Néha azt érzem, a munka az agyamra megy, teljesen elveszi az életerőmet, a rádió irányítja minden percemet. Nem telik el úgy egy óra, hogy ne azon agyaljak, mi legyen a következő adás témája, milyen számokat játszak le, mik kerüljenek a déli hírekbe. Decemberben is, a stúdiót díszítettem fel először, otthonra egy nyamvadt kis műfát állítottam, amire hanyagul egy sor égőt aggattam. A munkahelyem fahéjas-narancsos illatban fürdött december elsejétől kezdve, égők és díszes gömbök hadserege hozta el az ünnepi hangulatot a hajnalban kelő munkatársak szívébe. A nővéremen kívül senki igazán hozzám közel álló nincs a világon. Persze, ott vannak a barátaim, akiket mindennél jobban imádok, de az teljesen más jellegű kapcsolat. Jönnek-mennek életem kapuján át, megérkeznek, mikor buli van, majd távoznak hajnalban, miután leül a hangulat és a pakolás marad hátra csupán. A rádióműsorom valahol az életem alkotása is. Az otthon melege helyett a munkám gyümölcse tölt fel reménnyel és céllal, és több szempontból is odajárok haza a DeVries villa vagy a belvárosi lakásom helyett. A stúdióba lépve egy picit más emberré válok, még magabiztosabb leszek, nyugodtabb. A tinédzseréveimnek helyszínéül szolgáló óriási ház csak a zsibongó lázadást erősíti lelkemben, amit jobb esetben más harminc éves korára bőven kinő. Amíg Yasemin americanóját készítem, ő egy bárszéken pihen. Nem kétlem, hogy mozgalmas volt az éjjele, talán még a reggele is, nem teszem hát szóvá, hogy ő is, a kellemes ziláltság mögött, kissé fáradtnak tűnik. Furcsa látvány lehetünk itt, a mesterségesen, személyzet által életben tartott családi ház közepén, fulladozva az össze nem egyeztethető emlékekben. Kislányokként szerettünk itt élni, azt hiszem, ezt mindkettőnk nevében mondhatom. Mikor anya főzött alatta tébláboltam, részese akartam lenni minden percének, ha pedig nem őt hajkúrásztam, akkor a nővéremet piszkáltam valamivel. Ugyan a főzés ma már nem hoz lázba, inkább eszem valahol egy jót, Yas társasága most is nagyon sokat jelent nekem. Amikor a vállam hajtja a fejét érzem, hogy nem vagyok egyedül ebben a bonyolult, akadályokkal teli életben, van, aki ugyanazt érzi, mint én, és nem hagy magamra. – Igen, tudom. – mosolyodom el én is, és arra gondolok, ahogy ketten cinkosan tanulunk anyánk életének munkájából. Az általa összegyűjtött varázslatok minden hagyatéka, amit apánk nem szakított el tőlünk, az egyetlen kulcs hozzá, és egy slusszpoén, amit az öreg orra alá dörgölhetünk majd, egyszer. Alan DeVries csodálatos, sikeres lányai, amint átkokat szórnak és bűbájokat mormognak a hold fénye alatt. Már így is feszül köztünk a cérna, mivel én kevésbé veszem komolyan az Alapítói kötelességeimet – a fényűző vacsorákon csak a luxus miatt jelenek meg néhanapján, és a munkám során is néha-néha teszek csupán szolgálatot a természetfelettit titkolóknak. Persze, magam is úgy gondolom, az emberek többségének jobb tudatlanul maradnia, de a gyűlölet és megvetés, ami ebből az „elit”, beavatott körből árad… Az messze nem gondolkodó emberre vall. Belekortyolók a kávémba, majd odasétálok egy bárszékhez, és feltolom rá a fél fenekem. Jól esik leülni, bár a munkám nem a rohangálásról ismert. - Ah, egyelőre nincs kilátásban semmi érdekes. Most ilyen lapos időszak van, de a tavasz sok őrültséget kihoz az emberekből, biztos vagyok benne, hogy a következő hónapokban lesznek