem volt és már a kocsiban is voltam. Nem volt időm benzineskannát keresni, így amikor felvillant a műszerfal csalódott sóhajjal vettem tudomásul, hogy legalább hazafelé tankolnunk kell. De még mindig gyorsabban megjárhattuk a helyet, mint amennyire egy busszal, vagyis kettővel lehetett. Reméltem, hogy nem kell nagyon sokáig bemádkozni a kocsiba, elvégre elsősorban az ő érdeke is. De mégis úgy éreztem, hogy nem hagyhatom cserben. Nem rám vallana. - Van bármi infód arról, hogy mit keresünk pontosan? Vagy csak ez a cím. - elég jól ráláttam a GPS kijelzőt, hogy gyorsabbra is váltsak. Nem írt olyan sokat időnek, de ahhoz talán elég lesz, hogy átbeszéljük az út során az egész kiruccanást. - Nem igazán ismerem a családod. Meg igazán másokét sem, hogy következtessek mindenféle összeesküvéselméletekre. Ezt kifejtenéd? - naná, hogy kíváncsi voltam arra is, hogy épp az enyémről mégis mit gondol. De ha már boszorkánycsaládokról volt szó, akkor volt itt még valami fontosabb is. - Igazából én is éreztem mást, nem csak te. Talán igazad van és együtt kell megnéznünk azt ott. De akkor nem hagyhatjuk cserben egymást. - sandítottam egy pillanatra a lányra. Lassan kiértünk a kövezetőútról a főútra, ahol jóval nagyobb forgalomba sikerült bekapcsolódnunk. Csak reméltem, hogy nem fogunk senki ismerősbe belebotlani, aki esetleg vissza akarna minket fordítani. - Majd valamikor meg kell állnunk tankolni.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Szer. 20 Márc. 2024 - 16:19
Kay & Tess
Kihúztam magam Kay megjegyzésére, a táskában felhalmozott cucc súlya szinte pehelykönnyűnek tűnt. Bátorság. Nélküle nem sokra mentem volna az biztos, sem eddig, sem mostantól kezdve. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy hencegve eldicsekedjek a New Orleans-ban megismert banyával és homunkuluszával melyek elől Zeke-kel sürgősen kereket kellett oldanunk, de nyelvemre haraptam mielőtt még eljárt volna a szám. Épp elég vakmerőnek tűnt annyira megbízni a Llewellyn fiúban, hogy magammal vigyem Wilmingtonba. Túl közel állt a Lackwoodokhoz, a Lackwoodokon keresztül Norához, Norán keresztül Lolához... Máris újra börtönben találhattam magam és még eszközöm sem lett volna bosszút állni Kay-on.
- Nora nem az a fecsegő típus, ezt általában értékelem az emberekben, de nem vele kapcsolatban - biccentettem oldalra a fejemet, s emlékeztettem magamat, hogy semmiképp nem adhatom a tudtára, hogy Norának esze ágában sem volt az orromra kötni az erőm mibenlétét - De igen, a telekinézist gyakoroltatta velem legutóbb.
Ez igaz is volt - csupán arról nem rántottam le a leplet, hogy az az átkozott toll meg sem mozdult a boszorkány tenyerében... míg az esőidézésnél valami mégis történt. Bezzeg arról már nem volt kedve annyit karattyolni amennyit a kioktatásomkor rám zúdított.
- Teszek a szabályaikra - véstem pillantásomat Kay-éba és parázsló düh melegítette meg mellkasomat - Egyedül az ő biztonságukat és céljaikat szolgálják. Téged meg engem biztos, hogy nem, de ha erről nem akarsz tudomást venni akkor dugd csak homokba a fejed.
Nem állt szándékomban belerúgni, de haragomnak mégis csattannia kellett valamit. Az igazságtalanság, cserbenhagyottság, elhagyatottság érzete távolabb lökte tőlem a Rose Harbori boszorkányokat mint eddig bármikor. Jobban fogolynak éreztem magam Nora tanoncaként mint bármikor az elmúlt tizennyolc évben - még az elrejtett Snyder grimoire híján is. Belesűrítettem zordon elhatározásomat abba a pillantásba amit Kay felé löveltem és furcsamód várakozva kutattam a dac után amivel az erdőben az utamat állta. Bárcsak ennek a nyápicnak akkora arca lenne most Wilmingtonba menni mint ahogy beledugta az orrát az én dolgomba.
