Cathrine & Finch

Tovább maradtam, mint terveztem. Tovább, mint kellett volna és az est végén nem tudtam eldönteni melyik lett volna a jobb választás: el sem jönni, vagy hagyni mindezt megtörténni.

Úgy követtem a többi vérfarkast, ahogy azt minden rendes farkas tenné. Ahogy azt hónapok óta megkövetelték tőlem. Az italomba kapaszkodva sodródtam a tömeggel és az eseményekkel az aukcióra, hol a homályban meghúzódva néztem végig az egymást váltó cicomásabbnál cicomásabb értéktárgyakat. Én magam sem vetettem meg az egzotikus holmit, ám nagy különbség volt köztem és a licitálók között: nem halmoztam fel vagyont. A hajón véges volt a tér, melyet betölthettem volna mindenféle kacattal és egy-két óceáni átkelés, valamint a kalózok fosztogatásaitól való félelem arra a racionális belátásra bírt, hogy egy-két maszkon, legyezőn, érdekes jellegzetességen kívül mást ne vásároljak a Whānau fedélzetére. Unalomba és hallgatásba burkolózva kezdtem el mustrálni a tömeget, tekintetem olykor megakadt egy-egy csinosabb hölgyön, vagy feltűnően az erejét fitogtató férfin. Hosszasan bámultam egy magas, törékeny, szőke hajú nőt, ki hűvös és gyilkos magabiztossággal licitált - pedig a végén semmit sem vitt el, ám messziről felismertem a taktikusokat - és egy zavartan toporgó, szőkérbarna hajú férfit, ki egy dekoratív, erőteljes kisugárzású barna hajú nőt vett a karjára, ám mégis a terem túlfelébe tekintgetett. Így történt, hogy végül eljutottam egy magas, fekete hajú férfihoz és egy nőhöz, ki ugyan nekem hátat fordítva állt, mégis sokáig rajta felejtettem a pillantásomat. Lola. A gondolat úgy mart belém, mint Ashok fogai azon az éjen és pont ugyanannyire mérgezett meg: nem keresett. Hiszen mással érkezett, nem egyedül. A randevúnkon megbeszéltük, hogy szerelmi életünk nagyon is hasonlatos: szólóban tipródunk egy ideje, s láttam rajta, hogy ugyanannyira nem tudja eldönteni, hogy örül-e ennek az állapotnak, vagy a szenved tőle. Azonban a férfi kitüntetett figyelemmel kezelte, minden mozdulata udvarias és visszafogott volt, Lola pedig nem láthatott... Különös ürességet éreztem és az érzést nem tudtam hová tenni az aukció végéig sem.

- Aggódni? - ocsúdtam fel, majd pillantásom végigpásztázta az oszló tömeget, mellyel kifelé sodródtunk, s tekintetem újra visszaemeltem Cathrine-re - Az attól függ mire vágysz, Cathrine - magam sem tudtam, hogy miért szólítottam nevén a nőt. Talán fogódzkodókeresés volt. Vagy valami más. Mindenesetre épp annyira zökkentett ki malomként felőrlő gondolataimból, ahogy meglepett.

- Én nem aggódom, mert én vagyok a falkában a legutolsó pozíciót betöltő farkas. Bárki lenne a helyemben arra valószínűleg így néznének - elhallgattam, hiszen észbe kaptam, hogy a minket körülölelő embertömeg kíváncsi fülekkel fordulht felénk. Végignéztem Cathrine törékenynek tűnő alakján, nyílt, kedves vonású arcán - Nem, nem hiszem, hogy aggódnod kellene...

Azzal nem indokoltam tovább miért mondom neki, ám tömören és határozottan pontot tettem a téma végére. Nem tudtam, hogy ebben a pozícióban ér-e bármit a szavam. Egyáltalán érhet-e. Keresztüllát-e rajtam, vagy inkább mindenen azért, mert orvos... Viszont amit mondtam abban hittem és tudtam a lelkem mélyén, hogy igazság is van benne.

- Dél-Afrikában voltam hajóács, onnan rögtön a Földközi-tengerre jöttem, hiszen a hajózást csak a görögökön keresztül lehet megérteni - mondtam kapásból kérdésére, melyről nem tudtam eldönteni, hogy udvariassági, orvosi, vagy valódi érdeklődésből fakadó-e - Onnan az Azori-szigetekre mentem. Eljutottam Japánba és az Indonéz szigetvilágba... - megtorpantam, hiszen pontosan jól tudtam, hogy a csempészet miatt keveredtem arrafelé. Megköszörültem a torkomat, majd így fejeztem be - Az Indiai-óceánon lettem hajótörött.

Cathrine nem firtatta utóbbi mondatomat, nem tudva, hogy azért, mert tudta, hogy ezt valójában metaforikusan mondtam, vagy mert ennyivel lezárta a történetet. Mindenesetre eltűnt a mosdó irányába és olyan hosszasan bámultam utána, hogy az ital megmelegedett a kezemben.

   szószám || zene || megjegyzés ||  kredit
   

Finch & Cathrine

Helyeslően bólogattam, hogy nem lehet sietni az óceánon. - Ugyan úgy mint az életben sem, és ezzel sem. - utaltam a farkas létre. Semmit sem szabad sietettni. Ez ugyan az mikor tinédzser korban már alakulnak a farkas ösztönök. Valakinél korábban valakinél később, de a legfőbb nem szabad provokálni. Annál rosszabb nincs mikor akkor bújik kis farkas a zsákból mikor nem kellene.

Kedvemre való volt a Finchel való beszélgetés és akár még itt is hagyhattuk volna a tömeget, hogy többet megtudjak a férfiról. De úgy érzem ezt egy következő alkalomra kell hagynunk.

Jó magam is kíváncsian fürkésztem Duncan arcát mikor a válaszára vártam. Aztán újabb mosoly jelent meg az arcomon. Őszintén reménykedtem valami ilyesmi válaszban. - Akkor azt hiszem megvan a következő találkozó helye. - feleltem egyszerűen egy mosoly kiséretében. Nem tudom én se, hogy most mire is gondoltam pontosan , de amint belegondoltam, hogy most mit is mondtam zavarba jöttem, de már nem tudom vissza vonni így csak bele ittam a pezsgőmbe.

