Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Szomb. 30 Márc. 2024 - 14:17
Egészen megváltozott a hangulat, ahogy végre rendeztük a kellemetlen részeket és nekiláthattam a munkának. Innentől simán haladtunk, és mire igazán belemerültem volna, szinte készen is voltam. Ez a minta egyáltalán nem jelentett kihívást, kellett mára valami összetettebb, remélem, Emily ilyet is beszerzvezett különben ő lesz az alanyom válltól bokáig a végén. Az a baj, hogy ilyesmivel nemhogy ijesztgetni tudnám, sokkal inkább felcsigázni, aztán a végén kölcsönösen meggyőznénk egymást. Nehéz vele vitatkozni, főként ha van egyetértés is a dologban. Meglepett, mikor Finch nem szúrta ki egyből a másik farkast, mivel , ahogy hallottam, elég jó bemutatkozót hozott össze a többieknek. Meg aztán érzik is egymást, de ennyire sosem mentem bele a témába, csak a logikára szoktam alapozni. - Ha te azt tudnád... - csúszott ki egy sóhaj a számon. Nem ártom bele magam semmibe, de az a semmi gyakran okoz problémákat, mostanában egyre többet. Abban is biztos vagyok, nem fogunk egyhamar a végére érni. - Ne add fel a saját szabályaid, csak köss kompromisszumot, ez a legegyszerűbb, bármilyen *zarul hangzik is. Nem minden változik meg, ismerek nem egy fajtádbelit, aki egészen jól megtartotta az egyéniségét és közben a falkában is megvan a helye. Ha csak nem kívül álló vagy te is, de ezt nem hiszem. - Ennyivel részemről lezártam a mai tanácsadásomat, amúgy sem maradt már semmi más, amit mondhattam volna. Útjára engedtem a srácot, majd az energiatalért nyúltam és szinte egy szuszra felhajtottam az egész dobozzal.Na, nem mintha nem lennék már így is eléggé plafonon, de az az átkozott megszokás... Hallottam a nyitott ajtón át a recepció felöli hangokat, nem értettem ugyan, de nem gondoltam, hogy szükség lenne rám, nem is foglalkoztam velük tovább. Megvolt a magam gondja, az övék nem rám tartozott.
Próbáltam ellazítani izmaimat ahogy az ágyon feküdtem. Igyekeztem mozdulatlan maradni, homlokomat kézfejeimen nyugtattam. A bőröm alá behatoló tűt százszor jobban éreztem, mint korábban bármit, mi hozzám ért, mégsem volt akkora a fájdalom, mint a másik két varrásnál. Ahogy felszántotta bőrömet az eszköz, pár másodperc múlva mintha már csak az emléke maradt volna. Ezt láttam én Ashok falkájában... gondoltam, ahogy félve, ahogy az ember mérges, vagy veszélyes állatot érint, felidéztem emlékeimet első falkában töltött hónapjaimról. Még emberként. Az egyik fiatalabb farkas kitörte a lábát, mikor a sziklás parton halakra vadásztunk. Meg voltam győződve róla, hogy egy életre sánta marad a fiú, vagy rosszabb, a lábát azon nyomban, még táborinak sem mondható körülmények között amputálják. Azonban nem ez történt... Pár órával később már úgy bicegett, mint aki csak a szalagot roncsolta, egy héttel később pedig szaladt... Négy és két lábon egyaránt. És persze erről beszélt Nikko is.
Olyannyira elvesztem ott akkor az ágyon fekve, hogy szinte az álom szélére sodort a berregés és a kintről beszűrődő halk háttérzene, valamint a vendégek jövése-menése. Így egészen nagyot dobbant a szívem, ahogy Keyaan mély, dörmögő hangja egyszer csak öblösen betöltötte a helyiséget. Először nem tudhattam mire céloz. Amint reagált színvallásomra egy szót sem szóltam, csak beleegyező és engedelmes biccentéssel adtam a tudtára, hogy pontosan azért jöttem amiért mindenki más és a szabályokat követem. Mostanában mindig mindenhol szabályokba ütköztem: a falkában, a bálon és most itt is...
