- Helyes - megpróbálom ennyiben hagyni a dolgot, ha már másodjára is azt mondja, rendben van. El is törtem volna a kis **ci karját, ha egy ujjal is hozzáért volna. Így is megérdemelt volna egy istentelen nagy maflást, vagy legalábbis odaba**hattam volna a rendőrség ajtajába, hogy azok elintézzék a kis rohadékot. Piti tolvaj, aki a sebességét akarta kihasználni előnynek, de rába**ott, rossz helyen fordult jobbra és könnyebb volt elkapni, mint hittem. A tüdőm persze **rvára nem bírta, nem vagyok egy futóbajnok, nem is erre lettem kitalálva, de kötelességemnek éreztem utána menni.
Most pedig itt állok Yasemin előtt, átadom a táskáját és ő átnézi, tényleg minden a helyén van-e. Én addig sután fogom magam mellett leengedve a sporttáskám, tekintetemmel hol őt, hol a környezetet figyelve. Az emberek elvesztették a lelkesedésüket, az akciójelenet lecsengett, aki érzékelt belőle bármit is már tovább haladt. Bánja a **szom, amúgy sem kedvelem a feltűnést.
- Pont most akartam felajánlani, hogy hazaviszlek - mosoly kúszik az arcomra. Egyre gondoltunk, noha részemről ez alap dolognak számított, neki meg afféle hálaképp. Érzek egy kis nyomást a mellkasomban, de ezt betudom az előbbi edzés utáni edzésnek, amit lenyomtam.
- Egyáltalán nem tartozol semmivel - megrázom a fejem, mosolyom továbbra is ott látszik, ahol kell -  Senkinek sem hagynám, hogy bántson, nemhogy egy ilyen nyomoréknak - Baz* meg Keyaan, te puhány pö*s, az érzelgősséget a hangodban meg ba**za meg a jóisten! Megköszörülöm a torkom és igyekszem úrrá lenni a saját gondolataimon. Azt hiszem, totálisan szétestem, nem elég, hogy kiégetett a nap, még rátettük a koronát a végére és bár megvannak a maga jobb részei, azért például nem pont így terveztem újra találkozni Yaseminnel. Az igazat megvallva, nyakamat tettem volna rá, hogy a kiskölyök próbálkozásom, hogy elhívjam teljes kudarcot vallott, nem is kerestem tovább, erre most itt futunk egymásba egy ilyen el**eszett szituációban. Erre mekkora az esély?
Azon gondolkodtam, mégis jó ötlet lett volna inni valamit legalább, már csak azért is, mert ő ajánlotta fel és így nem táncolhat vissza, de a büszkeségem nem engedte, hogy ilyen könnyen adjam magam, plusz tisztában voltam vele, ez nem nekem szólt közvetlenül. Ha más állította volna meg a tolvajt, attól kérdezi meg, nincs ebben semmi személyes. Most mondjam azt, hogy nem éreztem **arul magam ettől? Minél többet gondolkodtam rajta, annál nehezebben tudtam kiverni a fejemből és mint Erik is rávilágított, ez a rohadt életbe is, jelent valamit. Sosem ment könnyen, ha megtetszett valaki azzal általában volt valami, Yas-t pedig kedvelem, muszáj ezt megemésztenem, ahogy azt is, ez rohadtul nem kölcsönös. Szánalomból meg nem kell semmi.
Kifelé rezzenéstelen maradtam, belül a **zis ellágyulást felváltotta a szikla szilárdság. Velem nem lehet **arakodni, egyetlen nőnek sem hagyom.

yet another encounter

Nem gondoltam volna, hogy az események még fokozódhatnak, de lassan be kell látnom, hogy valaki vagy valami összeesküvést szőtt ellenem. Vagy inkább minden és mindenki összeesküdött ellenem. Hiába a messze földön híres hidegvérem, Anders Morton már közel állt ahhoz, hogy tényleg kihozzon a sodromból, most pedig... most megint minden elcsesződik.