- Te pedig láthatóan nem - vágta rá egy szusszal kissé mérgelődve és legszívesebben megráztam volna a fiút vállánál fogva, de épp elégszer értünk egymáshoz a fiola tartalmának elfogyasztásakor, hogy a következő egy évre szóló testi kontaktust előre teljesítsem - Pedig talán ideje lenne elméleteket gyártanod. Egy boszorkánycsalád sem szent az eddigi tendencia alapján.
Olyan keveset tudtam a Llewellynekről, hogy arcátlanság volt ilyesmit kijelenteni, de az "aki próbálkozik akár sikerrel is járhat" szerencsejátékosi taktikájával talán eltalálhattam valami olyasmi pontot Kay-ben amitől egy kicsit ő is kényelmetlenül érzi magát a rá szabott szerepben... Legyen az bármi is...
Kérdése józanítóan csattant rajtam. Nyeltem egyet és vállat vontam. Az idő vészesen fogyott és a hazugságmentes érvek is vékonyabbá váltak amiket a meggyőzés fegyverévé kovácsolhattam.
- Csak azt tudom, hogy az eddigi tendencia alapján valami történt az erőmmel miattad. Ha neked is az enyém miatt akkor ez minden csak nem zsákutca.
Tessék, Kay Llewellyn! A titkomból adott darabka keserű volt, ám nem fukarkodhattam tovább a valódi információkkal. Magamat felfedvén kissé kényelmetlenné vált iskolatársam közelsége és türelmetlenül lestem a buszpályaudvart maga mögött rejtő erdő fái közé. Na, mi lesz már?
Kay azonban olyan gyorsan hagyott faképnél, hogy még ki sem ejthettem a "Wilmington" hosszú szótagjait. Vagy a "menj a fenébe" öt ütemét, mely jobban kikívánkozott a városka nevénél. Kay-t elnyelte a hatalmas ház és ostobán magamra maradtam hátizsákommal és az erdő neszeivel. Ez most tényleg rám csukta az ajtót? bámultam a kilincset, majd feszülten teleszívtam a tüdőm levegővel. Jó! Egyedül legalább nem kell senkivel sem beszélgetnem.
Paprikásan hátat fordítottam a boszorkányháznak, hogy arra vegyem az irányt ahonnan jöttem, tornacipő talpa az egyszerű járásnál kissé hangosabban puffant a nedves talajon. Elkényeztetett, ostoba...! Sértette az önérzetemet, hogy Kay ennyivel lerendezte a dolgot.
Lépteimet meggyorsítottam, hogy elérhessem a wilmingtoni buszt és rátértem az erdőből kivezető aszfaltútra. Karomat indulatosan fontam össze magam előtt. Átok üljön rajtad, Kay Llewellyn!
Egy autó motorja zúgott fel mögöttem és a megérzésemtől vezérelten tüntetően a másik irányba fordítottam a fejem. A jármű lelassított. Kay ujjai nem értek az ablak letekerőjéhez, de az üveg visszahúzódott az ajtóba. Megálltam és egy szívdobbanásnyi ideig farkasszemet néztem vele... majd feltéptem az ajtót és bevetettem magam az anyósülésre.
- Taposs bele! - szűrtem a fogam között míg az övet kapcsoltam és volt egy olyan érzésem, hogy a család kisvártatva hiába keresi majd a fiút meg az elkötött kocsit. Kiértünk a forgalomba és előhúztam a Lola éjjeliszekrényében talált levelet. A címzést beütöttem a telefon GPS-ébe és a műszerfalnak támasztottam a készüléket.