szaftos dolgok, amiket kibeszélhetünk. – Szeretek a munkámról beszélni, ötleteket meríteni másoktól, de valóban, most interjú fronton semmi kőbevésett nincs. Általában akkor hívunk meg vendégeket, mikor hirtelen kell leszervezni egyikünk hiányára valakit pótlásnak. Ezek jól szoktak elsülni általában, katasztrófális eset még nem történt a reggeli műsorban, reméljük, ez így is marad még, amíg a nevem fémjelezi azt. – Ne is beszéljünk a munkáról. – legyintek, majd újra belekortyolok a bögrémbe. – Inkább te mesélj. Ki a szerencsés pasi? – húzom fel a szemöldökömet, a kerámia szája mögül vigyorgok nővéremre pimaszul. – Kérlek, mond, hogy egy vérfarkas, és apának is bemutatod őt! – viccelek gyermekien. Nem tudom, hogy a hirtelen koffeinbomba, vagy a gyerekkori otthonunk sterilitása hozza-e ki ezt belőlem, de újra vihogó kislánynak érzem magam, aki a bárszékről lelógó kis lábait hintáztatja a levegőben, amíg az édesanyja kakaót főz neki este. Na, meg tudom, hogy Yas nem fogja bemutatni apánknak egyetlen ismerősét se, mindegy, milyen kapcsolatot ápolnak. Legszívesebben elfelejtené, hogy létezik, ebben az érzésben osztozunk. Ráadásul a nővérem gyűlölete messze nem olyan, mint az enyém, az ő rideg, jeges utálata megbénít szinte mindenkit. Én, ezzel ellentétben imádok apám orra alá borsot törni, folyton idegesíteni, a bőre alá férkőzni valahogy. Emlékeztetni őt, hogy legszívesebben máglyán égetném őt el, annyira lángol bennem a vad düh és gyűlölködés iránta.
Sosem tudnék megfeledkezni a húgomról és a közös terveinkről; az egyetlen probléma akkor van, amikor valakinek sikerül olyan alaposan kifárasztania, hogy ne is számítsak rá, és ezért ne állítsak ébresztőt húsz perccel későbbre. Hirtelen jött ötlet volt Gabe-et idecsalni – de milyen kellemes! –, most pedig ugyanazzal a hirtelenséggel tessékelem ki a szobámból nyíló teraszra. Majd feltalálja magát. A Yara viszontlátása miatti öröm – mintha nem találkoznánk lényegében minden nap – keveredik a kellemes ellazultságommal, ahogy lesietek hozzá a lépcsőn. Utóbbi mondjuk éles ellentétben áll Yara fáradtnak tűnő szemeivel, de vagyok annyira bölcs, hogy ne kezdjek hegyibeszédbe ennek láttán. Pontosan ugyanolyan workaholic tudok lenni, mint ő, szóval elég hipokrita lenne tőlem egy ilyen előadás. Yara előtt nincsenek titkaim, így meg sem próbálom eltitkolni előle, hogy nagyon is jól szórakoztam nemrég, ő pedig természetesen minden apró kis célzásomat érti. Vidáman elvigyorodom és rákacsintok, mintegy megerősítve a sejtését. Mondjuk lehet, hogy ha azt is tudná, kivel szórakoztam olyan jól, már feljebb szaladna a szemöldöke, elvégre ő még annyira sem próbája meg komolyan venni ezt az egész Alapító-dolgot, mint én, de ennek egyébként sem lenne jelentősége. Pont azért járunk össze Gabe-bel, mert élvezzük, hogy nem kell attól félnünk, kínos lesz-e a búcsú vagy egy véletlen viszontlátás az utcán. Miután a húgom is kényelembe helyezte a lábait, belé karolok és a konyha felé kormányozom, közben egyetlen kis megjegyzést engedve meg magamnak a fáradtságára vonatkozóan. A válasz pedig pontosan az, amit sejtettem. Munka, munka, munka. Felnevetek, ahogy beúszik elém a kép, amint Yara a grimoire-ra csorgatja a nyálát az igazak álmát aludva, de közben serényen bólogatok. – Akkor bizony kell egy kávé! – erősítem meg a felvetést mosolyogva. A konyhába érve hagyom Yarát érvényesülni, míg