És amikor azt hihetném, ennél rosszabb már nem lehet, sikerül szó szerint belefutnom Keyaan Payne karjaiba. Pont Keyaan Payne-ébe, akivel többször, több kontextusban sem sikerült kitennem a pontot a mondat végére, és még csak azt sem tudnám megmondani, miért.
– Én... – szólalnék meg, de megelőz azzal, hogy – az arckifejezéséből ítélve – egykettőre megérti, mi folyik itt. Mielőtt még megmukkanhatnék, a kezembe nyomja a sporttáskáját, amit automatikusan megragadok, aztán már sarkon is fordul és rögtön a kapucnis alak után rohan.
– Várj! – kiáltok utána, néhány másodperces fáziskéséssel indulva meg immáron kettőjük nyomában. Persze a magassarkúmmal szemben nem kevés előnyt szerez a hosszú lábaival, de legalább több esélye van arra is, hogy utolérje azt a kis rohadékot, aki sajnos szert tett némi előnyre az imént.
Próbálom őket szemmel tartani – na jó, próbálom Keyaant szemmel tartani, mert ő kimagasodik a többi ember közül –, de nem könnyű feladat a lábam elé is nézni, nem fellökni senkit vagy megbotlani senki lábában, és még sötétedik is... Mire úgy-ahogy elfogynak az emberek az utcáról, már el is veszítettem a nyomukat, így tanácstalanul lassítok le.
– Keyaan...? – szólok bele a szürkületbe, mire mintegy jelzőpisztolyként kirobban a nem messzi sikátorból az ismerős, kapucnis alak, úgy szaladva, mint akit még mindig kergetnek, pedig üresek a kezei.
Elmosolyodva gyorsítom meg a lépteimet, de Keyaan előbb kiér az utcára a sikátorból, kezében a táskámmal. Megengedek magamnak egy nagy, megkönnyebbült sóhajt.
– Köszönöm – nézek fel a szemeibe őszinte hálával, miközben elveszem a saját táskámat és átnyújtom neki az övét. Látszik rajta, hogy alaposan kitett magáért annak érdekében, hogy utolérje a rohadékot, és... és ezt marhára nem kellene ennyire szexinek tartanom. Pedig az a mozdulat, amivel beletúr a hajába, eszembe juttat bizonyos emlékeket...
– Semmi bajom – rázom meg a fejem és még a kezeimet is előrenyújtom, hogy lássa, még csak meg sem szorongatott a fickó, vagy ilyesmi. – Csak a táskára ment és átkozottul fürge volt – húzom el a számat. Nehezebben is adhattam volna magam, vagyis a táskámat, de most már mindegy.
A következő szavaira belenyúlok a táskámba, hogy áttúrjam a tartalmát, ezzel megnyugtatva őt is és magamat is. Telefon, pénztárca, lakáskulcs, kocsikulcs...
Nincs meg a fiola. És eltűntek a pendrive-jaim is.
Érzem, hogy elkezd felmenni bennem a pumpa, Morton neve most már valóságos reklámtáblaként, piros LED világítással villog a fejemben, és hirtelen kedvem szottyan a nyaka köré tekerni a legszélesebb övemet és jól megszorítani. Összepréselem az ajkaimat, azonban ez nem az a jellegű probléma, amit Keyaan nyakába kívánnék akasztani. Hé, minden oké, csak Anders Morton szeretne így vagy úgy kicsinálni, mert összeakasztottuk a bajszunkat! Jól hangzik... Így hát kihasználva, hogy eddig le volt hajtva a fejem, mert épp a táskámat kutattam át, mosolyt varázsolok az arcomra, miközben újra felnézek Keyaanra.
– Minden a legnagyobb rendben – füllentem, aztán halkan elnevetem magam. – Hozzám sem ért, esküszöm – erősítem meg a sérüléseimre vonatkozó aggodalmára válaszul. Nem mintha ennek szabadna imponálnia.
