watching the stars and our movies; the moon, this place, our memories
Mindent értettem Finch érintése, szavai és tekintete mögött, éppen ezért hiába a megnyugtató simítás, a gyomrom helyén növesztett görcs inkább megnőtt, mintsem bármennyit is csökkent volna. Én sem értettem, mit jelent pontosan számára, ami történt, de nem tudtam nem aggódni a következmények miatt. Ennek ellenére nem forszíroztam a témát; értettem, hogy egyelőre nincsenek válaszai és nem is ezzel akarta eltölteni az időt.
Miután egy kicsit hidratáltuk magunkat, egyébként is átvette a kérdezőbiztos szerepét és én értőn mosolyogtam a szavain. Manapság már nekem is nehezemre esett elképzelnem, hogy Rose Harbor egykoron a maga színességével is képes volt viszonylag szürke maradni.
– Vannak változások, amiket én sem változtatnék vissza semmi pénzért – vontam magamhoz a kezemet finoman szorongató kézfejét, hogy csókot leheljek a bőrére. Ha választanom kellett volna Rose Harbor, az unalmas kisváros Finch nélkül és Rose Harbor, a puskaporos hordó Finch-csel között, gondolkodás nélkül voksoltam volna utóbbira.
Kénytelen voltam megosztani vele az öccse kis kalandját is – ami cseppet sem olyan kaland volt, amire Finch bátyjaként büszke lehetett volna –, és halkan elnevettem magam az egyébként nagyon is érthető visszakérdezésén.
– Meglepő módon ép bőrrel megúszta. Talán jó napja volt a parancsnoknak... Azt nem hiszem, hogy a kiskutya-szemek rá hatással lennének – ingattam meg a fejem kétkedve. Attól inkább csak az égett szőrcsomók felé billent volna a mérleg.
A gyerekek hogylétével kapcsolatos válaszomat igyekeztem tömörre fogni, pont azért, hogy ne savanyítsa meg a hangulatot, de talán már ezzel is többet árultam el a kelleténél. Épp egy halk, lemondó sóhajnak fogtam volna neki, amikor Finch megszólalt, és én egyszeriben a lélegzésről is megfeledkeztem, nem csak a sóhajról. Tekintetem a vonásain ragadt, szemeim a kék íriszeket kutatták, mintha azokba lett volna írva megfejtésként a teljes történet, és egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy most először avatott be életének abba a részébe, amiről még soha nem mesélt.
– Remélem, egyszer majd megismerem ennek a tinédzsernek a teljes történetét – szólaltam meg néhány percnyi hallgatás után szelíd kíváncsisággal. Elijesztenie nem sikerült, ahogy arra sem tudott rávenni, hogy esetleg más szemmel nézzek rá, ellenben még annál is égetőbben kezdett foglalkoztatni, ki volt ő és hogyan jutott ide, mint eddig.
Azt azonban nem kellett kimondania, hogy ennek nincs itt sem a helye, sem az ideje ebben a pillanatban. Tettre készen szakítottam meg a pillanatot, de csak azért, hogy félresöpörjek mindent az itt és moston és rajtunk kívül. Mosolyom gondtalanná vált, amiért partner volt ebben, és amint közös erővel visszaadtuk rám a bikinit és ő is visszavette magára a fürdőnadrágot, már mentünk is úgy, ahogy voltunk, papucs és törölköző nélkül.
A homok égette a talpunkat, a nap pedig a bőrünket, ezzel biztosítva minket arról, hogy a törölköző hiányát egy pillanatra sem fogjuk megérezni. Finch mondjuk tett róla, hogy a nap forróságát se érezzem sokáig a bőrömön: még rá sem csodálkoztam a paradicsomi látképre, mikor már a hűvösnek ható hullámok közé birkózva találtam magam. Vidám nevetéssel viszonoztam a kedvességet, belefordítva őt is a vízbe, elindítva a játékos oda-visszát, aminek a végén már mindenünk csupa víz volt, a szemünket csípte a só és a sok nevetéstől bizony a számban is éreztem a jellegzetes sós ízt. Míg Finch kihúzta magát a partra, én a sekély, langymeleg vízben lebegve futtattam végig a szemem a valószerűtlenül szép környezetünkön.
– Csakugyan a paradicsomba hoztál – fordultam Finch felé, tekintetemmel ezúttal az ő alakját szívva magamba és égetve a képet az emlékeim közé. Haja nedvesen simult hátra, testén meg-megcsillant néhány kósza vízcsepp a napfényben, szemeiben pedig pontosan az a szikrázó kékség tükröződött, ami a szigetet is körbevette. Valószerűtlenül szép. Ha lett volna nálam ecset, paletta, festék és vászon, egészen biztosan azonnal megfestettem volna ezt a képet. – A vonzás törvénye végül mégis győzedelmeskedett – tettem hozzá, mosolyom pedig ellágyult az emlékek és érzelmek ereje alatt.
Nem múló érdeklődéssel hallgattam a felvázolt tevékenységeket, amikből válogatni lehetett. Amikor először tett célzást a sziget eldugottabb helyeire, még nem gyanakodtam, de amikor már harmadjára jöttek elő hasonló utalások – ekkor épp magának a tengerpartnak egy alig látogatott szakasza képében –, már nem tudtam nem nevetni. Persze vidámság ide vagy oda, tekintetemben huncut érdeklődés csillant és minden egyes ilyen alkalommal közelebb is húztam magam hozzá. A végső összefoglalónál már mellette feküdtem a hátamon, könyökeimmel a hullámoktól iszapos homokban támaszkodva meg, míg a víz a lábaimat nyaldosta.
– Attól félsz, hogy én is lealjasodom és helyettem is szégyellned kell majd magad? – nevettem el magam. Úgy sejtettem, sokkal inkább engem félt a többi lealjasodott alaktól, de nem hagytam volna ki a lehetőséget, hogy húzzam egy kicsit az agyát.
– Miféle meglepetés? – fordultam aztán az oldalamra mosolyogva, kíváncsian csillogó szemekkel, mintha nem tudtam volna, a meglepetés alapvető jelentését.
Cseppet sem volt nehéz döntés egyébként, hogy késő délutánig el se mozduljunk a partról. Úsztunk, játszottunk, napoztunk, aztán kezdtük az egészet elölről; szebbnél szebb kagylókat találtunk a homokban, gyönyörű halrajokat fedeztünk fel a kristálytiszta vízben, elvesztünk egymás ölelésében, csókjában és tekintetében, és én csakugyan elhittem, hogy a paradicsomban vagyok. Csak azért tértünk vissza a bungalóba, hogy az esti programot egy alkonyati sétával tudjuk majd indítani a parton és addig is lemossuk magunkról a homokot és a sót. A közös zuhany persze ahhoz vezetett, hogy valóra váltsunk egy izgalmas pontot Finch listájáról a vízsugár alatt, és nekem eszemben sem volt panaszkodni emiatt.
– Remélem, vacsora után már átköltözteted a dolgaidat ebbe a házba – jegyeztem meg mosolyogva, ahogy ujjaimat az övéibe kulcsoltam. A könnyű papucsot a másik kezemben lóbáltam, ahogy végigsétáltunk a parton, néha meg-megállva, megcsodálva, ahogy a lemenő nap a narancs, a vörös, a rózsaszín és a lila árnyalataiba öltöztette a horizontot és az óceán felszínét. Karommal átfontam Finch derekát, fejemet a vállának döntve mosolyodtam el, és bár ismét szívesen kinyúltam volna egy ecsettel egy festővászon felé, semmi pénzért nem cseréltem volna el ezt a pillanatot vele. Felemeltem a fejem, szabad kezemmel az arcára simítottam és magamhoz vontam.
– Köszönöm – suttogtam az ajkaira szerelemmel és hálával telve, mielőtt csókkal édesítettem volna meg a paradicsomi pillanatot. Ha ő nincs, sosem engedem ezt meg magamnak. Ha ő nincs, sosem akarta volna senki, hogy megengedjem ezt magamnak. Ha ő nincs, ez a pillanat sem lenne ugyanolyan.
A napkorong már szinte teljesen alábukott a horizonton, amikor megérkeztünk a bárhoz. Nagyon igyekeztem nem orrabukni a lépcsőkön, amikor megpillantottam a nekünk háttal tevékenykedő pultoslány rasztafonatait, de ahogy leereszkedtem az egyik székként szolgáló farönkre, elhessegettem magam elől a kényszerképzeteimet. Finchre bíztam a döntést a megbeszélt aperitifet illetően, hiszen ő volt a szakértője a helyi autentikus választásoknak.
Azt csak remélni tudtam, hogy hamar kitöltődik majd az ital és én gyorsan lehajthatom, mert a felénk forduló pultoslány viselkedése zavarbaejtően árulkodó volt. A tekintete majdnem átsiklott rajtam, hogy sokatmondó mosollyal állapodjon meg Finchen, de aztán egy pillanat alatt visszakapta rám a szemeit. A mosolya lehervadt, szemeibe pedig kendőzetlen és szurkálódó kíváncsiság költözött, amivel szinte felnyársalta minden egyes a pult felett kilátszó porcikámat.
– Finch! – Nehéz volt megfejteni, hogy az egyértelmű ignorálás másik jele volt-e, amikor kérdés nélkül két poharat vett elő és újabb kérdés nélkül töltötte meg őket egy bizonyos üvegből. Úgy sejtettem, igen, és éreztem a szálkát a körmöm alá ékelődni, bár a folytatásra még így sem voltam felkészülve. – Mégis maradt benned kurázsi! Azt hittem, holnap reggelig fel sem kelsz az ágyból azok után, amilyen állapotban tegnap otthagytalak.