Nehéz lett volna elfelejteni azt a pillanatot ott az erfdőben, amikor az erőm olyan furcsa mód átragadt rá. Nem is igazán tudnám szavakba önteni, hogy pontosan ez milyen érzés volt. Talán jó, de mindenképpen szokatlan és egyfelől bizarr, hogy az ereje aktiválódása így lépett működésbe. A történtek után aztán le nem mostam magamról, hogy felelős vagyok azért, hogy mindez úgy történt, ahogy. Kotnyeles kölyöknek éreztem magam, mégsem égett az arcomon ettől szégyen. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e ennek a hírnek, de Tess Snydertől még mindig bőséges válasznak tűnt, mint elsőre számítottam rá. Ő az a fajta lány volt, aki inkább megtartott mindent magának. Néztem épp eleget az órákon, hogy ez teljesen nyilvánvalóvá váljon és noha néha igencsak vissza kellett nyúlnom az emlékeimbe, hogy megpróbáljam kikövetkeztetni a viselkedését, mert sosem rajta volt a fókusz. - Bátor elhatározás. - hümmögtem válaszképp felvont szemöldökkel, közben eszembe jutott az az üvegcse, amit összetörtünk. Azért is biztos elment valahová, épp ugyanilyen bátran. Volt valami elképesztően csábító ebben a gondolatban, de ismertem magam, mindig is vonzottak azok a helyzetek, amikor az adrenalin szabadon szárnyalhatott, mitől lett volna ez mégis más? - De akkor csak találgattok? - nekem is több információra volt ennél szükségem, de az időhúzáson kívül úgy éreztem az ilyen feltételezésekkel tudok elérni nála valamit. Olyan könnyen nem adom a bizalmam, pedig mégis itt volt és nem is olyan régen még az ablakomat dobálta kaviccsal. Sajnos nem tudtam megcáfolni azt, hogy a Lackwoodok mindig olyan titokzatosak. Én ráadásul még rosszabbul is álltam, hiába sikerült Ariával egészen új szintre jutnunk, hiszen hamar kikötöttem Alexander markában a távozása után és úgy éreztem, hogy építhetem újra vele az amúgy is törékeny kártyavárat. - Látom megfogadtad. - némi maró hangszín is társult a megjegyzésemhez, de szánt szándékkal volt ez a megjegyzésem ironikus, különben nem állt volna itt előttem. Akkor most épp folytatta a lázadását? Nem ismertem annyira a családját, noha innen nem olyan messze laktak. Nem tudtam jóformán semmit, de azt igen, hogy mi mind lázadók voltunk a magunk módján, különben nem tömörültünk volna bele abba az átokverte "kovenbe". - Te aztán otthon vagy az ilyen összeesküvés-elméletekben. - minden infó eljutott hozzám, még arra sem panaszkodhattam volna, hogy nem válaszol a kérdéseimre elég kimerítően. Mégis annyira őrültnek hangzott az egész, annyira most azonnal akart elindulni, hogy nem tudtam eldönteni, ez tényleg ekkora tabu vagy csak ú fújja fel? Fontos volt neki, ez egyértelmű volt, mégis csak őt meg esetleg a családját érintette. Mégis engem akart magával vinni, nem a bátyját. Észre sem vettem, hogy a gondolataim súlya mennyire eltűnődő ráncokat gyűrt a homlokomra, amíg nem jöttem rá, hogy nálam a labda, a következő passz és épp rám vár. Szívesen megkérdeztem volna tőle, mennyire van nagy bajban, hogy ennyire kétségbeesett. Mert most ezzel elártulta magát, én sem most jöttem le a falvédőről. Mégis csak széttártam a kezeimet, én nem készültem se hátizsákkal se mással. - Ez kész őrültségnek hanzik, legalább olyannak mint a feltámasztás. Mit vársz tőlem, hogy segítsek? Mi van ha az egész egyszerűen egy orbitális zsákutca és csak megint bajba kerülünk? - na nem a vészcsengő szólalt meg bennem, hanem a tanácstalanság. Úgy éreztem, hogy nincs rendesen megtervezve, csak az odaút, esetleg a vissza. De mi van, ha nem tetszene egyikünknek sem az, ami vár