Nem igazán tudtam mire vélni a férfi kendőzetlen őszinteségét és hogy miért is osztja meg velem mindezt. Jóformán pár perc telt el azóta, hogy nagy dirrel-durral kivágtattam az ostoba ügyintéző asztalától és Philip lényének nagyobb részét tárta fel előtte mint amennyit gyakorlatilag bárki... döbbenten értettem meg, hogy bárki azóta, hogy megérkeztem a városba. Nyeltem egyet, de a gombóc ott maradt a torkomban.

A halandók és halhatatlanok elfogytak asztalom körül. Esténként hosszasan merengtem a falon függő festményeket mustrálva miközben a vörösbor egyre fogyott a poharamban, a reflektorvilágítástól pedig hosszúra nyúltak a képkeretek árnyai. De nem volt már ki felé nyúlni. Először Milos Bathory tűnt el. Teophilia és Connor Redwine követte, s odalett Ceal is. Alexander Lackwoodot legutóbb egy szemtelenül fiatalnak kinéző boszorkánnyal az oldalán láttam a pirosnál. Aria Lackwoodot nem kerestem fel privát találkozónkat követően. Kedvem támadt újra nyelni egyet, de a gombóc úgy befészkelte magát a levegő útjába, hogy túl kellemetlen lett volna küzdelembe szállni vele. Csak ujjaim markolták szorosabban a kormányt. Persze amúgy is mind eltűntek volna, elvégre én élek, míg ők porrá lesznek... Csak én nem váltam semmivé sem.

Arra számítottam, hogy mint minden harmincas férfi, most Philip is előhúzza élesre fent vicceit, lehengerlő mosolyát megcsillogtatja, bevet némi hízelgést és kihúzza magát, megfesti magáról a képet, mint a valaha volt legelhivatottabb és nagyszerűbb szakemberről... Ám csupán alig láthatóan nemet intettem a fejemmel mikor ezek helyett tekintete a szélvédőn túlra vándorolt és láthatóan kiszakadt a jelenből, megtett néhány évet a múlt irányába és mesélni kezdett. Nem rezdültem meg és légzésem magától állt meg egy fél percre, míg visszatartottam a hirtelenül hangossá vált szuszogást, mely csak zavarta volna az emlékezést. Arcom rezzenéstelen maradt, de nem azért mert a falka és kegyetlenségeik története nem töltött el undorral vagy félelemmel. Philip felől most olyan intenzíven szivárgott a régi düh, fájdalom és harag kesernyés érzése mintha füst terjedt volna szét az old timer Alfa Romeo belterében. Az empatikus csatornát kiszélesítettem és pislogás nélkül hagytam, hogy a férfi belsejében kavargó indulatok elmossanak. Nem lassan pulzáló hullámok, hanem a dagály erővel feltöltekezett robaja tört elő és... kieresztettem minden bent tartott levegőt a megkönnyebbüléstől. A felszín alá buktam és felszabadítottam azt az erővel és fogcsikorgatással lekötött részt saját magamból mely pontosan párja volt az idegenének. A két víz találkozott, összemosódott és a haragom végre nem magányos elszigeteltségében forrt, hanem felszabadult. Amikor Philip felém fordult a szemeiben tomboló láz leforrázott. Az immár ölembe ejtett kezem ujjai finoman belekapaszkodtak ruhám anyagába, de a légzésen és pislogáson kívül továbbra sem rezdültem.

Én azt akarom, hogy soha, sehol ne alakulhasson ki többé ehhez hasonló fertő.

Azt akarom, hogy a bárányok távozzanak a városból - nem tudtam honnan érkezik meg emlékként saját hangom reszketése a fejemben - Talán itt van a Kaszás.

Most láthatóan megborzongtam és a Kaszás nevére tekintetem riadt madárként rebbent a műszerfalra és erősebben szorítottam körmömet tenyerembe, hogy lecsendesítsem a feltörő félelmet. A bárányok halandó démonok - láttam magamat a kápolnánál állva a felkelő nap fényében. Éreztem azt a szenvedélyt ami akkor ott lángba borított és ami Philip felől még most is magabiztosan, nyugalmat árasztó biztossággal pulzált. Nem kellett a hajába túrnia ahhoz, hogy megértsem, Norvégiában nem csak egy falka és egy feltehető leszámolás létezhetett. Ez volt Philip szárnyainak elvesztése.

Alsó ajkamba haraptam és beszívva tartottam azt miközben a szavak visszhangja elhalkult és a csend leereszkedett. Bal könyökömmel megtámaszkodtam a sofőrülés ajtaján az ablak találkozásánál, ujjaim az államat érintették, aztán kieresztett ajkammal babráltak. Túl jó... Philipre sandítottam és aztán újra a városháza előtti park fáira. Mélyet sóhajtottam.

- Biztos érezte már, hogy nem tudja, hogy képes-e megpróbálni még egyszer. Csak még egyszer... aztán mindig létezik egy csak még egyszer...

Visszafordultam hozzá.

- Mephistopheles a városban van.

Szünetet hagytam, hogy Philip reakciója kiteljesedhessen.

- De van más is... - túl akartam lenni azon, hogy kimondjam a szavakat - Tavaly tavasszal meghalt egy bukott a városban. Azt nem a démonok csinálták...

A kulcsért nyúltam, gyújtást adtam mire a műszerfal fényei felvillantak, de végül nem fordítottam még egy kattanást, a motor nem indult be. Nem megy... nem maradt már bennem több remény... Philipre sandítottam.