FIGYELD A TENGERT, ÉS LÁTNI FOGSZ. SZÓSZÁM: 908 ZENE:ONE DAY
Lola ujjai újra és újra megtalálták arcomat, puha ujjbegyeit sérthette tegnapi borostám, de nem tudtam volna lemondani érintéséről. Mintha tudtával vagy tudta nélkül, de egyenesen belsőmig ért volna el így és nem tudtam nem arra gondolni, hogy milyen ösztönösség ez valakitől kinek ajándéka mások meggyógyítása. Farkasom számára elég volt puszta jelenléte ahhoz, hogy siralmas állapotát máris rózsásabbá varázsolja.
Reméltem, hogy kérdése mögött egy újabb, enyhítő mondat érkezik, de így csupán megült a közénk eresztett súly a levegőben, ahogy robogó vonat hagyja el véletlenül legutolsó szerelvényét. Torkomból mély, töprengő hümmögés tört elő, ezzel kívántam időt nyerni a válaszadáshoz. Gerincem mentén rég elfeledett emlék kúszott fel nyakszirtemig, éles karmaival megtámaszkodott a gerinctüskéken és méregtől csöpögő agyarait végül vállamba mélyesztette: Csak azért jövök Rose Harborba, hogy megtanuljam kezelni a farkast. Elmegyek amint ez sikerült. A napi mantra megannyi hónapon át. Éjjel. Nappal. Munkában. A bárpultnál. A farkas bőrében. Emberi bőrömben.
- Még nem tudjuk pontosan, hogy ez mit is jelent - mosolyogtam rá és az emlékezés dögevője szétrobbant gerincem mentén. Most rajtam volt a sor, hogy a boszorkány arcát megérintve szeretetteljesen végighúzzam kézfejemet kimelegedett orcáján. Ne aggódj miattam, Lola. Lelki szemeim előtt megjelent Jenice szárított sisakvirággal teli marka.
A legurított víz elmosta a nyugtalanságot és a gondokat hátrahagyva kezembe vettem Lola törékeny ujjait és meg-megszorítottam a válaszok elhangzása közben. Megkönnyebbülten lélegeztem fel. Nikko-nak meghagytam, hogy a távollétemben úgy vigyázzon a nőre mintha a saját életéért felelne. Megeskettem és egyúttal a hajómat is rábíztam ami épsége szinte érdektelenné vált annak tudatában, hogy Lolát egy eltűnésekkel és indulatokkal megbolondított városban hagyom. Egyedül. - Nem tudom milyen volt a város amikor csendes és unalmas volt - húztam el a számat egy csipetnyi hitetlenséggel - Akkor még nem éltem itt...
Már az eltűnések előtt is puskaporos hordó volt a seggem alatt. A farkas minden nap a kanócát rágta.
A következő kérdésemre kapott felelet után csupán néhány másodperccel tértem magamhoz, homlokom elfelhősödött, megráztam fejemet.
- Ashával? - kérdeztem vissza hátha Lola a szájához kap és helyesbíti az információt - Maradt még valami az öcsémből? - kerekedett el a képem - Égett szőrcsomók?
Ajkamat lebiggyesztettem és próbáltam magam elé képzelni a hajóra esetlenül felkapaszkodó Nikko-t és a lehetséges észszerű indokot amiért megpróbált betörni - mert ó, nagyon is be akart törni, ehhez kétség sem fért -, de még két hét gondolkozással töltött hajózás sem kölcsönzött annyi fantáziát, hogy kiszínezzem a történetet.
Aggódva lestem a mozdulatot amivel Lola megdörzsölte az arcát és elkaptam ujjait mielőtt a gyötrő mozdulattal vörösre színezhette volna amúgy egészséges színben tündöklő bőrét. Az elém tartott tükörből ijesztő alakok néztek vissza rám: anyám hasonló mozdulattal temette tenyerébe arcát amikor közöltem, hogy nem élek az egyetemi ösztöndíj lehetőségével és egy katamaránon fogok dolgozni. Ugyanígy mutatott amikor könnycseppek nélkül gyalogoltam végig zsákba gyömöszölt életemmel a mólón. Kifejezetten örültem, hogy elutaztam. Míg ők a nagyapámmal úgy áldozták nekem az életemet ahogy Lola áldozta nevelt gyerekeinek.
- Egyszer ismertem egy nagyon önző tinédzsert aki nagyon szerette az édesanyját és sosem ejtett egy könnycseppet sem amikor elbúcsúzott tőle. Pedig az... tizenhat évre történt - szelíd mosollyal bíztam abban, hogy ha felkínálok egy szeletet saját sosem leleplezett oldalamból (a sötétebbikből), akkor hátha elsöpörhetem a megbántottság felhőit. Hálás voltam amiért ez idáig sikerült jótékony homályban tartanom múltam kevésbé csinos oldalát. Wilmingtoni kirándulásunk után tudtam, hogy Lola szeméből örökre kiveszne az a csillogás amivel rám tekint.
Ez a szempár azonban még pont ilyen csillogással talált meg amikor harcias elhatározással letette az éjjeliszekrényre az üres poharat. Értőn bólogattam és biztatóan megsimítottam vállát. - Ez egy nagyon jó terv - kacsintottam egyet - Mindjárt segítek is benne.
Lekötelezett azzal, hogy a városkát ezzel lehúzta a térképről és az itt és most erejével elsöpört mindent mi nem illett ide. A kezébe adtam a bikinit és ha kellett akkor szolgálatkészen megkötöttem hátán a pántját.
- Pontosan így fogunk tenni - nyomtam csókot nyakszirtjére. Teljesen felesleges volt papucsot vagy törölközőt magunkkal cipelnünk. A homok forróságától talpunkat kapkodva szaladtunk a habokig és nem adtam időt arra, hogy megszokja a hűsnek ható hullámokat, derekánál fogva rögtön a vízbe rántottam. A tenger szinte áttetszőn ölelte körbe testünket és arra gondoltam amikor legutoljára fürödtünk együtt a természetben. Ott a meleg-vizes tavacskában. Kellő mennyiségű kötelező fröcskölés és játékos birkózás után hagytam, hogy Lola békében is kiélvezze a paradicsomi partot és szusszanva kihúztam magam a nedves homokra úgy, hogy a nyaldosó hullámok még vádlimat csiklandozzák. Tenyeremmel beárnyékoltam szememet. - Nem tudod hányszor képzeltelek már el így - húzódott félmosolyra a szám - Csak egy évet kellett várnom rá, sokkal többnek érződött tavaly nyáron.
Mikor először vacsoráztunk együtt a Whānaun és kifuttattam a vitorlást, a nő fedélzeten hagyott ezüstös lábnyomai örökké az emlékezetembe vésődtek. Évődve gondoltam utána minden éjjel arra, hogy kiérdemlem azt a kegyet, hogy engedje, hogy elhozzam magammal egy ilyen partra. Akkor is évődtem amikor hosszú hónapok után a lábnyomok képe megfakult emlékezetemben.
Éppen ezért nem akartam, hogy úgy érezze, itt a hajósok világához kell igazodnia és el kell felednie a maga világát. Röviden felvázoltam minden elképzelhető tevékenységet amivel az ember elütheti a szigeten az idejét (igen, a forróbb tevékenységeket is), közben ujjaimmal néhány egyszerű halat rajzoltam a homokba. Bőrömről hamar leszáradtak a vízcseppek és csak a só maradt emlékükből.
- ...mert holnap reggel fut ki a RORC mezőnye és három nap múlva érnek vissza ha nem lesznek lomhák, aztán akkor az eredményhirdetés utáni "beach barbecue"-n mindenki úgy aljasodik le ahogy nem szégyelli - nevetve legyintettem - De mi pont ezért hagyjuk itt ezt a sleppet. Holnap estére van számodra egy meglepetésem a sziget túloldalán. Nem, nem volt az eddig felsoroltak között.
watching the stars and our movies; the moon, this place, our memories
Ha belém is költözött valamiféle rossz érzés Finch kijelentésétől Fletcher Smithersszel kapcsolatban, azonnal megfeledkeztem róla, amikor a viccemre azzal a leplezetlenül őszinte és közben mégis selyempapírba csomagolt mondattal felelt. Jóízűen nevettem fel, ujjaim álmodozón fúrták magukat tincsei közé, orommal pedig szelídülő mosollyal simítottam meg az arcát.
– Arra azért ne vegyél mérget – mormoltam a bőrére, amikor azt mondta, seperc alatt lecserélném. Ez a kifejezés az értelmező szótárban a "lehetetlen" szócska mellett szerepelt. Hagytam, hogy pillantása megtalálja az enyémet és szemeim örömtelien csillantak meg. Még mindig nem értettem, hogyan láthat engem kincsnek, de nem most volt itt az ideje, hogy megkérdőjelezzem.
– Igenis, kapitány... – súgtam nyaka érzékeny bőrére, mielőtt kisajátítottam volna azt a csókjaimmal, amit hamarosan még több és még forróbb érintés követett az ajkán, és bőrének minden felületén, amit csak el tudtam érni és fel tudtam fedni.
