Ragadozószemeim a férfi arcán függnek, de túl jól leplezi az érzéseit, hogy bármit is leolvassak róla. Szándékosan említem többször is a fiát, és táncolom körbe a témát, hátha olyasmit fedezek fel, amit később felhasználhatok ellene. Szeretem feltárni üzletfeleim gyengepontjait, de úgy fest, Astraeus Kingsley nem olyasvalaki, akit könnyű rávenni, hogy teregesse ki a lapjait. De ettől csak érdekesebb lesz a kettőnk alkudozása.
  Jobb lábam átvetem bal térdem fölött, amikor helyet foglalok. Próbálok nyugodt, ámbár fejedelmi képet alkotni magamról a fejében magamról, hiszen végtére is csevegni érkeztem, nem pedig harcolni – utóbbi egyébként is olyan barbár, hogy egyáltalán nem bánom, hogy ki ment már a divatból. Két dudás is megfér egy csárdában, csak megfelelően kell felosztani a szerepeket.
  - A rum is megteszi – biccentek előhajolva és átveszem tőle a poharat, valójában nem is számítottam rá, hogy whiskyt tartana. - A kapcsolataim szerint Ön a világ sok pontján megfordult már. Mit keresett Guatemalában? – tudakolom, mintha csak baráti találkozóra érkeztem volna, nem pedig üzleti tárgyalásra.
  Mindenesetre elégedett mosollyal nyugtázom, hogy igazam volt az ital minőségét és származását illetően. Ez sokat elárult a házigazdámról is; az ízlése túlságosan drága volt egy ilyen lakáshoz, így nyilvánvalóvá vált, hogy mindezt csak látszatnak szánja. Megvagy, még ha nem is tudsz róla, summáztam a poharam fölött a férfit fürkészve.
  Csak futó pillantást vetek a madárra, amikor a gazdája végül kijavít. Sas, sólyom, ölyv, vagy karvaj, számomra oly’ mindegy. A lényeg, hogy itt van, és figyel, éppen annyira, amennyire Lidérc is csak megjátssza az unottat a lábamnál. Boszorkánymesterek vagyunk, nem csak díszként tartjuk magunk mellett a familiárisainkat.
  Kegyes vagyok, így hát engedem, hogy az ajánlatom érlelődjön benne, és megfogalmazhassa az ezzel kapcsolatos gondolatait. A rövidke szünetet arra használom, hogy én is belekortyoljak az italba, megízlelve az fűszeres-nektáros ízt a nyelvemen. Nem lesz a kedvencem, de egyáltalán nem kellemetlen. Sőt.
  - A tárgy azé, aki megszerzi, és ehhez jelenleg Ön áll a legközelebb, Mr. Kingsley – vetek ellent lazán, továbbra is az ereklyevadászra függesztett tekintettel. Számítottam rá, hogy nem áll egyszerűen kötélnek, de az én akaratom legalább annyira erős, mint az övé, a pénzem pedig van annyira jó, mint a korábbi megbízójáé. Meggyőződésem, hogy egyességre tudunk jutni, ha végre nem beszélünk el egymás mellett, és nyíltan kimondjuk azt, amit gondolunk. Örömmel tapasztalom, hogy ő is hasonló véleményen van.