Felültem és komoly tekintettel, néma csendben hallgattam az utasításokat, melyek minden országban és kultúrában mások voltak kissé. Japánban egyenesen bíztattak, hogy másnap vessem magam a tengerbe, hagyva, hogy a só teljesen kitisztítsa a sárkányt. Másutt meghallgattam ugyanezt némi változtatással. Úgy döntöttem a legjobb, ha mindenhol a aktuális instrukciót követem. Megvártam a fóliázást arra gondolva, hogy újra meg kell látogatnom a Pucér Szirént és ha mást nem is, Nikko-t kell megkérnem rá, hogy törölje át a hátaman a zuhanyban. A gondolatra átfutott rajtam a hideg, de nem tudtam, hogy a puszta ténytől, hogy magas csillagom talán leáldozóban van és szorgos női ujjak helyett a tulajdon testvéremet kell segítségül hívnom - ráadásul a zuhanyban!, vagy attól, hogy egy pillanatra eszembe jutott Lola Tucker és a kendő, mellyel az arcomat törölte...
- Nagyon köszönöm! - mondtam őszinte egyszerűséggel - Azt hiszem megleszek... Köszi a tippet... A másik kettőnél még máshogy volt ez...
Elhallgattam ahogy Keyaan folytatta mondandóját. Nem tudtam, hogy a férfi szabálykövetése, tiszteletet parancsoló jelleme és megjelenése, vagy gigantikus termete, esetleg ezek összessége keltett bennem egészséges mértékű tartózkodást, szűkszavúságot és persze tiszteletet. Tekintetemet egy pár másodperc erejéig az ajtóra fordítottam, ahonnan érkeztünk és felidéztem a recepcióst, kinek határozottan farkasszaga volt. Mégsem hallottam róla soha, vagy láttam a falkában...
- Hé, próbálkozom. Gyakorlatilag másból sem állnak a napjaim. Mind nagyon érzékenyek vagyunk a saját szabályainkra. Látom, hogy te is és ezt tisztelem benned. Én még nem szoktam meg, hogy a szabályaimat feladjam valami, vagy valaki más kedvéért. De próbálom. Abban pedig biztos vagyok, hogy vannak nálam nagyobb gondok is errefelé - hirtelen bevillant az agyamba a szentelt olajjal bűvészkedő titokzatos alak... - Még egyszer kösz mindent. Lehet, hogy neked lesz igazad és pár nap múlva megint találkozunk.
Megvártam válaszát és intését, hogy távozhatok, így rendeztem a tartozást a recepción. Hosszasan bámultam a szőke lányt tudva, hogy ő is vérfarkas, majd gondolataimba merülve léptem ki az utcára és vettem az irányt a kikötő felé.
- Hé, nyugi - **rvára beletrafáltam valamibe. Talán néha tényleg be kellene fognom a pofám, ahogy már többen tanácsolták. A srác olyan lett, akár egy pattanásig túltekert gitárhúr. Aztán megértettem, miért. A vallomásra csak bólintottam, elég sokat megmagyarázott, miért nem tetszett neki a kérdésem. - Ezért? Semmiképp. - Szépen nézne ki, ha minden természetfelettit vagy amiatt lázadót elküldenék a fra*cba, elég sok üres hely maradna a naptáramban. - Ha fognád magad és idegből szét**sznád ezt a helyet, nem a kirúgás lenne a legrosszabb része annak, amivel eltávolítanálak a szalonomból. Ha már őszinteség, akkor nyomjuk egészben. Nem valószínű, hogy elbírnék egy vérfarkassal, sőt, elég rendesen otthagynám a fogam is többek közt, de ezt neki nem kell tudnia, nekem viszont vannak extra infók a tarsolyomban ahhoz, hogy az erőfölényéből lefaragjunk egy kicsit. - Engem nem érdekel se az, ki vagy, se az, mi vagy, amíg betartod a házirendet és nem csinálsz balhét. Ez eddig másnak is működött. Szóval feküdj vissza és maradj nyugton, vagy a terved és a valóság köszönő viszonyban sem lesz egymással. - Megvártam, hogy dönt, s mivel nem távozott, hát folytattam a munkám. A tőlem megszokott precizitással haladtam végig az előre megformált vonalrendszeren. Időnként egy-egy több perces folyamat után megálltam, főként az esetlegesen érzékenyebb pontokon, aztán haladtam tovább. - Ne