- Van egy olyan tendencia, hogy eddig bárkihez fordultam ezzel, az vagy eltűnt a városból vagy eltűnt az életemből. Tessék, itt van a füles és most megkeresheti a... "herceget"...

   @

Ella   &&   Philip

strange encounters

Nem hibáztatta a nőt a hangjából kicsengő kiábrándultság miatt, és nem vette a szívére a szavak mögött sejthető gúnyt sem. Egyetértett volna vele.
– Nem vagyok szent – tisztázta egy olyan ember hangján, aki tisztában van azzal, honnan jött. – Hosszú út vezetett oda, ahol most vagyok, de bölcs tanítóim voltak – tette hozzá, és ahogy felsejlett előtte Anat arca, szinte látta, ahogy istenek által tökéletes formált ajkai büszke mosolyra görbülnek, mielőtt elmosódott előtte az emlék. Mellkasát ismerős fájdalom járta át, de már nem rándult meg tőle az arca és nem tudta elterelni a figyelmét sem.
Végül ő is megtudta a nő nevét, noha Ella Dubois ugyanolyan rejtély maradt előtte, mint eddig is volt, épp csak most már egy név is társult hozzá. Egyszerre tűnt olyan bölcsnek, aki már sokkal több időt eltöltött a földön, mint amiről vonásai árulkodtak és közben egyszerre volt ártatlan, de nem naiv. Philip fejében megfogalmazódtak a maga sejtései, ám hangot nem adott ezeknek.
Ella szellemes megjegyzésére megengedett magának egy halk nevetést és aprót biccentett a fejével.
– Touché – adott neki igazat, még ha nem is minden küldetését előzték meg hasonló találkozások.
Igyekezett az eddigi benyomásai alapján viselkedni, megőrizni nyugodt magabiztosságát és nem zavarni meg  Ella különösen óvatos és finom természetét. Volt ebben valami megfoghatatlanul éteri, amitől csak tovább mélyültek a sejtései, ám nem ezt érezte a legfontosabb tényezőnek jelenleg. Inkább csak érdekessé tette az egészet, és már csak azért sem hozakodott volna elő vele, mert érezte, hogy a nő – jogosan – bizalmatlan vele szemben. Nem is próbálta győzködni, amikor a túl szép, hogy igaz legyen jelző sajátos verzióját pecsételte a homlokára; nem lett volna értelme, hiszen Ella nem azt akarta, hogy győzze meg szavakkal.
Ugyanezen okból nem vitatkozott akkor sem, amikor Ella kezébe vette az irányítást és maga után hívta; egyszerűen csak követte őt ki az épületből az utcára, majd át az úton, a nő által mutatott autó felé. A megérzései nyugalmat sugároztak, nem érezte úgy, mint aki épp csapdába sétál, ezért nem habozott, csupán a parkoló autó mellett elhaladó kocsit várta meg, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, hogy beüljön a nő mellé az anyósülésre. Nem indultak el, de a külső zajok épp eléggé eltompultak ahhoz, hogy itt már kevésbé kelljen kíváncsi fülek miatt aggódniuk.
Szemeit figyelmesen szegezte Ellára, amikor az megszólalt. Érezte a hangulatában bekövetkezett változást; nem úgy, ahogy talán a nő érezte az övét, Philip mindössze érzékeny volt a levegőben pattogó szikrákra vagy épp az ott megbúvó fagyos szélre, csakúgy, mint a másik mimikájában és testbeszédében bekövetkező változásokra. Nem szakította félbe őt, hagyta, hogy kiadja magából az indulatot – még ha nem is ő volt az oka –, és szeme sem rebbent, amikor úgy mérte végig, mint a piaci árut szokás. Mindössze akkor emelkedett meg finoman a szemöldöke, amikor Ella megnevezte a saját okait. Elszámoltatni mindenkit és megváltani a saját szabadságomat. Az elmélete igazolódni látszott, de ennek még mindig nem volt itt az ideje.
Szemei megvillantak, amikor Ella a démonok hercegét említette, a zsigereibe pedig beépült egy hideg és rossz érzés, ám a nő rögtön ezután nekiszegezte a kérdést, és Philip tudta, hogy ez most a teszt. Az a teszt, amin ha nem megy át, Ella jogosan fogja elküldeni a francba, és ő nem tud meg tőle semmit, pedig most már kétsége sem volt afelől, hogy a tudása értékes.
Nem félt, mert kezdettől fogva nyílt lapokkal játszott, de nem tudhatta, az ő céljai mennyire félnek össze az elszámoltatással és a szabadság megváltásával Ella szemeiben. Érezte, hogy ezt nem a történelemkönyvtől és főleg nem a legidősebb Kincaide-től kell indítania.
Ezúttal rajta volt a sor, hogy kibámuljon a szélvédőn. Néhány méternyire tőlük átsétált az úttesten egy nő, akinek ébenfekete haját az arcába fújta a friss, tavaszi szél és Philip ott látta ebben Anat emlékét.
– Hallott már Oppløyáról? Egy eldugott kis falu Norvégia északi részén. – Igazából nem várt választ a kérdésre, de hagyott egy kis szünetet, ha Ella szeretett volna reagálni rá. – A közeli erdőben élt egy elvadult vérfarkas-falka. Szó szerint elrabolták a gyerekeket a faluból, hogy aztán az általuk megfelelőnek vélt időben átváltoztassák őket. A gyerekeket mindig olyan korban választották ki, hogy még legyen idejük a teljes agymosásra, ezért mire oda kerültek, már várták a beharapást, mert ezt tekintették természetesnek. – Újabb szünetet hagyott, hogy a szavainak legyen ideje leülepedni. A nyugalmát legyűrte valamelyest az a düh, ami még most is kavargott benne, ha arra a fertőre gondolt. – Nem sokan tudtak megszökni onnan, de ha valakinek mégis sikerült, az ellen vendettát hirdettek, és ha sikerült levadászniuk és végezniük vele, levágtak a hajából egy darabot, a fényképére ragasztották és elzárták egy dobozba, mintha emlékkönyvbe ragasztgattak volna matricákat. – Philipen végigfutott a veszteségérzettel vegyes keserű gyűlölet, amikor felidézte maga előtt Anat fotóját, rajta a hajtinccsel, de erőt vett magán és Ella felé fordult. Szemeiben most zöld vihar dúlt, amitől nem volt kevésbé magabiztos és a kiegyensúlyozottságából sem veszített, ellenben kapott némi veszélyes felhangot. – Én azt akarom, hogy soha, sehol ne alakulhasson ki többé ehhez hasonló fertő – jelentette ki.
Mély levegőt véve simított végig a fején, megpróbálva elűzni a kellemetlen érzéseket és emlékeket, mert a falka felszámolásakor szerzett hegei fantomfájdalommal kezdek sajogni a puszta gondolattól is.
– Rose Harbor az otthonom. Nagyon sokáig voltam távol innen, képmutatás lenne előadni valami hazafias maszlagot, szóval ettől mindkettőnket megkímélném, de akkor is itt születtem. Itt él a családom és szinte nincs olyan ember, akit ne ismernék legalább futólag. Az eltűnések aggasztanak, mert brutálisak, válogatás nélküliek és nem akarom megvárni, hogy olyan legyen a következő, akit esetleg jól ismerek. – Ismét Ellára függesztette a tekintetét. – És ugyan fogalmam sincs, a pokolfajzatoknak köze van-e ehhez, de ha nincs sem szeretnék egyet sem tudni a város utcáin, mert sosem hoznak magukkal semmi jót.