  - Jómagam csak gyűjtő vagyok, de éppen úgy lenyűgöznek a letűnt korok, mint Önt. Kiváltképp, ha mágia itatja át azokat. Szeretem a szépet, ez igaz, de ennél is jobban szeretem a hatalmat – dőlök hátra, megkocogtatva a pecsétgyűrűmet a pohár üvegfalán. Kovenvezetők hosszú sora viselte már az ujján a címerünkkel díszített ékszert, mint a hatalom jelképét. Nem vagyok ostoba, láttam már Nora szemében a kínzó vágyat, amit akkor érez, amikor az ékszerre tekint, és előbb-utóbb meg fogja próbálni, hogy megszerezze tőlem. Bármi áron. Nem árt az újabb biztosíték.
  - A barlangrendszer mágikus hely, egyfajta csapda, ami arra hivatott, hogy megvédje azt, ami a mélyében pihen. Időről-időre hallani, hogy eltéved valaki odabent, és sosem kerül elő… Jártam már ott, de a barlangászat nem olyasmi, ami túlságosan szórakoztatna – rándul meg a szám sarka cinikusan. Nem lep meg, hogy a járatok a tapasztalt kalandor dolgát is megnehezítik. Számtalan feljegyzésünk van a családi levéltárban a helyről, és mind különböző szögben mutatja be a helyet, egyetlen közös metszettel...
  - Olyasmit, amiért ölni is érdemes – kitérő válasz, de igaz. Sokan próbálták megfejteni a barlang titkát, és néhányan valóban gyilkoltak is érte. Rose Harbor múltja sötét, de nem minden foltja kerül napvilágra. - Egy kehely, úgy hiszem – teszem hozzá végül vonakodva, és szabad kezemmel benyúlok a zakóm belső zsebébe, amiből egy boríték kerül elő, amit lazán az asztalra dobok. Egyszerű fénymásolat van benne, egy cirkadalmas naplóbejegyzés fekete-fehér képe. - Az egyik ősöm hagyatéka, aki ott volt azon az estén, amikor az Elsőket megalkották. A szerencsétlen az erdőben bujkálva nézte végig a rituálét, de többet ír arról, hogy miként marták össze a hangyák, mint a lényeges részletekről. Egy dolgot azonban többször is említ. Egy kelyhet, amit az áruló varázsló a mágia megkötésére használt – mondom kissé undorodva, hiszen bárki is teremtette meg az „védelmezőket”, örökre megpecsételte vele a sorsunkat. - Őt és egy másik ősömet, Elisiát is kivégezték, bár utóbbi valóban bűnös volt, Drystan csak rossz helyen volt rossz időben, és csak el akarták hallgattatni – fejezem be a történetet, de csak reménykedem benne, hogy ez az apróság elegendő ahhoz, hogy felkeltsem Kingsley figyelmét. Úgy sejtem, hogy hozzáférése van az Alapítók feljegyzéseihez, másképp nem tudná, hogy melyik időszak körül kell keresgélnie. Bizonyára érti, hogy olyasmit kínálok fel neki, amit máshol nem kaphatna meg, egy hiányzó láncszemet a történethez, amit talán már ismer.
  - Még mindig úgy gondolja, hogy nem jogos az igényem? – kérdezem mosollyal a szám sarkában, befejezve a saját mondandómat. Ha azt hitte, hogy elriaszt azzal, hogy bármeddig srófolhatja az árat, hát tévedett. Nem szokásom megfutamodni.
  - Ez csak egyetlen oldal abból a naplóból – és néhány részletet kíméletlenül ki is takartam, nehogy a végén túl sok információ kerüljön a boszorkány birtokába. - Mit gondol, ha megkapná az egészet, az segíthetné a kutatását? – vonom fel a szemöldököm a feljebbvaló eleganciájával.