***
Tapasztalat híján nem tudtam volna megmondani, mikor kellett (volna) eljönnie annak a pontnak, amikor az úgynevezett mézes hetek véget érnek egy kapcsolatban. Amikor a nagyon rózsaszín felhő oszladozni kezd, a kedélyek pedig lenyugszanak. Finch előtt ezt egészen biztosan rövidebb időszakra tippeltem volna, de most... most azt sem tudtam volna megmondani, az-e a normális, ami velünk történik, vagy már kicsúsztunk az átlagidőből, csak valamiért nekünk nem volt elég. Őrültségnek is hathatott volna, hogy szerelmes tinédzserekként viselkedünk és lángolunk ilyen intenzitással egymásért, de ha ez az is volt, hát én szerettem őrült lenni.
Nagyon szerettem.
Talán ez az őrültség vette el annyira az eszemet is; amikor megválaszolta a kérdésemet, csak épp cseppet sem úgy, ahogy arra számítottam, néhány pillanatig értetlenül bámultam rá, de aztán hirtelen megértettem, mennyire nem volt egyértelmű a kérdésem. Meg az időzítése.
– Finch! – legyintettem meg a vállát egy szeretetteljes, inkább simításnak ható érintéssel, miközben kitört belőlem a nevetés. Ajkamat az ő pimaszul mosolygó ajkára szorítottam, mielőtt ismét felemeltem volna a fejem, hogy arcom a tenyeremben megtámasztva nézzek rá amolyan tudod, mire gondoltam tekintettel.
Az arcom aztán el is komorult, az övével együtt. Őszinte együttérzéssel és sajnálattal figyeltem megkeményedő vonásait, hallgatva a vallomást, amitől összefacsarodott a szívem.
– Finch... – sóhajtottam gondterhelten, tenyeremmel úgy simítva végig vállát és karját, mintha azzal könnyíthettem volna a helyzetén. Az egész olyan volt, mintha az új élete, az új énje összeférhetetlen lett volna a régi énjével; azzal, aki a szíve mélyén mindig is volt. A nyílt vizeket meghódító hajóssal. Nem akartam, hogy választania kelljen, nem akartam, hogy bármelyik oldalát is el kelljen nyomnia a másik miatt.
Aztán még ő próbált vigaszt nyújtani számomra, mire szomorkás mosollyal simítottam szabad kezemet az arcára.
– És neked elég lesz az, ami így marad...? – kérdeztem lágy hangon. Tudtam, hogy nem kell véglegesen búcsút intenie a tengernek, hiszen a Whānauval bármikor kihajózhat, de ha a nyílt vízen csak ilyen kínkeservesen tud átvergődni a farkasával, akkor... nem tudom, van-e megoldás. Nem tudom, szüksége van-e megoldásra.
Figyeltem, ahogy felkel, és magam is kissé feljebb küzdöttem magam az ágyon, magamra húzva a vékony, fehér takarót, tekintetemmel követve minden mozdulatát. Megköszöntem és fel is hajtottam a nagy pohár vizet, aztán majdnem elnevettem magam, amikor olyan feszült figyelemmel ült le az ágy szélére és szegezte nekem a kérdését, mintha bármi is múlt volna ezen.
– Most már sokkal jobban – loptam el az előző szavakat a szájából somolyogva, és már érkezett is a következő kérdés.
– Nem történt semmi érdekes. A város kivételesen csendes és unalmas mostanában, mint régen is volt – feleltem és egy vállvonással igyekeztem eltüntetni magamból a szokatlanság okozta feszültséget. Nem akartam arra gondolni, hogy ez talán valamiféle vihar előtti csend. Aztán a gondolat magva el is tűnt, mert újabb kérdést szegezett nekem, mint valami sorozatvető, és ezen halkan elnevettem magam... aztán egy kicsit elhúztam a számat.
– Találkoztam vele, mielőtt elindultam, és elmondta, hogy sikerült majdnem összeakasztania a bajszát a partiőrség parancsnokával. – Kellemetlenül borzongtam meg a nő említésére; a parancsnok hozzám hasonlóan boszorkány volt, de nem is állhatott volna távolabb tőlem. Nem csak mentalitásban, hanem abban sem, hogy a mágia olyan erősen lengte körbe, amit nem is tartottam lehetségesnek. – Semmi következménye nem lett, csak sikerült félreérthető szituációba kevernie magát. A parancsnok nem tudta, ki ő, és azt hitte, fel akarja törni a Whānaut.
A sortűz újabb lövése dörrent, ám a mosolyom ezúttal is elhalványult kissé, megtűzve egy sóhajjal.
– Nem szívesen mondom ki, de Tess szerintem kifejezetten örült, hogy elutazom. Heath pedig... Heath – dörzsöltem meg fél kézzel az arcomat. Az unokaöcsém rosszul titkolta – vagyis inkább meg sem próbálta titkolni –, hogy a ráragasztott mágiától való távolságtartásom nála elharapódzott és kiterjedt az egész természetfelettire, ezért nem szívlelte különösebben a kapcsolatunk tényét. Az ő szemében Finch nem volt több, nem lehetett több egy vérfarkasnál a sok közül, ezért egyértelműen megvetette a választásomat, amivel cseppet sem könnyítette meg akár az életemet, akár a helyzetünket.
A keserű szájíz már-már visszavonhatatlanul igyekezett beenni magát az iménti lebegésszerű boldogság helyére, épp ezért határozottan megráztam a fejem.
– Nem akarok most Rose Harborra gondolni – jelentettem ki hirtelen jött határozottsággal. Felültem az ágyban és letettem a poharam. – Ezeket a napokat csak magunknak akarom. Kettőnknek. Rose Harbor, boszorkányok, farkasok, minden nélkül – néztem a tiszta kék íriszekbe esdeklőn. Nem tudhattam, mennyire tévúton voltam, amikor azt feltételeztem, itt majd minden ilyesmit a hátunk mögött hagyhatunk, de ezekben a pillanatokban hagytam magam elveszni a naivitás gödrében.
Ő talán többet sejtett már erről, de ha mégis megnyugtatott, hálás mosollyal nyúltam arcáért és húztam magamhoz egy csókra, mielőtt magam is kikeltem volna az ágyból.
– Akkor most elmegyünk megmártózni a tengerben és közben elmondod nekem, mi mindent terveztél csinálni ezen a szigeten. Vagy hogy miből lehet választani – tettem újabb pontokat a kívánságlista elemei közé. Lázasan kutattam az áldozatául esett bikini két összetevőjét, és amikor megtaláltam őket, fel is húztam magamra; ezúttal nem jutott eszembe azon aggódni, hogy vajon megfelelőek-e.
Sokkal jobban foglalkoztatott, hogy amint Finch is készen állt az indulásra, megragadjam a kezét és még törölközőket sem hozva magunkkal elinduljak vele ki a forróságba, a hívogató fehér homok és a tiszta kék hullámok irányába. Most csak ezt akartam. Az óceán kékségét és ugyanezt a színt bámulni Finch szemeiben.
FIGYELD A TENGERT, ÉS LÁTNI FOGSZ. SZÓSZÁM: 767 ZENE:ONE DAY
- Ki akar - lestem hátra a vállam fölött a pultot támasztó kapitány irányába - Mindenkitől kell neki valami...
A szó legnemesebb és egyben legönzőbb értelmében egyaránt. A tengeri emberekben mind ott lakozott az önzés gyomjának kiirthatatlan magva. Mi sem volt termőbb táptalaja ennek az alattomos kis érzésnek mint egy magányon edzett szív és az éltető esőként permetező önérzet. Smithers-nek úgy kellett a maga kis gyűjteményébe egy-egy ember, a képességei, az új hajók, a címek és elismerések, hogy szűkmarkúként a világ egy kikötőjében sem jellemezték volna. Elvette ami neki kellett és vissza ugyan nem adta, de adott cserébe mást. Lehetőségeket. Ha már nem volt családja, hát igyekezett más formában otthagyni örökségét a világon, a halált persze nem tartva többnél legendás vízi szörnyetegnél, mit valójában élő ember sosem látott. Milyen igaza is volt ezzel a képpel.
Lola ez idáig nem adta jelét annak, hogy a vén medve olyasmivel traktálta volna ami más káros gyomok spóráját szórta volna szerelmünk veteményesébe, de nem bízhattam a cselszövőben. Hogy tervelhette ki ezt így...? sejlett fel bennem a nyugtalanító kérdés, különösen azon apró bizonyosság birtokában, hogy a Kraken nem volt sem rossz szándékú, sem ostoba.
Lola nem tudta milyen jót tett azzal, hogy reggel éppen ezt az eddig sosem látott - elvégre tavaly nyáron még csak egymás lába nyomát sem láttuk - ruhadarabot választotta, mert kellőképp magára vonta ezzel figyelmemet ahhoz, hogy a kapitány messzire kisodródjon fókuszom központjából. Triumfálva kaptam a karjaim közé és indultam meg vele az égető és süppedős fehér homokon keresztül a házak felé és fülemet készségesen fordítottam sutyorgó ajkai felé. Vigyorom szinte szétfeszítette sötétre barnult képemet.
- Nagyon szeretném négyszemközt megszeretni a lelkedet, Lola - válaszoltam kendőzetlen őszinteséggel kissé nyögve, hiszen a talpamat kíméletlenül égette a forró homok- Még csak azt kéne, hogy eláruljam másnak a titkot, hogy hogy kell. Seperc alatt lecserélnél.
Oldalra sandítva pillantását kerestem.
- Amúgy meg én is kapitány vagyok. Jogot formálok a kincsemre ami már az enyém.
