Elterülök a kanapén mindenféle nőiesség nélkül és kikandikálva a háttámla mögül a meglepett, talán aggódó (?) arcú Logant látom. - Igen, jól vagyok - mocorgok egy kicsit, aztán szépen talpra állok, lesimítom a nagyjából kétszer akkora pulóverem anyagát, mintha ekkora méretéből kiindulva képes lene bármit láttatni belőlem. - Szia és... jobbulást - bökök a keze felé tekintetemmel. Megyek utána, hogy becsukjam az ajtót, ráfordítsam a zárát. Oké, meg talán azért is, hátha hátrafordul és mond még valamit, arra azonban várhatok, mert mint valami űzött vad, úgy siet el a lakástól. Tőlem. Hát ennyi. Innentől erre számíthatok, mikor egymás közelébe kerülünk. Felszínes beszélgetésre, kötelező szavakra, bárminemű érzelmek nélkül. Fáj beismerni, a szilveszterkor történtek után sokkal erősebben érzem az egészet, a múltunkat, a jelenünket, azt, mennyire szeretnék ismét közelebb kerülni hozzá. Aztán emlékeztetem magam, hogyan váltunk el és ez kicsit segít helyrerázni magam. Jelenleg ezt tettem fizikálisan is, megráztam a fejem, karom, vállam, beletúrtam a hajamba és hangosan fújtam ki a levegőt. Utálom ezt, olyan nehéz.Szeretnék utána menni, kezem a kilincsre csúszik, de meggondolom magam. - Hol vagy te ördögfióka? - megkeresem a macskát, aki természetesen Archie ágyán csavarodik ki érdekes pózban, épp kiheveri a nap fáradalmait. - Milyen jó neked, problémák nélkül, ép bőrrel megúszol egy ilyet, és mellesleg kicsit azért remélem zavar, mit tettél vele. Felszántottad a fél felsőtestét, miközben az irhád mentette. - rátérdelek az ágyra, hogy elérjem és egyetlen mozdulattal leakasztom a nyakörvét. Chip megmozdul, nyújtózik, mocorog, aztán, mint, aki frissen ébred álmából felmagasodik két hátsó lábán állva és engem figyel. - Ezért még számolni fogunk. Nasit felejtsd is el, jó ideig.
To see you again...It's good and hurts at the same time.
Talán mindkettőnknek jobb, hogy Darica úgy tesz, mintha meg se hallotta volna rögtönzött kis vallomásomat. Tojáshéjakon lépdelünk, és én ráléptem egyre, reccsenése szinte visszhangzott a közöttünk beállt csendben.
Chip szökése átmenetileg jó terelő téma, de aztán az sem tart sokáig, a tényeket elvégre már megtágyaltuk. Annyi mindent kérdeznék tőle, borzasztóan hiányzik nem csak ő, hanem a beszélgetéseink is, amik szinte az elejétől teljesen fesztelenek voltak, még csak meg se közelítették azt a szintet, ami a jelenlegi szituációt jellemzi. Inkább a sebekre koncentrálok, azok legalább nagyjából a jelenben tartanak.
- Hát ez kevésbé fog összejönni, de majd azért igyekszem figyelni az edzéseknél. Levegőn elvileg gyorsabban gyógyul, jó lesz így, köszi. - már-már melengeti a szívemet az aggodalma, de aztán észbe kapok, valószínűleg ezt tanácsolná bárki másnak is. Bár tegyük hozzá, szilveszter óta az előrelépés, hogy nem az a reakciója, hogy "fordulj fel", vagy valami hasonló. Jobban jártunk volna, ha Chip nem a kezemet meg az arcomat teszi tönkre, hanem inkább a nyelvemet karmolja ki a helyéről, akkor nem csúszott volna ki egy óvatlan mondat a számon, minek hatására Darica kisugárzása érezhetően megváltozik. Egy óriási idióta vagy Logan!
- Ühüm...-szerencsétlenül bólintok egyet, épp csak elhümmögve a beleegyező választ, valóban mennem kellene. Pillanatok alatt kapom fel a kabátomat, és már nyomnám le a kilincset, amikor meghallok egy sikkantást a hátam mögül, én pedig szinte pánikszerűen csinálok egy hátraarcot, hogy aztán pár másodpercig figyeljem az elém táruló jelenetet.