Tekintetemet csak akkor emeltem vissza az Alfára mikor mondta, hogy Finchnek kellene rám vigyáznia. Felvon szemöldökkel figyeltem ezek után. Legyintettem egyet, hogy nem kell szabadkozni, megértem. Bár ez az este miatt nem aggódtam, hogy esetleg bárki is belém kötne, ha csak nem verbálisan de azt hiszem azzal meg tudnék küzdeni. Habár nem tudom ki lenne annyira felbátorodva, hogy nekünk essen, főleg úgy, hogy Duncan is itt van.  Fizikai kontaktot pedig nem hiszem, hogy lenne merszük alkalmazni, de minden esetre ösztönből egy kicsit közelebb léptem a fiúkhoz. Éppen ismét az italomból ittam amikor a kikötőmester elsötütt egy poént - legalább is nekem annak tünt így akaratlanul is elnevettem magam. - Bocsánat. - tettem a szám elé a kezemet, majd még másodpercekig mosolyogtam és igyekeztem komolyan venni az Alfa aggódását.

Tekintetem a tömegen szaladt végig, de mindig vissza tért Dun-hoz és Finch-hez mintha azt ellenőrizném nem e sodróttunk volna el egymástól. A vének majd megnyugszanak maguknak idővel, kénytelen lesznek legalább is. A fiúk bele kezdtek egy témába amibe én nagyon nem tudtam hozzá szólni, de azért fél füllel figyeltem beszélgetésüket.


Sajnos a licitálás nem úgy alakult ahogyan én azt elterveztem, a festményekről lecsúztam amiket kinéztem magamnak visznont kárpótlásul sikeresen rá licitáltam egy vázára ami az enyém lett és már abban a pillanatban elterveztem hova is fogom helyezni. A vacsora kellemesen eltelt némi udvarias beszélgetéssel, szerencsére nem volt kikötve kinek hova kell ülnie így nyugodtan ülhettem az Alfáékhoz.

Miután mindenki jól lakott pár perces halk cseverészés vette kezdetét, de aztán ismét kezdet felerősödni amint az emberek felélénkültek a kajakómából. Vicces de ténylg létezik ez a szó és bizonyitott tény, hogy az emberekben a megtelitödött gyomor valóban okoz ilyeneket és vannak kifejezetten tünetei is. Bágyadság, álmosság ami valakit vagy legyűr vagy felülkerekedik. Nekem ezek után egy alapos séta vagy egy kávé segíteni szokott.

Duncant elrakadta az egyik ügyfele aki nagyon izgatott volt, hogy tud a férfival beszélgetni. Én csak mosolyogva bólintottam annak érdekében, hogy meggeleszünk Finch-el. Tekintetemet a kikötőmesterre írányitottam. - Szerinted tényleg aggódnunk kéne bárki miatt is? - pislogtam a férfira. Az eszem azt mondta, hogy nincs mitől félni viszont a farkasom kissé ficánkolt mellkasomban így engem is elfogott egy kis aggódalom. Azonban ígyekeztem lenyugtatni magamat, nem akartam Finch-re is ráhúzni az én feszült hangulatomat.
- Merre jártál már a világ vízein? - pillantottam rá mosolyogva. Ha már van saját hajója feltételezem utazgatott is. Ez a téma pedig tökéletes volt arra, hogy minden aggályomat leplezzem és még hátha el is felejtem. Rendkívűl élveztem a férfivel való beszélgetést és ez arra is önbizalmat adott, hogy mindenkit megismerjek a falkában. Persze ez nem lesz egyszerű, hisz rengetegen vannak de igyekszem nyítva tartani a szememet.

- Ha megbocsájtasz, elkell mennem a mosdóba. - szóltam halkan, de azért kellő hangosan, hogy Finch hallja. Az emberek furcsa módon az illemhelységeket annyira szégyenlik , ugyanakkor ez egy minden napos dolog és mindeki használja. - Most azt hiszem oda találok egyedül is. - mosolyogtam rá kedvesen. Éppen csak hozzá értem a karjához ujjbegyeimmel, hogy elférjek mellette és egy másik illettő mellett, írányomat a mosdó felé vettem.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

   Cathrine & Finch

Mélyen megrágtam Cathrine szavait elkerülve, hogy magamban választ kelljen adnom arra a kérdésre, hogy én miért hajóztam, mikor még megtehettem. Mégis, a válasza nem az volt, melyet szívesen tudtam volna a magamének és amint kitapogattam magamban mi is az, amitől sántít a válasz, máris így szóltam:

- Az óceánon nem lehet sietni – válaszoltam úgy, mint aki örök érvényű igazságról rántja le a leplet – Akkor sem, ha máshoz sietnél, akkor sem, ha fogytán vannak az ivóvíz tartalékaid. Tehetetlen vagy abban, hogy milyen gyorsan haladsz előre, de abban igazad van, hogy az elemekkel felveheted a harcot, míg el nem éred úticélodat.

Szívesen meditáltam volna még azon, hogy vajon a nő válasza többet sejtetett-e annál a kézenfekvő ténynél, hogy pszichiáterként az emberek segítésének szentelte fel életét. Nem, az ember életét sosem ennyire egyszerű rugók mozgatják, summáztam és nem tudtam elfojtani a mosolyomat a szám sarkában, ahogy a nő őszinte nevetéssel díjazta iróniámat.

- Állandóan a víz mellett vagyok – mondtam és ujjaimmal letöröltem a poharamra csapódott párát, majd a nedvességet fixírozva egy pillanatra átéltem, ahogy a sós víz szívja és megpróbálja minden egyes porcikámat, átmos és egyszerre tönkretesz, megszentel, feloldoz, elátkoz. Keserűen arra gondoltam, hogy a sors igazi fintora, hogy egy olyan állat költözött belém, mi a sós vizet aligha tudja mire használni. Bezzeg, ha mondjuk albatrosszá változnék…

Kíváncsian, teljes vállszélességgel az Alfa felé fordulva vártam válaszát Cathrine kérdéseire. Nem tudhattam, hogy a nő szimpla női mivolta, netán veleszületett diplomáciai érzékei, vagy munkájának gyümölcse-e az, mit mézédes szavakká formál, s úgy simít el minden feszültséget és malőrt. Két pillanattal később már azon kaptam magamat, hogy őszintén érdekel, mit is felel Duncan. Elképzeltem a tipikus, minden vérfarkas száját elhagyó szavakat: persze, szép, meg minden, de hát az erdő… az erdő… Egyik szemöldököm fel is szaladt, mint aki túl sokszor hallotta ugyanazt az unalmas viccet. Hümmögtem egy sort, mikor megérkezett az igazi választ és talán lelkem legmélyén beismerte, hogy talán pozitív értelemben megleptek a férfi szavai. Tiszta. Na, igen. Legutóbb még a fülem mögött is sarat találtam, mikor összeszedtem magam egy teliholdas átváltozást követően.