Nyakamon felfelé borzolódtak azok a szőke pihék amik szinte ugyanúgy reagáltak a nő érzéki csókjaira mint a farkas bundája, mi most élvezkedve puffadt fel a nő érintéseit kiélvező ordas hátán. Térdemmel meglöktem az elnagyolt ácsmunkával készült bungalóajtót és csak azután engedtem a hűvös kőre a boszorkányt, hogy azonnal be is rúgtam a zárat a hátunk mögött. Ellenkezés nélkül tapasztottam számat a nőére és botladoztam vele az enyémnél sokkal rendezettebb ágy felé és torkomból a végre két hét után elégedett farkas morranása tört fel. Fátyolos hangon elmormoltam a "te is" két butácskán zengő szavát és ujjaim megindultak, hogy felfedezzék a nyári ruha elől meglepetésszerűen előbukkanó bikinit
***
Lolával szeretkezni más volt. Megbabonázott az a vonzás amivel úgy irányította magára figyelmem esztelenségben megmaradt utolsó morzsáit, hogy egyre csak boldogságát lessem. Újra és újra. Minden alkalommal. Majdnem négy hónap után is. Talán a hálószoba - mindig aktuális hálószobánk - volt az a hely ahol kint felejtettem a hajósok önzését és szervilisen áldoztam fel magam öröme oltárán.
Szemhéjaim nehezek voltak az elmúlt két hét és különösen az előző éjszaka pusztító erejétől, de átszellemült mosollyal tartottam karjaimban, míg ujjam között a győztesként megszerzett bikinifelső zsinórját tekergettem. Iménti sóhajainkat felkapta a partra kirohanó hullámok robaja és titokban megtartotta egymásra találásunk perceit. Engedtem, hogy a nő annyira kibontakozzon ölelésemből, hogy hajamat az ismerős mozdulattal hátrébb lökje homlokomból és belevesztem meleg tekintetébe.
- Eszméletlen. Nagyon szép lelked van, Lola - nem engedtem feltörni a pimasz mosolyt egészen addig míg nem láttam rajta szavai kétértelműségére való rádöbbenését, majd nevetésem ízét kiélvezve a megfelelő szavak keresésére indultam. Mosolyogva néztem a vaskos gerendák alkotta magas mennyezetre, arcom minden másodperc elmúltával kissé jobban elkomorult.
- Kínkeserves - kissé bűntudatot éreztem azért amiért túlságosan drámainak festem le ezzel a hajóutat, de ha már belekezdtem hát nem volt lehetőség a visszakozásra - A farkas kikészít. Nem maradt meg bennem se az étel, se a víz. Éjszaka éber volt, nappal szenvedett... Négy nap után hallucináltam... Egyszerűen... utálja a tengert.
A mennyezetről Lolára néztem és hogy oldjam a komolyságot bocsánatkérő mosollyal rántottam egyet a vállamon.
- De most már sokkal jobban van - főleg, hogy jól megbüntettem a sisakvirágos spanglival.
Kikászálódtam az ágyból, töltöttem mindkettőnknek egy-egy nagy pohár vizet a fal mellett álló zsúrkocsiról, azzal egy szuszra felhajtottam a magamét és miután Lolának is átnyújtottam az ő adagját nekiláttam, hogy összeszedjem imitt-amott hagyott ruhadarabjainkat. Az ágy szélére visszaülve mohó kíváncsisággal zúdítottam Lolára a hírzárlat következtében felhalmozott kérdések sokaságát: Te hogy vagy? Mi történt Rose Harborban ez idő alatt? Mit tudsz az öcsémről? Mi van a gyerekekkel...? Egyik válasz után lőttem a másik kérdést és feszült figyelemmel kísértem minden megosztott részletet. Rose Harbor vöröstéglás képe lassan bontakozott ki a feledés homályából. Elérhetetlenül messzinek tűnt.
watching the stars and our movies; the moon, this place, our memories
Már fel sem tudtam volna idézni, mi volt az, ami alig néhány perce még görcsbe rántotta a gyomromat. Finch felbukkanása és egész lénye fényes napkorongként ragyogta be gondolataim elsötétedő egét és kergette szét a felhőket. A szívem boldogsággal vegyes megkönnyebbüléstől dobbant szapora egymásutánban, ahogy végre ajkát is újra az enyémen érezhettem, mintha a szoros ölelésünk nem lett volna elég. Ujjaim megsimították a haját, az arcát, pedig nem lett volna szükségem újraismerkedni semmivel, hiszen minden porcikája érintését ismertem még emlékezetből is... a valósággal azonban semmi nem tudott volna vetekedni. Morranásába az egyre forrósodó trópusi levegőt meghazudtolóan borzongtam bele, és csupán azért nem vontam magammal máris messzebbre mindentől és mindenkitől, mert ahogy a bódult, szerelemittas köd elbomlott egy kicsit a szemeim elől, végre igazán is szemügyre tudtam venni.
Megnyugtató szavaira csak halk torokhangú nevetéssel ingattam a fejemet, mert hiába nem erről árulkodtak megviselt vonásai, csillogó kék szemei fogságában és finom érintései alatt ha akartam volna sem szálltam volna vitába vele. Vitába nem; parancsot azért osztottam neki még akkor is, ha nem teljesítette, legalábbis nem azonnal. Tenyerem és ujjaim finom ragaszkodással futottak végig a karján, amelynek ujjai a hajamba vesztek, és ugyanilyen mosollyal figyeltem őt tovább, szinte pislogás nélkül, mintha féltem volna, hogy akkor eltűnik.
A parancs végül mégis teljesült, én pedig örömmel ereszkedtem le mellé az asztal mögött. Ujjaim az övéibe kapaszkodtak, szabad kezemmel simításokat loptam kócos hajáról, napbarnított karjáról, és éreztem, ahogy a puszta jelenléte újra feltölt élettel. A bőséges reggelit már elégedetten szemléltem, akárcsak azt, amilyen lelkesen nekiállt azt belapátolni, noha a szavaimmal sikerült akaratlanul is kizökkentenem. Kíváncsisággal vegyes értetlenséggel figyeltem, ahogy Fletcher felé pillant.
– Valamivel éjfél után – válaszoltam meg a kérdését ugyanezen érzésekkel telve. Biztos voltam benne, hogy lemaradtam valamiről, ami közte és Fletcher között zajlott, de fogalmam sem volt a részletekről. Nem mintha tovább masszíroztam volna egyébként a kérdést, mert nekem ebben a pillanatban semmi más nem számított azon kívül, hogy most már itt volt. Ezen kívül csak az volt a fontos, hogy üressé varázsolja a tányérját, ez pedig megtörtént. Elégedetten, mosolyogva simítottam végig a haját, ám egyikünk sem jutott szóhoz, mert ismerős szivarfüst szivárgott felénk a levegőben, amihez hamarosan Fletcher hangja is csatlakozott.
Lehetetlen lett volna nem érezni a kimondatlan feszültséget, ami kettejük között vibrált a levegőben, de ahhoz gyáva voltam, hogy tetemre hívjam őket, szóval inkább az ajkaim közé helyeztem egy gerezdet abból, amire rábökött, és rájuk hagytam a beszédet. Nos, főleg Fletcherre, mert ő volt az, aki beszélt, míg én kedves mosollyal hallgattam és közben jelentés nélküli mintákat rajzoltam ujjaimmal Finch nagy, meleg tenyerébe.
Nem akartam nagyon megkönnyebbültnek tűnni, amikor végül feladta, hogy a társaságunkban maradjon, de valamit mégis eladhattam az érzésből, legalábbis Finch fülembe súgott szavaiból ítélve. Halkan kuncogva kacsintottam rá, értve a jelet; csókját szerelmes mosollyal fogadtam, de a kezét csak akkor engedtem el, amikor már muszáj volt. Loptam még egy gerezd gyümölcsöt a tányérról, aztán felálltam és a korlát mentén feltűnésmentes léptekkel a kijárat felé kezdtem oldalogni. A szemem sarkából persze figyeltem a kettősüket: nem tudtam nem észrevenni a kissé mintha hevültebbé váló beszélgetést sem, a szavaikat azonban nem tudtam kivenni ebből a távolságból.
Azt bezzeg nagyon is meghallottam, amit Finch után kiáltott, és az arcom a karibi forróságot megszégyenítően hevült fel attól az is-től. Ezért is rejtőztem el félig Finch ingének anyagában, ahogy magához karolt és fél karomat én is a teste köré fontam. Szavaira feléledt bennem a kíváncsiság, de egyelőre nem akartam firtatni a témát, szóval csak elmosolyodtam.
– Amikor először megláttam, azt hittem, ki akar rabolni – ismertem be, hátha ezzel jókedvre tudom deríteni.
Láttam a rajtam végigfutó tekintetét, ám a megtorpanásunk okát csak akkor értettem meg, amikor sokatmondó tömörséggel kifejezte a véleményét rólam és az öltözékemről. Elmosolyodtam, ám játékos körbefordulásra, már nem volt lehetőségem, mert hirtelen a karjaiban találtam magam. Nevetve öleltem át a nyakát.
– Nagyon remélem, hogy az, amelyik a tiéd is – feleltem, míg egy kezemmel rámutattam a bungalók sorának jobb oldalára. – A 7-es számú az – tettem hozzá, és a hangom egyszeriben évődővé vált. Közelebb hajoltam hozzá, hogy a fülébe tudjak suttogni. – Nem mintha érteném, miért megyünk oda. A kapitány mintha azt mondta volna, a lelkemet szereted... – mormoltam bazsalygó hangon, forró csókot hintve el a füle alatt a nyakán. Ráhagytam, hogy felhívja a figyelmem arra a bizonyos "is" szócskára, amit én nagyvonalúan kihagytam, én ugyanis elfoglaltam magam azzal, hogy ujjaim a hajába vesszenek, ajkam pedig újra és újra megtalálja a nyakát. Nem titkolt célommá vált felszaporázni a lépteit, de ennek okát meghagytam akkorra, amikor a bungaló ajtaja bezáródott mögöttünk.