- Biztos jól vagy? - kérdezem némi aggodalommal a hangomban, szememet fel-le futtatom rajta, vajon nem sérült-e meg esés közben, mert magát a mozdulatot nem láttam, már csak a végpózt. Kezem elindul felé, hogy felajánljam azt, hogy segítek neki, de félúton megáll, és inkább zavartan a hajamba túrok. Nem akarok átlépni egy határt. Vagyis...még egyszer átlépni, mert az utóbbi néhány percben azért egyszer-kétszer sikerült.
Ha nem kér a segítségből, akkor még pár másodpercig ide-oda helyezgetem a testsúlyomat egyik lábamról a másikra, majd megköszörülöm a torkom, utálom az érzés, hogy búcsúzni kell tőle, ismét. - Hát akkor... szia. - visszanyelek minden mást, amit még a szívem mondatna velem, mint például hogy "örülök, hogy láttalak" vagy "jó volt beszélni". Ezzel valószínűleg egyedül vagyok, és csak olajat öntenék a tűzre, így hacsak nem állít meg, az ajtóhoz sétálok, egy mély levegővétellel még magamba szívom a lakásban keringő illatát emléknek, majd a kocsimhoz sétálok, ahol az anyósülésen még szükségem van pár perc néma ücsörgésre. Össze kell szednem magam, ne zuhanjak össze megint, a fejemnek tisztának kell maradnia, már csak azért is, hogy ne okozzak közlekedési balesetet hazafelé menet, merthogy ma már nem intézek bevásárlást, az tuti biztos.
Hogy mi? Megakadok és lefagyok, a jelenlétében immár sokadjára. Na, de büszke rám? Ez honnan... miért... Nagyon nehéz vele komoly maradni. Elküldhettem volna, marasztalhatnám jobban, annyi lehetőség közül nekem mégis a semleges kell. Lássa csak, hányadán állunk, mennyire visel meg a közelsége vagy úgy egészében ő maga. Hát, ennyire. Erős vagyok, úgy teszek, mintha a hallásom kikapcsolt volna, tovább teszem a dolgom. Szépen lefertőtlenítem az összes sebet, némelyiknek komoly nyoma marad egy ideig, sajnálom és... megérdemli egyszerre. Minek tagadjam? Haragszom rá, ez független attól, amit épp csinálok. Másnak is megtenném ugyanezt, kötelességem, vagy valami ilyesmi. - Hagyjuk - nagyot nyelek, apró fejrázásra is futja - A lényeg, hogy hazakerült épségben. Köszönöm. - sokadik hálálkodásom lehet, mióta Chipet visszahozta én is észrevettem, többször sikerült kimondanom, mint mojduk, tettem volna, ha rendesen működik az agyam. - Egy ideig jobb lenne, ha kímélnéd a kezed, itt elég mély a seb - megérintem a kézfejét közvetlenül a széles karmolás mellett. Jaj Chip, ez aztán a hála. - Le is ragaszthatom, ha úgy jobb. - ajánlom fel hirtelenül, magam is meglepve. Logan feláll a székről, üres marad előttem a hely és néhány másodpercig a fekete bőrhuzatot bámulom rajta. Szeretném visszatartani, meg el is küldeni, ám ehelyett elfordulok, hogy lássam és nézem, ahogy felveszi a kabátját. Minden mozdulatot alaposan megnézve, egyértelműen rátapadt a szemem, a pokolba! Elfeledkezve magamról arra eszmélek, sűrűn pislogva, levegőért kapok. - Ugye csak viccelsz? - megacélozom magam, összeszorítom a szám, s a szemben lévő gyengédség összességét átveszi a komolyság. Ki akarom lökdösni az ajtómon a szemtelensége miatt. Soha, ismétlem soha. Kizárt, esélytelen, lehetetlen, képtelenség, elképzelhetetlen, abszurd, meg a többi. - Jobb lesz, ha mész. - Eddig bírtam cérnával, új rekord. Közelebb lépek hozzá, egyenesen őt nézem, ha kell a szemébe mondom az iménti szavakat. Mindeközben elfeledkezem a szennyeskosárról, amit Chip keresése közben szinte ledobtam a nappali kanapéja mellé. Mivel másfelé figyelek, sikerül közvetlenül mellé lépnem, ami váratlanul ér, elkapom a lábam, de megbillenek és háttal a kanapén kötök ki. Az is lehet, hallattam egy kisebb hangot a mozdulatsor közben, sikkantást, agy effélét. Ez annyira kínos! - Minden rendben - felnyögök, ahogy felülök. Belekapaszkodom a háttámlába, térdem alatt a karfával elég fura pózban festhetek, de összeszedem magam és felülök. Basszus.