Ahogy az Alfa tekintete körbeszaladt a termen, követtem pillantását. Eddig nem igazán foglalkoztam a ránk szegeződő kíváncsi és rosszalló tekintetekkel. Megszoktam, ahogy a katonák megszokják a lövészárokban, hogy folyamatosan lőnek rájuk. Épp ezért épp a citromba harapott arckifejezéseket mustráltam, legszívesebben kiöltve rájuk a nyeltem, mikor Duncan megszólított… ráadásul a keresztnevemen. Olyan gyorsan kaptam vissza a tekintetemet, mint akit nyakon öntöttek egy pohár vízzel és zavartan néztem hol Cathrine-re, nem tudva mit szól majd ehhez a nő, ráadásul azután, hogy azt hiheti, még saját magamra sem tudok vigyázni, hol vissza az Alfára. Zavart, összefolyt szavakból álló hümmögés és motyogás hagyta el a számat, majd kipréseltem pengevékonnyá vált ajkaim közül, tágra nyílt szemmel:

- Rendben, legyen – nem tudtam, mit is jelenthet az pontosan, hogy vigyázzak rá. Pláne, hogy én foglaltam el a falka hierarchikus létrájának legalsó fokát… Viszont most először más feladatot kaptam, mint azt, hogy tanuljak meg bánni a bennem lakó kezelhetetlen farkassal. A meglepettség bizseregve áradt szét a tagjaimban és észre sem vettem, hogy az eddig kötéllé merevedett izmaim kiengednek és arra késztetnek, vegyek egy mély levegőt.

- Igen, talán jobb is, ha együtt maradunk, mert ha kétfelé kellene rosszallóan nézniük, a végén kancsallá válnának – szaladt ki a számon és eluralkodott bennem az az érzés, melyet a katamarán fedélzetén szolgálva tapasztaltam meg utoljára: egység, csapatmunka, feladat és felelősség.

Mikor azt hittem, az Alfa képtelen ennél jobban meglepni, azt hittem ismét rosszul hallok. Megráztam a fejem, tudva, hogy sosem volt baj a fülemmel, sőt, köszöni szépen remekül van azok után, hogy még egy vérfarkas füleinek képességével is felruházták, de bele kellett bámulnom a rumomba, megbizonyosodva arról, hogy nem fogyott túl sok a poharamból és nem az ital hallat velem hihetetlen dolgokat.

- Igen, régebben csináltam ilyesmit – vakartam meg a tarkómat – Akár megrendelésre is, potom pénzért. Ki szoktam menni szigonnyal, múltkor hoztam be homárt, tintahalat, de mehetek nagyobb halra is… Terveztem menni holnap is, mert még nincs ebédem a hétvégére és pár szákot is le kéne raknom. Hozhatok valamit.

   szószám || zene || megjegyzés ||  kredit
   

Finch & Cathrine

Finchel való beszélgetések közepette nem tudtam nem a férfi szemébe nézni. A kék szemei mintha tükörképe lett volna arról amiről beszéltünk, az óceáné. Ezen felül nagyon sok mindent elárult róla és ahogyan a beszélgetés során az arca is sokat változott de legfőképpen testtartása. Ahogyan a tömegben is előre haladtunk annyi féle kifejezést láttam Finch arcán csücsülni. Csalódott, meglepődött, őszinte, kíváncsi és mostmár a bizalom jeleit is felfedezni vélem.

- Néha csak egy kis löket kell, hogy másképp gondolkozzunk. - mosolyogtam szelíden. Egy kis fuvallat és teljesen megváltozik az ember gondolkodása és itt kell segíteni neki, hogy a helyes útat válassza és azon is tudjon maradni. Mert egy egyszerű dolgot is ellehet rontani, nem hogy egy életet és ebből csak egyetlen egy van az embernek, amit jó ha észben tart. Nem tudom mikor történt az első átváltozás ahogy azt sem, hogy kik állnak mellette. De a beszéde hangsúlyán és az a láthatatlan fájdalom ami mellette  kiszűrödik arra enged következtetni, hogy talán pár hónapja történt ez az egész. Merőben más egy harapott és mi tisztavérűek. Minket már kis korunk óta bele nevelnek ebbe és felkészitenek az esetleges lelki és testi fájdalmakra, de ők, Finch váratlanul csöppent az egészbe.

- Az enyém? - pislogtam meglepve. Nem számítottam rá, sőt sose válaszoltam meg saját kérdéseimet az én életemmel kapcsolatban. - Azt hiszem az én óceánomon a másikak segítségére siető ember hajókázik. - szorítottam meg alig észrevehetően a táskámat. Merőben igaz volt, saját problémáimmal nem igazán foglalkoztam sose, mert a többieké mindig fontosabb volt számomra. Amikor én voltam padlón  Rob volt az aki felráncigált és a betegek, mert nekik szűkségük volt rám, mert nekik én jelentettem azt a támaszt amit mástól nem kaphattak meg. Illetve ha én nem tudom nyújtani azt a bízonyos százhúsz százalékot akkor akár át is adhatom a praxisomat másnak. - Egy pezsgő szeretnék. - szólt a válaszom halovány mosoly kiséretében.

- Nem feltétlen muszáj.. - mosolyogtam. - bárhol lehet beszélgetni, ahol jól érzi magát az ember, például a víz mellett. - elfogadtam az italomat majd egy köszönöm és koccintás után bele ittam. - Még szerencse, hogy nincs ellenvetésük. - kacagtam fel. Az arcomon egy elégedett mosoly húzodott végig, örültem, hogy Finch nem zárkozik el totálisan attól, hogy pszichiáter vagyok és nem is tekint talán teljesen rám úgy. Én valóban a barátja akarok lenni aki segít neki megtalálnia önmagát és sikerül elfogadnia azt az áldást ami mélyen a csontjaiban lakik.

