Charlotte az a fajta személyiség, akinek a hangulata igencsak ragadós. Mivel szinte mindig jókedvű, amikor látom, társasága az én kedélyemre is pozitív hatással van: most is, ahogyan meglátom a ház mellett felbukkanni, mire észbe kaphatnék, már mosolygok. Fürgén, ruganyosan mozog, mint akiből egy csepp energiát sem vett még ki a nap. Nem ő az egyetlen. Hallom a mögötte támadósebességre váltó mezítlábacskákat is a füvön. Farkaskölykök. Ha én próbálnék meg így végigsétálni az előkertben, öt yardon belül a talpamba állna egy üvegszilánk vagy éles gallytörmelék.
- Sziasztok - köszönök vissza, mert a lányok épp ekkor zúgnak el mellettem, át a felhajtóra. Nem törődöm vele igazán. Az útra nem fognak kifutni - okosabbak annál -, az meg, hogy sorba álljanak üdvözölni engem, nem fontos. - Azért jöttem, hogy megké...
Huh?

Charlotte kiáltása legalább annyira kizökkent, mintha arra értem volna ide, hogy lángokban áll a házuk. Ő maga előreszökken, de úgy, ahogy a versenyagár, ha nyílik a kapu és egy pillanatra megjelenik a lelki szemeim előtt, ahogy valamelyik gyerek épp nekirohan a szembeszomszéd háznak, körülnézés nélkül át az úton, ahol a lakóövezeti táblára fittyet hányva valami nagy tömegű tehergépkocsi közeledik... Szívdobogva pördülök meg én magam is a sarkamon, ugrásra készen, aztán ott is maradok, ahol megfordultam, mert Lotte áll a felhajtón derékból meghajolva. Egy-egy kezét egy-egy utódja foglalja le, ahogy odébb nyalábolta őket, sőt még látom is a mozdulatot, ahogy felcsippenti egy féloldalas öleléssel a festékes kezű, könyökű, térdű és arcú Josie-t; amaz egy utolsó, gigászi erőfeszítéssel előrebillen a karjában, és sietve végighúzza a (hirtelen igen nagynak tűnő) tenyerét a sárvédőmön, még egyszer utoljára. Tökéletesen hallatszik a gyengéd, sima nesz, mellyel a gondosan viaszolt fényezésen megnyikordul az immár tiszta mancsocska. Én valahogy elfelejtettem lépni, fejben már az autónál vagyok de igazából csak állok meredten, valamikor a kezemet a szám elé kaptam, az egyiket legalábbis. Bámulom a kocsimat. Azt most a hűtőmaszktól a jobb oldali ajtó kilincséig színpompás ujj-, tenyér-, orr-(?!), és a jó ég tudja, miegyéb-lenyomatok borítják lelkes összevisszaságban.
Nyögök egyet, de hang nélkül, mert azt nem tudok elsőre kiadni.
Aztán a tekintetemet nagy nehezen elszakítom a látványtól, és Charlotte-ra meg a két kislányára fordítom.
- Semmi baj - jegyzem meg vékony hangon, mielőtt képes lennék szusszanni egyet. Pislogok néhányszor, igyekezve túltenni magamat a sokkon. Beletörlöm a kezemet az ingembe a mellkasomon. Megköszörülöm a torkomat. A két kis farkaskölyök közben anyja mögé bújik, onnan pislognak kifelé meglapulva és ez azonnal észhez térít a maradék zsibbadásból is. Korábban megmerevedett ízületeim ellazulnak, visszaadva tartásom eredeti fesztelenségét. - Nem haragszom. Tényleg.

Még igaz is, a lányokra nem tudok szívből neheztelni. A megbecstelenített Rolls-Royce látványa fáj, ahogy csak egy hozzám hasonlónak fájhat az ilyesmi, de egy mosást azért kibírok. Josie-t és Emmát ugyanúgy szeretem. Felvonom persze feléjük a szemöldökömet, kissé kiritkusan, ami nagyjából azt jelenti, bérelhettek majd sárga taxit a szalagavatótokra ez után a húzás után, aztán a figyelmem Charlotte-é újból.
- Lehet, hogy le kellene ülnöm egy kicsit - dünnyögöm félig-meddig tréfából, lesimítgatva a hajamat fent, mert nem tudom, nem-e túrtam össze az iménti nagy zaklatottságban. - De amiért vállaltam ezt a fogadtatást... neked mintha lenne üvegházad. Nem szállásolnál el nekem egy afrikai tejfát pár hétre? Nálam mostanában szenved. Nem baj, ha nem... - megvonom a vállamat. - Csak tudom, hogy nálad jó helye lenne.
Nem úgy, mint az autómnak. Nem bírom megállni, hogy a szemem sarkából rá ne tekintsek, egy kevés rimánkodással benne, mintha lenne rá esély, hogy az iménti jelenetet csak képzeltem, és a történelem legnagyszerűbb luxuslimuzinja nem áll egy szélesvásznú kertvárosi felhajtó kellős közepén fényes nappal, temperával összemázolva.
Pedig még ott van. A feleségem most kinevetne, ha látna.
'Jaj, nőj már fel Charles. Te meg ez a százéves szar. Nem csoda, hogy apám neked adta.'
Jól van. Jól van. Győztetek. Egy kicsit.
Rámosolygok a házigazdára.
- Mit gondolsz, kaphatok egy pohár vizet? Nem foglalom el sokáig a szabadidődet.

