Ettől féltem!
Nem szerettem, ha a vízióim valóra váltak, márpedig azzal a gondolattal indultam el Lackwoodékhoz, hogy milyen forgatókönyvet dobjak be, ha rosszul leszek. Ej de nem szerettem volna szembesíteni semmi olyasmivel, ami eddig még nagyjából a családunk előtt is jóformán tabunak számított. De az más volt, mert nem beszéltünk róla, mégis mindannyiunkat körbelengett, mint holmi fenyegető bitó, ami leginkább az én nyakamra szomjazott.
Nem volt soha rosszabb annál, amikor az elképzelt legrosszabb verziót vonzottam be, márpedig úgy éreztem, hogy én vonzottam be és most nem tudtam semmi mással sem takarózni, mint a csupasz valósággal.
Annak a valóságával, hogy jóformán úgy eldőltem, mint egy zsák. Életemben többször éreztem már azt a maró szégyenérzetet, ami ebben a pillanatban elöntött és kényelmesebb volt mindenhová nézni, csak Aria szemeibe nem. Úgy éreztem, hogy én vagyok a hülye, amiért ennyire próbálok valami nyilvánvalót tologatni, jelentéktelenné tenni, sőt szívem szerint csak megszűntem volna létezni. Nem tett jót az önérzetemnek, hogy mindjárt ilyen gyengén indítottam és nem az járt a fejemben, hogy erre vajon otthon mit fognak szólni. A puszta valóját érzékeltem annak, hogy hazudni akartam, de közben marón a torkomra fagytak a szavak, amiket először ki akartam ejteni. Hirtelen kiszáradt a torkom, a szám pedig alig akart válaszra nyílni. Sokkal rosszabbul éreztem magam, mint amennyire ténylegesen voltam.
Mégis a szavai megnyugtattak és ahelyett, hogy valami marhaságot akarnék megint kimondani, csak bizalomittas pillantással néztem fel újból rá.
Ha tudta volna, hogy mennyire szívesen beszélnék most mindenről, elmesélném az egészet és megszabadulnék a titok leláncoló sőlyától. Mégsem tehettem.
Bólintottam egy aprót. Rá bíztam magam, tegyen ahogy jónak látja. Megláttam a lehetőséget a szavai mögött, hogy talán így nem is kell vallanom, csupán követnem az intuíciókat és megoldódik a problémám. Elvégre ő egészen máshogy közelítette meg a gyakorlatok felépítését. Míg otthon ahogy idősödtem, egyre kevésbé szorgalmazták, hogy jobban elsajátítsam a kontrollt, többnyire csak közösségben élhettem ki magam, addig itt semmi ilyesmiről szó sem volt.
- Házidolgozatot? - lehet csak elvesztem a részletek között, hogy erre sem emlékeztem, mint megannyi más dolog is úgy hullott ki az emlékeim közül, mintha soha meg sem  történt volna. Boldog tudatlanság, most azonban kellemetlenül ütött vissza. Akartam hinni a szavainak, hogy még anyámnak sem mondja vissza a történteket, így pedig némiképp könnyített a helyzetemen. Ha szerencsém van, nem is kell semmi személyes vonatkozást bevallanom, hanem tényleg megtanulom IGAZÁN kontrollálni az erőm. Már rég nem éreztem ilyen izgatottságot és hiába tűntem még mindig tompának, mi több annak is éreztem magam, készen álltam arra, hogy megismételjük az előbbit.
- Köszönöm. - elfogadtam a teát és csak miután a folyadák az ajkamhoz ért, éreztem mennyire szükségem volt arra az italra. Jól esett csöndbe burkolózni iszogatás közben, miközben a szavaira figyeltem. Eltökéltnek tűnt, bennem pedig szóról szóra egyre jobban érett az, hogy annyira talán mégsem katasztrofális ötlet mással tanulni, más ismereit is a sajátomévá tenni, ezáltal pedig megláttam azt az aprócska reménysugarat, amire annyira szükségem volt már egy ideje.
Azért az eléggé ijesztően hangzott, hogy én is lehettem a saját képességem vesztének az okozója. Pedig nem voltam tapasztalatlan, aki vakvilágban tapogatózott. Nekem mindig fogta valaki a kezem és irányított és noha ez a terelés visszaszorult, soha nem szűnt meg. Erről ilyen részletesen miért nem beszéltek otthon?