- Igen, mintha nem is történt volna semmi. - mosolyogtam Dun-ra. Mert nem is történt semmi, az őszinte beszélgetés semmisé tett mindent. Azonban nem kerülte el a figyelmemet, ahogyan Finch újra feszült lett az Alfa társaságában. Kedvem lett volna megérinteni a felkarját, hogy visszatérjen abba a nyugodt helyzetbe mint pillanatokkal ezelőtt, de nem tudtam hogy reagálrá igy  az ujjaimat a pezsgős pohárra fontam. Mind a ketten magasabbak voltak nálam így a tekintetem cikázott közöttük. - Így van. - bólintottam egyet. - Mint kiderült ezalatt a röpke idő alatt, mind ketten hasonlóan szeretjük a nagy kékséget. - mosolyogva kortyoltam bele az italomba. - És te? Szereted a víz közelségét? - kérdeztem szelíden Duncant egy mosoly kiséretében. - Történt valami érdekes amíg nem voltunk itt? - kérdeztem miközben körbe pillantottam a tömegen.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

   Cathrine & Finch

- Azt jelenti, hogy nagy család – válaszoltam kurtán, miután túljutottam első meglepettségemen, hogy Cathrine-t érdekli a Whănau nevének eredete. Nem tudtam, hogy azért történt-e, mert a nő vérfarkas volt, vagy azért, mert pszichiáter, esetleg mert egy különös szituáció különös figurái voltunk, de úgy húzta ki belőlem az információt, ahogy más gombostűkeresés közben a fiókot. Tudtam persze, hogy a maoriak a lándzsájukra tűztek volna, ha megtudják, hogy csupán ezzel a két szóval és semmilyen további részlettel nem magyaráztam a Whănau jelentését… de mit is mondhattam volna ott Cathrine-nek. Én magam sem vettem soha górcső alá, hogy pontosan miért ezt pingáltam az elkészült hajó oldalára – és le is ráztam a kérdést valahányszor valaki szaglálódni próbált. A hajó nevének kimondása maga volt az otthon és én beértem ennyivel.

Most már teljes döbbenettel és visszafordíthatatlanul összpontosult figyelemmel fordultam a nő felé. Szemöldököm kissé összehúzódott, pupillám kitágult, ajkaim elnyíltak és elfeledtem, hogy egy túlzsúfolt, kellemetlen atmoszférájú terem közepén állok megannyi emberrel, kiknek kései már a hátam felé szegeződtek és hogy a szárazföld úgy láncolt magához, mint rossz betegség, mitől nem tudtam szabadulni. Nem. Cathrine olyan természetességgel és lebilincselő őszinteséggel beszélt a tengerről és munkámról, utóbbiról mit sem tudva és mégis mindent sejtve, hogy egy csapásra úgy éreztem, maradnék még. Mikor abbahagyta kis monológját azt kívántam, bárcsak folytatná és csak sokára tudtam annyira ráncba szedni felkorbácsolt érzéseimet és gondolataimat, hogy ki tudjam nyögni válaszomat:

- Már jó ideje nem gondoltam úgy erre az egészre, ahogy te most beszéltél róla – eresztettem le a fejemet, ajkamba haraptam, majd mikor megszámoltam, hányszor is keresztezik egymást a cipőmön megkötött fűzők, felnéztem a nőre és tekintetemet mélyen belevéstem az övébe. Mára pultnál álltunk, de hogy mikor érkeztünk meg, nem tudhattam. El is feledkeztem róla, hogy mennyire vágytam az imént arra az italra.

- Talán igazad van – mondtam félig magamnak, félig neki – Talán mégsem egy helyben állok. Talán igazad van és csak az elemekkel küzdök.

Nem tudhatta, min mentem keresztül. De minden szava mintha egy olyan bölcs és mély helyről érkezett volna, mi minden tudás kincstára. Két külön érzés kezdett el tombolni bennem, az egyik arra ösztönzött, hogy minden elejtve rohanjak míg talaj simul a talpam alá és míg meg nem emésztem a nő szavait, a másik pedig, hogy maradjak és kérleljem, beszéljen és meséljen el mindent, mit tud. Mintha egy pillanatra elvette volna énemnek azt a részét, mivel harcoltam.

- Ha az én óceánomon az ember az elemekkel küzd, milyen a tiéd? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal, mely levetkőztette velem szófukarságomat, s közben végre felocsúdtam annyira, hogy megkívánjam az italt – Nem úgy van az – ráztam meg a fejem – Te mit szeretnél inni? – azzal, ha válaszolt, én adtam le mindkettőnk rendelését, ahogy édesanyám egykor belém nevelte, majd a várakozás közben kissé rátámaszkodtam a pultra, figyelve, milyen kérdéssel áll elő a nő újra.

- Nehezen tudom elképzelni magam egy pszichiáter székében – nevettem fel kissé, majd italainkat megkapva átnyújtottam az övét, s a koccintás után belekortyoltam a sajátomba – Általában az itallal és a dohánnyal beszélem meg a dolgokat és szerencsére egyetértünk – el is felejtettem, hogy a szivarcsonkot egészen mostanáig a kezemben szorongattam. Mivel a vége teljesen kihűlt már, felsőm belső zsebébe süllyesztettem reménykedve, hogy hazaúton már lesz annyi nyugtom, hogy békében elfogyaszthassam – De azt hiszem barátokra mindenkinek szüksége van… - ezzel a mondattal magam sem tudtam, hogy mibe egyezek bele: találkozóba, vagy csak jó ismeretségbe? Azt tudtam, hogy Cathrine elindított valamit, minek hatására viszketni kezdett a tenyerem és máshogy kezdtem el látni saját sorsom alakulását.

Merengésemből az Alfa alakjának körvonalazódása rázott fel. Rögvest ellöktem magam a pulttól, kihúztam magam és ujjaim a kelleténél talán egy kicsit erősebben fonódtak a pohárra.

- Azt hiszem sikerült kárpótolnom a hölgyet egy közös szenvedély felfedezésével – szegtem fel kissé az államat – Az erdőből most a nyílt vizekre eveztünk.

Nem tudtam, hogy provokációnak szántam-e, vagy csupán az önérzetemen esett csorbát foltozom be, de Cathrine-re hagytam a magyarázkodást és jó nagyot kortyoltam a rumból, mely vészesen fogyott az olvadó jégkockák alatt.

   szószám || zene || megjegyzés ||  kredit
   

Finch & Cathrine

Sejtettem, hogy ez a báli est nem lesz unalmas és értékes beszélgetésekben lehet részem. És igazam is volt, örültem, hogy az első találkozó Finchel volt annak ellenére, hogyan indult az egész.

