Nem kér a bókjaimból. Nem veszem a szívemre, különösen, hogy a mosolya egy kissé így is elárulja. Eltekintek a vállvonástól. Ő nem, érdeklődő figyelme azonban így is vakító halogén fénypásztaként tapogat végig, már-már tolakodó mohósággal. Nem zavar.
- Nekem sem - lenne ellenemre. De csak a vigyor szelídül meg egy kissé, ráncoknak engedve teret az orrnyergemen, amikor rám sandít, pedig fel sem tűnt, hogy félrenézett volna az imént. - Talán én is meg tudnálak. - A hangomban kezdődő nevetés előzöngéi bujkálnak és finom mozdulattal feldobom a gyújtótekercset - nem valami lenyűgöző bravúr, a doboz alig pár centit emelkedik a levegőbe -, hogy amikor elkapom, ezúttal a címke legyen felül a sorozatszámmal. Felé fordítom a vonalkód tömzsi fekete csíkjait. - Csak, hogy győzöm-e addig pénzzel.

A könnyed hangulat szemvillanás alatt kiseprődik közülünk aztán. Elég jó érzékkel emlegeti fel az aktuális fenyegetést, egyszerre kattannak végig az agyunkban a vérfagyasztó képek, azt hiszem. Hátsó fogaim mögött megkeseredik a nyál, mintha elroppantottam volna valamilyen méregkapszulát, amiről eddig nem is tudtam, hogy ott rejtőzik. Az íz egy egész kortynyi friss nyálat fakaszt a nyelvem alól. Nagyot nyelek. A lehajtott fejű Daugherty most biztosan nem is látja, hogy megrezdül belé az arcom. Undorító.
Felkapja a kutyáját, nagy levegővétellel hagyva, hogy egyetlen mentális evezőcsapással átevickéljünk a feltorlódó és elzselésedő atmoszférán. Cseppet sem bánom a dolgot. Felcsendülő hangja hamar újból kedélyes, s a tréfára úgy érzem, illik elmosolyodni, nehogy azt higgye, túlzottan nyakon öntött jéggel az imént.
Pedig.
Még csak abban sem vagyok biztos, hogy nem találta ki előre.

- Még a sírból is bütykölni fogom - ígérem, némi élettel töltve fel a halvány félmosolyt, ami az előbb telt tőlem. Ellépek előtte, hosszú lábaimat munkára fogva, hogy minél kevesebb mozdulatból visszaérjek az autómhoz. A hiúz végig a sarkamban. Nem tudom nem észrevenni, hogy bár én is elég halk vagyok, az ő léptei olyan csöndesek, mintha tényleg macskatalpak hordoznák a betonon. Az ajtóm már nyitva, amikor felé fordulok megint, elköszönni. A lemeztetőre tett könyököm alá simuló Rolls-Royce limuzin közvetlen kéttonnás közelében a benti figyelmeztetés egy jelentés nélküli rémálom halványuló emlékének tűnik csupán.
Felajánlom a jobbomat. Félig őszintén, félig merő udvariasságból.
- Köszönöm még egyszer - mosolygok rá a számmal, aztán a szememmel is. Ha elfogadja a kezemet, ha nem. - Vigyázz magadra.
Valami azt súgja, ez az a jókívánság, amire a leginkább szüksége van.

Eddig valahogyan nem tűnt fel Leo Daugherty szokatlan intenzitással égő tekintete. Még úgy sem, hogy a benne lapuló ragadozót könnyű volt kiszimatolnia a fenevadnak. Most azonban egyszeriben úgy érzem, mintha déli verőfény fürösztötte üvegcserepekre pillantanék, a férfi sötét szemének ezernyi szikrázó éle és hegye van, ahogy valószínűleg mindeddig is volt. Hideglelős borzongás fut végig a mellkasomon, minden egyes útjába akadó szál szőrt vigyázzba állítva egy rövid pillanatra az ingem alatt.
Az érzés olyan hamar múlik el, ahogyan jött.
- Annyira azért talán nem - hagyom rá kajla félmosollyal, de a hangomban ennél több a derű, ahogy végigmérem őt. Évődve inkább, mint hangsúlyosan. - És ne szédíts. Szerintem még soha sehonnét nem lógtál ki túl sokáig.
Sármőr természetét nehéz lenne nem észrevenni, bár csak futólag ismerem őt. Lefogadom, hogy az a fajta személyiség, aki könnyedén beilleszkedik szinte bárhová... ha múlik ezen bármi, ha nem. Átveszem a dobozt, nevetős szusszanással nyugtázva a velejáró ugratást. Lepillantok a behajtott kartonfülecskéket helyükön tartó ragasztószalagra. A csomag úgy, ahogy van, szűziesen érintetlennek tűnik.
- Mindenképpen. Fogalmam sincs, hol találtatok belőle, ha már nekem se sikerült. De a lényeg, hogy van. - Elvigyorodom, igen szélesen. Daugherty megcsodálhatja azt a több mint tízezer dollárnyi fogászati szakmunkát, amihez sokkal könnyebben szoktam hozzá a tükörben, mint amilyen végigkínlódni volt. - Lehet, hogy szereztetek egy visszatérő vásárlót.