♞ verve ♞

♞

- Az igazság fehér köpenyes lovagja - szűkült össze szemem a férfi szavaira - Ki hitte volna, hogy mégsem haltatok ki - fűztem hozzá mintegy csak magamnak, de a hangomban tompán zengő kiábrándultság fakó volt ahhoz az izgatottsághoz képest melyet éreznem kellett volna a felismerés örömével. Az elmúlt egy év úgy rágott meg, tépte fel húsom és végül köpte ki azt ami megmaradt belőlem, hogy elvesztettem a jó hírekbe vetett bizalmamat. Akkor sem hittem teljesen Philip Kincaide-nek mikor annak gyakorlatilag semmi oka nem volt hazugságokkal itatnia engem. Sosem lehet tudni a halandók szándékát, vizslattam olyan áthatóan amennyire csak tudtam, ám az érdeklődő nyugalom ugyanúgy hullámokként ért el az alak irányából.

Philip kézfogása erős, de gyengéd volt, nem találtam az erőszakosság és akaratosság kellemetlen kivetülését. Némileg több nyugalommal húztam vissza jobbomat, de idegesen igazítottam meg órám arany csatját, holott azon semmi igazítanivaló nem akadt. Mégis mit akar tőlem ez az alak? fogalmazódott meg a kérdés újra és hagytam, hogy a férfi vizslató szempára újra megtalálja az enyémet, megesküdtem volna, hogy kérdések fodrozódtak kétszínű írisze mögött.

- Ha tényleg a természetfelettit űzi, akkor a legtöbb találkozásnál ez így szokott lenni gondolom - jegyeztem meg a furcsán köttetett ismeretségre és fogást váltottam retikülöm pántján.

Megrezzentem amint közelebb hajolt, de csupán egy szívdobbanás fáziskésésével én is közeledtem annyit amennyit illendő volt, ha már jelezte, hogy bizalmas információja van a számomra. Lesütöttem szemem és a márványpadlót fixíroztam, míg az empatikus csatornán áramló hullámok felerősödtek és szívemet átjárta a férfiban tobzódó tettrekészség és magabiztosság. Régóta vágytam ezekre az érzésekre, vágytam rá, hogy a magaménak tudhassam őket, így kiélveztem a másodperc örömét míg a közelségtől valóban azt hihettem, hogy mindezek bennem születtek meg, majd tekintetem felvetült és hátrább vontam magam abba a biztonságos távolságba, hol eddig beszélgettünk. Tekintetem újra összeszűkült.

- Túl jó, hogy igaz legyen - utasítottam el szinte rögtön azt a lehetőséget, hogy Philip igazat mond és nem csak tréfát űz velem, nyomoromat és megannyi csalódásomat lovagolva meg. Vagy épp pont egy következő démon megbízásából...

Folytattam volna, de elhallgattam. Újabb ajtó csukódott és egy városlakó bukkant fel a folyosón, pillantása túl hosszú ideig kísért minket ahhoz, hogy tudjam, akaratlanul is felkeltettük az érdeklődését. Vagy csupán nem értette, hogy hogyan tudtunk ennyire magasra nőni.

- Jöjjön! - intettem ujjammal és megindultam lefelé a lépcsőn, meg sem állva a bejárati ajtóig. Ott utoljára hátralestem a vállam fölött, aztán kint tudtam magunkat a verőfényes tavaszi napsütésben. Az utca túloldalán parkoló 57-es Alfa Romeóra mutattam, majd átszeltem az úttestet, kinyitottam a sofőrülés ajtaját és a volán mögé ereszkedtem. A napfénytetőt kivételesen fent hagytam ideúton, így ha Philip is beült az anyósülésre, úgy a város utcazajai elnémultak. Vártam és a kulcsot az indítóba dugtam, de nem adtam gázt.