- Valóban. - ismételtem meg a szót egy halovány mosoly kiséretében és egy enyhe bólintással. Igen , biztos szokatlan, hogy egy vérfarkasnak tetszik a nagy kékség, de engem megnyugtatott. Ez első átváltozásaim során gyakran kerestem fel a folyókat, tavakat, patakokat bármit csak vízközelben lehessek. A halk moralylás, a víz melletti élővilág hangjai egyszerűen lenyugtaták a tomboló énemet.

- Különleges név. - próbáltam gondolataimban helyesen a férfi után ejteni de valahol mindig megbotlott a nyelvem. - Van valami jelentése is? - pillantottam rá kérdően. Feltételeztem, hogya már ilyen különleges nevet ad neki valószínűleg valamit jelentenie is kell számára.
- Ne érts félre, imádom a munkámat de merőben különbözik a tiédtől. - kezdtem bele mert éreztem egyfajta hitetlenkedést Finch szavaiban. - Míg én a négy fal között dolgozok nap mint nap, addig te a szabad ég alatt, netalántán a nyílt óceánon vagy. Amíg én napjában 4-5 sajnos, beteg emberrel találkozok, te talán kitudja mennyi szabad és ugyan úgy víz/természet imádokkal beszélhetsz. Amíg én egyhelyben ülők, addig te az óceánt lovaglod meg és küzdesz az elemekkel. - szóltam lehelletnyi szünetekkel. - Nem mellesleg az óceán tökéletes definiciója önmagunknak. - mosolyogtam. Főleg a vérfakrasoknak, napsütéses napokon nyugodtan sodrodunk az árral. Viharos napokon rossz közérzet, esetleg igerlékenyebbek vagyunk, holdtölténél pedig mint mikor az óceánokon és tengereken dagály következik be, a bennünk élő farkas is úgy kíván kitörni ketrecéből.

A vérfakas még is csak meghallotta aprócska szót amit ígyekeztem elharapni, de nem sikerült. - Sajnálom. - sütöttem le szemeimet. Nem akartam érzékeny pontra nyúlni, de sajnos olykor nem tudom ezt elkerülni. Habár Finch elég semlegesen válaszolt még is úgy éreztem nincs kibékülve ezzel a léttel. Már, hogy lenne az akit megharaptak? Futott át a gondolat a fejemben, valószínűleg nem ő akart így élni.

Sem válasz sem reakció nem érkezett arra, hogy szívesen beszélgetnék vele máskor. Esetleg rosszúl fogalmaztam.. törtem a fejemet miközben a mosdóban voltam. Amikor kiléptem hezitáltam, hogy újból szóba hozzam e, de egyelőre nem akartam. - Ha nem bánod, szívesen veled tartok. Talán még én is szerzek valamit italt. - válaszom derült volt. Örültem, hogy annak ellenére, hogy látszólag nem is de talán egy kicsit megbántodótt a legútóbbi kérdéseim során még is szívesen van társaságomban.

El is indultunk a bárpult felé amin nem kevés tömegen kellett átmassíroznunk. Ha biztonságban oda értünk, enyhén neki támaszkodtam a pultnak, hogy a túlfelén lévő emberke biztosan hallja, hogy mit szeretnénk. Jelenleg én maradtam a pezsgőnél. - Mit szeretnél? - forditottam a fejemet Finch felé, ha a férfi válaszolt akkor továbbítottam, vagy esetleg ő maga mondta a pultosnak akkor pedig vártam türelmesen amíg kiszolgálnak minket. Ha megkaptuk az italokat akkor enyhén felemeltem a poharamat, hogy az ővének tudjam koccintani. Ezt követően egy keveset ittam a pezsgőmből majd ajkaimat újra beszédre nyitottam. - Őszintén, mint falka tag... -suttogtam eleinte, hogy más nagyon ne hallhassa, aztán nyeltem egyet. - mint barát, szívesen nyújtom kezemet. Senkinek sem volt egyszerű az első időszak. - mosolyom bizalmasságot próbált sugározni. Nem volt kétségem a felől, hogy igyekeznek neki segíteni de talán nem a megfelelő módszerekkel.

A tömeg között kezdett kirajzolodni egy ismerős alak, Duncan. Mosolyogva intettem neki, hogy jöjjön felénk ha nincs más úticélja.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

   Cathrine & Finch

- Valóban? – fordultam növekvő érdeklődéssel Cathrine felé, ki kiejtette a bűvös szavakat a száján: szerette az óceánt. Önmagában ez nem volt szokatlan számomra, hiszen mégis ki a fene ne szerette volna a végtelenségig nyúló, robusztus, kék víztömeget és minden kincsét és varázsát, mely engem még 15 év után is meg tudott lepni. Viszont a tengerparton élő emberek általában úgy szokták meg a látványát, mint ahogy egy sokéves kapcsolatba szokik bele az ember.

- Jepp – bólintottam következő kérdésére egy mély biccentés kíséretében – Így van. A Whănau az enyém.

Persze amennyiben Cathrine nem memorizálta minden egyes hajó nevét, mely a kikötőben állt, s ezt erősen kétségbe vontam, hiszen semmilyen normális ember nem tett volna ilyet rajtam kívül, ráadásul csak most érkezett, ez nem sokat mondhatott neki. Persze ráhagytam. Amennyiben tényleg úgy volt, ahogy mondta és szerette az óceánt, gyanítottam, hogy tiszteletét teszi majd a kikötőben és hogy talán elgyönyörködik a hajókban is. Nem gondoltam, hogy megjegyzi a vitorlás nevét, mely maori nyelven volt, így minden fülnek idegenül csenghetett errefelé, de tiszteletteljesen válaszolgattam, mintha csak egy terápiát megelőző alapkérdéseket mentünk volna át. Lehet, hogy valóban megtették jótékony hatásukat ezek, ugyanis a bálról egy csapásra elterelte figyelmemet és a Duncan Roth előtt történt szörnyű baleset is tompult, ahogy a két kezemmel épített hajó képe bekúszott lelki szemeim elé. Épp ezért hitetlenkedve szaladt fel szemöldököm, mikor meghallottam, hogy pszichiáterként dolgozik. Ezek szerint tényleg értheti a dolgát, mert még én se vagyok annyira idegbeteg, mint amennyire lehetnék ennyi felesleges bájolgás után, gondoltam és növekvő érdeklődéssel fürkésztem Cathrine arcát.

