Nem kerüli el a figyelmemet a férfi fölényes mosolya. Mintha kimondott élvezettel fürdőzne a felé irányuló bizalmatlan tartózkodásban... vagy - inkább - mintha ellátna bennem elég messzire ahhoz, hogy pontosan tudja, miért is érzek így iránta meg a kollégái iránt. A rendőrök és egyéb rendszerfenntartó elemek ebben az országban akármit megtehetnek másokkal, Brian Duke pedig éppen annak a fajta férfinak tűnik, aki ennél kevesebbel be sem érné. A megjegyzésre
(megkapta ő is a magáét)
elfintorodnék, ha nem lennénk ilyen félelmetesen közel egymáshoz; így valahogy mégsem merek pofákat vágni, de még az egyik lábamról a másikra nehezedni se, pedig csak ez a két ösztön szólalt meg bennem egyedül. Helyben maradok, teljesen kihűlve; nem igazán törődöm vele, hogy a reakciók hiánya bizonyosan elárul.

Egyszerre lepődünk meg a számon kiszaladó békülékeny ajánlaton. Ez a jobbik eszem: valódi kár nem esett közöttünk és mert én vagyok, aki az eredeti vétséget elkövettem, énrám marad, hogy nagyvonalú legyek. Egyike azon meglepő pillanatoknak, amikor igazi férfiként viselkedem. Ráadásul őszintén, mert e pillanatban késznek érzem magam, hogy igazán elsimítsuk az esetet és helyes döntésnek is érződik. A rendőrfőnök arcán lélegzetvételnyi időre leplezetlen csodálkozás kifejezése tündököl.
Aztán lepattint.
Ennél azért jobban bíztam a sármomban, pedig már az elején látszott, hogy nem fog működni. Ráadásul egész eddig épp a gépjárművezetés szabályai függtek hajszálon a beszélgetésünk felett; ez az ember komolyan a képembe mondta, hogy egy használható kézzel ül volán mögé? Vagy a fülem csengett? Ábrázatomon végigvonulhat a hitetlenkedés minden apró rezdülése, hogy aztán egyik se bontakozzon ki. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy rámutassak bármire is. Úgyhogy csak állok előtte, merev és sajgó térdinakkal, belül abszurd, sértett szorongásban, mint aki valamiféle fegyelmezéstől tart az Egészségügyi Központ kellős közepén.
Aztán szólítják a vizsgálóból.

Hátrább hőkölök, ahogy felém fordítja veszedelmes, rideg tekintetét még egyszer, utoljára. Farkasom idebenn hátracsapja a füleit, néma kényelmetlenségem felrázta nyugodt, jó kedélyű szendergéséből. Nem tudom elfojtani az üresfejű döbbenet képemre kiülő, megütközött kifejezését a fenyegetőzés hallatán.
Ha jót akarok, maradjak a törvény jó oldalán? Tényleg ezt mondta?
Amiért áprilisban egyik este megálltam a várakozni tilosnál?
Kitágult szembogarú pillantásom az egyik kék szivárványhártyáról a másikra ugrik, aztán le a férfi szögletes állkapcsára. Aztán a szájára. Aztán vissza a szemére.
- Igenuram - válaszolom gépiesen, színtelenül mint akinek a hangszálai kivételesen részt sem vállalnak a műveletben. Fura hangkavalkád marad a torkomban, szívesen mondanék valami mást is, hogy érezhessem, nem én bolondultam meg teljesen itt, de Duke kisugárzása elég hozzá, hogy a számat inkább befogva tartsam, amíg odébbáll. Helyben maradok, míg a folyosón végigér. Figyelem a mozgását, szemügyre veszem az ing alatt a céltudatos lépteivel harmóniában moccanó vastag hátizmokat: tudom, hogy a reá szegeződő sötét ragadozótekintet gallérban felejtett gombostűként szúrja, de visszafordulni nem fog.
Nem is baj.
Ráérek menekülőre fogni, ha becsukódott mögötte az ajtó.