– Nagyon hiányoztál – ismételtem meg korábbi vallomásomat, mielőtt arcát újra a kezeim közé fogtam volna, hogy ezúttal szabadabb és forróbb csókra invitáljam; olyanra, ami pontosan illett ahhoz, ahogy az ágy felé botorkáltunk, út közben egymás után hagyva el újabb és újabb ruhadarabokat.
***
A kinti forróság nem volt fogható ahhoz, amit kívül belül éreztem az ágyon heverve, pedig a mennyezeti ventilátor halkan berregett a fejünk felett. A szívverésem és a légzésem is csak lassan nyugodott meg, ahhoz azonban egyelőre nem volt kedvem, hogy megpróbáljam kibogozni magam abból a művészi csomóból, amit a takaró, Finch teste és az enyém alkotott az ágyon. Csak a fejemet emeltem fel a mellkasáról, hogy aztán felkönyököljek és mosolyogva hátrasimítsam a homlokára tapadt tincseit.
– Milyen érzés volt? – kérdeztem. Tudni szerettem volna, milyen volt az elmúlt két hete, szabadon, a nyílt vízen, és tőle akartam hallani, nem tárgyilagos jelentések formájában.
FIGYELD A TENGERT, ÉS LÁTNI FOGSZ. SZÓSZÁM: 948 ZENE:ONE DAY
Az óceán felől érkező langyos szellő beférkőzött Lola ruhája alá és előcsalta onnan Rose Harbor erdeinek esszenciáját. Velem együtt a farkas is mélyet lélegzett az aranyosan csilingelő patakok, a frissen nyíló vadvirágok és a reggeli harmat illatából, a sisakvirág mérgét ezzel ki is söpörte csontjaiból. Egyfajta fáradt megkönnyebbülés süvített át a bestián és mivel lelkemen és testemen is osztoznom kellett vele, így szétválaszthatatlanul az én vállam is felszabadultan emelkedett a magasba. Engedelmesen emeltem felé arcomat, hogy csókjával betakarhasson és eszem ágában sem volt visszatenni őt a terasz fényesre suvickolt kövére. Elégedetten morrantam egyet a vallomás viszonzására és ez egyúttal a reggeliző területén tartózkodók számára jelzésértékű volt: Lola az enyém és ha eddig nem lett volna egyértelmű, mert nem voltam jelen, most jobb ha mindenki elmantrázza magában és még csak pislogni sem mer az irányában.
- Jól vagyok - húztam végig mutatóujjamat orrnyergén és gyönyörök dombjaként duzzadó ajkain is. A bűntudat iszapos vízként ölelte körbe az imént még bódult szerelemtől szaporán emelkedő mellkasomat és farkasom igyekezett olyan kicsire összehúzni magát amennyire csak tehette, még ha tulajdonképpen ő nem is felelt semmiben sem azért amit el szerettem volna kendőzni a boszorkány elől. Végül óvatosan visszahelyeztem őt két talpára, ujjaim a széllel együtt vesztek el táncoló mahagóni tincsei között. Engedelmes félmosollyal végül parancsolóan oldalra mutató kezénél fogva húztam a legközelebbi szabad asztalhoz és addig dédelgettem érdes tenyerem között törékeny ujjacskáit míg az egyik pincér elém nem tette a négy tojásból készült angol reggelit és némi friss gyümölcsöt. Néhány evőeszközmozdulattal máris eltüntettem az étel felét, a villa csak kérdésekor állt meg a szám és a tányér között félúton. Megdermedtem a mozdulatban, majd pislogás nélkül visszatettem a falatot és idegesen a Kraken keresésére indultam pásztázó tekintetemmel. A Hawaii inges kapitány a teraszkorlát egyik távolabbi pontját támasztva pöfékelt szivarjával, pillantásomat elkapva intett a meggyújtott dohánydarabbal. Esküdni mertem volna, hogy a napszemüveg rejtekében továbbra is farkasszemet nézett velem, csupán látszólag bólogatott a társaságában álló versenykormányosa szavaira. Az elárultság érzése méregként áradt szét ereimben.
- Mikor is érkeztél pontosan? - ráztam meg fejem, hogy ezzel átlássam a kapitány látszólag körmönfontan kiokoskodott tervét amivel bőséges lépéselőnyben járt velem szemben és ott hagytam az alak körvonalait, hogy visszadöfjem a sült tojássárgáját a villa fokaira és befejezzem a reggelit mielőtt a hirtelen visszakapott étvágy maradéka véglegesen elpárolgott volna gyomromból. Végül megdörzsöltem halántékomat és a koncentrációtól szarkalábakba redőzött a bőr szemem körül. Elszámítottam volna magam...? Tisztán emlékeztem rá, hogy Smithers azt ígérte Lola itt lesz reggelre. A kijelentés önmagában persze igaz volt, ezzel nem is hazudott. Eltoltam magamtól az üres tányért, a szalvétával eltüntettem a habzsolás utolsó nyomait és Lola válla fölött újra a férfi irányába sandítottam. Az öreg megfelelőnek látta a pillanatot, hogy faképnél hagyja bőbeszédű kormányosát és csoszogó bőrpapucsában közelebb merészkedjen az asztalunkhoz.
- Ne hagyjátok ki a szúrszopot, ma reggel frisset hoztak belőle - bökött húsos ujjaival a gyümölcsöstányéron felsorakoztatott egzotikus gerezdek egyikére és kérdés nélkül elhúzta a szomszéd asztal egyik székét, hogy végül lovaglóülésben leereszkedjen rá és szivarfüstjével beterítse a reggeli romokat. Pillantásommal keresztben és hosszában is felnyársaltam, majd Lola ujjait újra a tenyerembe vettem. A kapitány csupán néhány percig szórakoztatott minket a szigetről gyűjtött átfogó ismereteivel. A délelőtt sebes rohanásával a hely felbolydult méhkaptárhoz vált hasonlatossá és egyre gyakrabban szakították félbe anekdotázását a RORC egyenruhásait. Végül megadóan felkászálódott székéből és megindult a kijárat irányába.
- Gyere egy percre, fiam, még ezt írd nekem alá mielőtt megléptek! - szólt a válla fölött.
- Elmegyünk mielőtt még egy krikett-történetet mesél - súgtam a boszorkánynak, ezzel engedélyt adva, hogy a továbbiakra való tekintet nélkül eloldalogjunk a teraszról. Csókot leheltem arcára és gyorsan a Kraken és a bárpultra kifektetett dokumentumok után eredtem. - Azt mondtad reggelre lesz itt! - szűrtem indulatosan a fogam között és ujjaim elfehéredtek az odakészített toll szorításától.
- Nem. Azt mondtam reggelre itt lesz - helyesbített és ostobának éreztem magam amiért előre megsejtettem észjárását és jóhiszeműségből mégsem hittem rossz előérzetemnek.
- Miért csináltad ezt?
- Nem voltál olyan állapotban, hogy találkozz vele - közölte épp olyan hangsúllyal mint mikor a katamarán vezetését gyakorolva valamit jól elszúrtam. Hitetlenkedve horkantam egyet, fejem a döbbenettől ráztam.
- Ez most más! - szegtem előre az államat nyomatékosan - Ha eddig nem lettem volna elég világos, ő más.
- És tudja milyen vagy egy óceánugrás után?
- Már nem vagyok olyan - savanyú íz terjedt szét a számban. Talán a sisakvirág bukéja. Smithers szemöldöke megrándult a napszemüveg mögött és gyors pillantást vetettem a kihelyezett dokumentumokra. Az adataim már előre beírtan szerepeltek, egyedül a szignó hiányzott az aljáról.
- Mi ez? - állt meg a toll hegye az üres vonal felett - Én nem nevezek be.
- A szárazföldi csapatba. Ha kellenél - igyekezett békítő meggyőzéssel hatni rám és furcsa szomorúság kerített hatalmába.
- Nem leszek itt. A rajt után átmegyünk a sziget másik oldalára. Itt... túlzsúfolt.
- Itt hagyom a papírt Jenice-nél - hajtotta össze a dokumentumot kisebbre Smithers és az ing mellzsebébe csúsztatta - Ha meggondolnád magad...
- Jó szelet...!
Faképnél hagytam és a kijárat felé csörtettem.
- Gyönyörű nő! A legszebb az, hogy a lelkét is szereted! - szólt utánam jó hangosan és jókorát sóhajtottam amikor a nádtetős épületet a hátam mögött hagyva karomat a boszorkány válla köré fontam. Csókot leheltem selymes hajára és finoman a part felé húztam.
- Rémes alak - motyogtam fürtjei közé, mert szükségét éreztem, hogy ne hagyjam szó nélkül az iménti csörtét - Remek... de rémes.
Mosolyogva végigfuttattam tekintetemet Lolán és finoman eltoltam magamtól amikor bokájához értem.
- Hű! - bukott ki belőlem a szellemesnek nem mondható dicséret és most alulról felfelé és végigpásztáztam a boszorkányt. Gondolkodás nélkül ölbe kaptam és határozott léptekkel megindultam a part pálmái között meghúzódó bungalók felé - Melyik is a te házad? - kérdeztem játékos türelmetlenséggel és elnevettem magam.