– Köszönöm, hogy segítettél – ismétlem aztán meg a hálámat és próbálom rábírni magam, hogy ezután már csak elköszönjek tőle, a békesség jegyében. Mindenkinek az a legjobb, ha most végre sikerül kitenned a pontot, győzköd a józanság hangja a fejemben.
– Meghálálhatom valamivel? – kérdezem, az a bizonyos józan hang pedig gondolatban nyakon vág, mert ez egyáltalán nem úgy hangzott, hogy viszlát, Keyaan. Sőt, jövök rá, ez meglehetősen érdekesen is hangozhatott. Megköszörülöm a torkom és egy másodpercre lepillantok a kezeimre. – Mármint... meghívhatlak valamire, valamikor, vagy legalább elvihetlek haza? – pillantok fel rá a szempilláim árnyékából, mielőtt még azt hiszi, természetben szeretnék hálálkodni. Nem mintha nem szeretnék...
A fenébe is, Yasemin, koncentrálj!

A tavaszi este ezerrel dübörgött, akárcsak a szívverésem, ami a nemrég lezavart edzést még nem dolgozta fel egészen. Miután bezártam a szalont, úgy döntöttem, ideje meglátogatnom egy mostanában eléggé elhanyagolt helyet. Nem, nem lettem puhány, de tény, ami tény, jobban megizzasztott az edzés, mint régebben. Talán újra rendszert kellene ebbe vinnem, tudja **szom, de az biztos, hiába a gyorsan megejtett zuhany és az utcai holmik magamra aggatása, úgy éreztem, mint, akit nyakon öntöttek. A hajam nedves volt a langyos víztől, összefogtam a tarkómnál, addig kibírja, míg hazaesek valahogy.
Egykedvűen meglóbálom a magam mellett cipelt sporttáskát, még egy halk fütyörészés is belefér útban a motorom felé. Levezető séta, egy-két sarkot kibírok címszóval, nem nagy kunszt.
Úgy gondoltam, a hülye fejemmel, ma már amúgysem történhet velem semmi, ráérek mindenre, időm, mint a tenger, meg a többi baromság. Mindez tényleg így is lett volna, ha nem gyorsulnak fel körülöttem az események. Lazán lépdeltem az esti fényekben sétálók közt, mikor meghallottam a hangos kiabálást és valaki úgy nekem rohant hátulról, hogy kiverte a kezemből a táskám. Szitkozódva, hangosan káromkodva néztem a rohanó fazon után, aki kerülgette a többieket.
- Mi a k**va anyja baja van ennek? - megcsóváltam a fejem, miközben lehajoltam a cuccomért. Néhány másodperc, vagy kevesebb, mikor ismét elkaszálna valaki, de ezt az illetőt már megragadom. Jóval kisebb, mint az előbbi és számíthattam volna az érkezésére, mivel kiabálva fordult be a sarkon.
- Yasemin? - elengedem a törékeny nőt és ellépek tőle. - Ó, **szom! - összerakom a képet pillanatok alatt. - Fogd meg ezt! - kezébe nyomom a sporttáskám és egy gyors hátraarccal a rohadék után eredek. Fürge a nyomorult, előnye is van, de azzal nem számol, hogy a szlalomozás helyett egyszerűen lelépek a járdáról, ahol szabad a terep. Fordíthatnék ba**za meg több időt a futásra, mert mocskosul nehéz tartani a lépést, a rohadék viszont feltűnik a látóteremben, ahogy befordul az egyik sikátorba. Most meg vagy te nyomorult! Vagy direkt volt ostoba, vagy véletlenül ekkora barom, de zsákutcába futott. Egészen gyorsan utolérem, diadalittasan állom el az egyetlen utat, ahol meglóghat. Most megvagy te kis **ci!
- Hol a **rva anyádban vagy? - kiáltom bele a félhomályba. Lóf**zt se látok, a szemem valamennyire hozzászokik a gyér fényhez, felmérem a szemeteskukákat, hallom, ahogy motoszkál valamerre a rohadék. - Gyere elő, amíg szépen mondom, mert ha én kereslek meg, kiverem belőled a **art is!