  Kettőnk játszmája abban a pillanatban megkezdődött, hogy a férfi ajtót nyitott. Talán a szavak nem ezt mutatják, mégis finoman kóstolgatjuk egymást, keresve a másik esetleges gyengepontjait, amit később felhasználhatunk ellene. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen így működött a világunk. A nagyhalak megeszik a kicsiket, de néha a kicsik is okozhatnak meglepetést. A képletben azonban van egy hibás tétel ebben a pillanatban: egyiken se vagyunk kishalak, hiába igyekszik Kingsley elhitetni az ellenkezőjét.
  - Valóban nem – bólintok nyugodtan, amikor kifejti, hogy a fia fejlődése nem tartozik rám. - Mindazonáltal volt szerencsém találkozni vele, s bár felajánlottam számára a segítségemet, végül nem keresett fel. Pedig akkor mindannyian elkerülhettük volna azt a csúnya fiaskót az Alapítókkal… De hát fiatalság, bolondság, ahogy mondani szokás – szándékosan nem említem, hogy pontosan mikor sikerült elcsípnem a fiút, csak annyit árulok el, hogy még a tárgyalás előtt. Azóta is láttam már párszor, bár érdeklődésem némileg megcsappant irányába, amikor rájöttem, hogy nem tehetem rá a kezem a vad mágiára, ami benne rejtőzik. Persze a kovenünk így sem szállt ki vesztesen az ügyből, hiszen jelenleg két fiatal tanítvány is Lackwood boszorkány befolyása alatt cseperedik.
  Szemöldököm kissé felfelé ível, amikor Kingsley azt állítja, hogy nincs semmi olyasmi, amivel jelenleg üzletelne. Talán úgy teszek, mint ami elhiszi, hogy nincs nagyobb hatalma, mint az a szánalmas, elfojtott energia, ami körbe lengi. Hajlandó vagyok elfogadni, hogy nem érdekli a fia sorsa, ami könnyen igaz is lehet, másként nem hagyta volna azzal az ostoba emberi nővel, akiben annyi mágia sincs, mint egy hangya tökeiben. De azt, hogy nincs üzletképes tárgy a tarsolyában, azt nehezen tudom elfogadni. A hozzá hasonlók sosem maradnak biztosíték nélkül, ha benne akarnak maradni az üzlet egyre szűkülő, és örökké változó körforgásában.
  - Bízom benne, hogy sikerül egyességre jutnunk, Mr. Kingsley – mondom, miközben magabiztos mosolyom visszakúszik az arcomra, amikor a férfi engedni látszik. Persze attól, hogy beenged a lakásába, még közel sem biztos, hogy nyerő pozícióba kerülök, de egyetlen lépéssel közelebb jutok hozzá.
  Más alkalmakkor megkérdezném, hogy Lidércre vonatkozik-e az invitálás, de most nem teszem. A familiárisom a szemem, és a fülem, így mikor intek, a kutya előttem surran be a lakásba, akár egy árnyék. Léptei puhák, szinte nem is érintik a padlót, de érzékeny orra máris kitágulva szippantja magába a mágia semmivel össze nem téveszthető eszenciáit. Nem kutat látványosan, de sok mindent felfog és ért, hiszen erre lett nevelve.
  - Igazán kedves – tekintetem körbejár, mielőtt a zakóm gombjait meglazítva elfoglalom a nekem felkínált helyet. - Egy ital jólesne. Köszönöm! Tart whiskyt? – kérdezem, bár ha a válasz nemleges, akkor is elfogadom az italt, amivel kínál. Megállapítom, hogy Kingsley tipikus legénylakásban él, ami nem lep meg, bár fogadtatás után nagyobb rendetlenségre számítottam. Nem tudom eldönteni, hogy sebtében pakolt-e el, de egyetlen olyan tárgy sem kerül a szemem elé, ami magával ragadná a figyelmemet. Ügyes, nem esik nehezemre elismerni az elővigyázatosságot, még ha csak gondolatban is.
  - Szirti sas? – biccentek fejemmel a rúdon ülő állat felé, amikor házigazdám átnyújtja az italomat. - Büszke jószágok – teszem hozzá, türelemmel kivárva, ha esetleg a boszorkánynak van kiegészítése a témához. Lidérc időközben katonás, egyenes testtartással foglal helyet a lábam mellett, fülét járatva várja a következő néma parancsomat. Jelemre végül kényelmesen elfekszik.
  - Ebben egyetértünk, Mr. Kingsley! Azt hiszem, hogy a kötelező köröket sikerült letudnunk – lögybölöm meg a poharamban az italt, ami illatából és színéből ítélve valamiféle rum lehet. Nyilván import, valamelyik olyan országból, ahol a legjobban értik az elkészítését. - Nem kertelek. A rose harbori ereklyét akarom, és kérem, ne próbáljon meg félrevezetni azzal, hogy csak a fia miatt van a városunkban – közlöm hideg tényszerű hangon, hiszen most hogy magunk maradtunk, semmi okom az alakoskodásra. Mindketten üzletemberek vagyunk a magunk módján, így bízom benne, hogy egyességre tudunk jutni egymással.
  - Bármi is az, nyilván sokat ér, én pedig hajlandó vagyok megfizetni az árat, amit kiszab – támasztom meg a poharat a keresztbe fektetett térdemen, továbbra is a férfi arcába nézve. - A miénk az egyik legrégebbi dinasztia a városban, így pletykák és mítoszok nem kerültek el bennünket. Az ereklye olyasvalakit illet, aki tudja használni, a mi családunk pedig éppen ilyen. A tárgy a Lackwoodoké, jogot formálok rá – teszem az i-re a pontot hűvösen.

