Figyelek. Nem szólok közbe, mert nem akarom befolyásolni a tanítványomat. Világos szemeim fürkészve figyelik, ahogy a kezei megmozdulnak, hogy megtalálja az első tárgyat, ami mesél majd neki. Élettelen dolgokból olvasni mindig nehezebb, hiszen csak érzelmek lenyomatai pihennek meg rajtuk, dacolva az idővel, de figyelve Hailey fejlődését, úgy éreztem, hogy már ez a feladat sem foghat ki rajta. Legalábbis nagyon semmiképpen.
- Búgóé. Aznap vesztette el, amikor mellém szegődött – bólintottam, és ha engedte, én magam veszem el tőle a tollat, hogy a száránál megpörgetve az ujjaim között, arrébb tegyem, hogy később se zavarhassa meg a koncentrálásban. Idősebb voltam, mint Hailey most, amikor a galamb a familiárisommá vált, bár sokkal hamarabb kezdtem uralni az erőmet, mint ahogy az életem része lett. A boszorkányok sem fejlődnek egyformán, de ez nem feltétlenül az akarat, és a szorgalom hiányát jelenti.
Egy árnyalattal feszültebb leszek, amikor a gyűrűt veszi kézbe, hiszen maga a tárgy is sokkal személyesebb. Nem tudom, hogy mi ütött belém, amikor az utolsó pillanatban a többi közé rejtettem, de azt hiszem, hogy köze lehetett ahhoz, hogy családtagként a mellettem ülő lányra, aki előtt nincsenek már valódi titkaim. Ezúttal szavakkal nem, de apró biccentéssel és mosollyal jutalmazom a helyes feleletet. A gyűrűhöz nem érek hozzá, csak hagyom, hogy Hailey a toll mellé csúsztassa az asztal másik felére.
- Elfáradtál? – kérdezem aggodalmasan, amikor meginog, kezem máris anyai gyengédséggel siklik az arcára, hogy magam felé fordítva meggyőződjek róla, hogy nincs komoly baj. Kiterjesztem felé a mágiámat, és óvatos tapogatódzással próbálom kiolvasni, hogy mit érezhet. A bőre nem melegebb, mint általában, így megnyugszom, hogy nem sikerült lázasságig hajtanom. - Mára befejeztük a gyakorlást – mondom ki az ítéletet olyan hangon, ami egyértelművé teszi, hogy nem hagyok teret az ellenkezésnek
- Reggel készítettem egy nagy adag mentás limonádét – húzodok hátra, hogy nagyobb teret engedjek a lánykának. A nyár még éppen csak megérkezett, de máris voltak igazán meleg napok, amikor az embernek jólesik egy hideg frissítő. - Lenne kedved megkóstolni? – kérdezem, miközben máris elkezdem a tárgyakat bepakolni a kis tárolóba, amiből korábban kivettem őket.
"Ez a hitünk ellentmondása: az öröm a bánatból fakad, és a halálból élet születik. A gyász pedig az út, amely egyikből a másikba vezet." - Walter Wangerin -.
Madison mellett mindig úgy érzem, hogy minden rendben van és hiába vagyok fáradt vagy ez miatt kissé nyűgös, igyekszem nem kimutatni, mert tudom, már nincs is sok hátra a mai órából és utána iszunk limonádét meg eszünk sütit és játszok kicsit Vladdal is. De előtte a munka. - Értem, igen – bólintok koncentrálva az előttem fekvő tárgyakra, ahogy Madison kéri tőlem. Mindegyiket más-más energia lengi körbe, bár kissé tompábbak, de lehet csak a fáradtságom miatt érzem így. Nem baj, ez is fejlődést szolgálja, és célom a fejlődés. Szeretném teljes mértékben uralni a képességemet, hogy az új tanévben, a suliban, ahova jelentkeztem, már amulett nélkül tudjak menni, ismét normálisabb boszorkánynak érezhessem magamat. Lehunyom a szememet és a kezem a négy tárgy fölé helyezem, vakon nyúlok ki azért, melyik elsőre jobban vonz és megérintem a tollat. Az ujjaim lassan végigcirógatják a szálait, puhán, csiklandozósan, keresem az érzelmeket, amikről Madison beszélt és mikor megérintem őket az érzéseket szavakat öltenek, mesélni kezdek. - Gondtalanság és béke. Ez is egy teljesen átlagos nap volt, szabadon repülni, figyelni az embereket. Más dolgunk sosem volt... - mesélek, mintha én lennék a toll a