Semmi válasz. Persze, hogy lapít. Beljebb lépek, aztán még egy kicsit. Már az első szemetesnél járok, mikor meghallom a valamivel arrébb, szemben álló mögött újra. Mivel fogalmam sincs, van-e nála valami fegyver, vagy szimpla piti kis tolvaj, lassan közelítem meg. Közben olyasmiket vázolok fel neki, amit képes lennék megtenni vele, ha nem adja fel magát, mire odaérek.
Egyszer csak feláll és feltartott kézzel kilép a rejtekhelyéről. Helyes. Megállok, felmérem az ellenfelet. Lóg rajta a ruha, nem tűnik túl edzettnek, de elismerem, k**va gyorsan fut, sosem érem utol, ha nem rohan be ide. Megszólal, alkudozik, meg magyarázkodik, meg a gyász tudja, mit csinál, egyáltalán nem érdekel. Vissza akarom kapni a táskát, ami a bal kezében lóg a teljes tartalmával együtt.
- Háromig számolok, addig van időd idedobni a táskát - megköszörülöm a torkom. - Ne próbálgasd a türelmem te kis pöcs, mert kitépem a karod és ledugom a torkodon! - Valahol, valamikor tényleg türelmes voltam. Most, ha látná, hogyan szór szikrákat a szemem, remeg a szám és bármelyik pillanatban felforrhat az agyvizem, valószínűleg összecsinálná magát a nyomorult. Megpróbál még erősködni, erre erőteljes dörrenéssel ráförmedek, majd jöhet a számolás.
- Ennyit nekem nem ér meg - már a számon volt a "három", de a kis kancsónak inába szállt a bátorsága. Lehajította a lábam elé a táskát, amennyire fel tudtam mérni, érintetlenül.
- Helyes döntés - oldalra lépek - Most húzd el a beled, mielőtt meggondolom magam. - Farkasszemet nézünk, nem mozdul. Szeretném ököllel beverni a szemközti falba, de én húznám a rövidebbet a törvény értelmében. Ki hinné el, hogy ez önvédelem volt? **arok rá, megérné a kockázatot. A kölyök feladja a dolgot, ellöki magát a szemetestől és úgy suhan el mellettem, mint, aki tényleg az életét félti. Utána fordulok, végignézem, amint elinal.
Felsóhajtok. Várok néhány másodpercet, leengedem magam mellé a női táskát és elindulok kifelé én is.
Ha Yasemin utánunk jött, gondolom összefutunk, mikor visszafelé indulok, ha megvárt, úgy kell egy rövidke idő, mire újra a kiinduló pontra jutok.
- Cseréljünk - nyújtom felé a táskáját, szememmel a sajátom felé bökök. Kivagyok, mint a kutya, aki hatot fialt, a pulzusom meglódult az iméntiektől, az adrenalinról már nem is beszélve.Idegesen csapzott hajamba túrok, aztán leengedem a kezem.
- Jól vagy? - az arcát fürkészem, keresem rajta az esetleges dulakodás nyomait. - Nem tudom, hiányzik-e valami, nem sikerült rákérdeznem, de remélem, nem ba**ott át. Biztos, hogy nem sérültél meg?

yet another encounter

Frusztráltan túrom hátra a hajam az arcomból, ahogy leparkolok az út szélén. Azon kapom magam, hogy már a visszapillantót is úgy nézegetem, mint valami paranoiás, ettől pedig még idegesebb leszek. Próbálom megmagyarázni magamnak a józan eszemmel, hogy ez biztosan túlzás, mert mégis miért menne ilyen messzire az a simlis rohadék, de szinte a zsigereimben érzem, hogy minél jobban tartok tőle, minél több mindent kinézek belőle, annál jobb, mert ki tudja, mire képes.