- Én nem a városért aggódom - helyeztem ujjaimat a fénylő kormánykerék köré és az autó védelmében elöntött az érzés, miszerint olyan nyers lehetek Philippel amennyire csak szükséges, nincsenek hallgatózó fülek és kíváncsi pillantások. Nem szükséges udvariaskodni sem - bármennyire és élveztem az intrikát.

- Épp ezért először önt kell meghallgatnom, mert itt mindenkinek valamilyen érdeke fűződik Rose Harborhoz és információt csak visszaáru fejében adok - a kormány fém része hűvös maradt, a tavaszi napsütés nem melegíthette fel, így ujjbegyeim bizseregni kezdtek érintésére - Mit szeretne? Mit vár? - pillantottam végig a bőrdzsekis férfin és majdhogynem végigmutattam rajta és hozzátettem: "ettől", a maga természetfeletti pásztor létére utalva.

- Elmondom én mit szeretnék. Szabadságot - indulatosan néztem Philipre, még ha a szenvedély a megélt viszontagságok bűne is és nem az övé volt - Igazságot tenni. Elszámoltatni mindenkit és megváltani a saját szabadságomat.

Elengedtem a kormányt és hátradőltem az ülésemen.

- Persze egyszerűbb a démonokkal kezdeni - szűrtem kicsit halkabban - Úgyhogy igen... Kipucolni őket meg a hercegüket ebből a városból... - a szélvédőn túli világról most újra a férfira néztem - Most jön az a rész, hogy pontosan ilyen őszinteséggel ön is elmondja, hogy mit akar.

   @

Ella   &&   Philip

strange encounters

Mulattatta a nő reakciója, kiváltképp annak ártatlansága – amit kifejezetten rejtélyesnek vélt, egyébként –, ám pont emiatt fojtotta vissza a további vidámságát. Nem zavarba akarta hozni, sokkal inkább vágyott válaszokra és információra.
Márpedig a nő csakugyan többet tudott, mint amit első nekifutásra kinézett belőle: ismerte a nevét és ismerte az Alapító családok létezését és kilétét is. Ez utóbbi őt ugyan nem hozta lázba, nyugodt tekintettel állta a nő pillantását és mindkét tömör megállapítására egy-egy biccentéssel felelt, megerősítve azokat. A valódi kérdése már izgalmasabb volt, de mivel ő is érzékelte a mozgolódást, tekintetét először figyelmesen körbefuttatta a környezetükön, mielőtt válaszolt volna.
– Nem nevezném pesztrálásnak – felelte végül, kissé oldalra billentve a fejét. – Fogalmazzunk úgy, hogy nem állnak közel a szívemhez azok a lények, amelyek más lényeknek ártanak, legyen szó halandóról vagy természetfelettiről bármelyik esetben is – próbálta diplomatikusan megfogalmazni a munkáját, amely már régen visszacsitult az apja által belénevelt a természetfeletti rossz, értem? attitűdhöz képest. – Ha módomban áll, közbeavatkozom. Bár be kell vallanom, az eltűnések egyelőre elég nagy rejtélyt képeznek előttem – tette hozzá, megválaszolva a nő utolsó kérdését is.
Követte a nő tekintetét a nyíló, majd csukódó ajtó irányába és nem hibáztatta a szemeibe költöző óvatosság miatt. Szemei aztán visszatértek a nőre, amikor ő is bemutatkozott, hogy aztán ismét egy némileg humoros pillanatnak adjon teret. Figyelte, hogyan néz a nő kettejük közé tanácstalansággal a tekintetében, mielőtt felé nyújtotta volna a jobbját, és Philip csak azért nem mosolygott, mert nem akarta a kinevetés érzését kelteni.
– Nem sértésnek szántam a gesztust – tisztázta, miközben késlekedés nélkül megfogta a nő finom kézfejét, csak annyi határozottsággal ami nem volt túl erős. – Örvendek, Ella, még ha pokolfajzatok emlegetésének köszönhetem is a találkozást.
És ki vagy te, Ella Dubois?, kérdezték a szemei, még ha nem is mondta ki hangosan. Úgy vélte, idővel talán erre a kérdésre is választ kap, és a nő egyébként is hűvös egyenességgel közölt vele két kellemetlenséget is egymás után. Philip megengedett magának egy finom mosolyt.
– Igazán sajnálom, hogy megbízhatatlan alak keveredett az útjába. A másik kellemetlenséget eszemben sincs vitatni, és bár nekem is csupán az adott szavam lehet biztosíték... – Egy leheletnyivel közelebb hajolt a nőhöz, csupán a bizalmasság jele gyanánt, nem faragatlanul. – Ha már ilyen egyértelműen beazonosította a kilétem, talán elhiszi nekem, hogy Rose Harbor söprögetése számomra személyes kérdés is, amit nem vennék félvállról. Hosszú ideig voltam távol, és nincs ínyemre, amit találtam – fűzte hozzá.
Valahol ismét nyílt és záródott egy ajtó, ezúttal hozzájuk közelebb, és a közlekedő személy is körülbelül két méterre tőlük sétált el. Philip megvárta, hogy eltűnjön egy másik ajtó mögött, majd figyelmesen csillogó szemeit ismét Ellára függesztette.
– Szívesen meghallgatnám bővebben is a várossal kapcsolatos aggodalmait – fogalmazott most már kifejezetten óvatosan. Még ha számukra természetes is volt erről beszélni, vigyázniuk kellett, hogy avatatlan fül ne hallja meg őket. – Esetleg egy alkalmasabb helyen, mint a városháza folyosója...? – vont fel a szemöldökét finoman. Látta, hogy a nő is kényelmetlenül érzi magát a beszélgetésük helyszínét illetően, de nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha el akarná csalni valahová.