To see you again...It's good and hurts at the same time.
Visszakérdezésére bólintok, hát hogyan is felejthetném el? A sok tanulás bár megkurtította az időt, amit együtt tudtunk tölteni, mégsem tudok rossz szájízzel gondolni erre, hiszen így azt csinálhatja, amit szeretne. - Büszke vagyok rád. -csúszik ki a számon az őszinte reakció szinte gondolkodás nélkül, amitől teljesen zavarba jövök. A beszélgetésünk során végig érezhetően ott van két lépés távolság, és ebbe annyira nem illik bele egy ilyen megnyilvánulás. Azt hiszem elkéstem azzal, hogy ez számítson neki, de mindegy, visszaszívni nem tudom és nem is akarom. Így érzek, és kész. Az önkéntelen simító mozdulat okozta lefagyást érzékelem Daricán, már szinte hallom, ahogy felcsattanva nekem esik hogy mit képzelek magamról, ám legnagyobb meglepetésemre ez elmarad. Mielőtt meggondolná magát és leteremt, inkább terelem a témát a kis szökevényre. Mindig ott ólálkodott Darica közelében, szóval tényleg érdekel, mi történhetett, amiért most különváltak útjaik, ha csak rövid időre is. Elmosolyodom a lelki szemeim előtt felvillanó képen, a lány az anyósülésen ülő Chipet biztonsági övvel becsatolja, esetleg pórázt tesz rá, ami ellen az állatka valószínűleg foggal-körömmel tiltakozna. A pár másodpercig tartó mosoly azonban lefagy az arcomról Darica következő megszólalására. - A sors furcsa fintora, vagy nem tudom... - megvonom a vállam a valószínűleg csak költőinek szánt kérdésre, de nem mondom, hogy ez az öt szó nem olyan volt, mintha tőrt mártott volna a szívembe. A fertőtlenítés utolsó mozdulatait már nem követem figyelemmel, úgy csinálok, mintha roppantul lekötne az a néhány használt gézlap, ami a mellettem lévő pulton hever. Fájdalmas ez az egész szituáció, de nem a karmolások miatt, nem is a lány ügyködése nyomán fellépő égő érzés miatt, sokkal inkább lelkileg megterhelő. Fáj, hogy egy baklövés, egy rosszul meghozott döntés, és úgy viszonyulunk egymáshoz, mintha az a két év meg se történt volna, holott számomra a 29 évem legszebb két éve volt. - Köszönöm szépen. - fordítom vissza a tekintetemet, megszemlélve a kézfejeimet, amin piroslik a seb, de legalább nem vérzik. Öröm lesz így a bokszedzés holnap, hárman is bejelentkeztek. Na mindegy, így jártam, valószínűleg megérdemlem. - Hát akkor... én megyek is, nem akarlak zavarni. - zavartan túrok bele barna tincseimbe, miközben felemelkedek a székről, majd a bejárati ajtóhoz lépve felhúzom először a cipőmet, majd a kabátért nyúlok, közben viszont a tekintetem ismét Daricára siklik. - Én csak... -időben elharapom a végét a majdnem kicsusszanó szavaknak, viszont a szemeimben megjelenő érzelmeket azonban nem tudom visszafogni. Sajnálom. Szeretlek. A kabátom felé nyúlok, jobb kezemet már belebújtattam az ujjába, amikor kibukik belőlem egy kérdés. - Esetleg egyszer nincs kedved meginni valamit? - saját szavaimtól zavarba jövök, de a szívemnek nem tudok parancsolni az eszemmel, semmire sem vágyom jobban, mint rendbe hozni, ami köztünk félresiklott. - Mindegy, felejtsd el. Köszönöm még egyszer az ápolást. - rázom meg a fejem, még mielőtt bármit reagálhatna. Olyan hülye vagyok, végre először nem ellenségesen viszonyul hozzám, én meg felrúgok mindent, amit megfogadtam magamban. Gyorsított mozdulatokkal kapom magamra a kabátomat, a cipzárral nem vacakolva nyúlok a kilincsért.