én leteszem a hátsóm a legközelebbi bárszékre és felkönyökölök a makulátlanra suvickolt márványpultra. Akaratlanul is elgondolkozom rajta, vajon mi értelme van ennek a hatalmas konyhának ebben a házban, ha már igazából mi sem élünk itt a húgommal – az apánk tett róla, hogy mindkettőnket csak a hideg rázza a háztól és első adandó alkalommal elhúztunk a saját lakásainkba –, pedig fogadni mernék, hogy a hűtő is teljesen fel van töltve. Mintha apánk valaha is rávenné magát, hogy magától kinyisson itt bármit. – A szokásosat – felelem a kérdésére egy hálás mosollyal, megrendelve a jól megszokott americanomat, feketén. Figyelem, ahogy rutinosan megtölti a víz- és a kávétartályt, megnyomja a megfelelő gombokat és odakészíti a szokásos bögréinket – ez utóbbi egy nosztalgikus, szomorkás mosolyt csal az arcomra. Mennyivel könnyebb lett volna minden, ha az apánk nem cseszi el az egész életünket. Talán még mindketten itt laknánk, hiszen van olyan hatalmas ez a villa, hogy külön lakrészeket alakíthattunk volna ki magunknak. A személyzet helyett anya főzne a konyhában, belengené a közös tereket a mosolya és a vidámsága... Már nem is emlékszem a mosolyára. Mélyen felsóhajtok, éppen abban a pillanatban, amikor meghallom Yara hangját. Miközben ráemelem a tekintetem, már csusszanok is le a bárszékről, hogy aztán odaálljak mellé; átkarolom a vállát, fejemet pedig az övének döntöm és halkan szusszanok egyet. – Én is – értek vele egyet, aztán még mindig átkarolva tartva felé fordítom a fejem, hogy cinkosan, bátorítóan rá tudjak mosolyogni. – De ne feledd, miért ide terveztük a mai szeánszot! – kacsintok rá. Ha csak elképzelem, milyen arcot vágna az apánk, ha tudná... ha akár csak halvány sejtése is lenne arról, mit művelnek az ő szentséges Alapító lányai! Már a puszta gondolattól nevethetnékem támad. Persze ez nem írná felül mindazt, ami a számláján sorakozik, de legalább egy ici-pici elégtételt adhatna. Miután elkészültek a kávék, megkaparintom a magam bögréjét, aztán visszaülök a bárszékre és megvárom, hogy Yara is leüljön, mielőtt odafordulnék hozzá. – Addig mesélj, készültök-e mostanában valami izgalmasra. Szaftos hírek, izgalmas interjúalanyok? – vonom fel a szemöldököm huncut mosollyal.
Rengeteg szép emlékem van a nővéremmel. A gyerekkorom archívumát a vele töltött pillanatok ezrei töltik ki, majdhogynem ellensúlyozzák a sok borzalmas percet, amit átéltünk. Nem is jut eszembe olyan pillanat, amikor ne állt volna mellettem. Hideg és egyenesen ijesztő magabiztossága helyett nekem mindig a szerető nővért tartogatta, amiért nem tudok eléggé hálás lenni neki. Mikor kidobott valamelyik gimis pasim, az ő vállán sírtam ki magam, és az ő ágyát maszatoltam össze csokoládéfagyival. Mikor stresszes a munka, nem aludtam eleget, legszívesebben leordítanám minden munkatársam fejét, akkor csak elhívom őt ebédelni, hogy a higgadtsága akarva-akaratlanul is rám tapadjon. Mikor azt érzem, nem akarok senkivel időt tölteni, beugrok hozzá, hogy nála lébecoljak kicsit, feltöltődjek. Mikor elönt anyukám hiánya, őt hívom fel, hogy a hangjából kihalljam édesanyámat, csak egy pillanatra is. Annyi aprócska dolog köt bennünket össze, nem is tudnék senki mást elképzelni, csak őt az oldalamon, mikor kinyitjuk a grimoire-t. Éppen ezért csiklandozza az aggodalom a torkomat, ahogyan az előtérben állok. Yas éppen a lépcsőn lohol