lepődj meg, ha még egyszer találkozni fogunk emiatt - Kezdtem bele az utolsó mozdulatok befejezése közben. - Mindenkinek másképp reagál a tintára a szervezete, de a tiétek még kevésbé szereti, ha belenyúlnak, simán lehet, a felét visszadobja két napon belül. Mivel volt már rá példa, és a korábbi tetoválásait nem tudom előtte vagy utána készíttette, jobbnak láttam felkészíteni a rosszabbik forgatókönyvre, aztán pozitívan csalódhat, amikor rendben lesz minden. - Kész, felülhetsz. Várjunk egy kicsit, aztán lefóliázom és részemről, ennyi volt. - Az eszközeimet pakolásztam, kidobtam az összefestékezett papírt, levettem a gumikesztyűt, amiben dolgoztam és, amit enyhén szólva rühelltem, aztán a fóliahengerért nyúltam. - Víz ne érje legalább 24 órán keresztül, azon kívül, hogy kérsz egy külső segítséget és nem dörzsölve, nem áztatva áttörlitek. Fóliázd, de ne hagyd rajta egész nap, majd csak éjjelre. Ha bármi van vele, hívd a számunkat vagy ugorj be és megnézzük. Ez a jól betanult szöveg kis extrával volt, amit már annyiszor mondtam el, hogy lassan a homlokomra is tetoválhatnám az egyszerűség kedvéért. Ott még pont elférne a rövidített változat. - Kérdés? Kérés? Óhaj-sóhaj? - néztem rá teljes közömbösséggel, mégis némi barátságos vonást vegyítve bele. - Egy jó tanács, ha megfogadod meg, ha nem, hát nem, nem az én bajom. Az ilyen hirtelen reakciókkal óvatosabban bánj, mert sok elejtett, csak úgy kimondott dolgot fogsz hallani, ha mindent így magadra veszel és felfújod magad rajta, akkor elég gyorsan kiégsz vagy épp rohadt sok problémád lesz a városban. Mint a szöszinek odakint, de ezt még ő sem fogta fel teljesen. - Emily egy olyan elképzelt világban élt, amit maximum a mozivásznon tudna egy józaneszű ember elképzelni. Nincs kolbászból a kerítés, Erik sem lesz ott neki non-stop és előbb-utóbb k**vára meg fogja ütni a bokáját. Már az kemény kezdés volt, hogy felk**ta a béta agyát, mert képtelen volt tartani a száját. Egy hozzá hasonló bomba pont sok ennek a városnak, és ezek szerint, van még belőlük egy pár. **rva jó.
Arccal lefelé feküdtem az ágyon és egyszeriben minden izmom megfeszült. Felemeltem fejemet és feltámaszkodtam, magamban ízes káromkodások egész repertoárját vonultattam fel és szidtam magamat, amiért naiv és meggondolatlan voltam. Állkapcsomon úgy dagadt ki az izom, mint ami menten megszakadni akart. Visszatartottam a lélegzetemet addig a fél másodpercig, míg felmértem, hogy mik lehetnek a lehetséges következményei a lelepleződésemnek, aztán beugrottam a mély vízbe:
- Egyik sem – szünetet tartottam és Keyaan szemébe néztem olyan mélyen, amennyire csak tudtam – Vérfarkas vagyok.
A helyiséget nagy, üres és a normálisnál több ezerszer erősebb nyomású csend töltötte be. Szívem hevesen vert, s éreztem, hogy nyakamon táncot jár a bőröm alatt az ütőerem.
- Nem akartam az lenni – tettem hozzá lakonikus tömörséggel remélve, hogy Keyaan pozitívan fogadja majd a színvallást és nem találja az ánuszomba dugni a tetoválókészletet – Szeretném elkerülni, hogy bárki bármit rám erőltessen a továbbiakban természetfeletti úton. Remélem azért még maradhatok és nem páros lábbal rúgsz ki a szalonból.
Nyers őszinteség. Mindig meglepődtem és a szívemre vettem, ha valaki ütéssel díjazta. Viszont, ha már nem lehettem teljesen önmagam, legalább igaztalan sajtót nem szerettem volna csinálni annak, ami még megmaradt belőle bennem. Vállaltam a következményeket. Nem kérdeztem meg senkit, hogy vajon a szalon „vérfarkasbarát-e” és a falkában sem intettek óva a helyi varratástól – nem mintha szóba került volna két nyers szarvashúscafat lenyelése között.