- Hol hibázhatok? - csúszott ki a kérdés a számon. Ez még nem volt vallomás, inkább kíváncsiság, hogy mégis azon felül, amit érzékelt, mit gyanított minden mögött. Azt még nem fejtette ki és roppant mód érdekelt. Persze, hiszen az egész életemben arra vágytam, hogy erősebb legyek, méltó lehessek egy nap arra, amire kijelöltek. Az erőm nélkül pedig sehol nem láttam magam.
Megpróbáltam mindazt elképzelni, amit felvázolt és azon kaptam magam, hogy tetszik az elgondolás minden egyes szóval. Bár már a javában tartanánk. Végre nem éreztem úgy, hogy hátrahagynak és csak a szükséges alkalmakkor ér valamit a jelenlétem. Nem, most úgy éreztem tényleg én voltam a fókusz középpontjában. Nehezen is tudtam volna a mosolyomat elfojtani és mellé heves bólogatást kapott.
- Abszolút! - vágtam is rá a vártnál kicsit lelkesebben, majd megeresztettem egy zavartabb mosolyt és bocsánatkérőnm pillantottam rá. Most csak örültem, hogy ilyen könnyedén elterelődött a téma és nem azt boncolgattuk, vajon mi lőtt, hogy így reagáltam.
Nagy kő esett le a szívemről.
Már csak egy valamit kellett magamban valahová tenni, mert noha most is tanár és diákja voltunk, ami nem változott a korábbiakhoz képest, mégsem a suliban voltunk és ez zavart. Vagyis nem akartam magamnak hazudni, attól a pillanattól kezdve zavart, hogy megtudtam, anyám vele állapodott meg. Az előbb is, ahogy arra kértem, maradjon közöttünk ami az előbb történt, furán csapódott bennem le. Nem is a legjobban kaptam el újból a fonalat.
- Miss Lackwood, vagyis tanárnő... a részemről én készen állok, hogy folytassuk. - el is öntött mindjárt a pír és az arcomat a forróság egy pillanatra.

Mindig tudtam, hogy a kovenem olyan elveket vallott, amelyek bizonyos területekre nem hatottak ki, nem fogadtak el tanokat és nem követtek metódusokat. De mivel nagyon sokáig csak ezt láttam és tőlük szereztem tapasztalatot, úgy hittem, hogy mindig mindenben a legtöbbet tudták és a legjobb belátásuk szerint jártak el. Amikor a spontán verbuvált kis kovenünket megalapítottuk, hamar rá kellett arra jönnöm, mennyi mindenben különböztek az ismereteink egymástól és mennyi minden várt még felfedezésre. Gyerekként egyébként is mindig minden egyszerűbb, de leginkább meseszerűbb volt, mint amikor már igazán öntudatra ébredtem és jöttek a nehézségek. Azzal is tisztában voltam, hogy amikor új mentort kapok, biztosan lesznek dolgok, melyeket még nem tanultam, nem sajátíthattam el. De ezzel nem is lett volna akkora baj. A kérdések akkor kezdtek el sorakozni a fejemben, amikor rájöttem, mennyire más, amikor valaki egyénként foglalkozik velem, mint egy nagy közösségben, ahol egyformán figyelünk mindenkire és ezáltal csak az átadottak áramlanak közöttünk.
Aria szavai részben ismerősen csengtek, rászben pedig újdonságként hangoztak. Engem eddig soha nem avattak bele ilyen mélyen a mágia tudományának ezen területére és nem tudtam eldönteni, hogy ez azért volt, mert anyám azzal számolt, eleve szükségtelen a mágiám helyes megtartása és fejlesztése, mert elfolytják bennem, vagy mert elfogadta, hogy nincs megoldás. Én jelenleg még abban a fázisban jártam, hogy meg tudom magamtól is oldani a problémát, de jó volt hallani, hogy ez egyébként egy valóban létező jelenség.
- Jobban, mint amennyire a családomat foglalkoztatja. - hogy ezzel mennyire rátapintottam a jelenlegi helyzetre, hisz ők egyfajta rítust, hagyományt követtek azzal, hogy elnyomták bennünk az erőt ahelyett, hogy megpróbáltak volna újabb lehetőségek felé nyitni. Anyával volt már erről egyszer egy komoly vitám, de leginkább lezárta azzal, hogy majd meglátjuk, mit hoz az élet. Engem pedig megrémített a tudat, hogy megfosztanak a velem született képességemtől azért cserébe, hogy később semmi bajom ne legyen. Ismertem magam, ebbe nem nyugodtam volna később bele.