Nehéz eldönteni, összességében hányadán állunk egymással, ő meg én. A két fenevad ugyan nem szívesen cimborált volna, de azért a vicsorgástól is eltekintettek, én pedig, ha a férfit nézem a bestia nélkül, kellemesnek találom, de bízni nemigen akarózik benne. Ez persze nem Leo érdemjegye, sokkal inkább az enyém. Bár szívélyes és könnyed természetűnek születtem, így is ösztönös tartózkodás jellemez - különösen akkor, ha ennyire közvetlen emberrel hoz össze a sors. A vállveregetés egyértelmű jele, hogy távolról sem vagyunk egyformák. Soha nem szerettem, ha csak úgy kedvükre megérintenek mások, ezúttal azonban szemrebbenés nélkül viselem. Vannak, akiknek ösztönösen jön az ilyesmi.
Csak a szemöldököm vonom fel a kedélyes megjegyzésre, üvöltöznek vele eleget ezek szerint és amilyen vagány, csak a hasznát látja a dolognak. Annak idején jól jött volna egy ilyen báty. Vagy hasonló.
Aztán folytatja és én csak bámulok, legalábbis idebent, mert odakint az arcom megmoccan: érzem, ahogy a vonásaim átrendeződnek kissé. A szemem alatti árnyékok mélyülnek, orrnyergemen finom ráncok vannak születőben s a szemzugnál mintha beszűkült volna a hely. Röpkén hunyorítok. Aztán följebb emelem az állam egy kissé. Egyezményes jele nemcsak a figyelemnek, ami reá irányul, de a kérdő hangsúlynak is, mely egymagában lopózik közénk most.
- Miért gondolod ezt?

Daugherty gyengéd korholása használ valamennyit, a kutya elnémul, bár a berzenkedés beszédes feszültsége nem illan el belőle teljesen. Nem neheztelek. Néha megszáll némi komiszság, talán a fiatal fenevad sajátja, talán régről az enyém és olyankor szívesen feszítem a húrt, merő játékból, többnyire azonban nem sietek semmilyen élőlény idegein táncolni. Most sem. Frank fölmeredő szőrtövisei épp elég kényelmetlenségről árulkodnak, hogy ne akarjak túlságosan visszaélni a helyzettel. Már-már elnézéskéréssel határos a röpke pillantás, amelyet reá vetek, mielőtt szóba elegyednénk a gazdájával.
Amaz elgondolkodik és közben a finom talpon-hintázásával meg sem lep. Az első perctől fogva éreztem benne valami örökmozgó elevenséget, ami felnőtt férfi létére kölykös bájt kölcsönöz neki. Nem teszek megjegyzést, bár a szám sarkában eddigre mosolykezdemény jelei lappanganak. Van a fickóban valami megnyerő. Biccentek, mintegy megerősítve, hogy jól értette és pár szívdobbanásnyi ideig csak ácsorgunk. Bizonyosan próbálja felidézni, találkozott-e ilyesmivel mostanság én meg csendben szurkolok. Naná. Ha nekik se sikerült szerezni, akkor meg vagyok lőve.
Aztán a képe földerül, és egy szemvillanásnyi idő múlva már egy benti széken ücsörgök, egyik térdemet jólnevelten átvetve a másikon és egyáltalán nem bámészkodva Daugherty után, ez egyszer tényleg nem, pedig büntetlenül megtehetném mert belém is szorult némi kíváncsiság. Ha rejtegetem is. Helyette inkább hagyom, hogy körülvegyen a szerelőműhely ismerős atmoszférája, ízlelgetem a nehéz keveréklevegőben összefonódó, egytől-egyig otthonos és ismerős illatfoszlányokat: sáros víz, desztillált víz, olaj, fékfolyadék, kéztisztító paszta, nyári ablakmosó. Mélyet lélegzek, csendben, mintha tartanék tőle, hogy magyarázkodnom kell, ha az alakváltó éles fülei rajtacsípnek.