Ha Keyaan pozitívan fogadta a bejelentést visszafeküdtem az ágyra, homlokomat megtámasztottam összefont kezeimen és vártam, hogy vajon a Mati mintája, vagy egy méteres férfi nemiszerv kerül-e a hátam közepére. Mikor megéreztem a papírt a hátamon arra gondoltam, hogy az utóbbi csúnyaság valószínűleg nem lehet előre megrajzolva és előkészítve Keyaan asztalán, bár ki tudja, egyszer láttam Nikko-t a saját golyóit nyalogatni farkasalakban, tehát az életben már semmi nem lehetett biztos… Kattant a fényképezőgép és újra felhasaltam, szinte meglepettséggel nyugtázva, hogy valóban a megfelelő szimbólum került a megfelelő helyre.
- Tökéletes – mondtam ahogy egy másodpercnél tovább nem is néztem a képet, hanem egyből visszaereszkedtem – Az előző kettőt sem bántam meg, pedig az egyiktebori.
Még emlékeztem rá, ahogy a fa pálcika lassan behatol a bőröm alá és a nyomán – és rengeteg sakét követően – megelevenedik a nyomán a sárkány, ami a mai napig a vádlimat díszítette.
Érdekes srác volt, ezt azonnal kiszúrtam. Még maradt annak némi nyoma, amiket gyerekkoromban annyit hallottam, a rengeteg szövegelés, amikkel felnőttem. Kicsit sem érdekelt, ki akartam maradni az egészből, Finch feltűnése azonban megmozgatott valamit a fejemben lévő rozsdás fogaskerekekben. - Mati - ismételtem utána elgondolkodva. Sosem hallottam még róla, minden új információ volt, amit megosztott velem, és az ismeretterjesztő szöveg végén bennem maradt egy kérdés. - Boszorkány vagy vagy kihúztad egynél a gyufát? - kérdeztem magamhoz képest visszafogottan. Nem akartam ajtóstul rontani a házba, meg lehet, mellé is lövök, de szinte éreztem a zsigereimben, hogy nem egyszerű, hétköznapi emberrel van dolgom. - Legyen a hátadon, részemről oké - vonatam vállat, mikor felvázolta terveit és megkértem forduljon hasra az asztalon, ami tulajdonképpen akár egy egyszerűbb masszázságynak is simán beillett volna.Ha nem ellenkezett, megkértem továbbá, hogy a pólóját is vegye le, hogy jobban hozzáférjek a háta felső részéhez. Az általam felvázolt mintát lehúztam a kétoldalas papírról és ráillesztettem arra a pontra, ahova kérte. Nagyjából ode és szemre bemérve. Elsimítottam a papírt, kicsit rajta hagytam, aztán pár másodperccel később lehúztam róla, akár egy átnedvesedett papírt. Nulla fájdalom, zéró. Elővettem a mobilom a zsebemből, lefotóztam és Finch orra elé dugtam. - Jó lesz? Ha elkezdem, nem tudsz már rajta variálni. - Nem voltam kemény, nem dörrentem rá, ahogy Emily sokszor megjegyzi, szimplán határozottan kijelentettem. Ha beleegyezett, ismét felegyenesedtem, leültem a székemre és nekikészültem az egész lényegi részének.
Összerezzentem, mert annyira elvesztem a látványözönben, hogy a sok impulzus még farkasérzékeimet is kiütötte egy pillanatra. Az izgalom úgy nőtt a mellkasomban, mint ezer hangyát tápláló izzó boly, szinte végig is futott a hideg a hátamon, ahogy a bőröm alatt éreztem a képzeletbeli hangyalábak szorgos mászását. Rendeztem vonásaimat – nem először jártam ehhez hasonló szalonban, nem először vállaltam, hogy örökre magamon fogok hordozni egy jelet – majd a hang iránya felé fordultam.
- Finch Colby – fogadtam el a felém nyújtott jobbot és tenyereink egy pillanatra férfias, meleg szorításba ölelkeztek. Sosem gondoltam, hogy találok majd Rose Harbor-ban olyasvalakit, aki fölém magasodik. Mindenki más eltörpült nyúlánk alkatom mellett, még az Alfa is, vagy sok más, rangsorban fölöttem álló vérfarkas. Sosem tudtam hozzászokni az érzéshez, mely arra késztetett, hogy görnyesszem meg vállaimat és álljak fél lábra annak érdekében, hogy ők erősebbnek érezhessék magukat. Ami persze fizikailag nem volt igaz. A velem szemben álló Keyaan mellett öntudatlanul is kihúztam magam. Kézfogásából áradt a nyers erő, mely az én kézfogásomban szokott összpontosulni és most először úgy tűnt, találtam valakit, aki nem csak „kirakatférfi” volt.