Ujjaim olyan erősen szorongatták a kabinbőrönd fogantyúját, hogy félő volt, nem tudom majd épségben visszaadni Samnek, mert még azelőtt eltöröm, hogy egyáltalán ténylegesen megérkeztem volna. Persze, a gép már leszállt, és én is lekászálódtam róla, sőt, már az útlevelemben is ott volt a belépésre feljogosító pecsét, de ez még nem volt az igazi megérkezés. Az majd akkor lesz, ha végre meglátom Őt.
Még a vártnál is idegőrlőbbek voltak az elmúlt hetek. Hálát adtam az égnek, amiért legalább valahogyan információt kaphattam róla és rendszeres időközönként tájékoztattak a helyzetéről – azaz tudtam, hogy úton van és halad a célja felé –, azonban ha őszinte akarok lenni, ez semmiféle biztosítékot nem nyújtott számomra. Nem beszélhettem vele. Nem kommunikáltunk közvetlenül, így nem hallhattam a hangját, hogy kivegyem belőle, tényleg jól van-e. El voltam látva információval, de közben mégsem volt semmim.
Ez persze nem állíthatott meg abban, hogy felszálljak a repülőgépre az ajándékba kapott jegyemmel; még akkor sem, ha a lelkiismeretem továbbra is némi nyugtalansággal küzdött, amiért magukra hagytam a gyerekeket. Eljöttem, mert el akartam jönni, és már csak arra vártam, hogy...
Egy tagbaszakadt, ferde vigyorú alak csípőre tett kezekkel megálljon előttem? Némi zavarral pillantottam fel a férfi talán túlzott jókedvet tükröző napcserzett vonásaira és biztos voltam benne, hogy a szerencsém utolért: ki sem tettem a lábam a repülőgépből, most fognak megfosztani minden vagyontárgyamtól.
– Te biztosan Lola vagy.
Az öblös hangon felhangzó szavak, ha lehet, csak még jobban zavarba hoztak. Megkérdezhettem volna, honnan tudja, de igazság szerint nem kellett megkérdeznem.
– Mr. Smithers...? – próbálkoztam meg egy udvarias visszakérdezéssel, mire a férfi hangos hahotázásban tört ki és egy könnyed mozdulattal átlendítette egyik hatalmas karját a vállamon, hogy a móló felé kormányozzon.
– Máris kedvellek. Még soha, senki nem szólított Mr. Smithersnek. Mit szólnál a Fletcherhez? A Kraken valahogy nem lenne neked testhezálló. – Minden egyes mondatára egyre nagyobbra táguló szemekkel néztem rá, így a Kraken említésénél már egyenesen megfájdultak a szemhéjaim. Legnagyobb megrökönyödésemre ezzel újabb öblös nevetéssel sarkalltam. – A Fletcher jó lesz – lapogatta meg a vállam egy meglepően kedves mozdulattal.
Hamarosan már úton is voltunk, de nekem továbbra sem sikerült kivakarnom magam a megilletődöttségemből. A férfi annyira közvetlen, karakán és jókedvű volt, amivel hirtelen nehéz volt mit kezdenem, főleg, hogy ez őt láthatóan remekül szórakoztatta.
– Szóval, Lola. Te is ott laksz ebben a... Hol is? Nem Rhode Island, de valami átkozottul hasonló.
– Rose Harbor – segítettem ki finoman, mire jókorát csapott a motorcsónak kormánykerekére, én pedig megrezzenve figyeltem, az vajon leesik-e a helyéről.
– Az lesz az! És mivel foglalkozol?
Megköszörültem a torkomat.
– Tanár vagyok – feleltem, és esküszöm, a vigyora ezen a ponton már csak azért nem érte körbe a fejét, mert útban voltak a fülei.
– Egy tanárnő! – csettintett a nyelvével vidám elismeréssel. – Annak a kölyöknek mindig is volt ízlése, de bevallom, szentül hittem, hogy ez csak a hajókra korlátozódik – közölte vigyorogva, és ezen a kijelentésen már muszáj volt mosolyognom egy kicsit.
– Finchben nagyon sok érték és tehetség lakozik még a hajókon kívül – értettem egyet és őszintén szólva attól féltem, ez majd túlságosan... nyálas lesz egy olyan típusú fickónak, mint Fletcher Smithers, de ezzel a feltételezéssel egyszerre lőttem telitalálatot és tévedtem hatalmasat.
Fletcher Smithers ugyanis erre már úgy vigyorgott rám, félreérthetetlen célzással vonva fel a szemöldökét, hogy komolyan elgondolkoztam rajta, hogy inkább a tenger sötét, jéghideg vizébe vessem magam. Úszás közben legalább lehűlt volna a lángra gyúló arcom is.
– Ne nézz így rám, no! – kezdődött el egy újabb nevetés-hullám, én pedig zavartan megköszörültem a torkomat.
Fletcher becsületére legyen szólva, hiába volt az út viszonylag hosszú, nem űzött hobbit abból, hogy zavarba hozzon. Sikerült beszélgetésbe elegyednünk, és még csak személyes kérdésekkel sem traktált – nem voltak kétségeim afelől, hogy valamiféle teszten estem át éppen, de olyan gyakran mosolygott és nevetett, hogy úgy gondoltam, jó úton járhatok. Az én erdőhöz való ragaszkodásomnak és az ő vízimádatának ütköztetése volt a kedvenc témája. Mire kikötötte a motorcsónakot és kisegített onnan, hogy aztán a bőröndömet is a deszkákra tegye, már én is oldottabban mosolyogtam. Azzal is sikerült valami íratlan elismerést kivívnom tőle, amikor a repülőút miatt felvett zárt cipőmet abban a pillanatban lerúgtam a lábamról, hogy véget ért a móló; mezítláb gázoltam a rég lenyugodott nap fényétől még mindig kellemesen langyosnak érződő homokba. Fletcher könnyedén lóbálta maga mellett a bőröndömet, és miközben mellette sétáltam – ki tudja, hová, csak remélni mertem, hogy Finch-hez –, épp a versenyről mesélt, amire Finch lehozta a Leviatánt.
Az érdeklődésem csak akkor csappant egy kicsit, amikor a távolban, a sötétben mintha megláttam volna egy ismerős, bár a szokottnál jócskán napszíttábbnak tűnő üstököt. Hunyorogva fordultam abba az irányba, mert mintha...
A következő pillanatban Fletcher Smithers ismét kitakarta előlem a kilátást, és egyik súlyos karja ismét a vállamra nehezedett. Értetlenséggel töltött el, hogy miért indultunk meg hirtelen arra, amerről jöttünk, és egyben a nyakam nyújtogatva próbáltam az előzőleg feltűnt páros felé tekinteni, mert az ismerős alak egy ismeretlennel összekapaszkodva botorkált a sötétben és...
– Na és mi van a Whānauval? – akasztott meg a gondolatmenetben az öblös hang, én pedig zsigerből feleltem Finch hajójának nevét hallva.
– Kifestettem.
– Ki... – akarta utánam ismételni Fletcher, de elakadt a mondatban megrökönyödésében. Ezzel neki sikerült megnevettetnie engem, és persze nagy vonalakban be kellett neki számolnom a történtekről.
Észre sem vettem, mikor értünk oda egy bungaló ajtajához, amit aztán ki is nyitott nekem. Úgy lestem át a válla felett, mint aki vár valamit – valakit –, de elhittem neki, hogy Finchet kimerítette az út. Jó éjszakát kívántam neki és igyekeztem elhessegetni a fejemből a napszítta üstök és a rasztafonatok képét.
***
Az ágy nagyon hamar kivetett magából, és mire a nap felkelt a horizonton, én már kicsomagoltam.
– Nem hiszem el, hogy hagytam magam rábeszélni erre... – mormoltam az orrom alatt, a tükörben méregetve magamon az én ízlésemnek túlságosan hivalkodó és túlságosan sokat mutató bikinit. Oké, Samnek igaza volt abban, hogy ha az én ízlésem a snassz fekete egyrészes fürdőruhánál kezdődik és végződik, akkor talán jobb, ha rá hallgatok, amikor a Karib-szigetekre jövök, de nem sok ez egy kicsit...?
Az ajtón felhangzó kopogás hallatán majdnem kiugrottam a bőrömből. Épp csak arra hagytam magamnak időt, hogy felkapjam az ágyra készített könnyű nyári ruhát, aztán szinte futólépésben indultam meg és téptem fel az ajtót...
– Úgy döntöttem, nem veszem magamra a nyilvánvaló csalódottságodat – vigyorgott rám Fletcher. Bocsánatkérő mosolyt villantottam rá, de azéért kilestem a válla mellett, hátha. – Azért megpróbálom pótolni a társaságot a reggelihez, hm? – ajánlotta fel a karját, amit egy kis mosollyal el is fogadtam, még ha nem is értettem, mi történik. Semmi okát nem láttam Finch távollétének, vagy egyáltalán annak, hogy külön legyünk elszállásolva, de Fletcher valahogy biztossá tette, hogy a viszontlátás pillanata egyelőre várat magára.
Akkor kezdtem ideges lenni, amikor Finchnek a jócskán elhúzódó reggeli után sem volt se híre, se hamva. Újra felsejlett előttem a tegnapi félhomályos kép, kiegészült rasztahajú szörföslányok fantáziájával, és elgondolkoztam rajta, hogy talán mégis rossz ötlet volt ez az egész. Én akarok lenni az első alak, akit meglátsz a horizonton, mondtam neki a születésnapomon, de a horizont már majdnem a déli nap fényétől ragyogott és ő nem volt sehol. A humorommal igyekeztem elaltatni Fletcher gyanakvását, egészen addig a pontig, míg némi felfordulás nem vonta magára a figyelmünket a bejáratnál.