le, miközben az előtérben a cipőjét keresem, hogy megbizonyosodjak róla, itt van. Még mielőtt Sherlock Holmes-nak könyvelhetném el magam, megjelenik, és azonnal szorosan magához von, ahogy szokott. Megkönnyebbülök, hogy nem kell rá várnom, és viszonzom szívélyes köszöntését, átkarolom őt. Szinte elolvadok az ismerős ölelésben. Az egyetlen valóságos dolog itt, ebben a házban. Ahogy hátrahúzódom vigyorgok, izgalmamat leplezni se tudnám. Ő huncut mosollyal szól hozzám, a gyanú magját elültetni a gondolataim talajába. Bocsánatkérésére csak eltúlzott szaglászással felelek, összehúzott szemmel figyelem arcának a rezdüléseit. – Jól sikerült este szagod van. – mondom végül incselkedően, nem elítélően. Nem gondolok kifejezetten semmire, mikor ezzel cukkolom, de látszik rajta, hogy valószínűleg csak most ugrott ki az ágyból, kissé gyűröttnek tűnik. Nem kenyerem kitalálni mit csinált tegnap. Magam is későn feküdtem le az éjszaka, és a szívemet a várakozás mellett csak a négy nagy adag kávé üzemeli jelenleg is, amit a nap folyamán fogyasztottam el. Ha tükörbe néznék sírnék a képemtől. Nem szokott megviselni a korán kelés és a kevés alvás, végtérre is évek óta ez az életritmusom, de mára összejött minden is. Persze, nem hagyom, hogy ez elvegye a kedvemet, csökkentse a lendületemet. Okkal találkozunk ma itt, és ritka az olyan alkalom, hogy apánk jöttére nem kell számítanunk. Néhány órát már féllábon is kibírok. Yast pedig nem érdekli, hogyan áll a hajam, vagy tökéletes-e a sminkem. Sőt, az se zavarná, ha valamelyik régi túlméretezett pizsamámba is beleugranék, de ezt nem akarom megtenni saját magammal. Sok év alatt kifinomultabb lett az ízlésem, mind a stílus, mind az anyagok terén. Egyedül a magassarkúmat rúgom le magamról, és a cipősszekrény mélyéről előhalászok egy pár megviselt vendégpapucsot, amibe belebújtathatom fáradt lábfejeimet. Máris jobb. Belém karol a nővérem, és a nappaliba vezet, ahol előzőleg már ledobáltam a holmim. Utánam érdeklődik, amit hálás, de fáradt mosollyal fogadok. – Sok a munka. – bököm ki, Yas-re nézve. – Egy kávét mindenképpen elfogadnék, mielőtt belevágunk. Talán így elkerülhetjük, hogy bealudjak és rácsorgassam a nyálam a könyvre. – A konyha felé húzom a nővéremet, ami azóta nem sokat változott, mióta gyerekként itt tébláboltunk. A fájóan ismerős berendezés, mint a régi jó barátot, néma melegséggel köszönt engem. Nekem csak égnek áll a szőr a nyakamon ettől a helytől. A pult csillog-villog, de tudom, ennek semmi köze apánkhoz, a személyzet munkája van abban, hogy egybe tartsa ezt a házat. A kávéfőzőhöz lépek, és a nővéremhez intézem a kérdést: - Te iszol egyet? Megtöltöm vízzel és kávébabokkal a masinát, ami azonnal munkához is lát. Az egyik szekrényt kinyitva meglelem a régi kedvenc bögrémet, egy kézzel készült egyedi kerámiát, amin apró fehér virágok díszelegnek. Elárasztanak a képek, meleg teákról, hideg őszi estékről, hideg limonádékról, izzasztó napsütésről, nevetésekről és könnyekről. Veszek egy mély levegőt, mielőtt visszalépnék a kávéfőzőhöz, ami rendületlenül forralja a vizet. - Utálok itt lenni. – vallom be a semmiből. Nem félek Yas előtt sebezhetőnek tűnni, szóval nem ez a része lep meg, hanem az, hogy apám nélkül még inkább elkeserítőnek tűnik ez a hely. Nem fűt a gyűlölet, most, hogy apa házon kívül van, csak a gyász és keserűség csontig hatoló hidege maradt hátra.