Elég csak belegondolni abba, hogy én annak a nyomorult cikknek az utolsó betűjét is el tudtam hinni róla.
Kiszállok a kocsiból, a kelleténél némileg nagyobb elánnal csapva be magam mögött az ajtót. Talán tényleg jobb lett volna soha meg sem jelentetni azt a cikket, de egy ilyen sztorit soha nem hagynék ki, és igazából látva, milyen hatással volt ez Mortonra – ami számomra kapásból felér egy beismerő vallomással –, kifejezetten örülök annak, hogy lehoztuk. Az már sokkal kellemetlenebb, hogy Duke révén jobban belekeveredtem a kelleténél, de most már az újságíróm helyett is tartanom kell a hátam, mert nincs az az isten, ami miatt kiadnám a közvetlen kilétét Mortonnak. Bőven elég nekem megküzdenem vele.
Ezért is vagyok most itt.
Körülnézek a kellemetlen félhomályba burkolózó utcán, a tarkómon felállnak az apró piheszőrök, de veszek egy nagy levegőt és elindulok. Morton elég nagy ahhoz, hogy ha akarta volna, puszta kézzel eltörhette volna a nyakam az irodájában; ha tőle nem szartam be akkor, most pláne nem fogok. A táskámba nyúlok, ellenőrzöm, hogy ott van még benne a kis fiola, aminek a tartalmával kapcsolatban nagyon sok kérdésem van az előállítója felé – főleg azzal kapcsolatban, hogy a képembe hazudott-e, és ha nem, akkor ki és hogyan szagolhatta ki mégis a bájitalt –, aztán határozott léptekkel megindulok a gyéren megvilágított épület felé.
A kezem már szinte a kilincsen van, amikor a szemem sarkából észreveszem az árnyékból előbukkanó és felém lóduló alakot. Reflexszerűen szorítok rá a táskámra, de mire egyet pislogok, már ott is van mellettem; a vállával félig elsodor, aztán egyetlen pillanatnyi hezitálás nélkül rohan tovább, kitépve a kezemből a táskát.
– Hé! – kiáltok utána dühösen.
Úgy látom, meglepem a lélekjelenlétemmel, de amint visszanyerem az egyensúlyomat, azonnal rohanni kezdek utána. Az alakjából ítélve mindenképp férfire tippelnék, de mélyen az arcába van húzva a kapucnija és mintha baseball sapkát is láttam volna a fején. Szerencsétlenségére nem esik nehezemre magassarkúban futni és a rendszeres edzéseknek hála még csak ki sem fulladok, talán ezért is vezet minket a forgalmasabb utcák felé, hogy el tudjon tűnni az emberek között. Újra utánakiáltok, próbálom tartani az iramot és közben szemmel is tartani, merre megy...
Aztán az egyik sarkon hirtelen bekanyarodva ő még éppen sikeresen kikerüli az ott felbukkanó alakot, én azonban egyenesen nekirohanok. Az adrenalinnak köszönhetően gyorsan reagálok, hacsak ő nem veszíti el az egyensúlyát, én jobbára szó szerint benne megkapaszkodva óvom meg magam egy hatalmas eséstől, de közben próbálok oldalra kilesni, hogy hol tart éppen az a nyomorult.
– Hé! Állítsák meg! – kiabálok a többi járókelőnek, és amint biztosan állok a lábamon, készen állok arra, hogy tovább fussak utána. Kapkodva nézek fel arra, akit majdnem elsodortam, mielőtt elindulnék.
– Elnézést... – kérek bocsánatot sietve, és már indulnék is tovább, amikor fáziskéséssel, de belém hasít a felismerés, és visszakapom a tekintetem az arcára.
– Keyaan? – ül ki az arcomra az őszinte meglepetés. Ha eddig azt hittem, ez az este nem lehet még ennél is rosszabb vagy furcsább, a sors most még azt is az orrom alá dörgöli, amivel – akivel – eddig képtelen voltam leszámolni magamban.