♞ verve ♞

♞

A férfi irányából a partot mosó hullámok monoton lassúságával ért el a pulzáló nyugalom. Sóhajtottam és hagytam, hogy az empatikus csatornán keresztül elárasszon a halandó magabiztos dagálya és sós vizével kissé lemarja az ott vízkövessé váló haragot és tehetetlenséget. Szinte éreztem érdeklődő és két színben pompázó íriszén keresztül a hűsítő megkönnyebbülést ami egyszerre sejtette: talán nem kell túl messzire merészkedni a veszélyes óceánban. Elég rosszat lépni és nyakig találja magát mindenki az áramlatban.

Sóhajtottam, vállaim megemelkedtek, feszességük kissé oldódott, de orrom körül ráncokat gyűrt a bosszúság. Ez meg mit vigyorog? Mi tetszik neki? Mit mulat más nyomorán?! Tipikus ember... Nevet amíg a másik megégeti magát aztán nem tűnik fel, hogy rágyújtják a házat amíg mulat, bosszankodtam egy sort, de ajkaimat összepréseltem mielőtt kicsusszanhatott volna bármi is a rosszallásból.

- Jaj! - emeltem fel automatikusan a kezemet, hogy hessegető mozdulatot tegyek vidor ábrázata felé, gerincem hosszában finom borzongás futott végig rajtam. Ádám volt az első és utolsó pucér férfi akit láttam, akkor még Istennek volt humora, hogy nem csak az almába rakott kukacot, idéztem fel a fügelevelek előtti világot, majd még egy mozdulattal saját rossz emlékeimet igyekeztem messzire kergetni és visszaterelni gondolataimat a kíváncsi nyugalomhoz, amely körülölelt és nyugtatott a férfi jelenlétében.

Szemöldököm megindult a homlokom közepe felé, arcomat a hitetlenkedés torzulása rendezte át. Tessék...? akartam megformálni a szót, de felesleges volt, testtartásom jobban elárulta, hogy melyik irányba lökte el a bennem felsorakozó dominókat, mint bármilyen verbális eszköz tette volna. Egy másodpercig a félelem környékezett meg és léptem egyet magassarkúba bújtatott lábfejemmel, hogy elijesszem az árnyakat.

A férfi ellökte magát az oszloptól és hagytam, hogy közeledjen egy lépést. Pislogva meredtem rá, valahol az emeleten egy ajtó nyílt és az automata zár vissza is csukta tokjába.

- Kincaide - visszhangoztam a szót és a felemelt fej mozdulatával feltárt tekintet felé lövelltem pillantásomat tudva, hogy a férfi nem fordul majd el pásztázásom elől - Szóval Alapító - állapítottam meg tényszerűen és az előbb szétszórt kirakós darabjai most közelíteni kezdtek egymástól - És szabadidejében a természetfelettit pesztrálja? - kíváncsi döbbenettel csóváltam meg a fejem - Mégis mit akar velük? Meg mit vár tőlük? Vagy az eltűnések érdeklik...?

Egy közelebbi ajtó nyílt és csukódott és bizalmatlanul lestem a hang irányába. Nem vágytam társaságra ezekben a fontos percekben.

- Ella Dubois - válaszoltam a névre, de csupán a kettőnk közti légre sandítottam ahol épp elfért volna a kézfogásra nyújtott kezem. Végül megacéloztam magam és jobbomat kínáltam neki, elvégre sosem tudhattam, hogy faragatlanságból vagy épp jól neveltségből engedték át ennek elsőbbségét nekem.

- A démonvadászom felszívódott - közöltem vele a csalódottság hűvösségével - A városban meg lenne mit söprögetni...

...vagy kit, tettem hozzá magamban még mindig óvatosan méregetve Philip Kincaide-et akiről semmilyen információval nem rendelkeztem.