- Már van másodállásom - jegyzem meg talán kicsit keményebben, mint szeretném. Viccnek szánta, mire én leteremtem. Neki is ugyanolyan nehéz a helyzet, ezt már tudom jól, a levelében elég őszintén írt az érzéseiről. Nyelek egy nagyot, mielőtt folytatnám, ezúttal jóval lágyabb hangon. - Gyakornok vagyok, emlékszel? - noha jelenleg ez inkább papírmunka, mint rendes "bevetés", igyekszem elnyerni Adrian bizalmát annyira, hagyjon kicsit önállósodni. Természetesen tisztában vagyok vele, van hova fejlődnöm, meg kell szoknom egy rendszert és a tanulmányaim mindössze kezdőlökést adtak a való világhoz, jobban szerettem egymagam megoldani a dolgokat. Ezért is szerettem meg a boncmesterséget, a konkrét erős, fizikailag megterhelőbb részt és a lehető legbizarrabb munkát, amit egy magamfajta nő végezhet. Átlendültem azon, hogy zavarjon, mások megütköznek, mikor beavatom őket, de jelenleg Logan előtt nincs is mit szépítenem. Elvégre ő ült mellettem, mikor a különböző anatómiai és egyéb vizsgáimra készültem. Hozott vacsorát, kávét, megtett mindent... Édes szájízű emléket idéztem fel, de amint előrébb haladtam az időben úgy keseredett meg. Nehéz lenne elfelejteni, mi történt a végén, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. És most itt ül előttem, a lakásomban, a székemen és úgy beszélgetünk, mint két idegen. Ma már sokadjára köszörülöm meg a torkom, felhúzom magam köré a falam, s folytatom a megkezdett mozdulatsort. Nehéz fenntartanom, összeér a kezünk, megérzem bőre melegségét, arcszesze illatát mélyen belélegzem, kis híján beleszédülök a közelségébe. Utálom ezt. A hatást, amit kivált akarva vagy akaratlanul, bárhogyan is teszi. Lefagyok, ujja végigsimít a kezemen, látom, érzem és kell néhány másodperc, mire összeszedem magam, s folytatni tudom, amit elkezdtem. A fene essen bele, nem tud nyugton maradni? Az egyik fejemben lévő hang magából kikelve üvöltözik, amíg a másik higgadtan magyaráz, csitítgat, minden rendben, semmi vész. - Őszintén? Fogalmam sincs. - Otthagyni valahol, bárhol? Kizárt. Az lehet, hogy elkóborolt, felfedező, akárcsak én. - Tegnap voltunk arra, de... valahogy megszökött. Mindenhol kerestem kivéve ott, mert hát, hogy került volna oda? És mégis. - A kis kalandor. - Innentől oda fogom kötözni az üléshez vagy... - megráztam a fejem. Elkalandoztak a gondolataim, s mire észbe kaptam, kimondtam valamit, amit elfelejtettem átgondolni. - Miért pont te találtad meg? - ostoba kérdés, véletlen lehet, a sors akarta így, bármi lehet az ok, a lényeg, hogy visszakaptam épen és egészségesen. - Mindegy, felejtsd el. - ismét megráztam a fejem. Hajam fülem mögé tűrtem és felegyenesedtem. - Kész vagy, azt hiszem.
To see you again...It's good and hurts at the same time.
A határozottsága az egyik dolog, amit szeretek benne, így erőteljesebb megszólalása nosztalgikus, némileg keserédes emlékeket juttat eszembe, amiket próbálok kisöpörni az agyamból, bár nem sok sikerrel. Mindenesetre amennyire csak lehet, igyekszem mozdulatlannak maradni, had tudja végezni a dolgát.