- Igen, eddig nem sok lehetőségem volt, hogy tanulmányozhassam is bármelyiket. - hát hogy a fenébe ne tiltottak volna le róla, amikor kellően labilisan bántam az erőmmel, ez pedig nem egy félvállról vehető dolog volt. De most kaptam a lehetőségen és hirtelen fel is élénkültem a téma iránt.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy mennyire érdekel az egész és a felismerés is jött vele, hogy ha túlságosan megnyílnék, akkor bizony lenne mit magyaráznom. Nem tudtam, hogy anyám mennyire örülne ennek vagy sem, így igyekeztem végül visszafogni magam az érdeklődéssel. Pedig annyi kérdésem lett volna, de mégis a nyelvemre fékeztem.
Milyen egyszerűnek is hangzik így mondva.
Nem először hallottam már ezt, noha nem ilyen hasonlatban. Az erőnk forrásának alapjairól megannyiszor hallottam már a történeteket, de valahogy vágytam arra, hogy most talán mást is kapok tanácsként mellé. kiskoromban annyiszor kaptam segítő kezet, de annyival is könnyebb volt minden, mielőtt teljesen megzabolázhatatlan lett volna a képességem. Csak úgy, mint én magam. Egy aprót bólintottam csak, nem akartam már kommentárt hozzáfűzni, csupán igyekeztem az iránymutatásnak eleget tenni. Elengedtem magam és az egész tök olyan volt attól a ponttól kezdve, hogy masszívan éreztem az erőm áramlását, mintha kizoomoltam volna egy másik világba és valami megszakadt volna. Még csak nem is volt fájdalmas, inkább éreztem kétségbeejtő kapaszkodási vágyat a meg-megszakadó áramlásba, majd a tompa puffanást, ami... elmarad. Helyette idegen, de mégis ismerős erőt éreztem, amit az imént még olyan távolról éreztem, most pedig éreztem keveredni az enyémmel. Lassan bágyadtan kinyitottam a szemem. Bár szégyenemben szívesebben lesütöttem volna, ahogy tudatosult bennem, hogy már megint elájultam. Lopva kaptam az orromhoz, de az orrom vére nem eredt el. Ellenben gyengének éreztem magam, közben pedig úgy vettem a levegőt, mintha ráültek volna a mellkasomra. A szavai korábban is eljutottak a tudatomig, de beletelt néhány percbe, hogy ismét rá szegezzem a tekintetem. Még forgott velem a világ, de már támaszkodtam.
- Megszédültem. - válaszoltam szándékosan így, bár sejthettem, hogy valamit ő is érzett, amiért így érdeklődik. Elég lányegretörő kérdés volt, mint aki csak azt nem tudja, mit keres, de azt igen, hogy valamit kell.
Vonakodva préseltem össze a számat, mintha igazából el akartam volna kerülni a válaszadást, de valami azt súgta, hogy így még mindig jobban járnék, mint hallgatással. Eleget hallgattam.
- Nem figyeltem, bocsánat. Vagyis nem szándékosan. - ha pedig valami egyszer elindult, akkor nehezen tudtam volna megállítani. Szörnyebben éreztem magam ebben a pillanatban, mint amikor idefelé jövet azt latolgattam, mennyire lesz kellemetlen családi és elvi ellentétek közepette a mentorálás, mennyire lesz furcsa nekem egy tanárommal nem iskolai dolgokról beszélnem. Végül mindez már cseppet sem számított.
- Szeretném, hogy ha ez köztünk maradna, de nem mindig tudom kontrollálni megfelelően az erőmet. - a hangom talán még az eddiginél is bizonytalanabb és rekedtebb volt, mintha máris megbántam volna, hogy kimondtam a szavakat. De attól tartottam még néhány ilyen és már nem tudnám megmagyarázni igazán miért történik ez velem.