Nem tart sokáig, hogy egy dobozzal térjen vissza. A csevegésindító kérdésre felvonom a szemöldökömet.
- Nem tudok érdekes dolgokat mesélni, sajnos - csóválom a fejemet, nem azért, hogy hárítsak, hanem mert viszonylag kevés a rálátásom a falka dolgaira. Gondolom, nem véletlen: a belső kör és a nagyok ritkán engednek fontos információkat ilyen mélyre leszivárogni. Azontúl magam sem tolakszom közéjük valami gyakran. - Sok tekintetben ugyanaz foglalkoztat minket is, ami benneteket. Azon kívül talán ismersz hallomásból. Én itt egy kicsit még új vagyok. Négy év nem sok. Ilyenkor nem.
Végigmérem újból, ezúttal tüzetesebben, egészen a csomagig siklatva a tekintetem, mielőtt visszaemelném az arcára. Hümmögök.
- Köszönet érte - válaszolom, nem csak kötelességtudatból. Én és a halál közelebbi napi kapcsolatban vagyunk a megszokottnál, ám Daniel Chasey esete még hozzám is megtalálta a maga jégvirágos-tövises, mély barázdákkal teli kerülőútját. Érzem, hogy a gerincem mentén megremeg a bőröm, mint egy fenyegetést szimatoló állaté. A kezemben futó erekben árnyalatnyival hűvösebbre vált a vér. - Nem csak te érzed. Azóta feszültebb a légkör mindenütt.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem nyugtalanított mindez. Emberként éppen elég volt egy vérfarkas útjába keveredni, hogy aztán a legrövidebbet húzzam, amit csak lehetett, azóta viszont megszoktam a fenevaddal járó előnyöket... ha fennhangon tagadom is. Igazán nem fűlik a fogam a gondolathoz, hogy most is leshet rám valami szörnyűséges az éjszakából. Sóhajtok. Aztán kíváncsi, kutakodó pillantást vetek a férfira, ezúttal csak a szemem sarkából bűvölve a csomagot egy tizedmásodpercig.
- Hazaszaladni - ízlelgetem. Remélhetőleg nem túl személyes téma. - Nem is tudtam, hogy nem idevalósi vagy. Annyira megszoktam, hogy én vagyok az egyetlen jöttment, hogy mindig meglepődöm, amikor kiderül, hogy korántsem. Pedig most, hogy figyelek, már hallom, hogy egy kicsit máshogy beszélsz. Nem annyira... jenki.

Az állatok az elmúlt négy év óta nem igazán kedvelnek engem.
Nem volt könnyű megszokni. Azelőtt szívesen fogadták a jelenlétemet. Mi több, a falkában nem is egy vérfarkas akad, akit kettős természete ellenére is jól megtűrnek. Az én állati oldalam valahogy mégis sokszor tesz feszültté, bizalmatlanná vadakat és házi kedvenceket egyaránt. Opportunista vérszomja és általános, gátlástalan ragadozószemlélete, amellyel minden más élőlény felé fordul, kétségtelenül sokban felelős ezért. Az elmúlt másfél évben ugyan nőtt belé valamennyi tisztesség, a kiérkező Frank ellenséges morgását mégis jogosnak találom valamelyest. Ettől függetlenül érzem, hogy nem érint túl jól: a tarkómon mintha jégkockát húznának végig, a fülem mögött és a combom belső oldalán tartózkodón összehúzódnak az izmok. Farkasszemet nézünk az ebbel, aki fokozatosan halkul. Egy pontig.