- Nem hibáztatlak sem őt, sem téged. - amennyiben szemeimbe néz, láthatja az őszinteséget, amibe azért csipetnyi szomorúság és vágyakozás is vegyül. Elég közel van hozzám, hogy érzékeljem szabálytalan légzését, ami szinte összhangban van az enyémmel. Nehezemre esik visszafognom bármilyen reakciót, de van, amit azért nem sikerül, tekintetemet sem tudom elfordítani róla, így nem kerüli el a figyelmemet a másodperc törtrészéig tartó mosoly a kérdésemre adott válaszadás közben, de úgy teszek, mint aki nem látta.
- Ezt örömmel hallom. Őszintén kívánom, hogy találd meg a számításaidat. - nem csak üres szavak ezek, tényleg csak azt kívánom neki, hogy legyen boldog, és valósítsa meg a céljait és az álmait. Ha már én elbuktam a lehetőséget, hogy támogassam ebben, csak remélni tudom, hogy vannak körülötte olyan emberek, akik segíteni tudják őt. Amikor a nyakamnál jár, elszakítom tekintetemet az arcáról, és picit a plafon felé megemelem a fejem, hogy jobban hozzáférjen. Jó hosszú csíkokat kaptam, ezek például fel se tűntek, ám Darica kezei között nincs kétségem afelől, hogy megfelelően le lesznek kezelve. Gondolataim kicsit elkalandoznak, kérdése ránt vissza a jelenbe.
- Igen, elmentek páran, közben a munka meg egyre több, szóval sokat túlórázom, de nem bánom. Szeretem csinálni. Esetleg gondolkozol egy másodálláson? - félmosoly jelenik meg az arcomon, ahogy egy gyenge poénnal próbálom csökkenteni a közöttünk lévő feszültséget, de érzem magamon, hogy szánalmas próbálkozás, pedig egyébként igencsak humoros tudok lenni. Nem feltétlenül tudnám Daricát tűzoltónak elképzelni, bár nem kérdéses, hogy ha a fejébe venné, addig menne, míg meg nem valósítja. A törékeny külső mögött megbújik egy amazon, bár most eléggé lefogyott, valószínűsítem, hogy a stressz miatt. Számomra azonban még így is a legszebb nő, ezért is lehet, hogy a logikám is elhagy a közelében, és csak figyelmeztetésére esik le, hogy nem a tenyeremen vannak sebek, hanem a másik oldalon.
Mivel minden idegszálam ki van élezve Daricára, így feltűnik az apró kézremegés, amikor az enyémhez ér. Most kevésbé a dühöt érzem áradni irányából, inkább... neem, az nem lehet, tudom, hogy haragszik rám, ne képzeljek bele többet, mint ami a valóság. Ahogy a mélyebb sebek találkoznak a fertőtlenítővel, egy apró szisszenést hallatok, és ha nem vonzana ez a nő úgy, mint valami mágnes, akkor még az is lehet, hogy a karomat is elrántottam volna, viszont így azokat nem mozdítom az ő tenyeréből. Fejemet lehajtva figyelem ténykedését, közben pedig szinte öntudatlanul simítok végig hüvelykujjammal kézfejének puha bőrén, de aztán észreveszem magam, és egy zavart torokköszörülés kíséretében megállítom a mozdulatot, tekintetem az arcára siklik, kíváncsian figyelve, vajon mit reagál rá.
- És ömm...hogy került Chip a bevásárlóközponthoz? Elkószált? - ismét bárgyú próbálkozás figyelmem elterelésére, de muszáj, különben még olyat tennék, amit megbánok. Bár a szilveszter éjjeli csókot sem bántam meg, noha az azt követő veszekedés azóta is kísért. Nagyon nehéz távolságot tartani, de tartanom kell magam ahhoz, amit a levélben is leírtam, hogy nem erőltetek semmit, elfogadom, ha a háta közepére sem kíván. Hamarosan úgyis szabadul tőlem, mert már csak egy kézfejem marad, ami kezelésre vár, így lelkiekben már készülök az ismételt búcsúra, ami talán az utolsó lesz.