Tőlem talán nem is olyan szokatlan konoksággal állom a gleccserkék szempár tekintetét. Fogalmam sincs, mit mondhatott neki Pepper, de azért vannak elképzeléseim, azok mentén pedig még továbbiak is, hogy miképpen vélekedhet rólam a fickó. Valahogy nem akarózik csak úgy eltűrni az egészet. Merő aljasság így, övön alul belém kötni a semmiért. Különösen bosszantó továbbá, hogy a szóban forgó szabálysértést mintha még a temetésemen is szándékoznának majd felolvasni. Aznap még őszintén bántam, mostanra viszont - augusztus van, ember! - egyszerű zaklatásnak érzem az emlegetését. Fenemód bántja az igazságérzetemet, amilyen arcot a férfi vág: mintha olyasvalaki lennék, aki túl hülye hozzá, hogy egyáltalán felismerjen egy várakozást tiltó táblát. Vagy mintha kizárólagos okozója lennék a közúti forgalom országszerte romló biztonsági tendenciáinak. Annál is jobban zavar, hogy a dolgot ennyiben kell hagynom - hacsak nem akarom az orrára kötni, hogy a jogszabály egyszerűen jelentőségét veszítette a számomra. Biztos úr, sokkal fontosabbnak éreztem az őrjítő holdfényben ázó főtéren majdnem húsz percnyi gátlástalan prosztatamasszázsban részesülni.
Nem nehéz döntés: maradjunk a felelőtlen gépjárművezetésnél.
Kivéve persze, ha már úgyis tud mindent. Pepper nyugtalanítóan jól értesültnek bizonyult, ugyanakkor arra nem tért ki, mit és honnan derített ki egyáltalán rólam, így most aztán törhetem a fejemet, miket művelt a nyáron a hátam mögött.
Miket még.

Brian Duke-on nem fog a kihívás. Bemutatkozó gesztusa megpendít köztünk néhány veszedelmesen feszes húrt és habozást érezhet felőlem, bár nem akartam neki megadni ezt az örömöt. A név ismerősen cseng, de még mindig nem tudom hová tenni, a szaga is ismerős, de a kórház erős fertőtlenítő- és gyógyszerkipárolgása akkor is megzavarna, ha egyébként elég lenne szimatot fognom. Letekintek a kezére, és már mozdulnék, hogy elfogadjam, amikor pontosítani talál.
'Rendőrfőnök.'
Nem tehetek róla: a hátamon meg a combom belső oldalán végigfut a hideg. Mire észbe kapnék, hogy fegyelmezzem magam, már nyeltem egy nagyot. Csepp korom óta utálom a rendőröket. Ez persze csak fedősztori: az igazság az, hogy félek tőlük. Úgy nőttem fel, hogy soha semmi jóra nem számíthattam, ha valahol egyenruhát pillantottam meg, az pedig, amit most Duke arcán látok, régi, de annál elevenebb érzéseket mozgat meg bennem. Választásom nem lévén elfogadom a kezét, félig arra számítva, hogy erősen megmarkolja majd és helyben tart, míg közelebbről megismertet a térdével.

Tényleg erősen megmarkolja. Mást azonban nem csinál.
- Örvendek - nyögöm erélytelenül. A rendőrfőnök jókora keze bivalyerős, természetesen, és nekem eszem ágában sincs visszaszorítani, még ha a vérfarkasvér valószínűleg képessé is tenne rá, hogy meglepjem egy kicsit. - Charlie Manx. Thorne rendőrtiszt már megfenyített a tavasszal. Nem érdemeltem meg a kedvességét.
Ez részben így van. Valóban hálás voltam a kék pulóveres fiatal tisztnek, amiért futni hagyott, holott láthatóan a mesémet sem vette be az előző esti sietségről. Mára ez a rám egyáltalán nem jellemző józan alázat persze mindenestül megkopott, a megjegyzésben több a hátraarc - mert nincs merszem Brian Duke-kal ujjat húzni, most már nincs; persze az előbb még más nótát fújtam. Tudod te, mikor kell büszkének lenni, Charles. Jóságos ég. Nem is gondolkodom különösebben, a mondanivalóm a tudatalattim egyik homályos rétegéből tör fel - tekintetem levándorol a férfi vonásairól a felkötött karjára. Mire észbe kapnék gyanakvó és tanácstalan, de annál őszintébb félszegséggel nézek rá, mint aki maga se számított semmire.
És azt mondom:
- Akarja, hogy elvigyem? Ha végzett. Gondolom, késésben van. Reggel óta csúsznak az időpontok.
Pompás. Ha eddig nem tekerte ki a nyakam, hát majd most.