tulajdonosa. - Galamb toll? - vetem fel tippként, hogy kié lehetett, de ha Madison elégedett, akkor elengedem, félreteszem és a maradék három fölé helyezem a kezemet, kiterjesztem az érzékeimet. Megérintem a gyűrűt, röviden megforgatom az ujjaim között mielőtt mesélni kezdene. A hozzá tartozó érzések sokkal, de sokkal erősebbek, mint az eddigi gyakorlásra szánt tárgyaké. Meglepetten pislogok fel az emocionális lökettől, ami hirtelenjében ér, de szorgos diákként azonnal a feladatra koncentrálok és nem teszek fel felesleges kérdéseket. - Meglepettség, hitetlenkedés? Boldogság... szerelem – sorolom az érzéseket, bár utóbbiban nem vagyok biztos. Még nem voltam szerelmes, de ez a kötődés, amit érzek eléggé ismerős. A szüleim felől szoktam érezni, meg mostanában Adriant és Libbyt is elkezdtem figyelni, óvatosan próbálgattam a képességemet, tanulmányoztam a környezetemet, ahogy Madison is javasolta egy másik óránkon. - Nagyon erős érzések – erősítem meg egy bólintással is, ahogy leteszem a toll mellé a gyűrűt, de még mielőtt ismét kiválaszthatnék a maradék kettőből egyet, kicsit megszédülök és elhomályosodik előttem a világ, fáradtság tőr rám és az érzések egycsapásra megszűnnek, mint ahogy mindig, ha túl sokat használom az erőmet.
Négy tárgy hever egymás mellett a kis kerek dohányzóasztalon. Mind egy új lecke kellékei, amit Hailey számára eszeltem ki. Egy kristály. Egy könyv. Egy hófehér madártoll. És egy karikagyűrű. A legutóbbi az enyém, amit a mai óra kedvéért vettem újra elő az ékszeresdobozom legaljáról. Gondos óvatossággal pakoltam ki egymás mellé a tárgyakat, és most várakozóan, de bíztató mosollyal figyelem a tanítványom arcát.
Az óránk vége felé járunk, és bár mindig tartottunk egy kis szünetet a tanulásban, teljesen megértem, ha esetleg fáradt. Hailey vadmágiával került hozzám, s bár képességei sokkal kezesebbé váltak az utóbbi hetekben, néha még most éreztem, ahogy félelemmel tölti el a saját ereje, de szerencsére már nem volt mindig szüksége az apja által készített amulettre ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. A közelemben legalábbis.
- Csak azt szeretném, ha megérintenéd a tárgyakat – magyarázom, jobb kezem tenyerével egyesével megérintve azokat. - Hunyd le a szemed, és próbálj mesélni a tulajdonosukról, hogy mit éreztek akkor, amikor ezeket birtokolták – fűzöm tovább a szavakat, hogy a feladat egyértelműbbé váljon. - Fogd fel az egészet úgy, mint egy játékot.
Leckéink során mindig leengedem az érzelmeim pajzsát, és hagyom, hogy az empatikus képességeim kikutassák, amit Hailey érez. Abban a néhány órában, amit együtt töltünk, nem lehetnek köztünk falak. Ez a szükséges rossz kell ahhoz, hogy megérthessem Haileyt, és a lehető legjobb tudásom szerint vezethessem végig a mágia kacskaringós ösvényein.
- Itt vagyok, semmitől sem kell tartanod – érintem meg bátorítóan a karját, hiszen a feladat kezdetén mindketten a puha szőnyegre térdeltünk az asztal előtt. Itt vagyok, ez a két szó már szinte mantra, mert olyan gyakran mondom ki, amennyiszer csak tudom. Fontosnak tartom, hogy kis tanítványom tudja, hogy nincs egyedül. Hatalmas családból jön, néha mégis olyan szörnyen magányosnak tűnik, főleg amióta… Szeretném kiűzni ezt az érzést a szívéből.
Itt vagyok. Sosem leszel egyedül.
"Ez a hitünk ellentmondása: az öröm a bánatból fakad, és a halálból élet születik. A gyász pedig az út, amely egyikből a másikba vezet." - Walter Wangerin -.
2022. június eleje - délutáni órák a sokadik boszorkánylecke
"Ez a hitünk ellentmondása: az öröm a bánatból fakad, és a halálból élet születik. A gyász pedig az út, amely egyikből a másikba vezet." - Walter Wangerin -.
Kezdőlap