Meglepett mi mindenről maradtam le azóta, hogy megtörtént az eset és ki lett mondva a bűnünk, természetesen zárt ajtólk között. Nem voltam rá büszke és noha egy szóval nem említettem senki olyannak aki nem tudott volna róla, én bűntudatosan viseltem a tetteim következményét. Óriási lecke volt ez arról, hogyan NE akarjam használni az erőm és mire ne forgassam. Egységben noha erősnek éreztem magam, mintha a közösség átható ereje megóvott volna a sajátomtól, valójában akaratgyengének éreztem most magam. Ez volt a legnagyobb probléma, hogy rákaptam arra, ami jó és még többet akartam. Ahelyett, hogy a családommal és a saját kovenemmel törődtem volna, inkább az újat kerestem és akartam mindennél jobban.
Ha ez nem így lett volna, most nem lennék itt és nem kellene teljes valómmal elszámolnom. Önző voltam.
- Ahogy mi is. - anyám ha nagyon szükséges, csak akkor avatkozott bármibe is bele, ő belülről látta fontosnak az egységet, nem kívülről. A család javát szolgálta és nem az személyével villogott. Velem ellentétben. De persze nem kellett pont neki bemutatni a Llewellyn család fejét és nem kellett kiselőadást tartani arról, hogy mit miért cselekedett meg. Igazából most háűlásnak kellett volna lennem, hogy az anyám valóban nem vett ki a suliból.
A szavai annyira igaznak hatottak, gyakorlatilag azt a dacot is magába olvasztotta, amit én képviseltem a lázadozásommal. Szerettem a családomat, az összetartozást, az egységet és mindazt, amit képviseltek, de teljesen sosem értettem azzal egyet, hogy miért jó nekünk elrzárkózni minden újtól. Talán ezért is lepett meg az, hogy ha már szükséges volt külső mentort választani, Lackwoodék kerültek középpontba.
- Ami nem öl meg, az megerősít. - talán kétértelműen hangzott ez a számból, de semmio rossz szándék nem volt a szavaimban és talán ismert ő is annyira, hogy nem kifejezetten neki, hanem a helyzetnek szántam. Másodsorban pedig magamnak. Még egyelőre fogalmam sem volt arról, hogy mutassam ki felé, én erős vagyok és nem szabdal szét belülről az erőm.
Mégis ahogy hallgattam, kezdtem megnyugodni. Nem voltam benne biztos, hogy a tea is elkezdte vajon kifejteni a hatását, de így, hogy nem kellemetlen témákat boncolgattunk, mi több átvette az irányítást pont mint a suliban, sokkal ismerősebbé vált az érzés is. Esélyt kell adnom ennek az egésznek, különben a történtek fényében végképp semmi esélyem nem lesz összekaparnom magam. Ennek pedig annyira tagadtam a tényét magam előtt is, hogy senkinek nem említettem meg.
A szavai nyomán elengedtem lassan minden feszültségem és felderengtek a saját családom tanításai, anyám bölcs intő szavai, ahogy még az első lépéseknél igyekezett tanítani, a nővéreim fáradhatatlan törődését és az egész közösség egymásra hangolódását. Akkor annyira egyszerű volt, idővel pedig mintha minden fény kiveszett volna belsőmből. Csak lehunytama a szemem és igyekeztem minden fölösleges gondolatom elűzni. Lassan derengeni kezdett haloványan a körülöttem lévő eltérés, lehunyt szemmel is tudtam, hogy mi mennyire helyezkedett el tőlem, az ő rezgéseit pedig még ennél is intenzívebben éreztem. Ha még csak ennyi lenne a képességünk gyakorlása, nem akarnék annyira megpusztulni, mint az aktív használat alatt. Ez csupán hangolódás volt, mint ahogy ő maga is mondta, mindennek az alapja. A szavai húztak vissza a valós érzékeimbe.
- Azt is meg lehet, ha valaki van megátkozva? - kérdeztem teljesen ártatlanul. Végtére is témába vágott, nem? Semmi olyat nem kérdeztem, ami kellemetlen lett volna, mégis most ez jobban érdekelt mindennél. A problémámra sohasem leltük a megoldást és néha úgy éreztem, tabuként beszélnek róla. Csak egy megoldást voltak hajlandóak elfogadni, amit én nem akartam. De kit érdekelt általában a véleményem?