  Lidérc megbillenti a fülét. Vár. Akárcsak én.
  Az ajtó mögül felbukkanó férfi vonásai ismerősek, hiszen láttam már korábban a tárgyaláson, ahol a fiatalokat elítélték. Akkor nem törődtem vele, hisz jelenléte nem tűnt fontosnak, és azt sem kellett tudom, ki ő. Most azonban, ahogy szemközt állunk egymással, jobban megnézem magamnak, és mellkasomat kisebb büszkeség tölti el. A boszorkány látszólag nem várt látogatót – ki is várna ilyesmit az est ezen felén -, ami elégedett mosolyt hív életre az arcomon.
  - Márpedig szükséges, Mr. Kingsley – bólintok határozottan, amikor próbálja elütni látogatásom célját. Talán ő úgy érzi, nincs olyan ügye kettőnknek, ami metszetet alkothat egymással, de téved. - Nem a fiúról van szó, akit oly’ nagy gonddal tanítgat. Vagy mondjam inkább azt, hogy a fiáról, Mr. Kingsley? – billentem oldalra a fejem, hogy összeszűkített szemekkel lessem a reakciót az arcán. Szándékosan hoztam szóba Lucast, és mutattam rá, hogy tisztában vagyok a vérségi kapcsolattal kettejük között, de hogyan és hogyan jutott az információ a tudtomra, arról nem beszélek, hiszen nem tartozik hozzá a látogatásom céljához. Ahogy maga a fiú sem, ő csak az eszköz, amivel elérhetem, hogy a másik végül rám figyeljen.
  Legalábbis remélem.
  Egy bólintással jelzem, hogy tudomásul veszem, tudja ki vagyok. Nem lep meg, hiszen én magam sem rendezkednék be úgy egy ilyen kis városban, hogy nem vagyok tisztában a helyben betöltött szerepekkel és annak szereplőivel. A kovenünk talán apró, de nem jelentéktelen, és ha a terveim olyan mederben folynak majd tovább, ahogyan elképzeltem, hatalmunk és befolyásunk csak nőni fog.
  - A híre megelőzte Önt. Talán nem tudja, de jómagam is szenvedélyes gyűjtő vagyok, már ami a mű- és varázstárgyakat illeti. Jó néhány ismerősöm beszélt már elismeréssel a maga munkájáról, Mr. Kingsley. Egy ideje már terveztem, hogy felkeresem, de sajnos… – kissé színpadias mozdulattal lököm el magam az ajtófélfától, és tárom szét a kezeimet. - …eddig elfoglalt voltam.
  Míg kezemmel az ajtó keretét érintettem, felmértem a lakás védettségét. Semmi sem okozott nagyobb csalódást, mint az, ha egy boszorkány nem vet be mindent a saját védelme érdekében. Néhány hónapja én magam segítettem Sydney-nek, hogy miként kell hatékony bűbájokkal ellátni az otthonát, s bár jómagam örömmel segítettem rá a saját hatalmammal, kedvesem egész szépen boldogult már egymaga is. Nem kellett csalatkoznom Kingsley trükkjeiben, intuícióm kemény falba ütközött, nem jutott beljebb a lakás küszöbénél, így nem mérhettem fel előre, hogy mit tapasztalhatok odabent. Már akkor, ha valaha is beenged…
  - Talán odabent kellene folytatnunk a beszélgetést – reflektál hangom a gondolataimra, és állammal a lakás felé bökök. - A portás látta, amikor bejöttem. Nem kell attól tartania, hogy ártani szándékozom Önnek – mondom ragadozómosollyal.