Akkor tekintek fel róla csupán, amikor a fülemet megütik a könnyed férfiléptek. Az elismerő füttyentés simogatja az önérzetemet, mintha nekem szólna, és a mosolyom ennek megfelelően büszke - nem mintha eközött és egy megdicsért autó tulajdonosának birtokosi büszkesége közt sok különbség lett volna valaha.
- Most az egyszer engem sem, mert az enyém. Charlie Manx.
A címet illető megjegyzésre nevetős szusszanás a válasz, aztán viszonzom a kézfogást. A kezem hűvösebb az övénél, de nem sokkal és a fogásom is gyengédebb az övénél, de nem sokkal. A tenyeremen, mely máskülönben mindig puha, most több helyen gyógyulófélben lévő törésnyomok érződnek.
- Kinek mi jutott - értek egyet is meg nem is egy mosollyal, mert ugyan nincs szándékomban flörtölni Daughertyvel, de ha már saját magát szeretné méltatni, ennyi előzékenység még igazán akad bennem. Különösen, hogy valóban szép férfi: egyike azoknak, akik a magas-és-jóképű kombináción túl egyfajta egyénies sármot is képesek egyből felmutatni. Nem vagyok meglepve, hogy magabiztos többmérföldes magasságban hordja az orrát. - Az autóval elboldogulok. Kértem Domínguezt, hogy nézzen utána, tudna-e nekem csavaros hármas gyújtótekercset szerezni hozzá. Három ohmost, mármint. Ma hívtak fel, hogy nézzek be és kérdezzem meg tőled, mire jutottatok vele.
Lenézek a mellettem sóbálványként ücsörgő, szemeit meregető Frankre. Aztán vissza Leo Daugherty szemrevaló arcára.
- Ha rosszkor jöttem, elnézést. Később is jó.

A gyújtásnak semmi baja.
Nyilván. Nem rólam lenne szó, ha megvártam volna, amíg valami baja lesz. Az öreg limuzin, amióta csak ismerem egyetlen rezzenés, nyikkanás vagy más vonakodás nélkül járja sokszázezredik mérföldjét. Valószínűleg akkor sem hozna szégyent a világ legnagyobb márkanevére, ha ezt elhanyagoltságban kellene megtennie, ám ha rajtam múlik, erre soha nem fog sor kerülni - szerelmes odaadásomnak, amellyel iránta viseltetek ugyanis se vége, se hossza nincsen. Ez indított arra is, hogy a gyújtótekercset ki akarjam cserélni, mikor nincs vele gond. Eljött az ideje. A régi éppen elég régi. Ennyi idő után pontosan tudom, milyen költségekre számíthatok egy vintage Rolls-Royce tulajdonosaként, így - hogy egyszer a fejembe vettem - a várható kiadás sem tudott rábírni, hogy elnapoljam a dolgot. Csavaros rögzítésű hármas gyújtótekercset akartam, és kész.
Éppencsak hiába kerestem.
Mint megannyi ötven év feletti angol modellhez, az én hatvanhármas Silver Cloudomhoz is az Egyesült Királyság Bentleyje gyártja az alkatrészeket. Hacsak nem találok kisebb bontókban és shopokban jó állapotút, végül általában ott szoktam magam is kikötni, ezúttal azonban ők sem tudtak segíteni. Általában van, mondták. Most épp nincs. Két napig tanácstalanul járkáltam a probléma körül, megpróbálva türelmesnek lenni. Elvégre nem sürgős. Mire kell, valószínűleg úgyis lesz. A második nap végére rájöttem, hogy a legtöbb értelme annak van, ha egyelőre nem foglalkozom a dologgal.
Úgyhogy elmentem a Perez és fiaihoz.

Azóta öt nap telt el. Nem hitegettek különösebben, de nem mondtak határozott nemet sem. Annak ellenére, hogy Domínguezék nem kifejezetten veteránautókban utaznak, meglepően hamar visszahívtak, és most, egy órával azután, hogy letettük a telefont, meg is érkezem a műhely behajtója elé. Soha nem szoktam kint megállni, ha nem muszáj, ezúttal is kattog az irányjelző reléje, már akkor, amikor lelassítok. A hatvanéves szedán egy dokkoló yacht öntelt méltóságával vonul be az udvarra, ódivatú fékdobjai még akkor is teljesen némák maradnak, amikor megáll. Kéttónusú, antilop-sötétbordó fényezésétől a fehér betétes abroncsaiig minden olyan tiszta rajta, mintha ritka kiváltságainak egyikeként a közönséges járművek számára fenntartott úttest felett volna jogosult közlekedni. Lélegzetvételnyi időre megülök a helyemen, az üresben járó motort hallgatva. Aztán elfordítom a kulcsot és kiszállok.
Bent talán megtalálom Leo Daughertyt. Látásból ismerem már.