Nem zárkóztam el az első lecklétől, igazából még örültem is neki, hogy az elejéről indulunk. Felfoghattam akár egy szintfelmérőnek is, ha úgy tetszik, de legalább nem kezdtem el görcsölni azon, hogy mutassam azt meg, engem nem tántorít el egy csésze megemelése. Meditálni más volt, noha ritkán folyamodtam hozzá, de amikor mélyen csak magamra koncentráltam, az felszabadító érzéssel töltött el. Csak bólintottam az ötletre. Noha otthon előszeretettel bújtam ki tanulás címszóval a közös meditáció lehetősége alól, mert nem láttam értelmét újra és újra elmélyülni.
- És ha nem akar úgy működni, ahogy én szeretném? - igazából azt akartam kérdezni, hogy és ha nem tetszik, amit tapasztalok? Nem volt helye itt kételyeknek épp egy ilyen előtt. Talán csak nem mertem még eléggé rá bízni magam, egy egyszerű meditáció kapcsán is egészen másképp közelítette meg a témát és ez új volt. Bár talán csak az volt a különös, hogy itt csak rám koncentrált és nem volt hat másik személy is ott rajtam kívül. A családom jobban szerette ezt közösen megoldani.
Persze végül csak újfent lehunytam a szemem és igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, hogy végre úgy tegyek, ahogy szeretné és teljesen magamra fókuszálhassak minden egyes idegszálammal. Először nehezen csitítottam a gondolataimat, aztán már annál jobban éreztem a saját szívverésem pulzálását, ahogy rendre lassul és nyugodtabban ver, amíg újfent nem kezdtem el érezni a rezgéseket, immár a sajátomét, mert arra kezdtem figyelni, nem pedig bármire, ami kívülről jött. Hirtelen egy ponton elvesztettem az időérzékemet és végtelennek tűnt az idő és észre sem vettem, ahogy megszédültem egy pillanatra.

Legszívesebben az érkezésem pillanatában sarkon fordultam volna és soha többé nem jöttem volna vissza.  Részben, mert kényelmetlennek éreztem, hogy egy tanáromhoz igyekeztem ilyen pontossággal, amiről most még nem tudtam eldönteni, hogy befolyásolná-e bármiben a kapcsolatunkat, az ilyen bizonytalanságok pedig ordítóan taszítottak. Arról nem beszélve, hogy tisztában voltam vele mindig is, ő is boszorkány volt, egy azok közül, akiket a családom évtizedek óta került vagy legalábbis nem értettek egyet az elveikkel. Mielőtt viszont egy Rómeó és Júlia féle túlromanticizált viszálykodásnak könyvelhettem volna el a két család kapcsolatát és gondoltam volna azt, hogy ők rosszak, ő maga cáfolt rá azza, hogy engem sem kezelt különbül, mint bármelyik másik diákot a gimiből és ezt kicsit bizakodásra adott okot. Végülis mi baj történhetne, ha most tényleg a mentorálása alá kerülök? Ezt kellett tennem, ez volt a büntetésem és a kötelességem, hogy jelentkezzek is.
A kecske végül megadta a löketet és emlékeztett arra, hogy teljesen fölöslegesek az aggályaim, mert ezt az utat így is meg úgy is végig kell járnom, így kénytelen voltam elfogadni a tényt. Talán igyekeznem kellene azon munkálkodni, hogy a lehető legjobban partner legyek mindenben.
A bizalom azonban nem olyan tényező volt, amit csak úgy meg lehetett előlegezni, nekem pedig még kevésbé.
Én, aki mindig igyekeztem jól tanulni, részt venni a faktokon, amik érdekeltek, a lehető legszélesebb skálán bővíteni az érdeklődéseimet, pont én nem zárkózhattam el ebben a pillanatban és csak ez az aprócska szikra hajtott abban, hogy zokszó nélkül kövessem őt fel a dolgozószobájába. Hülyeség lenne azt állítanom, hogy nem próbáltam meg a tanárok otthonait elképzelni, de ez még a képzeletet is felülmúlta. Egyszerre árasztott a hely bizalommal teli melegséget és egyszerre tűnt úgy, mintha itt megállt volna az idő. Az ismerős szempár azonban magára vonta a figyelmemet. A macskámra emlékeztetett, ettől pedig annak ellenére is lágyulni kezdtek a vonásaim, hogy neki én annyira nem tetszettem.