- Miért gondolod, hogy a kikötőmesterek munkája izgalmasabb a pszichiáterekénél? – kérdeztem és őszinte kíváncsisággal reméltem, hogy humoros válasz helyett valami valódi indoklást kaphatok, s a lelkem reménykedve rezdült egyet. Miért? Rádöbbentem abban a pillanatban, hogy még sosem éreztem vérfarkastól ennyi elismerést, mint amennyi Cathrine kevés mondatába szorult ilyen rövid idő alatt. Egy vérfarkas, aki szereti a tengert és érdekesebbnek találja az én munkámat a sajátjánál? Lehetetlennek tűnt, épp ezért vártam, hogy a nő teátrálisan a térdére csap és egy „csak vicceltem” kíséretében elűzi azt a kevéske jóérzést, mit tudta nélkül csepegtetett belém. Majd elharapott mondatánál gyorsan megértettem mit is szeretett volna, így továbbra is felé fordulva, hűvös nyugalommal így szóltam:

- Hogy korcs vagyok-e? – kérdeztem vissza meglepetten, de a meglepettségem nem kérdésére, hanem bizonytalanságára vonatkozott – Megharapott – helyesbítettem, hiszen korábban Victor Fewer már figyelmeztetett, hogy az akkurátus szó esetleg ambivalens érzéseket kelthetett, így minden szimpátiám és törekvésem ellenére, hogy márpedig „nevezzük nevén a gyereket” tompítottam a szó élét, habár jelentése számomra nem számított.

- Igen – válaszoltam lakonikusan és megvontam a vállam.

Nem válaszoltam, mikor arra utalt, szívesen beszélgetne velem. Úgy éreztem a lelkizni vágyó érzelememberek úgy lógtak rajtam, mint fenyő, mi nem való karácsonyfának, mégis teleaggatták díszekkel. Nem volt elég Nikko, kivel zűrzavaros, traumákkal teli családi életünket próbáltuk kibogozni, ott volt Alec Ward is, ki egyenesen lelkem mélyére tapintott néhány fogas kérdéssel, s most egyenesen egy pszichiáter kérdezte meg tőlem, lenne-e kedvem bájcsevegni életem kisiklásáról. Megráztam fejem, habár Cathrine nem láthatta, mert eltűnt a mosdó ajtaján keresztül. Na, nem. El a kezekkel az életemtől.

Elmerengtem a tömeget bámulva és telefonomra pillantottam, hol nem láttam új üzenetet Lolától. Késik. De mennyit? Eljön egyáltalán? Talán nem. Megnyugtattam magam azzal, hogy felesleges őt keresnem, hiszen találkozónk nem egymásnak szólt és nem előre egyeztetett volt. A korábban velünk játékot űző sors most nem zsákolt és ajkamat lebiggyesztve igyekeztem elhessegetni a csalódottság érzését. Cathrine visszatérte teljesen kizökkentett ebből az állapotból és felé fordulva alig láthatóan elmosolyodtam – az este során először.

- Ennek őszintén örülök – mondtam és invitáló mozdulatot tettem, hogy lépjünk el a mosdó előtti részről – Bevallom szívesen szereznék egy italt annak helyére, amivel a ruhádat itattam meg. Nem tudom, hogy vállalod-e a veszélyt, hogy elkísérj, vagy szeretnéd-e inkább, ha visszakísérnélek Duncan-hez?

   szószám || zene || megjegyzés ||  kredit
   

Finch & Cathrine

A terem zsúfolt volt, szinte alig lehetett előre haladni. Néhol meg is torpantam majd engedékenyen elengedtem azokat akik itallal a kezükbben szlalomoztak az emberek között. Kedvesen mosolyogtam elvégre nem tudhattam kível hoz össze a sors, ami később megpecsételi a kapcsolatunkat.
Finch előzékenyen maga elég engedett, bár fogalmam se volt merre kell haladni, de aztán néha mellém lépett így helyes írányba sodorva. A férfi jóval főlém magasodott így a tekintetemet gyakran emeltem fel rá. Idegesnek tünt, bár nem tudom igazi oká sejtem, hogy a tömegnek van hozzá köze. Együtt érzek vele..

- Ez nagyon jól hangzik. - mosolyogtam. - Imádom az óceánt. Örülök, hogy Rose Harbornak is van partja. - ábrándoztam. Szülővárosom sajnos elég messze volt a parttól és csak nagyon ritkán tudtunk lejutni a vízhez, de akkor minden percét kiélveztem. Imádom a homkot a lábam alatt, imádom ahogy a nap sugarai égetik a vállamat és imádom a sós levegőt. Ezért is voltam, oly feldobodva mikor Duncan felhívott, hogy segítsek nekik. A városnak győnyőrű partja volt és sok lehetőség is akadt. Büfék, éttermek, kisebb üzletek és italozós lehetőségek is jócskán akadtak. Ábrándozásaim közepette el is döntöttem, hogy a napokban el is kéne látogatnom oda. - Akkor ezek szerint hajód is van? - tudakoltam. Bár nem tudom mennyire függ össze a kikötőmesterség a hajótartással de csakcsak, nem?

- Én, pszichiáter vagyok. Ugyan nem annyira izgalmas, mint egy kikötőmester munkája, de szeretem. - meséltem büszkén. Valóban imádtam a hivatásomat, szerettem segíteni az embereknek de még jobban a természetfeletti lényeknek. Ha Finch furcsán tekintett rám, hogy mit is keresek itt akkor próbáltam óvatosan artikulálni, hogy le tudja olvasni a számról a természetfeletti szócskát.