   @

Ella   &&   Philip

strange encounters

Ki gondolta volna, hogy ebbe az SOS látogatásba még valami érdekes is szorul majd? Philip egészen biztosan nem; a bürokrácia darabos gépezetéről legfeljebb rossz sejtései lettek volna, ha megkérdezi. Most mégis azon kapta magát, hogy a beszélgetés, amibe kezdetben csak önnön szórakoztatása végett hallgatott bele, felkeltette az érdeklődést, a titokzatos – és ártalmatlannak festő – szőke nő elszólása pedig rábírta, hogy ne is siessen annyira hazafelé. Sőt.
És aztán a dolgok csak még érdekesebbé váltak.
Philip nem zavartatta magát, hogy meglepte, megzavarta, esetleg megijesztette a nőt, amikor megszólította, az azonban nagyon is felkeltette a kíváncsiságát, ami kitört belőle. Nem rázta meg a dacos ás harcias stílusa és nem is vette magára; a szavaira figyelt. Az otthonomba jönnek. Az elsőt még könnyű volt elintézni. Philip szemei most már leplezetlen érdeklődéssel villantak a nő lehetetlenül kék szemeibe, aki – talán ennek hatására – sajnos elhallgatott.
Nyugalmat erőltetett magára annak érdekében, hogy a nőt is rábírja erre és valamiféle bizalmat is keltsen benne. Nem ugrott rá rögtön ezekre a kijelentésekre, pedig ezek már nem csupán félreérthetőek voltak, hanem egyértelműek. Lezser testhelyzetet vett fel a nővel szemben és még csak nem is állt túl közel hozzá, amikor pedig a nő felé lépett és úgy bámult bele a szemeibe, mint aki egyenesen a lelkébe akar nézni, egyszerűen csak feljebb vonta kissé a szemöldökét. Nem gúnyosan vagy agresszíven, csak úgy, mint aki egy kérdésre vár. És ha kérdést nem is kapott, a nő leutánozta a testtartását, amit pozitívumnak könyvelt el, ezért ő kérdezett. Egyszerű és ártatlan fajtát, egyelőre.
A nő válasza mulattatta és meg sem próbálta elrejteni a vigyorát.
– A selyemfiú részt bóknak veszem, de sajnos nem értek a villanyszereléshez és a ruháimat sem fogom letépni magamról, hogy kéretlen öltáncot lejtsek. – Könnyed humorral kezdte a választ, hogy tovább oldja a nő feszültségét és bizalmatlanságát, de nem lett volna értelme játszadoznia vele, mert nem ez volt a célja, így arca is visszanyerte a nyugodt komolyságát. – Ha létezne írott önéletrajzom, a szakmai tapasztalat részben több vérfarkas és boszorkány neve szerepelne, mint démoné, de a pokolfajzatok kérdése sem idegen számomra – fűzte hozzá. Hagyta, hogy az információ leülepedjen, aztán ellökte magát a faltól és tett egy rövid lépést a nő irányába.
– Sajnos névjegykártyával sem szolgálhatok, mindössze két jó füllel és két tapasztalt kézzel, amennyiben esetleg a segítségére lehetek a problémája elhárításában – mondta ugyanazzal a természetes nyugalommal, ahogyan viselkedett is. Tekintve, hogy udvariatlanság lett volna neki kezet nyújtania egy hölgynek, a formálisabb főbólintást választotta a bemutatkozásához. – Philip Kincaide, szolgálatára, hölgyem.
Felemelte a fejét, szemeit a kíváncsiság élével fúrva a nő kék szemeibe. Amennyiben ő is bemutatkozott és esetleg a kezét is felajánlotta, Philip természetesen elfogadta a gesztust, de ha nem, azzal is megbékélt.

♞ verve ♞

♞

Kezem még mindig reszketett a kontyból kiszabaduló tincs elsimítása után is és csak abban reménykedtem, hogy a hátamat nyomó hűvös márvány eléri bensőm tehetetlenségtől és dühtől forrongó részeit, s lehűt annyira, hogy ne fojtsam meg a vonalas telefon zsinórjával az együgyű ügyintézőt. Minden összeesküdött ellenem, emeltem tekintetemet a neoklasszicista épület mennyezetére és addig tartottam ott míg szemem már nem csípett és visszanyeltem  következő szaggatott sóhajt, mely olyannyira kikívánkozott.
Figyelemre sem méltattam az utánam kilépő férfit. Magányra vágytam. Magányra, annak ellenére, hogy napjaim mással sem teltek csak statikus egyedülléttel, miközben elrobogott mellettem az öröklét, mint feneketlen fekete lyuk, gravitációs vonzásával pedig nem engedett szabadulást tölcséréből. A mindenség összeesküvésének gyanúja akkor vált bizonyossá, mikor a magas férfi ahelyett, hogy mellettem elsétálva a dolgára eredt volna egyszeriben megszólított. Úgy kaptam rá a tekintetemet mint akinek nyakába öntöttek egy vödör jeges vizet és ha valóban nem is Zeusz szolgáltatott áramot Rose Harborban, de én villámaimmal végigsújtottam rajta. Fogam összeszorult a méregtől.
- Nem! - válaszoltam dacosan és felszegtem az állam, karba tett kezem minden izma egyszerre feszült meg a könnyű tavaszi blézer alatt - Az a botorság, hogy az otthonomba jönnek, úgy tesznek mintha átjáróház lenne, mintha még ez is nekik járna! Az elsőt még könnyű volt elintézni, de a másodiknak volt képe...
Elhallgattam és ellöktem magam a márványoszloptól. Magamat nyugtató mozdulatot tettem, pillantásom megint végigszánkázott a tágas csarnok enteriőrén, majd ráérősen visszatért a férfihoz. Bizalmatlan kíváncsisággal mértem végig koromfekete hajától cipője orráig. Mindig is kihívást jelentett számomra, hogy a halandók arcát megkülönböztessem és megjegyezzem, de le mertem volna fogadni, hogy ezzel a példánnyal még soha életemben nem találkoztam. Emlékeztem volna bozontos szemöldökére és furcsa színezetű szemére. Gyanakodva tettem két lépést az irányába és pásztázóan vizslattam íriszét, majd kieresztettem a tudtomon kívül bent tartott oxigént mikor gyakorlottan megállapítottam, nem, az idegen nem kontaktlencsét visel és amúgy is, semmilyen természetfeletti rezgés nem érkezik az irányából. Nem egy újabb pokolfajzatról volt szó. De akkor...? visszhangzott fel bennem az újra erőre kapó kíváncsiság és mozdulatait önkéntelenül leutánozva visszadőltem az oszlopnak és én is újra karba tettem a kezem, ezzel mintegy absztrakt védőpajzsot képeztem magam és az újonnan érkező ismeretlen között. A férfi nem zavartatta magát és volt ebben valami érthetetlenül nyugtató, akár egy baráti kéz simítása a vállamon, melyben ugyan nem volt részem az utóbbi, vegyük úgy több ezer évben, melyre létezésem kezdete visszanyúlt, de már számtalanszor figyelhettem meg ezt a bensőséges mozdulatot halandó és halandó között. Pillantásom pontról pontra ugrált az arcán és nem siettem az újabb kérdésre semmilyen elhamarkodott válasszal. A csendben szinte fülsiketítő volt saját szívdobogásom.
- Ha villanyszerelő vagy kosztümös selyemfiú, akkor most még van lehetősége egy darabban távoznia - közöltem ugyanolyan természetességgel ahogyan ő viselkedett felbukkanása óta - Ha tapasztalt démonvadász lenne akkor még szóba is állnék önnel, de nincs olyan szerencsém - azzal megcsóváltam a fejem és elfordultam annyira, hogy egy szomorkás pillantást vethessek magassarkúba bújtatott lábfejemre, majd néma csendben vártam a villanyszerelő, avagy selyemfiú megbotránkozását és távozását, majd a magány ismerős, üres érzését.