- Megértem, ha senki nem mer vele kötözködni. - egy apró mosoly suhant át az arcomon, ahogy leemeltem róla a tekintetemet és végre a nőre pillantottam. Komoly témákkal hozakodott elő, de talán abban én is egyet tudtam érteni vele, hogy ezen jobb volt mihamarabb túlesnünk, mint kerülgetni a tényeket. Nem vártam el tőle, hogy köntörfalazzon vagy burkoltan célozgasson. Én is inkább híve voltam az őszinte beszédnek, legyen szó a képességről, az anyámról, a családomról, a történtekről, bármiről. Megfogott, hogy igyekezett az anyámról tisztelettel beszélni a nem túl kiegyensúlyozott családi viszony ellenére is. Ebben a pillanatban el tudtam hinni azt, hogy valójában tényleg komolyan vette a feladatot. Bennem viszont a saját képességem végül újabb kételyek merültek fel. Tud egyáltalán arról, hogy nálunk a család férfitagjai min mennek keresztül?
- De megérdemeltük. - ha el is bizonytalanított minden, ezt sziklaszilárdan állítottam és nem feltétlenül a bűntudat miatt, noha az is volt benne jókora adag. Hailey említésére csak leszegeztem a pillantásom a padlóra. Az ő részéről nem tudtam, de inkább nem akartam nyilatkozni. Valahol mind haragudtunk is rá, de valahol meg nem csak az ő sara volt ez, hanem mindannyiunké. Ezzel a ténnyel még ugyan barátkoztam, nem akartam olyanná válni, aki ennyire tagad mindent maga előtt. Nem akartam magam becsapni.
- Tényleg? Nem tudtam. - meglepett az infó, senki nem mondta egy szóval sem ezt, de Haileyvel sem nagyon volt alkalmam azóta találkozni, hogy mindent olyan gyorsan igyekeztek elvarrni és letudni. Vagy lehet csak én vesztettem el az időérzékem és mire pislogtam kettőt, már minden csak a múlté volt. Kíváncsi lettem volna, mi vezetett ide.
Csak mélyen magamba szívtam az összes levegőt, ahogy ismét rám terelődött a téma, a bizonytalanságom pedig csak nőtt. Noha a családom igyekezett irányt mutatni nekem, sosem számoltam el azzal, hogy én mit akarhatnék magamtól. Tanácstalanul pislogtam csak párat.
- Csak szeretném egységben uralni, hogy ne úgy érezzem, elszív belőlem mindent. - csúszott ki a számon egy kissé meggondolatlanul a kijelentés, aztán megköszörültem a torkom gyorsan.
- Úgy értem szeretném fejleszteni a telekinézist, de nem zárkózom el semmitől. Úgy érzem, hogy még mindig nagyon keveset tudok és még nem találtam meg igazán azt, amit annyira hiányolok. - ráztam meg a fejem korrigálva saját magamat és inkább kortyoltam az újratöltött teából. Nehéz volt úgy megosztani vele dolgokat, hogy azok a mai napig csak az én saját féltett titkaim voltak, mégis hogy igazán segíthessen, szükségét éreztem egy részét megosztani. Azzal már elég hamar szembesültem, hogy a saját kovenem keretei számomra végesek voltak, hisz még arra sem találtak megoldást, hogy elfojtáson kívül mivel tudnák orvosolni az átkozott gyengeségem. Végül csak bólintottam a kérdésére. Kissé ijesztő volt, hogy ennyire a lényegre tapintott, de nem tudhattam, hogy magamat árultam-e ennyire el vagy egyszerűen tanár létére jó emberismerő szimplán.
- Úgy érzem, hogy a Mocsári Boszorka okkal bízott rád. - szándékosan így említettem meg végül anyámat, hajtott a kíváncsiság, hogy ő maga miképp vélekedik erről.

Számítottam rá, hogy egy ilyen nagy múltú boszorkánycsaládban majd találkozok nem hétköznapi dolgokkal, mint a kecskével a házban. Más biztosan megállapítaná, hogy nem normálisak, én azonban úgy gondoltam, hogy mindenkinek a megfelelő familiáris jut és mindenki a hozzá mérten a legjobban igyekezett élni. Legalábbis igyekeztem ezt idealizálni, hisz a mi családunkban, a kovenben törekestünk arra, hogy az erőszak legapróbb csíráját is elfojtsuk. Beleszámítva az én kicsapongásaimat is természetesen, hisz olyankor úgy néztek rám, mint a véres rongyra. De azt biztosan elismerték volna, hogy nem mindenkit került el ez az időszak. Bennem alapból is egyfajta kettősség lakozott a mágiám és az elvárások miatt. A kettőt soknak éreztem és olykor úgy hittem, hogy nem vagyok elég erős mindkettőhöz.