Hazaértem! Yara kiáltása hallatán úgy pattannak fel a szemeim, mint akit áramütés ért, és pontosan ennek megfelelő hirtelenséggel ülök fel az ágyban is. A takaró leomlik a felsőtestemről és egyben felfedi annak okait is, hogy mégis mi a francot keres Gabriel Decker az ágyamban, szinte még fényes délben, már megint. Most azonban nem hagyom, hogy a testének izgató vonalai és a bőre alatt megbújó izmok tehetségének ígérete elterelje a figyelmem, mert az ujjaimat ezúttal nem azért tapasztom az oldalára, hogy magamhoz vonjam, hanem hogy elkezdjem kifelé tolni az ágyból. – El kell tűnnöd, most! – sziszegem. Az egy dolog, hogy az apám távollétére való tekintettel megígértem neki, hogy ezúttal nem csak a borospincét mutatom be neki, de arról nem volt szó, hogy Yarának is be kellene mutatkoznia. Persze arról sem volt szó, hogy annyira kifáraszt majd, hogy elalszom... Miközben sietve magamra rángatom a ruháimat, vagyok olyan kegyes, hogy hozzá is hozzávágom azokat a darabokat, amiket a sajátjaim helyett megtalálok szétszórva a padlón, a szék hátán félig lelógva, vagy épp a kilincsre akadva. Van olyan is, amit nem találok meg – de ahogy homlokráncolva felnézek és meglátom, hogy veszettül vigyorogva egyensúlyozza a csak a kedvéért felvett csipkebugyit a mutatóujján, én is elmosolyodom. Odasétálok hozzá, leakasztom a fehérneműt az ujjáról, aztán beletömöm a nadrágja zsebébe. – Tartsd meg – súgom az ajkaira, mielőtt hosszú búcsúcsókba bonyolódnék vele, csak hogy eltereljem a figyelmét, mert közben háttal kiterelem az erkélyajtón. – Remélem, nem félsz a magasban! – húzódok el aztán tőle még szélesebb mosollyal. Állammal a fa felé intek, ahonnan kényelmesen le tud ereszkedni a szobám tágas erkélyéről a földre. – Jó volt újra látni – nyomok az ajkaira egy most már ténylegesen búcsúcsókot, aztán vigyorogva visszalépek a szobámba, halkan bezárom az erkélyajtót és már csak integetek neki. Yara második kiáltása már akkor ér utol, amikor a lépcsőn sietek lefelé. Út közben, a falra akasztott festmények üvegében visszaköszönő tükörképemet használva simítom le a hajam és igazítom meg a sminkem, hogy mire leérek, ne keltsek olyan benyomást, mint aki épp kiadósan összegyűrte a régi szobája lepedőjét valakivel. Valakivel, aki talán épp most surran ki a kerten át. Yara hangját követve találom meg őt az előtérben, és rögtön odalépek hozzá. – Szia! – üdvözlöm azzal a ragyogó, szeretetteljes mosollyal, ami csak neki jár, mielőtt a karomba zárnám egy szoros ölelésre és nővéri csókot nyomnék az arcára. – Ne haragudj, nem hallottalak az előbb – füllentem, a tekintetemben azonban huncutság villan. Igazából ha valaki előtt esélyes még így is lebuknom, az a húgom, és ha valakinek bevallanám a késedelmem valódi okát, az is a húgom, mert túl jól ismer már. – Mi a helyzet? – karolok belé könnyedén, a nappali felé vezetve őt, figyelmesen tanulmányozva az arcát. – Egy kicsit nyúzottnak tűnsz. Vágjunk bele máris, vagy előbb dézsmáljuk meg a készleteket a hűtőben? – ajánlom fel egy félmosollyal. A nappali üvegvitrinje nem opció, mert dolgunk van, az pedig olyasféle koncentrációt igényel, ami nem engedi meg nekünk az alkoholfogyasztást, mert ki tudja, mi lenne a vége, ha összeakadna a nyelvünk egy-egy varázsige közben. Az ilyesmi legfeljebb levezetés lesz majd tehát, de bármikor kotyvasztok neki egy friss limonádét, vagy összeüthetünk egy könnyű ebédet is, ha éhes.