   @

Ella   &&   Philip

strange encounters

Philip soha nem vallotta volna be szívesen, amikor a figyelme épp nem arra fókuszált, amire kellett volna, hiszen a... nos, legyünk jóindulatúak és mondjuk azt, hogy hivatásának is éppen a figyelem volt az egyik kulcsa, néha azonban vele is megesett, hogy a hallása inkább egy másik társalgásra összpontosított, mintsem a sajátjára. Ennek általában két oka lehetett: a másik társalgás izgalmasabbnak tetszett, míg a sajátja unalmas volt, vagy pedig eleve ez volt a célja, és a saját eszmecseréjét mindössze egyfajta álcaként tartotta fenn.
A városházán mondjuk utóbbi eleve ritkaságszámba ment volna, hiszen mi oka lett volna a munkája miatt idejönni; a mellette kibontakozó beszélgetés kezdetben ennek megfelelően csak mulattatta. Ő mindössze egy papírt jött aláíratni a házukhoz frissen beszerelt új villanyórával kapcsolatban – tekintve, hogy Logan képes volt elfelejteni és hétfőn már kicsúsztak volna a határidőből, nem volt más választása mint az utolsó pillanatban beugrani –, aminél nagyjából bármi izgalmasabb lett volna, így aztán leplezetlenül élvezte, hogy rezzenéstelen arcot kellett tartania, miközben legszívesebben jóízűen nevetett volna a jobbján folyó reménytelen párbeszéden.
Maga az áramkimaradás ténye nem is indította volna be a fejében működő érzékeny receptorokat. Akkor vette észre magán, hogy a kelleténél talán jobban fülel – és már nem a beszélgetés mulattató volta miatt –, amikor a mellette ülő fiatal nő azt kezdte firtatni, hol máshol fordulhatott még elő ilyesmi. Miközben az ő ügyintézője épp megtalálta a tollát és nekiállt lassított felvétel módjára kitölteni a rájuk vonatkozó részt, Philip a szeme sarkából jobbra nézett, hogy felmérje a nőt és megpróbáljon rájönni, az ösztönei jogosan kapcsoltak-e be. Nem szoktak másképp. Pedig a törékeny, szőke hajú nő nem tűnt neki ismerősnek és inkább tippelte volna szupermodellnek mint veszélyesnek; ha tapasztalt lett volna, azt is tudta volna, hogy hiába jön ide, nem fogják ezzel kapcsolatban informálni. Bingó, gondolta, amikor a másik ügyintéző is éppen ezt mondta ki hangosan.
Tekintete a saját ügyintézője felé fordult, aki végzett az aláírással és épp felé nyújtotta a lapot, ám Philip keze egy fél pillanatra megállt a levegőben, amikor meghallotta a nő szavait. A pokol még rendben van és bizonyos megközelítésben az "ördög vigyen el" is, de ki hozza összefüggésbe Lucifert a hunyorgó olvasólámpával?
Míg a szőke nő kiviharzott a teremből, Philip egy rezzenéstelen, udvarias mosollyal megköszönte a segítséget és volt olyan pofátlan, hogy még a másik ügyintéző felé is megengedjen egy együttérző mosolyt. A nő még bele is pirult; így már biztosra vehette, hogy inkább ez és nem az iménti ügyfél fog megmaradni a rövidtávú memóriájában. A papírlapot összehajtva a bőrdzsekije belső zsebébe süllyesztette, miközben nyugodt léptekkel kisétált a helyiségből.
Még éppen idejében csukta be maga mögött az ajtót, mielőtt a nő az ügyintézők füle hallatára átkozta volna el a démonokat.
– Botor dolog démonokat emlegetni mindenki füle hallatára, nem gondolja? – szólalt meg olyan természetességgel, mintha csak azt kérdezte volna, süt-e a nap odakint. A nő is ilyen természetességgel viselkedett, Philip zöld szemei éppen ezért villantak rá és szegeződtek áthatóan az arcára.
Okos volt, remek vadász, kiváló ösztönökkel, de – sajnos vagy nem – annak a képességnek híján volt, amivel egyértelműen megérezhette volna a természetfeletti képviselőit. Egyedül abban lehetett biztos, hogy ezt a nőt még soha nem látta, azaz nem lehetett az alapítók egyike, mégis gyanúsan fogalmazott és viselkedett.
A Philip kérdésére adott válasza persze sok szempontból árulkodó lehetett és a férfi kész volt minden jelet első kézből befogadni és feldolgozni, miközben lassan a nővel szemben elhelyezkedő oszlophoz sétált és karjait a mellkasán összefonva lezserül annak dőlt a hátával.
– Szóval áramkimaradási problémákkal küzd? – kérdezte aztán, érezhetően több figyelemmel, mint az ügyintéző az imént odabent. Azt már a nőre hagyta, hogy kikövetkeztesse: nem azért érdekelte ennyire a kérdés, mert a következő munkáját kereső villanyszerelő lett volna.