ott? Egyáltalán hol van pontosan az az ott meg mégis mi? - Felejtsd el, vesszőfutás az idővel. - felötlött egy őrült gondolat a fejemben és sehogy sem tudtam elhessegetni. Miért akartam én mégis segíteni neki? Kész őrültség volt, mégis sarkon fordultam és mindenféle egyéb válasz nélkül gyorsra vettem a lépteimet. Kellett a kocsikulcs, ami az ajtó mellett volt a fogasra akasztva. Enide ki fog nyírni, de vállalom. Gyors akartam lenni, így csak a kulcsot nyúltam le, miközben még annyi üzit sem hagytam senkinek, hogy hová megyek. Aztán már robogtam is a furgonhoz, hogy bepattanjak és indítsam is. Még mindig őrültségnek tűnt az egész, de most már engem is komolyan érdekelt, mi a franc nem kerek ebben a szituban. Senki nem tud semmit vagy senki nem mond semmit, nem mindegy. Mire legurult a kocsi a platóról, már Tess sem volt ott, ahol az imént, hiába nyújtózkodtam annyira a kormány mögött. A gázra tapostam, ahogy kiszúrtam odébb sétálni, szándékomban állt mellé gurulni a járgánnyal. Kicsit csaltam, mert nem kézzel tekertem le az ablakot, hanem az erőmmel. - Na mi lesz, beszállsz végre? - szóltam ki neki. A buszpályaudvar még egy kicsit messze volt ide, mint hogy az időt vesztegessük.
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Kedd 27 Feb. 2024 - 18:51
Kay & Tess
Kay intenzív félbeszakítására rántottam egyet hátizsákom pántján, mely már baromi kényelmetlenül húzta a vállamat a hosszas ácsorgás - meg kavicsdobálás - közben és úgy igyekeztem magamra ölteni a ragadozók hidegvérét ahogy néhány alakváltónak kijárt a vadászok taktikusságából. A fiúból sütött a vibráló feszültség és szenvedélyesen tudni szerette volna, hogy hasonló vagyok-e hozzá. Habár Nora egy árva szót sem tudott kinyögni arról, hogy pontosan mi is az aktív erőm, semmiben sem éreztem magam hasonlatosnak Kay Llewellynhez. Ezt azonban neki nem kellett tudnia.
- Igen - válaszoltam lazán és a hazugság hologramként vetített valami hihetőt, melyet tudtommal Kay nagyon is hallani akart - Azt mondja valószínűleg így van. Vagy talán csak azért, mert te álltál ott amikor megittam a bájitalt és a varázslat valamit keresett amit lemásolhatott. Mindenesetre ma utánajárok.
Hagytam, hogy a szavak izgassák amúgy is borzolt agytekervényeit és nem engedtem meg magamnak azt a könnyebbséget, hogy átható és kérdő tekintetétől valamerre más merre vonjam sajátomat. Majd utólag azt mondom tévedtem. Sőt. Hogy Nora tévedett.
A boszorkány felszisszent és elégedetten pipáltam ki előre megírt mentális listám egyik elemét. Ava felhozása úgy tűnt maga volt az adu a Llewellyn fiúval szemben és Zeke óta tudtam, jobb ha az ember a gyengeségeit úgy takargatja mint a leprát, mert mások úgyis visszaélnek vele és felhasználják ellene.
- Erőnkről - helyesbítettem kioktatóan - És semmit. Ahogy láthatóan te sem a sajátodról, szóval most elmegyünk és kiderítjük, ha már a Lackwoodoknak szokásukban áll hallgatni a fontos részletekről.
Sürgetett az idő. Nora nem ok nélkül fenyegetett meg, hogy tartsam magam távol Kay-től. abban viszont bármiben fogadtam volna, hogy a tiltás épp úgy felhergeli majd sorstársamat ahogy az én már éppen kialvóban lévő parazsamra olajat öntött vele.
- Nora azt kéri, hogy tartsam magam távol tőled. Rossz hatással vagy rám - hecceltem hűvös tárgyilagosságommal - Szóval most kell elmennünk Wilmingtonba mielőtt kitalálja, hogy valami pecsétet rak a házunk ajtajára amitől se ki, se be még a lélek sem - böktem hüvelykujjammal a vállam fölött a Tucker-Snyder ház irányába, mely nem messze feküdt a Llewellyn birtoktól.