A kötelező papírok kitöltése után követtem Keyaan-t a műhelybe és intésére leereszkedtem a középen álló székbe. Tagjaim szinte viszkettek az izgalomtól, alig vártam, hogy a tű a bőröm alá hatoljon és időutazásra hívjon, hogy a fájó érzés nyomán feleleveníthessem előző két tetoválásom megszerzésének emlékfoszlányait.
Kíváncsian dőltem előre, hogy megnézhessem a férfi által mutatott rajzot, mely megegyezett azzal, melyet a biztonság kedvéért magammal hoztam magammal.
- Így van – bólintottam – Amati– megnyaltam az ajkamat és egy pillanatra szünetet tartottam, majd közelebb húzódva megeredt belőlem a szó – Amulett. Ártó gondolatoktól, negatív hatásoktól, átkoktól, valamint a szemmel veréstől védi meg tulajdonosát. A görögök ugyanis úgy tartják, hogy vannak emberek, akik pusztán a szemükkel képesek bajt hozni a másikra… De a mati nemcsak Görögországban ismert, Törökországban, de az arab világ egy részén is bevetik a negatív energiákkal szembeni védekezésre. Az ördög szemének is nevezik… Sokszor láttam hajós útjaimon.
Nem tudtam, hogy Keyaan jelenléte, a szalon atmoszférája, vagy saját szentimentalizmusom idézte-e elő ezt a szószátyárságot belőlem. El is hallgattam a hosszú monológ után, de a papíron szereplő kék szem egyfajta nyughatatlanságot parancsolt tagjaimba. Fészkelődtem egy keveset, majd Keyaan következő kérdésére válaszolva először csak sóhajtottam.
- Ez a legnagyobb kérdés. A másik kettő – gyorsan felhúztam a pólómat, megmutatva az oldalamon helyet foglaló két fecskét, majd felemeltem jobb lábamat, mely a rövidnadrágnak köszönhetően amúgy is szabadon láttatta vádlimon elhelyezkedő japán sárkányomat (Finch adatlapján van róla kép) – olyan helyen van, amit könnyen elfedhetek, ha olyan helyre utaznék, ahol szükséges lenne eltakarnom őket… - egy pillanatra elkomorultam – mert hát ugye nem mindenhol látnak minket szívesen… De esetleg arra gondoltam, hogy itt jó lenne – azzal a hátam azon részére böktem, mely közvetlenül a nyakam alatt, középen a gerincemnél volt. Jelenleg a póló eltakarta, így nem jelentett volna problémát máskor sem elrejteni a kíváncsiskodó szemek elől.
- Em, mikor jön a következő páciens? - könyököltem rá a pultra, ami mögött kolléganőm épp a telefonján böngészett valamit. Felpillantott rám és mosolya beragyogta a szobát. Nem alaptalan Erik érdeklődése, volt valami a lányban, külsőre meg aztán pláne. Elvettem előle a szétfirkált naptárat és megnéztem, oké, van szabad húsz percem. Tökéletesen elég lesz. - Kiugrom a boltba, kérsz valamit? - Megvártam, mit válaszol, közben ellenőriztem farmerem hátsó zsebeit, nálam van a tárcám és a telefonom, másra nem lesz szükségem. A pár percnyire lévő bolt nem volt túl nagy, de a célnak megfelelt, amiért felkerestem. Levettem az italos polcról két energiaitalt, átkanyarodva az édességes részre két extra csokis műzliszeletet is magamhoz vettem, majd a kasszánál abból az ütősen savanyú gumicukorból is leakasztottam egy zacskónyit. Mit mondhatnék? Szeretek egészséges élni. Kezemben a kifizetett zsákmánnyal vágtam át a szalonnal szemben az úttesten, még fütyörészhettem is volna, ha tudnék, annyira kis idilli volt az egész helyzet. Mint valami ócska, kisvárosi sorozatban. - Hé, csak nem rám vársz? - Nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan eltelt az a húsz perc, habár erős a gyanúm, az idegen akart túl hamar túlesni a dolgon. Első ránézésre is látszott, mennyire nem találja a helyét. Em gyorsan tájékoztatott, hogy korábban már megkérdezte, valóban ő a következő vendég a listán, így eltettem a láblógatás hajszálnyi gondolatát is későbbre, helyette átadtam a