♞ verve ♞

♞

- Nem, csak egyszer fordult eddig elő - állkapcsomon kötélkeménységűvé feszült arcizmom és villámló tekintettel egyenesen Lucifer valamelyik kéntől bűzölgő kondérjába teleportáltam az értetlen ügyintézőt.
- Bocsánat, nem értem, tehát ezek szerint megoldódott a probléma és nem is rendszeres jelenségről van szó? - feljebb tolta széles orrán csontkeretes szemüvegét és a vastag lencse által felnagyított jelentéktelen mogyoróbarna szempár üresen pásztázott végig válaszokat keresve.
Idegesen sandítottam balra majd jobbra és feszülten tapasztaltam, hogy az imént a mellettem lévő asztalhoz leereszkedő és még a balomon fészkelő félsüket Mrs Montgomary hallótávolságán is belül tartózkodó sötét hajú férfi erőlködés nélkül neszelhette meg hasztalan csatámat a halandói ész korlátaival szemben.
Sóhajtottam és megigazítottam retikülömet az ölemben. A bőrfogantyú nyikorgása szinte ingerelte a közelmúlt eseményeitől amúgy is érzékennyé sebzett lényemet.
- Az áramkimaradás a tulajdonomban lévő mindkét ingatlant érintette már az elmúlt egy év során és mind a kétszer előre be nem jelentett szünet állt be a rendszerben. Ella Dubois néven megtalálja, mert már az előzőt is bediktáltam - jobb kezem hüvelyk és mutatóujja egymásnak feszült amint végtagomat a levegőbe emeltem és a mondat szótagaira ütemesen gesztikuláltam az egyszerű, de annál lényegesebb információ sikeres átvitelének érdekében. Valójában a démonok elektromos kisüléseket okoznak, na erre mit lépsz, babám?, csóváltam meg fejemet a középkorú nő felől érkező csodálkozás hatására, mely hígan és bosszantóan töltötte ki a külvilág érzékelésére szabott empatikus csatornámat.
- Igen...? És mit vár tőlem...? - hajtotta lejjebb fejfájásom okozója a fejét a plexifal túloldalán, ujjai megdermedtek az eddig energikusan vert billentyűzet felett - Keresse a villamosműveket, ezzel az infrastruktúráért felelős osztály nem foglalkozik.
- Miért, maga Zeusz osztja a villanyáramot Rose Harbornak? - fortyantam fel és olyan indulattal vettem le keresztbe tett lábamat a térdemről, hogy magassarkúm csattanása egy pillanat alatt belé fojtotta a szót valamennyi velem egy légtérben tartózkodóba - Annyit kértem, hogy nézze meg az adatbázisban, hogy az április 5-i áramszünet melyik más ingatlanokat érintette még. Vagy, hogy történt-e zavar az áramellátásban a városban. Nem hiszem, hogy túl sokat kérek.
Az, hogy egy démon fényes nappal sétált be galériám nyitott ajtaján már az apokalipszis előszelének számított. Első mérgemben úgy határoztam, hogy a fajzat halált érdemelne, ha létezne dupla halál a mennyei és pokolbéli lények számára, második felindulásból pedig ellovagoltam a városházára, hogy megtudjam, vajon hol gerjeszt még hasonló áramkimaradást, hiszen így akár a démontanya pontos helyszínét is felfedhettem. Az utána következők még nem képezték a terv részét. Kissé kelletlenül ismertem be, hogy a szenteltvízzel feltöltött vízipisztolyok nem küldik vissza Lucifer bátyámhoz a betolakodót, de az eltávolítás pontos metódusáról ráértem akkor elmélkedni amikor az első héraklészi próbán már keresztülverekedtem magam. Már pedig inkább választottam volna valami homéroszi csúfságot egy városi ügyintézőnél. Péntek délután. Zárás előtt tíz perccel.
- Nem áll módomban más magánkézben lévő ingatlanokról ilyen információt kiadni - vont vállat, majd két kattintás után számítógépe képernyője elsötétedett. Kikapcsolta.
- Na, menjen a Pokolba! - löktem fel magam a székből és gigászi magasságommal félelmet keltve tornyosultam a nő felé - Csak gondoljon rám amikor legközelebb hunyorogni kezd otthon az olvasólámpája, Lucifer eljön Önért is, arra mérget vehet!
Nem vártam választ. Mire az ügyintéző megszólalhatott volna már a kezemben volt a kicsiny helyiség kilincse. Bevágtam magam mögött, majd oldalra lépve nekitámasztottam hátamat a hűvös márványoszlopnak. Szaggatottan fújtam ki a levegőt és némi csalódottsággal söpörtem ki egy a kontyomból kiszabadult tincset a homlokomból. Kezem alig láthatóan remegett a mozdulat közben.
- Átkozott démonok! - toppantottam a lábammal.

   @