  A lámpa fénye megremeg, amikor nyomomban a kutyámmal végig sétálok a folyosón a lakásig. A többlakásos bérház, szinte semmiben sem különbözik azoktól, amiket Rose Harborban találhat az ember. Lift nincs, csak lépcső, a szomszédok pedig örömmel feljelentik egymást, ha olyasmit tapasztalnak, ami megzavarja a nyugalmukat. Sötét szemem ugyan az ajtóra helyezett névtáblákat, és számokat vizslatja, mégis a képességem az, amely vezet.

  Láthatatlan csápjaim méterekkel nyúlnak el körülöttem, mohón tapogatva a mágia forrását, ami csakis egy boszorkánymesterhez vezethet. Astraeus Kingsley álcája már-már tökéletes. Még az én intuíciómat is képes megvezetni, de korábban már éreztem, hogy megkora energia lakozik a vérvonala egy fiatal tagjában. A fiú még közel sem olyan ügyes, mint az apja, és az ő hatalmát már hónapokkal korábban megízleltem… Mert igen, sokakkal ellentétben én tudom, hogy az Alapítókat megvezették, hiszen én felismertem a hasonló rezdülést, ami a két boszorkány mágiáját összekötötte.

  Halványnak érzem csupán a boszorkánymester erejének lenyomatát, a tapasztalat mégis azt mondatja velem, hogy ez morzsa csupán, amit az éhes varjak elé vetnek, s ennél sokkal több lakozik benne, így hát jobb, ha óvatos leszek.

  Az érkezésemet nem jelentettem előre, a meglepetés erejével érkeztem a boszorkányhoz, abban a reményben, hogy így én kerülhetek majd fölénybe. Lidérc szorosan a lábam mellé telepszik, amikor megállok a megfelelő ajtó előtt. Mielőtt bekopognék, megigazítom ujjamon a családi pecsétgyűrűmet, és elseprem a ráncokat a nyakkendőmön. Bár az óra elég kései – hamarosan éjfélt üt a óratorony harangja-, nem engedhetem meg magamnak, hogy kevesebbnek látszom, mint ami vagyok:egy erős koven vezetője, aki talpig üzletember.

  Öklöm határozottan koppan az ajtón, és nem feledkezem meg arról sem, hogy ajkamon magabiztos mosoly üljön, amikor valaki végül ajtót nyit. Felőlem lehet a boszorkány maga, vagy éppen egy vendég, akivel az idejét mulatja.

  - Jó estét! Elnézést a késői zavarásért… – kezdem, bár valójában kicsit sem bánom, és nyilván ezt ő is tudja, hiszen másképpen nem kopognék éppen most az ajtaján. - Úgy hiszem, beszélnünk kellene – mondom magabiztosan, miközben tenyerem megállapodik az ajtófélfán, hogy felmérhessem, miféle védőbűbájokkal óvja magát. Csak egy ostoba lépné át hívatlanul egy boszorkány küszöbét.

   - Alexander Lackwood vagyok, de talán már ezt is tudja – folytatom, és pillantásom alaposan felméri őt, ahogy a ragadozó is szemügyre veszi a prédáját, mielőtt megtámadja.