Ha nem lenne még kellően bosszantó tényező, hogy telefonhívásnak vettem az ébresztőórát és beletelt jó néhány percbe, amíg ez a felismerés eljutott a tudatomig, akkor az azonnal tettre készség sem úgy működik, mint annak kellene. A jó idők beköszöntével és az időszak megléte alatt egészen addig, amíg az ősz hidegebbre nem fordul máskor sokkal fittebb szoktam már lenni korán reggel is, de az a sok minden ami olyan egymásutánban érkezett, hogy igazán felocsúdni sem volt idő, ami kicsit megfeküdte a gyomrom, de nem csak azt nehezítette el, hanem a fejemet is. Talán csupán a szerencse, de koncentrálni sehogy nem tudtam a napokban. Fel kellett vennem a ritmust, mégis úgy éreztem magam, mint egy reumás csiga. Tisztában voltam azzal, hogy nekem is ugyanakkora felelősségem volt a történteknél, mint a többieknek. Nem kihúzni akartam alóla magam, nem megkerülni. Elismertem a bűnrészességemet és ott és akkor vállaltam a felelősségemet. A többiekkel együtt. Nem éreztem kiváltképp kevésbé sárosnak, mint Hailey Redwine. Nem vihette el egy valaki a balhét, amikor mind elkövettük.
Mindannyiunknak bűnhődnie kellett.
A kifogások egyébként is csak kikészítik az embert, lassan felőrlik és megölik. Ugyebár a tett halála, ha valaki azt mondaná, hogy igazából az okoskodás, az hazudik. Az időt húzni még nagyobb bűn. Jobb csak úszni a bűntudattal, az árral, amiből még mindig úgy éreztem, hogy nem jutok levegőhöz. Jobban nem is utáltam soha mást, mint amikor beleszólnak abba, amit csinálok. A házhoz érve azonban kényszeredetten húzom be azt a képzeletbeli féket és kormányoznám el másfelé magam, ha tehetném. De nem volt mese, nekem itt ma meg kellett jelennem.
Különös érzés fogott el már csak amiatt is, mert ismertem a tanárnőt, tanított nekem is kémiát, én magam pedig ezen felül a matek faktra is jártam. Sosem lehetett elég korán elkezdeni az egyetemre való készülést, márpedig nekem eredmények kellettek, amit felmutathatok.
Most azonban mindez cseppet sem számított. Csak a gombóc a torkomban. A kovenek közötti ellentét mindig is egy törékeny és sérülékeny jelenség volt, amely megakadályozta, hogy őszintén nyisson bárki a másik család felé. Engem is ilyen szellemületben neveltek, de most mégsem szerettem volna, ha ez lesz úrrá rajtam.
A suliban minden annyival egyszerűbb.
Végül csak bekopogtam. Nem kellett igazán sokat várnom az üdvözlésem hírét elhozó hangokra, majd az ajtó nyitódására. Hirtelen azt sem tudtam eldönteni, mégis mit mondjak.
- Mrs. Lackwood. - biccentettem köszönés gyanánt. Most már akár mondhattam volna kétszeresen is a tanáromnak, aminek még nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e vagy sem. Nem akartam illetlen lenni, így aztán csakhamar beljebb léptem. Mielőtt azonban körbepillanthattam volna a jókora házban, puha és nedves felületet éreztem a tenyeremnek ütközni. Meglepetten pillantottam le az állatra, de annyira nem jöttem zavarba tőle, hogy ne akarjam megcirógatni a szőrt az orra fölött. Aztán a kecske már tovább is állt, amint dorgálást kapott.
De még mennyire, hogy figyelmeztetnem kellett magamat arra, hogy hol vagyok és milyen célból érkeztem.
- Semmi gond, nem szokatlan nekem a kecske jelenléte. - mindenki tudta, hogy a családunk jobban hitt a természetközeli életmódban, mint bárki más a városban. Nem volt szokatlan látvány számomra az állatok jelensége, a kinti munkák és a megannyi feldolgozási forma. Előnye rengeteg volt, engem valahogy mégis más vonzott.
- Olyan érzés ide jönni, mintha korrepetálásra szorulnék. - pedig sosem szorultam semmiből sem javításra. Ha nem is mindenből voltam kiváló, azért igyekeztem jó eredményeket szerezni. Nem tegnap álmodtam meg, hogy mit szeretnék elérni az életben és bizony azért tenni is kellett. Most mégis olyan pokolian elveszettnek éreztem magam ebben a számomra idegen házban.