Hozzá vagyok szokva, hogy a sármom különösebb erőfeszítés nélkül átsegít minden hétköznapi fennakadáson. Hiú önbizalmam és természetes hajlamom a finom flörtölésre éppen elég arcátlansággal jár, hogy ne váljak unalmassá még régimódi udvariasságom ellenére sem, de még amikor meg sem szólalok, akkor is tudom, hogy könnyű rám felfigyelni. Jó értelemben. Az a fajta fickó vagyok, akiben csaknem mindenki számára van valami vonzó - ha nem első pillantásra, akkor hát másodikra.
Csaknem.

Az automatát pofozó nagydarab férfi felém fordul és azonnal látszik, hogy kivételbe botlottam. Nem először. Többször tapasztaltam már, hogy néhányakból a fentiek szöges ellentétét váltom ki - megmagyarázhatatlan módon viszket tőlem a tenyerük, ezen pedig semmilyen alattomos manipuláció vagy őszinte igyekezet sem tud változtatni. Tudom: próbáltam. Erre a mostanira kissé megszeppenve pislogok fel: az átlagnál ugyan magasabbra nőttem, de ő így is jó kéthüvelyknyivel fölibém ér, keménykötésű válláról és mellkasáról, amelyektől még nagyobbnak tűnik nem is szólva. Tekintete kemény világoskék, mint a vadásznak a mesében, ahol a farkast végül a folyóba dobják. A cipője legalább két számmal nagyobb az enyémnél.
A válasza meg a velejáró megvető arckifejezés olyan, mintha lekent volna egy nagy pofont. Csak úgy, kedvtelésből. Vér szökik melegen az arcomba, szemöldököm pedig vastag ráncokba gyűrődik - érzem, hogy a szám sarka mindeközben megrándul, egyszerre nyűgösen és agresszívan. Messze van már a reggel, amikor olyan őszinte alázattal rimánkodtam Thorne rendőrtisztnek a főtér tűzcsapjához parkolt Rolls-Royce mellett. Az akkor volt. Amit az eset felemlegetése miatt most érzek, sokkal inkább sértett büszkeség.
Mi baja ennek a tahónak? Még csak neki se ütköztem.

Kedvem lenne ugyanilyen durván visszaszúrni neki, de a testbeszéde egyértelmű fölényről árulkodik, így meghúzom magam. Ő láthatóan tudja, ki vagyok, én viszont nem ismerem fel - mivel a parkolási bírság esetét emlegeti, csak két személy jöhet szóba, akihez valami köze van. Pepper Brandt és maga Thorne. Nem kell sok ész hozzá, hogy rájöjjek, melyikük szutykos, bosszúálló mancsa van a dologban.
Naná, hogy szétkürtöli az egészet mindenhol.
Remélem, még ma is húzod a lábadat, te tetű.
Tehetetlen frusztrációmban dacos, fitymáló pillantással végigmérem az idegent, amúgy tetőtől talpig. Jó napjain sármos ötvenes lehet, most azonban nyúzott és mogorva, egy olyan ember minden természetes alacsonyrendűségével, aki civilizált bocsánatkérésre durvasággal válaszol. Arról meg is feledkezem, hogy talán gyógyszer vagy a sebesülés fájdalma is beszélhet belőle. Nekem ilyesmi nem jutna eszembe, gondolom öntelten, hozzá képest talpig férfi vagyok tehát. Akármit is vág a fejemhez mindjárt. Most, hogy elhúzódott, kidobom a poharat, egy vérfarkas minden térérzékét kihasználva és oda sem nézve, másfél méterről. A szemetes anélkül nyeli el, hogy a zsák akár csak megzizzenne. Legszívesebben eloldalognék, de a felháborodásomba keveredő szégyenérzet odahorgonyoz elé.
- Ismerjük egymást?