müzliszeleteket Emily-nek. - Keeyan vagyok, mint azt már tudod - Felé nyújtottam a kezem, ha viszonozta, egy barátságos, de férfias kézfogást kapott részemről. Miután a formalitásokon túlestünk, átvezettem a műhelyembe, vagy ahogyan néha nevezem, "a műtőbe". - Fogalj helyet és lássuk, miért vagyunk ma itt. A dönthető szék nagyjából középen feketéllett a helyiségben, mellett egy gurulós, háttámla nélküli állítható magasságú szék, és a kis kocsim, amin a felszerelés aktuális részét tartom. A falakon a grafikáim, néhány fénykép a kész munkákról. Az asztalomon a szokásos káosz, amit én át látok, még ha Emily szerint borzasztóan fest is. Papírok, rajzeszközök, üres festékes tubus, tudom, mi van ott ez a lényeg, nem? Mellette egy üveges, polcos szekrényben festékek, eszközök álltak tőlem szokatlan rendben. Ilyen, ha beszabadul egy nő az irodádba. Szóval, hol is az a vázlat? Áh, megvan! Kihúztam egy lapot a sok közül, majd leültem a székemre. - Ezt küldted át emailben, ugye? - Megmutattam neki is az általam megrajzolt jelet, aminek alapját nemrég kaptam kézhez. - Hol legyen pontosan? A kötelező papírokat gondolom, kitöltötte, amíg rám várt, allergia, betegség és a többi. Innentől nincs más hátra, mint előre.
Enyhe izgatottság futott át a testemen, ahogy megálltam a Sorry Mom előtt. Még egy utolsó, lopott pillantást vetettem a kezemben tartott papírosra és a jelre, melyet ábrázolt, majd benyitottam a helyiségbe. Ideköltözésem óta szemeztem az üzlettel és az izgatottság minduntalan feltámadt bennem valahányszor elhaladtam az csalogató, egyfajta borzongást keltő üvegablakok előtt. Számos alkalmazottam viselte a tetoválóművész, Keyaan Payne alkotásait, melyekről első ránézésre lerítt a gondos, művészi munka és a precíz kivitelezés. Habár nyugati stílusú tetoválószalonban még sosem jártam, be kellett ismernem, hogy tetszettek a hírneves művész által megálmodott formák és szimbólumok, melyek között nem találhatott az ember két egyformát. A végső elhatározásban az segített, hogy felismertem, habár Rose Harbor lepkefingnyi település és a tetkóra vágyók rétege lehet, hogy kissé vékony, a vállalkozás mégis virágzik és messziről csábítja a varratni vágyókat.
Az ajtóban egy pillanatra megtorpantam. Lassan vérfarkasilétem első évfordulójához érkeztem – melyre vegyes érzések helyett inkább csak utálattal, sajnálattal és szánalommal tekintettem Alec és Nikko minden verítékes munkája ellenére – és hagytam, hogy a megannyi szag és vizuális inger elárassza erre kifinomult agyam és érzékeim, s hogy utóbbiakon keresztül minden információt begyűjtsek a szalonról. Legutoljára japánban, egy titkos bűnbarlang nem túl steril sörasztalán kaptam a bokámra a sárkányt, s az emlékek rohamszerű feltámadásával akaratlanul is összehasonlítottam az ott, még emberi orral befogadott szagokat, a folytonos zűrzavar hangjait és saját, sakétól eltompult testem sajgását. A falakon díszelgő grafikák egy olyan fantáziavilágba kalauzoltak el, melyet egykor saját életemnek mondhattam. Mint a pszichológusok Rorschach-tintafolttesztje, ezek is mély, a tudatalattimat megcsiklandozó alkotások voltak és villanásszerűen elém hoztak egy kihalt, szürke, februári tengerpartot, öcsém aggódó tekintetét, egy tomboló vihart, egy fogvillanást, a lázat, mely oly’ fojtogatóan tombolt a testemben hosszú időn keresztül és puha ajkakat, melyek megkeresték a szám sarkát és ráleheltek valamit, melynek láthatatlan jelét azóta is magamon hordtam.
Annyira magával ragadott a látvány, hogy észre sem vettem, hogy társaságom akadt – annak ellenére sem, hogy farkasfülem messziről hallhatta jöttét.
Kezdőlap