Kay a megfelelő kérdéseket tette fel, de mégsem eléggé. Még egyet rántottam a táskán és lábfejemet a menetirány felé fordítottam jelezve, hogy eljött az indulás ideje. - Tegnap óta és igen, tudom a járatokat, de ez most nem fontos - sepertem le a felesleges kérdéseket és áthatóan pillantásába fúrtam az enyémet - Lola elutazott. Nora nem tud róla. Ez az utolsó esély, hogy megtudjam amit akarok. Lehet, hogy utána örökre becsuknak.
Na? Mi lesz már? kérdezte tekintetem és fejemmel a buszpályaudvar felé biccentettem.
Elkövettem azt a hibát, hogy zavaromban nem kapcsoltam épp elég hamar, de valami rohadt bénán festhettem ott az ablakban a rögtönzött reakciómmal. De arra végképp nem számítottam, hogy majd Tess Snyder épp a házunk előtt fog engem keresni. Én mondtam neki. Nem egyszer suhant át a fejemen, amíg összeszedtem magam, végre nem csak ott csápoltam mint egy retardált, hanem magamra aggattam a göncöm, kabátot, cipőt és már robogtam is le. Azért mégsem papucsban fogok kicsattogni, ha már tiszteletét tette nálunk, amúgy is nagy sár volt az esős éjszaka után nagyjából mindenhol. De miért siettem ennyire? Baromira érdekelt, hogy mit akar, abban biztos voltam, nem a matekversenyt akarja megvitatni velem. Sosem tette, miért most kezdené ezt el? Millió gondolat futott végig a fejemen, megpróbáltam felmérni a szitut, mégis mit akar mondani, de arra jutottam folyamatosan, hogy semmi jóval nem fog kecsegtetni. Ő nem az a barátkozós fajta volt, pedig mióta egy levegőt szívtunk nem csak az órákon, de a felkészüléseknél is. Ő márpedig alapos volt, annyi szent. Megeresztettem egy grimaszt, ahogy azzal fogadott, " Neked is szia, Kay Llewellyn." A múltkori után kifejezetten meglepett a tény, hogy próbált emberi hangnemet megütni. Bár mi olyat sosem szoktunk. A rossz érzésemet egyre közelebb hozta, így gondoltam elébe megyek a dolognak és meggyanusítom - rákérdezek. A válasza azonban felért egy gyomrossal is, mert nem csak magáról szólt, engem is bele akart keverni. Neked semmi sem szent, Tess Snyder? - Na álljunk meg egy szóra. - engem azonban nem kellett félteni, nem az a fajta voltam, aki csak úgy földhöz vágta magát, mert egy lány hozzászólt. - Ha működött az erőd... az is kiderült, hogy azt tudod-e amit én? - ez nekem igenis fontos volt. Akaratlanul is belekevert a saját ügyébe és nekem nem csak fura volt az a szituáció, de olyan deja vu bizsergésem is volt tőle, hogy az agyam eldobtam. De még mindig nem tetszett, hogy Avával is előhozakodott, ha azt gondolja, hogy ezzel megnyer magának, akkor téved. - Mi lenne, ha Aván túllépnénk? - sziszegtem bosszúsan. Nem akartam ugyanabba az örvénybe visszakeveredni, mint a múltkor. Mint amikor Lyssel berúgtunk és őszintén kifakadtam. Tiszta lapot akartam. De ha azzal akart megnyerni magának, hogy voltak sejtései az én erőmről, akkor tévedett. - Mégis mit tudsz te az én erőmről? Megérezted, na és? - arról persze mélyen kussoltam, hogy azért elég rendesen éreztem, ahogy az enyém összekapcsolódik az övével, ezt kár is lett volna tagadnom. Vajon mit vont le? Hogy mennyire harmatgyenge lehetek? Hallgatásba burkolóztam, ahogy átrágtam a szavait. Abban igaza volt, hogy én ajánlottam fel az egészet. És tényleg nem akartam még egy ilyen szituációt, mint Ava... Egyszerűen nem tudtam mitévő legyek, hogy ez az egész most rajtam áll. Közben pedig tényleg lett volna dolgom, nem csak megintegettem neki. Vajon mennyire nyír ki Enide ha lelépnék? Vagy az egész család. De minimum az anyám azok után, hogy sokkoltam a versennyel. Ez az időszak már úgy fest az őszinteségé volt, bármennyire is volt fájó. - Hány napja tervezgeted? Lefogadom tudod az összes járatot oda és vissza. Mi van akkor, ha hajnalig nem érsz vissza? - engem érdekelt ez az opció is. Akkor vajon milyen kifogással áll elő? Nem tudom mesélt-e Lolának a múltkori fiolás incidensünkről, de valami azt súgta, hogy lehet nálam keresnék először. - Remélem tudod, hogy oltári nagy hülyeséget készülsz csinálni és azt is, hogy lehet egyszerűbb lenne más segítséggel. Nora Lackwood mit szól ehhez?