Én viszont onnan már csak egy villanást láttam, mielőtt a legszebb erő szó szerint a levegőbe nem emelt volna. Nem mintha látnom kellett volna ahhoz, hogy felismerjem az ismerős vibrálást, a körém fonódó karok szorítását, és az érzést, ahogy az én karom is szoros ölelésbe vonta őt. A rémképek egy szempillantást alatt repültek ki a fejemből, pontosan azon az íven, amin Finch megfordult a tengelye körül. Nevetve szorítottam arcomat a puha tincsek közé, amiket majdnem szőkére szívott a nap, és magamba szívtam Finch jelenlétét.
A hangjától a szívem elvétette a ritmust, válaszát pedig mélyen a lelkemben éreztem. Csak annyira húzódtam el tőle, hogy az eddig az őt szorosan ölelő kezeim közé tudjam venni az arcát, így végre el tudtam veszni szemeinek szikrázó kékségében.
– Te is nagyon hiányoztál – mondtam, mielőtt végre ajkaira forrtam volna egy rég vágyott üdvözlő csókkal, amibe nagyon könnyű lett volna belefeledkezni, ha nem lettem volna tudatában, hogy nem magunk vagyunk.
Fletcher addig is vigyorogva intézte el a háttérben Finch igazolásának hiányát, de engem most jobban lefoglalt, hogy végre szemügyre tudjam venni Finch arcát... és amikor ezt tényleg sikerült megtennem, elkerekedtek a szemeim.
– Te jó ég! – simítottam végig mindkét orcáján. Nem is annyira a nap által neki ajándékozott sötétre barnult szín lepett meg, mint az, hogy egészen biztosan két héten át éheztette magát.
– Asztalhoz, most azonnal! – parancsoltam, valahova oldalra mutatva egyik kezemmel, nem zavartatva magam, hogy még mindig a levegőben tartott. Nem mintha én képes lettem volna elszakítani róla a tekintetem, vagy különösebben könnyebb lett volna rávenni magam, hogy elengedjem... vagy egyáltalán ellenkeztem volna, ha ő inkább újra meg akart csókolni.
Abban viszont biztos lehetett, hogy utána, így vagy úgy, de addig nem nyugodtam, míg asztalhoz nem ült, és bőséges reggelit nem varázsoltam elé. Csak ezután ültem le én is – mellé, mert ennél távolabb nem szándékoztam lenni a következő napokban – és mosolyodtam el.
– És most halljam a kifogásadat, amiért egyedül kellett aludnom.
FIGYELD A TENGERT, ÉS LÁTNI FOGSZ. SZÓSZÁM: 1908 ZENE:ONE DAY
- Lima, Echo, Victor, India, Alfa, Tango, Alfa, November - elengedtem a rádió gombját és néhány másodperc szünet következett.
- Engedély megadva, Leviatán - berregett a kézi rádió és valamiért megkönnyebbülten kiengedtem a levegőt - Jó szelet. - Vettem. Vége.
A horizonton elrontott palacsintaként kezdett laposodni a sziget barnás földje. Visszahelyeztem a készüléket a tartójába, ezzel egy ütemben a vitorlás lesüllyedt az őt felkapó hullám árkába és az eget beborította a kék óceán. Mélyről jövő öklendezéssel kulcsolódtam rá a nedves korlátra, fogaim közül savas víz spriccelt a kobaltkék habokra. Gyomrom az áramlatok mozgására felelve parancsszerűen igyekezett megszabadulni a belédiktált folyadék és táplálékmaradékoktól, de jó pár órája csupán a fantominger kísértette. Köpködve űztem el a ragaszkodó reggeli emlékét, majd hátamat a cockpit falának vetve a kíméletlenül tűző nap irányába fordítottam arcomat.
- Rohadt élet... - nyögtem a következő hullám gerince felé kapaszkodó szakaszban és a megnyitott palack vizet mellkasomhoz szorítva pótoltam az imént kipakolt ballasztanyagot - csak hogy a hullámszakadékba érve megint átvessem államat a korláton és a víz teljesen tisztán spricceljen a tengerbe. A farkas némaságba burkolózott és csak én tudtam az okát, hogy több napja tartó rosszullétem egyetlen és kizárólagos kiváltója nem más, mint ő. Persze ki más lett volna itt, ki megsejtheti egy vízre szállt vérfarkas gyötrelmeit. Senki. A szárazföldi csapat kapcsolatban állt Lolával és az öcsémmel, így minden nap megkapták a rádión küldött helyzetjelentést, de nem létezett olyan titkos kódrendszer boszorkány és vérfarkas között amivel úgy üzenhettem volna meg újdonsült kihívásaimat, hogy azzal ne leplezzem le magamat mindenki más előtt. Rose Harbor csak azt tudta, hogy a vártnál gyorsabban haladok délnek. Hogy még élek... még ha jelenlegi formám inkább hasonlított a fedélzeten aszalt halmaradványokhoz mint egészségesen funkcionáló tengerészhez.
Leküzdöttem még egy kevés vizet annak hiú reményében, hogy a hátralévő néhány órában megtarthatom magamban, majd felkapaszkodtam a kifeszített fockvitorla felé és az árbócnál lengedező függőágy kötelébe kapaszkodva a célra függesztettem tekintetemet. Szárazföld... két hét után... Megérintettem a bordáimon virító fecskéket és eltelítődtem a szilajul fújó sós levegővel. A fecskék szárnyaltak. Nem, az alattuk dobogó szívnek kölcsönözték szárnyakat és meggyötört testemből kilépve lényem láthatatlan része felemelkedett a feszítve dolgozó vásznak és harsogóan élő és kék ég felé. A Leviatán hegyes orra késként metszette ketté az óceánt és tartott kérlelhetetlenül kikötője felé. Valóban a leggyorsabb volt azok közül amelyek a versenyen indulnak majd, még ha lapos fedélzete, széles törzse és dupla kerékkormánya távol is állt azon hajóktól amelyeket szerelemmel csodáltam. Monstrum volt és a maga víziszörnyetegi méreteivel nem is parancsolhatott mást e térségben mint tiszteletet, előnyt, talán félelmet. Megsimítottam kicserzett ujjaimmal dagadó vitorláját. Nem sok idő maradt már a búcsúzásra.
A kikötő hullámtörőin belül az óceán megszelídült, mesterségesen simává vált. Rogyadozó térdekkel kászálódtam ki a mólóra és szégyentelenül belekapaszkodtam Fletcher Smithers rikító sárga és rózsaszín Hawaii mintás ingébe.
- De szarul nézel ki, kölyök!
Nem tudta mit tesz azzal, hogy jókorát csap húsig égett vállamra, a mozdulattal ugyanis kiütötte belőlem az utolsó két órában lent tartott vizet.
- Összerondítod az ünneplőmet... szerencsétlen, veled meg mi a bánat történt?
Kézfejemmel letörölgettem az államon csurgó gyomortartalom meglepően vegytiszta maradékát és egy böffenés elnyomásával megrántottam sajgó vállamat.
- A nyílt víz.
- Jaj, még megsajnállak. Húsz éves korodban nem okádtál így. Egyáltalán... hogy nézel ki? Csupa csont és bőr vagy...
- Meglepő? - mutattam a deszkák között lassan csepegő hányás maradékára, majd engedve az öreg kapitány húzásának a Leviatánt a csapatra hagytam és bizonytalanul megindultam vele a kijárat felé. Az árnyékban Smithers két húsos tenyere - meg az ujjai között tartott hideg sör - közé fogta napégette arcomat és úgy mérte végig ahogy a friss fogást szokás átválogatni reggel a halpiacon. Pillantása atyai volt az orrára tolt szemüveg felett.
- Na... egészen ember lett belőled. A szánalmas rókázást leszámítva.
Elhessegettem kezét ami csak tovább melegítette a hosszúra nőtt borosta alatt így is gyöngyöző arcomat, majd szusszanva elmosolyodtam. A Kraken aurája egészen letaglózónak hatott a foszladozó emlékek homályán keresztül áttörve.
- Megváltoztál.
- Remélem - bólogattam és lesütött pillantásom visszavándorolt a vitorlás felé. Egy RORC egyenruhás fiú épp a fedélzetet slagolta.
- De még mindig úgy tudsz nézni a hajókra mint egy szerelmes kamasz - Smithers beleivott a sörébe.
- Remélem - nem szakítottam el a pillantásomat a Leviatánról. A csapat másik fele mellettünk elhaladva csillogó szemekkel intett oda.
- Milyen fiatalok - fejeztem ki halkan megrökönyödésemet és még hosszasan kísértem a nevetgélő fiúkat és lányokat.
- Épp annyi idősek mint amennyi te voltál amikor összeszedtelek - simította végig szürke szakállát a Kraken és ő is legénységét mustrálta a letolt szemüveg felett. A meleg szél megborzolta a fölénk hajoló pálmák széles leveleit.
- Kurvára szükségem van egy fürdőre és egy italra - szakadt ki belőlem a fáradt óhaj és kutatva pillantottam a bungalómat rejtő part felé.
- Meg egy borbélyra - intett a sörrel a szakállam felé az öreg. Horkanva otthagytam és gyalog indultam meg a kikötő fából épült házai felé. - Felnőttem, már nem kell apáskodnod felettem.