Gyorsan elhessegettem a gondolatokat.
Elindultam a házban abba az irányba, amerre terelni kezdtek. Talán a jövőben lesz szerencsém kiismerni Lackwoodék otthonát is, de jelenleg egy helyiségét sem ismertem.
- Úgy is mondhatjuk. - nem mondhattam azt, hogy nem tetszik a szituáció, de mindenesetre kényelmetlenül éreztem magam még mindig. Nem tudtam mit várjak tőle, tőlünk, az elkövetkezendő bizonyítandó időszaktól.
- Ismerem a régi ellentétekről szóló történeteket. - minden fiúba és lányba úgy ivódott ez bele, mintha örökös kötelességünk lenne követni és éltetni ezt a hagyományt. Személyesen azonban nem kötött hozzájuk konfliktus, hogy valóban azt érezzem, alapos okuk volt ezt az ellentétet szítani. A suliban sem éreztem azt soha, hogy különbséget tenne köztem és mások között. Egyszerűen nem volt okom feltételezni semmi rosszat Aria Lackwoodról, mi több senkiről a családjából.
A familiáris megpillantására megtorpantam egy pillanatra.
Már nem azért, mert tartanék egy ekkora macskától, hanem mert elgondolkodtatott a tény, vajon véletle-e, hogy nekem is egy ugyanilyen macskám van otthon. Ő nem volt a familiárisom, csupán egy miniatűr tigris, de határozottságban és tekintélyes pillantásában most rá ismertem.
- A legtöbb maine coon ilyen, többek közt az enyém is. - végül csak beléptem a szobába. Szinte azonnal az elrendezést kezdtem figyelni, engem az apróságok megfigyelése jobban lekötöttek, mint a színtiszta társalgás. Tekintetem minden egyes mágiát sejtető tárgyon megakadt, végül csak én is helyet foglaltam a kanapén.
Megköszöntem az italt, bár azonnal nem nyúltam érte. Igyekeztem megtalálni a saját hangom addig, amíg ő beszélt. Nem volt egyszerű, hisz eddig nem ilyen környezetben találkoztunk, de még csak nem is személyes témákról beszélgettünk.
Egy ponton talán kissé kínosnak is éreztem, ahogy felhozta a vádakat. Nem tudom már megszámolni én magam sem, hányszor mondtam el, hogy egyikünk sem szándékozott senkit megölni, igazából bele sem gondoltunk, hogy miféle rosszat szabadítunk el. Mi, néhányan, akik alig értenek a mágiához, mégis olyan könnyűnek és megoldhatónak tűnt az az idézés.
Már azt sem tudom pontosan kitől indult az ötlet.
Csak belekortyoltam a teába, óhatatlanul is nagyot nyelve. Azt vártam, hogy hasson, hogy lecsillapítsa a gondolataimat, a feszengésemet. Hirtelen az összes elfogyott két kortyra és nem maradt más, mint a csésze szorongatása. A kérdésén még nem igazán gondolkoztam, hisz én honnan tudhattam volna, hogy merre induljunk el és mit várjak tőle, ha azt sem tudtam magamtól mit várjak? Na jó, ez utóbbi könnyebbnek tűnt.
-  Szeretném megtanulni jól irányítani az erőm. Nehézségek nélkül. - pillantottam végül rá. Nem akartam kertelni, mert azzal többet ártottam volna magamnak, mintha titkolózni kezdenék. Senki nem volt hülye és mindenki látta, hogy nálunk egy felnőtt férfi nem birtokol semmit, a puszta fizikai erején kívül.
- Senkinek nem akartam ártani. És legfőképpen nem szerettem volna az idejét sem rabolni. - nem az én döntésem volt, hogy ő lesz a mentorom. Nem szerettem senki terhére lenni egy olyan időszakban, amikor egyébként is mindneki azt hiszi, hogy egyedül képes minden feladatot megoldani.