"Dreams are interesting, but everything important happens when you're awake."
Play by :
Timothée Chalamet
༄ ༄ ༄ :
User :
kaynemar
Kedd 9 Jan. 2024 - 11:47
Kay & Tess
Az ajkamat rágva lesütöttem a szememet amikor a körvonalazódó Kay valószínűleg, vagy remélhetőleg csak félmeztelenül jelent meg az ablakkeret túlfelén, de zavaromat leküzdve mindent megtettem, hogy eljusson hozzá az üzenet: le kell jönnie. Azért annyi ész biztos szorult a borzas haj alatt rejlő koponyába, hogy nem gondolhatta, hogy majd visszaint és mindketten megindulunk a szélrózsa ellentétes irányába, mintha csak jól végeztük volna dolgunkat, de... a fiúknál sosem lehetett tudni.
Nem érek rá - formálta a szája a négy szótagot, mire eltorzult arccal összefontam magam előtt karjaimat és megráztam a fejem. Minek van a tudományos csapatban ha ennyi esze van?, fortyogtam magamban és máris annak átokképét küldtem felé, hogy ha egyszer megtalálja elhagyott ruhadarabjait, hát mocsári varangyokat talál benne. Errefelé amúgy is lehetett belőle egy pár...
Eltűnt az üveg mögött és bosszúsan lestem a többi ablakot Kay után kutatva. Már éppen idejét láttam, hogy rászánjam magam a bejárati ajtón való kopogásra, mikor az kivágódott és a nyílásban a fiú tűnt fel.
- Neked is szia, Kay Llewellyn - köszöntöttem hűvösen, de ezúttal el kellett engednem ragaszkodásomat a formaságokhoz. Nem mintha ő és én valaha is akár egy szót is normális hangnemben vagy prezentálható stílusban váltottunk volna. Amúgy is... szükségem volt a segítségére, így inkább ráharaptam nyelemre és álltam, hogy jelenléte megérkeztével szinte cunamiként terít be. Lopva a válla mögé lestem, hogy követi-e bárki a szabadba, vagy esetleg felbukkan-e egy kíváncsi szempár az ablakokban, de végül visszatértem Kay-hez. Ezúttal hiányzott belőle a mágia erőteljes pulzálása.
- De igen és azért jöttem, hogy magammal vigyelek - közöltem köntörfalazás nélkül - Wilmingtonba megyek, hogy megkeressem a régi családi házunkat. A múltkori kis trükk működött. Feloldotta az aktív erőmet. Most már csak az a kérdés, hogy ki és miért kötötte meg. Lola hajnalban érkezik vissza a nyaralásból. Igen, mielőtt megkérdeznéd, neked is van hasznod mindebben. Azt kérted, hogy ne csináljak semmit ami gondot okozhat, de vagy velem jössz vagy egyedül csinálom meg és akkor vállalnod kell, hogy rajtam épp annyira nem tudtál segíteni ahogy Aván. Az is lehet, hogy a te aktív erődnek is hasznos lesz a tanulmányút. A pályaudvarról negyven perc múlva indul a Wilmingtoni busz.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy valamit a pólója nyaka alá rejtett, így lesiklott oda tekintetem, de végül vissza is vándorolt tekintetéhez. Lehet, hogy csak a varangyos békák voltak.