Mara miatt betéve ismerem az Egészségügyi Központ minden zegzugát. Amennyit dolgozik, legalább százszor kellett már idejárulnom valami más helyszín helyett; hogy egy kávét megigyak vele a szünetében, hogy beadjak neki egy telefontöltőt vagy bevigyek egy újságot valamelyik betegnek, ha neki nem volt ideje kiszaladni... az apróságoknak, amelyek ide vezetnek, se szeri, se száma. Amikor az ember egy ápolóval köt barátságot - kivált egy olyan lelkiismeretes és komoly ápolóval, mint Tamara Mason -, mindig van rá egy kis esély, hogy a kórház közbeszól és visszaköveteli őt.
Mint ma is. Úgyhogy becsomagoltattam és elhoztam neki az ebédet, amit lemondott. Nem fáradtam azzal, hogy megtudakoljam, mit szeretne, egy nagy pohár friss - még forró - sajtkrémlevest hoztam és egy jókora pulykás szendvicset fűszeres kenyérből, sok zöldséggel, meg egy habos kávét és egy kövér szelet citromkrémes tetejű sajttortát kis kartondobozban. Nagy adagok: ha jelen lett volna, biztos tiltakozik, de pontosan tudom, hogy ma egész nap talpon lesz és valószínűleg máris éhesebb, mint gondolná. Ráfér.
A Központban aztán gyakorlottan kerülgetem a tömeget befelé a nővérpultig, hogy százwattos mosollyal köszöntsem az ügyeletest és sűrű szívességkérő pillogás közepette rábízzam a széles papírzacskót. Pár röpke pillanatig elcsevegünk, ismer már, ha csak felületesen is, pontosan tudja, hogy mi járatban vagyok. Megígéri, hogy az ételt eljuttatja a személyzeti pihenőbe, lehetőleg akkor, amikor Mara is épp arra jár egy pohár vízért. Megköszönöm szépen és ha rajtam lenne a sapkám, megemelném, de civilben vagyok, így ez elmarad. Érzem a sorukra várók vasvillatekintetét a hátamban, amiért a máskülönben szigorú nővérek egyike csak úgy, szabadon szóba állt velem. Úgy látszik, tényleg alig van ma bent valaki.
Ideje olvasni a sorok között és továbbállni, mielőtt a végén még nekem is orvos kell.

Kifelé menet fogy el az én kávém is, amit elhoztam magammal. A félliteres coldbrew latte nagy papírpohara nem fér el akárhol, az autóba pedig nem vagyok hajlandó magammal vinni, lévén a tetejét már idefelé, a parkolóban elhajítottam. Utálok pohártetőket és szívószálakat nyaldosni, sőt néha még a frissen felbontott üdítőspalackok kupakját is egyből eldobom. Rossz szokás. Lendületesen befordulok a váró távolabbik sarkán - az automatáknál a sarokban régóta ott áll egy óriási, derékmagas szemetes...
Olyan hirtelen torpanok meg, hogy ha a tető nélküli pohárban még lett volna valami, most biztosan leöntöttem volna a kávégép előtt álló hatalmas termetű, marcona férfit, méghozzá hátulról. Farkasreflexek vezérelte tánclépésben térek ki, mielőtt beleütköznék, éppen akkor, amikor egymás után három ingerült pofont ken le a gépnek. Jó erőben van: ha az automata nem lenne nekitolva a falnak, nem kétlem, hogy mérgében fel is tudná dönteni. Szitkozódik. Biztosan fájdalmában. Innen mellőle már látom, hogy a karja fel van kötve. Eddigre persze ő is biztosan észrevesz - az iménti manőver mindenestül belesodort a látóterébe. Ha fölnéz, rámosolygok. Eléggé félszegen, mert ugyan ismerős az arca, de nemigen ugrik be azonnal, ki lehet. És azért, mert nem szívesen ragadok egyik pillanatról a másikra félreeső helyen tagbaszakadt férfiakkal négyszemközt.
- Bocsánat. Nem néztem a lábam elé - jegyzem meg, hátha nem kerülte el a figyelmét, hogy csaknem a sarkára tapostam. Szívdobbanásnyi szünet. Elnézek mellette, a szemetes felé, amelyet nagyrészt kitakar előlem. Megbillentem a kezemben tartott üres poharat. Még mindig remek illata van. - Szabad egy pillanatra...?
Kettőnk közt, a levegőben ott függ, hogy nem szándékozom észrevenni, épp megpróbálta elverni a gépet, amely e pillanatban is halkan kerreg. A belsejéből elégedetlen szortyogás is hallatszik, legalábbis farkasfüllel. Nem működik.
Szerencse, hogy nem itt próbáltam kávét venni.

Charles Talent Manx & Brian Duke
2022. Augusztus.