- Pedig most jobban hasonlítasz rá mint eddig bármikor - kiabált utánam sokatmondó vidámsággal, mire bizonytalan és bosszús pillantást lövelltem felé a vállam felett. Nem is ismerte őt, dohogtam a kimerültségtől ingerülten. Ahogy én sem.
A világ csak akkor vált a lemenő égbolthoz hasonlatos rózsaszínűvé amikor jó néhány órával később a tisztálkodási javaslatokat megfogadva becsuktam magam mögött a szellős bungaló ajtaját és mezítláb megindultam a fehér homokos parton. A közeli bár élőzenéje a csillapodó széllel pulzálva juttatta el hozzám vidám foszlányait, de még erre sem rövidítettem le az utat a szállás és a pult között. Először a vízhez sétáltam. Az apró hullámok szinte gyermekinek tűntek a nyílt tenger horizontot eltörlő méreteihez képest, köpködve vetették a homokra fehér tajtékaikat. A homokszemek között kikandikált néhány gazdátlan kagyló. Egy karamellaszín bőrű kisfiú termett előttem, megmarkolta egy tengerisün régen üres vázát és rám nevetve visszafutott társaihoz, hogy egy még szebbre cserélhesse. Kezemet gatyám zsebébe süllyesztettem és addig bámultam őket ameddig sötétre barnult lábfejem át nem hűlt és el tudtam szakadni a rokokót megszégyenítő alkonyattól.
- Na, ne... Figyi, Keeara...
Még fel sem léphettem a bár területét jelző szálkás lépcsőkön, a fáklyákkal kivilágított söntésnél elfeledett arcok körvonalai váltak élessé.
- Te jó ég... Sokba kerülsz most, hogy ennyi idő után ide dugod a képedet. Húsz dollárral lógok Ravinak amiért életben vagy. Azt hittem meghaltál.
- És ellenem fogadtál, Jenice? - kérdeztem széles vigyorral ahogy megtaláltam helyemet a pult egyik fatönkből kialakított székén. A nő a vállára lendítette a textildarabot amivel az előbb még az italnyomokat törölte fel, két öklét megtámasztotta széles csípőjén.
- Kurvára tudod, hogy igen.
Lehajolt és az alsó polcról elővette az ismerős üveget aztán két ragacsos poharat kipakolva töltött nekem is és magának is egy-egy nagylelkű adagot az aranyos rumból.
- A szellemekre - koccintotta az üveget az enyémhez és leküldte a szeszt, majd alkarján megtámaszkodott és feketébe hajló szemével gyanakodva pásztázott jó néhány másodpercig. Elnyomtam napok óta égető szomjamat a rummal, de én sem engedtem el a szemkontaktust. Jenice előbb sejtette meg mint én.
- Mi van...? - tettem értetlenkedő mozdulatot a kezemmel, de mire a "van" kicsúszott cserepes ajkaim közül, addigra engem is letaglózott a fűszeres illatú lányból szinte mellékesen áradó vibrálás. Megdermedve a pillantásába döftem magam.
- Te...
- Tűzhal. Már rohadtul el akartam mondani.
- Beszarás... - mormogtam elképedve és vérfarkasérzékeimet megmerítettem az alakváltók jellegzetes kisugárzásában.
- Szóval...? Összeszedted a vérfarkaskórt mint valami ágyasok betegségét az egyik szigeten? - töltött újabb adagot cserfesen.
- Mondhatjuk... - emeltem a számhoz a poharat és kihasználtam a haszontalan mozdulatot, hogy menedékében kikerüljem az emlékezés vonzását.
- El kell mondanod!
Megcsóváltam fejemet a kortyot ízlelgetve és nyomatékosító "nem"-et intettem szabad kezemmel.
- Mondtam Keearának amikor nem jöttél novemberben, hogy meghaltál. Vagy... valaki bekapta a legyet! - Ó, dugulj el... - hessegettem messzebbre, így végre megszabadulva a szándékosan apróra méretezett horgolt top közelségétől.
- Örülök, hogy inkább az előbbi. A vérfarkaskórba belehal az ember, de legalább jobb formában születik újjá - vetett félreérthetetlenül flörtölő pillantást az ölem felé, mire elkaptam a csuklóját és kissé halkabban megjegyeztem.
- Van valakim... - szűrtem nyomatékosan, Jenice pedig kirántotta magát a szorításomból. Szemében kellemetlen barátságtalanság villant és elfordult, hogy kiszolgálhassa a négyszög alakú pultsziget túloldalán ücsörgőket. A zsebemben megrezzent a helyi SIM kártyával ellátott mobil. Úton vagyok a lányért - a Kraken üzenete. Gyomromban felbolydultak a két hete vészriadóval menekülő pillangók és száznyolcvan fokos fordulattal a vizet kezdtem pásztázni. Nyugaton jól kivehetően villogott az egyetlen motorcsónak fénye ami a sziget túloldalán található reptér felé tartott. Az alkunk része. Idegesen gondoltam arra a jó néhány órára amit Lola majd a kapitány jelenlétében nélkülem tölt majd el.
- Mindig csak a vizet bámulod - szólt Jenice hangja a hátam mögül és elszakadtam Smithers hajójától, hogy poharamat megint töltve, a raszta fonatos lányt pedig ismét a pulton fekve találjam.
- Meg van még a hajód? Az a kiejthetetlen nevű? - szegte fel az állát és tovább szopogatta a maga poharának tartalmát - Néha nézem ám, hogy mikor köt itt ki.
Megengedtem egy félmosolyt és engedelmesen eltüntettem a rumot. - Kapott egy kis színt a vénlány.
Jenice lebiggyesztette vaskos alsó ajkát, majd sötéten elmosolyodott.
- Szellemhajó. Szellemkapitánnyal. Te is olyan vagy mint a kísértethistóriák, Finch. Most már a Hold kelt életre.
Felmutatott az égen dagadó D-betűt formáló égitestre ami mellett csupán hunyorogni tudtak az első csillagok.
- Tudom mit gondolsz rólam - mustráltam az utálatos, izzó kőtömböt, de Jenice ciccegő hangot hallatott.
- Nekem is meg van a magamhoz való eszem. A Hold nem csak a farkast élteti. Az mozgatja a tengert is - mielőtt még elképedve leengedhettem volna államat az égbolt fixírozásából egy jókora tockost adott a tarkómra.
- Igyál és mesélj!
***
Irtózatos nyögéssel temettem arcomat a párnák közé. Idegeimet hatszáz alkoholgőzös kabóca reszelte elromlott vonójával. Arcomat dörgölve jobbra és balra hengeredtem a széttúrt ágyban, kezemet az éjjeliszekrényre készített pohár vizet kereste és egy szuszra kiittam tartalmát. Ruhástul feküdtem, a cipőt csak azért nem felejtettem el levenni mert nem is viseltem. Hány óra lehet? A bungalóba nem tettek órát, így jó pár idegőrlő percbe telt mire telefonom megtalálásával végre meglelhettem a választ a kérdésre. A kijelző helyi idő szerint fél tízet mutatott.
- Francba! - rontottam be a fürdőszobába és ijedtemben felüvöltöttem. A tükörből egy ismeretlen, beesett arc és vöröslő szempár nézett vissza. Jenice-nek fejben megígértem, hogy a hét folyamán az összes tűzhalat levadászom a szirteknél, majd megtettem minden tőlem telhetőt, hogy az éjszaka alatt elfogyasztott rum és elfüstölt sisakvirág maradványait szennyes bűnként vakarjam le magamról. Kevesen múlt, hogy az épp takarítani érkező nőt ne döntsem fel amint forgószélként rontottam ki és tartottam a fő lodge irányába. Szimatom vágyódva kutatott Lola erdőillata után amint elsodortam a bőséges reggelit felszolgáló pincéreket és mezítláb végigcsattogtam a recepció előtt. Vérfarkasom bódultan emelte fel fejét letargiájából, száraz orra lemondóan szívta be a számára oly' bántó és idegen tengerlevegőt.
Könnyebb volt meghallani a Kraken öblös nevetését mint e zavarodottságban kiszagolni Lolát. Hevesen dobogó szívvel vágtam át a nyitott reggelizőn és a RORC versenyzőinek fenntartott privát teraszon végre megtaláltam amit látni vágytam. Jóformán feldöntöttem a bejáratot őrző alkalmazottat, figyelmen kívül hagytam felszólítását, hogy igazoljam magamat. Smithers szalmakalapja alól lassan kígyózott elő a napi első szivar füstje, terebélyes alkatával teljesen eltakarta a korlátnál álló nőt. Futva vágtam le a távolságot a boszorkány és köztem, karjaim dereka köré fontam és megemelve megpördültem vele a deszkákon. A farkas minden erejét összeszedve lábra kapott és bőrömön keresztül Lolához dörgölőzött, menedékre lelve annak erdei aromájában. Nem voltam hajlandó elereszteni, érzékeny fülemet rabul ejtette szívének éltető dobogása, testemet rabul ejtette testének inkább hűsítő mintsem izzasztó melege.
- Annyira hiányoztál... - mormoltam megsemmisülve ruhái redői közé.
Kezdőlap
Lola ujjai újra és újra megtalálták arcomat, puha ujjbegyeit sérthette tegnapi borostám, de nem tudtam volna lemondani érintéséről. Mintha tudtával vagy tudta nélkül, de egyenesen belsőmig ért volna el így és nem tudtam nem arra gondolni, hogy milyen ösztönösség ez valakitől kinek ajándéka mások meggyógyítása. Farkasom számára elég volt puszta jelenléte ahhoz, hogy siralmas állapotát máris rózsásabbá varázsolja.