Ezek a napok a kedvenceim. Az öt órai ébresztőmre kipattant a szemem, és szinte kidobott az ágy, annyira izgatott vagyok. Apánk ma délután házon kívül lesz – ami azt jelenti, Yaseminnel elővesszük anyánk grimoire-ját, és tanulunk kicsit. Erről néha eszembe jutnak az iskolás évek, a sok magolás, ahogy anyánk kézírását próbáljuk kiolvasni, és igyekszünk elsajátítani a mágia alapjait. Még mindig gyermeki izgalommal tölt el, mikor kinyitjuk a könyvet. Mintha egy másik világba csöppennénk. Nehéz elhinni, hogy még Alapítóként is milyen keveset tudunk igazából a természetfeletti világról. Persze, 16 évesen különlegesnek éreztem magam. Ránéztem az osztálytársaimra, és belegondoltam, mennyire kivételes titoknak vagyok az őrzője. Ők mit se tudnak arról, milyen lények élnek közöttünk, milyen hatalmas erő csörgedezik a városunk alatt. Tagadhatatlanul dagasztotta a büszkeségemet ez a tény. Kicsit talán túl is fújta az egóm lufiját, ami fájdalmasan durrant ki, mikor kiléptem a nagybetűs életbe. Akkor még nem tudtam, hogy szinte semmit se tudok. Nem az a legnagyobb kiváltság, hogy tudom, mik rejtőznek a sötétségben. Hiszen ezek a lények számos, gyerekek ijesztegetésére használt legendában is megjelennek. Aki akar benne hinni, az hisz. Az igazi tudást ez a grimoire rejti. Apám oldaláról a családunk hírneve és hagyatéka közismert. A DeVries név az összes városlakó fejében hasonló képet kelt életre. Egyeseknek teljesebbet, másoknak inkább csak a történelemkönyv sorait idézi fel. A lényeg ugyanaz: apám vérvonala megkerülhetetlen. Anyai oldalról azonban sokkal kevesebb hagyomány és emlék maradt fent. Nem volt szabad olyan nyíltan megismertetnie minket a saját világával, és nem is tudom, szeretett volna-e minket bevezetnie élete ezen részébe. Azt viszont tudom, hogy Yas és én régóta először újra közel érezzük magunkat anyánkhoz. Sosem állt tőlem távol, hogy nyíltan lázadjak apám ellen. Yas visszafogottabb volt, mindig is irigyeltem, hogy képes megőrizni a hidegvérét. Nagy erőfeszítésbe telik, hogy ne dörgöljem az öreg orra alá, hogy kettejük közül anyámat választom ebben is. Viszont tudtam, hogy ez túlmutat a több éves viszályunkon, így tartom a számat. Egész életünkben ezt a hatalmat kergettük a nővéremmel – legalábbis azt hiszem, ugyanúgy érzünk ezzel kapcsolatban. Most pedig egyszer az életben lakatot kell tennem a számra, ha el akarom érni a célomat. - Hazaértem! – kiabálok, ahogy belépek a DeVries rezidencia ajtaján. Egyszerre érzem magam otthon, és egy hideg börtönben. A sok dísz és pompa sem tudja túlragyogni a szörnyű emlékképeket. A személyzet udvarias mosolya tovább erősíti bennem, hogy az otthonom egy díszlet, és mi mind szerepet játszunk, amint kitesszük a lábunkat az ajtón. Egy szép, sikeres, boldog családot alakítunk. Tudom, nincs jogom sokat panaszkodni. Szerencsés lehetek, hogy van a fejem felett tető, mondanák sokan. Aki valóban ismer, tudja, hogy akár utcára is kerültem volna, ha megváltoztathatnám a megváltoztathatatlant. Leteszem a táskámat a dohányzóasztalra. Egyből a rádióból jövök, elhúzódott a déli híradás szerkesztése, mert egy csapat inkompetens majomnak kell hetente legalább egyszer elmagyaráznom, hogy nem fejezhetjük be az adást a legtragikusabb hírünkkel. Akkor se, hogyha annak van a legnagyobb sokk-faktora. Egyébként is ingerültebb voltam ma a kelleténél, hiszen legszívesebben már elkezdtem volna a könyvklubunkat, ahogy viccesen hívni szoktam. Ma telihold lesz, úgyhogy ez tökéletes alkalom arra, hogy megerősítsük a közöttünk kialakult kapcsolatot és a tudásunkat. - Yas, itthon vagy? – teszem fel a kérdést, ahogy visszalépek az előtérbe, keresve nővérem jelenlétének bárminemű nyomát.
Kezdőlap