- Ebben totálisan megértelek. - bólintottam. - Valahogy én is így érzek, mindenki idegen számomra. - sütöttem le pár pillanatra a szemeimet, aztán ki is nyitottam nehogy most én okozzak valakinek kellemetlen pillanatokat. A fülemet megütötte egy érdekes mondat részlet. Kíváncsian felhúztam a szemöldökömet. Éreztem valami furcsát Finch viselkedésében, de akkor ezt ennek köszönhető. - Te... ? - kérdeztem volna, de ez még számomra is elég unprofesszionális kérdés lett volna, így elég halkan eset ki a számon az az egy szó is. Ha meghallotta meg ha nem nem, nem nagy jelentősége lett volna.
Szegény.. Csak ez futott át bennem. - Ha, gondolod.. - próbáltam keresni a megfelelő szót erre a helyzetre. - beszélhetünk erről majd egy másik alkalommal. - ajánlottam fel végül a segítségemet, ha szüksége volt rá. Nem tudom, hogy reagál rá, de az óvatosság bennem volt.  - A pletykákban pedig nem hiszek. - ráztam meg a fejemet. Persze az ember meghallgatja őket talán még jót is mulat vagy elszörnyűlködik de sok teret nem adtam ilyesfajta információnak. Szeretek magam utánna járni, hogy valban igazak e vagy sem.

Egy halovány mosoly kiséretében be libbentem a mosdóba. A kézmosóhoz érve a tükörbe tekintettem és zöld szemeimet saját magamat vizslattam, hogy még is hogyan kéne neki állnom. Volt egy-két ötletem de azt hiszem azokan nem most kéne kipróbálnom, ki tudja ki lép be az ajtón és miként reagálna rá. Egy kevés szappan és víz segítségével neki estem a foltnak. Szerencsére nem olyan merev anyagból volt a ruhám így könnyedén tudtam forgatni ahogy nekem kell. Hosszú percekig is eltarthatott mire úgy voltam vele, hogy talán jó lesz. Ekkor oda tipegtem a kézszáratóhoz és szenvedősen de sikerült rá vennem, hogy oda fújja a levegőt ahova szükséges. Ellenőriztem, hogy sikerrel járt e műveletem vagy tényleg a B tervet kell alkalmaznom. Megkönnyebülve sóhalytottam fel. - Remek.. - suttogtam magamnak. Gyorsan még megnéztem magamat a tükörben és esetleges haj és smink igazitást végeztem. - Siker. - léptem ki mosolyogva az ajtón ismét Finchez. A fejemmel a tömeg felé intettem, hogy vissza is térhetünk akár. Ha megindult én is utánna léptem.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

   Cathrine & Finch

Letargikus, ismételtem és ízlelgettem magamban a szót nagyon találóan tartva a szót. Ez tökéletesen jellemezte az elmúlt egy évet az életemből, melynek ez a kiragadott pillanata talán össze is foglalta az összes többit. Persze nem mindegyiket. El kellett ismernem, hogy a Lola Tuckerrel töltött különös vacsora biztató és kellemes emlékként élt bennem, mit szeretettel idéztem fel, mikor vállamat elkezdte nyomni kezelhetetlen farkasom gondjainak súlya. Néhány röpke üzeneten kívül azóta nem találkoztam a boszorkánnyal és ő sem tett lépést, hogy invitáljon. Azonban valahol bíztam benne, hogy ez ma este megváltozik és újra összesodor a sors a nővel.

Most azonban egy teljesen más szituáció kellős közepén álltam, s farkasom még mindig szűkölt és a szőrét borzolta. Nyughass, öreg, mindkettőnket bajba sodorsz, morogtam magamban, hátha emberi morgolódásom csitítja. Nem, még mindig nagyon kevés kontrollal rendelkeztem a bennem lakó ördögi bestia felett. Habár teliholdakon kívül nem változtam még át, Alec Ward figyelmeztetett, hogy könnyen előcsalható, s hogy ezt más farkasok, sőt, akár Alfák is képesek megtenni. Nem hiányzott más, mint hogy a bál kellős közepén szőrösödjek be, hiszen ez nem csak rám és a falkára, de minden résztvevőre nézve súlyos következményekkel járna.

Némán hallgattam Cathrine reakcióit szavaimra, szememmel hol szivaromat bámultam, melyet belenyomtam a bárasztalra helyezett kristály hamutartóba, hogy abbahagyja a felesleges füstölgést, hol a nőt, hol Duncant. Mikor Cathrine egyértelművé tette, hogy valóban megkívánja, hogy elkísérjem a mosdóba (de minek is pontosan…?), lopva megint Duncan tekintetét kerestem, hallgatva ösztöneim súgásának, hogy a falka ranglétrájának legalsó fokán állva még ezt a távozást is jobb, ha csak engedő jelzés után teszem meg. Biccentettem mindkettőjük felé, majd a hölgyet magam elé engedve meg is indultunk a tömegben. Odabent a levegő már fojtogatóbb volt és megtelt hangzavarral, pohárcsilingeléssel, cipőtalpak súrlódásával és új, szokatlan szagokkal. Kiélesedett érzékeimnek köszönhetően illat alapján felismertem jó néhány falkatársam szagát, hallottam néhány, a kikötőben is megforduló hang tulajdonosát és egy ismeretlen, megfogalmazhatatlan érzék pedig arra késztetett, hogy lehetőleg mindent feltérképezve állapítsam meg, fenyeget-e engem és Cathrine-t bármilyen veszély. Ezt az embertömeget nem szokta a farkasom. Sőt, talán felidézni sem tudtam volna, mikor jártam ennyi ember között. Tarkómon megjelent egy hideg izzadtságcsepp, na nem a hőmérséklet, vagy az öltöny szorításának okán, hanem mert újra fel kellett ismernem, hogy megint preferált közegemen kívül kerültem. Lassan, megfontolt, de széles léptekkel követtem falkatársamat, hol mellette, hol kissé mögötte haladva, amennyire a tömeg adta terek engedték. Magas termetemnek köszönhetően messze elláttam a fejek fölött, s ez a bámészkodás annyira lekötött, hogy szinte meg sem hallottam Cathrine kérdését.

- Hm – tekintettem le kezemre, melyben még mindig a kioltott, félig elszívott szivart tartottam – Rose Harbor kikötőjének kikötőmestere vagyok – válaszoltam magabiztosan, s máris éreztem, hogy vállaim hátrasimulnak, hangom megnyugszik, arcizmaim kissé engednek a görcsös merevségből. Kis szünetet tartottam, majd fejemet a tömegről Cathrine felé fordítottam. Nem volt alkalmam tüzetesebben megnézni a nőt, illetve nem is nagyon mertem sem a malőr után, sem az Alfa jelenlétében. Nagyon dekoratív, nyugodt és barátságos kisugárzású nő volt. Ezen három tulajdonság Loláról is elmondható volt, kivel azonnal és akaratlanul is összehasonlítottam, ám habár nem is tudtam megfogalmazni, hogy miért, Cathrine mégis a boszorkány ellentettje volt.