Charlotte utcájában mindig észvesztően finom illatok uralkodnak.
Lehetséges, hogy helyesebb lenne az utcát a nevén számon tartanom - talán valami faféle, ahogy a kertvárosokban lenni szokott, Elm, Sycamore, Cedarwood és drive vagy crescent vagy street vagy row; esküszöm, sokáig tudtam -, az Evans család azonban annyira megüli az egészet, hogy a tudatomban négy év alatt észrevétlenül lényegtelenné vált a név. Elég befordulni a sarkon, és farkasfülemmel máris elcsípem a lányok nevetését vagy marakodását, a lábdobogást ahogy futkároznak a nagy házban és a konyhára örökkön jellemző szédítő illatkavalkád erős jegyeit. A 'lányok' kifejezés nem régóta ilyen úrias többes szám, Josephine csak mostanában csatlakozott az igazán őszinte felforduláshoz - eladdig inkább azért tette, mert még kicsi volt, mostanság azonban már mintha a saját szándékai is efelé vezérelnék. A kertvárosban persze nem Evansék az egyetlen családosok - a legtöbb utcabeli házban hasonló a helyzet -, számomra mégis erősen kitűnnek a sorból. Talán mert vérfarkasok, talán mert kedvelem őket. Soha életemben nem tartoztam azok közé a felnőttek közé, akiket idegesít a gyerektársaság, ez pedig ideális látogatóvá tesz még egy ilyen energikusnak ígérkező, verőfényes nyári napon is. Nem mintha azért jöttem volna, hogy társaságuk legyen.
Hanem az afrikai tejfa miatt.

A kérdéses fa most az első utasülés előtt, a Rolls-Royce lábtörlőjét helyettesítő puha szőnyegen várakozik, éles levelei körött műanyag fóliával, nehogy felsértse valahol a beltér finom bőr kárpitját. Számomra is sokáig kérdéses volt, miért tartok egy ilyet a lakásomban, amikor annyira ronda: annak idején évekig osztoztam a levegőn egy másik, ennél jóval nagyobb példánnyal Haberék házában, ahol az apósom benti kertjének oszlopos tagjaként ez a förmedvény volt az uralkodó a fő társalgót határoló nagy ablakfülkében. Már akkor is utáltam, görbe, véraláfutásos színű, harapós növény volt, valahol félúton egy kaktusz és egy lombos fa között, mintha mindkettőből egyszerre óhajtott volna gúnyt űzni. Amikor Cassie meg én saját házat vettünk, boldogan intettem búcsút neki, és el is feledkeztem az egészről. Aztán az öreg Haber akit az apámként szerettem, meghalt, Cassie meg én elváltunk, és tavaly tavasszal az egyik wilmingtoni faiskolában, ahová valami növényért mentem a saját ablakfülkémbe, egyszer csak szemtől szemben találtam magam ezzel a másikkal.
Semmi mást nem vettem.
Mostanra kénytelen voltam megbarátkozni a gondolattal, hogy az afrikai tejfa iránti érzelmeim megváltoztak, de még a róla formált véleményem is. (Egy kicsit.) Az enyém nem nőtt nagyra, hanem bájosan alacsony és karcsú maradt, élénk zöld-vöröse kiválóan illik a berendezés többi színéhez és textúrájához, az ablakfülke szakadatlan napsütését pedig egyenesen imádja. Illetve imádta, egészen mostanáig, mert az út menti fák lombja pár hete erősen árnyékol. A növényt körbemozgattam mindenhol azóta, de túl fényigényes ahhoz, hogy mással beérje: további ötleteim nem lévén elhoztam Charlotte-hoz, hátha hajlandó volna átmenetileg elszállásolni, amíg kitalálok valamit.
Lépésben hajtok föl az Evans-rezidencia elé, egészen föl a garázsig, ameddig hely van: közben a fülemet hegyezem, hátha eligazít a tekintetben, becsöngessek-e, kürtöljek esetleg máris útban van valaki felém. Ha felbukkan valamelyikőjük, mosollyal keretezett intést fognak kapni.
- Zavarhatok egy pár percre?