- És te…? – kérdeztem vissza kurtán – Mivel foglalkozol?

   szószám || zene || megjegyzés ||  kredit
   

Finch & Cathrine

A mosolyom kissé alább hagyot pár pillanatra, de éreztem, hogy vagy így vagy úgy de beszélgetnem kell ezzel a Finch Colbyval. - Ugyan, ne legyen ennyire letargikus. Mint az imént is mondtam, egy mosdó látogatás és el is felejthetjük. - mosolyogtam. Legalább is reménykedtem benne, hogy ez valóban megoldás lesz. Ugyan is nincs több bálozós ruhám, meg ha lenne is nem kis időbe telne az átöltözés és vissza utazás.

- Rendben....Finch. - halovány mosolyom barátságos volt annak ellenére, hogy kissé tényleg bántott a dolog. Szorítása érdes volt de csak annyira, hogy még nem volt kellemetlen érzet. Dolgozó kezek, ezek ilyenek. - Hát ha annak nem is lehet nevezni ezt az első benyomást, minden esetre örvendek. - nem, egyszerűen nem lehet rossznak nevezni azt mikor új emberekkel találkozok. Élvezem, hogy az adott helyzetben szinte bármi megtörténhet és új ismeretségeket köt az ember, főleg ha egy falka beli az. - Ohh, szóval mag... te is viszonylag új vagy. - sandítottam a férfi felé. Még izlelgettem, hogy kivel hogyan kellene beszélgetnem, de úgy érzem a falka tagjaival simán megengedhetem magamnak a tegeződést.
- Végképp el tudom felejteni a dolgot, ha lennél olyan kedves és elkisérnél a mosdóba. - vetettem fel a furcsa ötletemet. Úgy hiszem ez idő alatt az Alfa is letud bonyolítani egy pár beszélgetést. Ámbár mikor ide értem a sarokban állva nem ez mutatkozott róla, hogy annyira ínyére van ez az egész. Egy halovány mosolyt intéztem Duncan felé még mielőtt magára hagytuk volna.

Ha Finch is bele egyezett és ha tudta merre van a mosdó akkor követtem.- Szabad kérdeznem mit doglozol? - böktem az egyik ujjammal az olajfoltos kezére. A vérfarkasoknak szerencséje volt, könnyedén betudtunk illeszkedni a társadalomba és szinte bármilyen munkát eltudtunk végezni. Habár ezt a legtöbb természetfeletti lényre igaz volt, viszont sokuknak elég nehéz volt emberien viselkedni.

A figyelmemet nem kerülte el, hogy a férfi elég feltünően keres valakit a tömegben. Ráharaptam a szám szélére, de aztán beszédre nyitottam. - Kit keresel annyira? - tudakoltam. Lehet ez túl indriszkét kérdés volt, mert még csak körülbelül tíz perce ismerjük egymást de tekintete úgy cikázott az emberek között mint egy kutya a szlalompályán.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit

   Cathrine & Finch

Éreztem, hogy farkasom egyszerre vonyít, szűköl, vicsorgatja a fogát és próbál a földre kuporodni és eltűnni a perzselő tekintetek elől. Már megbántam, hogy eleget tettem a meghívó kötelességre szólító sorainak és beláttam, sehogy sem illek a többiek közé. Ez utóbbi talán kevésbé zavart volna, hiszen én sem voltam kíváncsi a jelenlévők társaságára, ha nem éreztem volna úgy, hogy saját falkatársaim is lapos pillantásokat vetnek rám. Míg az Alec Warddal való találkozó és Victor Fewer kocsmázni hívó kedvessége is valamiként csitította az ellenérzéseimet, sőt, némi előrelépést is kicsikart a farkasom kezelésében, most viszont úgy éreztem, az „egyet előre, kettőt hátra” táncát járom és inkább visszahúzódnék csigaházamba. Míg Ward és Fewer is közvetlen tegeződéssel fordult felém, az Alfa tekintete csak úgy perzselte farkasom bundáját és tekintete egyértelműen ezt üzente: hibáztál, kushadj a földre. A kushadás sosem volt erősségem, ám Nikko-t figyelembe véve igyekeztem megtanulni azt az utóbbi időben.

- Bár a rum technikailag színtelen és átlátszó, értem a célzást – morogtam a fogam között. Habár messze Duncan Roth fölé magasodtam, vállaim mégis megereszkedtek kissé és zavartan tekintettem a tömegbe, hátha találok valakit, ki kihúzhatna a kellemetlen szituációból.

- Finch… kérem – szorítottam meg a hölgy kezét, ki jobbját nyújtotta nekem, s ki talán egy hajszálnyival barátságosabbnak bizonyult, mint az Alfa. Épp csak annyira fontam ujjaim ölelésébe a nő aprócska kezét, hogy a tenyeremet tarkító bőrkeményedések ne bántsák finom bőrét, mégis érezze, hogy a malőr és az Alfa felé tanúsított alázatom ellenére nem vagyok gatyába tojós fajta. Sem ügyetlen. Amennyiben nem löknek fel.

- Nem várom, hogy elhangozzon a „nagyon örülök”, hiszen… - kezemmel esetlenül Cathrine ruhájára mutattam, majd mikor rájöttem, hogy a mozdulat félreérthető volt, megdörgöltem államat, s ekkor vettem észre, hogy kezemet még mindig a levakarhatatlan olajfoltok tarkították - … Mindegy is. Csak szerettem volna tiszteletemet tenni, hiszen hallottam, hogy mostantól nem én leszek a legfrissebb falkatag.

Úgy éreztem nem piros pontot, hanem egyenesen mesterdiplomát érdemlek szokatlan erőfeszítéseimért, melyet csak a falka és különösen Nikko kedvéért tettem. Büszkeségemet lenyelve – bár ki tudja meddig – kipréseltem magamból a legbarátságosabb szavakat, miket magamhoz és a helyzethez képest ki tudtam, majd tekintetemet az amúgy csinos, láthatóan finom és intelligens Cathrine-ről kelletlenül a tömegre fordítottam, egy olyan arc után kutatva, ki megváltást hozhatott számomra.

   szószám || zene || megjegyzés ||  kredit