- Ha így mozogsz a szemedbe is kerül - szólok rá kissé határozottabban, mint amúgy tenném. Az arcát törölgetem, szigorúan azt a részletet nézva, ahol épp dolgozom. Gondolom neki is kényelmetlen, na meg a fertőtlenítős anyaggal való törölgetés is kellemes lehet. Igyekszem óvatos lenni, kisebb bűntudat gyötör, amiért az én hibámból keletkeztek ezek a karmolások az arcán túl a nyakán, meg ahol Chip még érte. - Ő csinálta, felelős vagyok érte, és ezzel érted is, már, ami ezeket illeti - egyetlen pillanatra nézek a szemébe, azonnal elmozdítom a fejem, inkább a nyakát nézem, meg az állát, ami kissé lehajtott fejem miatt tekintetem útjába kerül. - Szeretném jóvátenni a kárt, amit okozott, ez a minimum. Te segítettél nei ő meg... sajnálom. - kifújok egy adag benn akadt levegőt. Nehezen lélegzem, ahhoz túlságosan közel van hozzám, megérzem az ismerős illatot, amitől remegni kezd a kezem. Épp csak, s azt is igyekszem elfojtani, hátha elkerüli a figyelmét. Koncentráljon bármi másra, léci, az esőre, ami kopog a párkányos, vagy bármire rajtam kívül. Ismét megköszörülöm a torkom, de csendben maradok. Jobb így, kevesebb beszéd, hatékonyabb munka, előbb túlesünk rajta. Utána megy szépen haza, én meg itt maradok és megemésztem a történteket. Így kell lennie. - Ugyanolyan, mint ott volt, csak az helyszín néz ki másképp. Mondjuk úgy, változatos. - átsuhan az arcomon egy mosoly, ezt azonnal elrejtem mielőtt észrevehetné, remélem. Néhány nap alatt megszoktam az új helyet, végeztem a munkám, és a többi, kérdő, hitetlenkedő szempárhoz tartozó kolléga is feldolgozta a jelenlétem. "Egy törkény, fiatal nő, mi a francot keres egy hullaházban?", meg hasonló konkrét kérdéseket kaptam az első napokban. Idővel belátják, ugyanolyan vagyok, mint ők. Rendben, nehezebben fordítok át egy testet A oldalról B-re, ezt leszámítva tökéletesen végzem a munkám. Az első napon lévő egészségügyi alkalmasságin meglepő értékeket kaptam, a vérnyomásom alacsonyabb lett, közelebb ért az alsó határhoz, a súlyom a mérlegen szintén több kilóval kevesebbet mutatott, mint legutóbbi mérésemkor. Itthonról direkt száműztem az eszközt, a tükörképem szintúgy ha tehetném, elrejteném. Csak a vak figyelmét kerülhetné el, mennyit változtam az utóbbi időben. Anya is rendszeresen emlékeztet rá, amikor megpróbál vagy hat embernyi adag kajával megtömni, plusz csomagol egy halommal, amiket egyébként Archie szívesen fogyaszt el. Most szívesebben lennék oxfordi kollégiumi szobámban, mint itt, a köztünk zajló feszültségen nehéz úrrá lenni, kezelni meg aztán pláne. Erősen koncentrálok, a vonásaim, a testtartásom legyen normális, szeretném, ha látná, remekül megvagyok nélküle. Miért akarok neki bizonyítani bármit is? szalad át az agyamon. Már a nyakánnál járok, itt szerencsére néhány apróbb karmolás van, a kabát felfoghatta nagyrészét, meg az arca. Chip jól elintézte, ennek egy darabig nyoma marad. - Azt hallottam, felszabadult néhány hely a tűzoltóságnál - vetek fel egy újabb témát. Bárgyú, de megállja a helyét, addig is elkerüljük, hogy a csend ránk telepedjen. Hozzáérek a kezéhez, feljebb kell emelnie, ha hozzá akarok férni, ami annyit jelent, erős, kemény kezét kell megfognom, ettől ismét megremeg a sajátom. Tagadni felesleges lenne, egészen biztosan érezte. Elpirulva adok hálát az égnek, amiért kiengedett hajam előre omlik eltakarva előle valamennyire a kiváltott reakciót. - A kézfejed mutasd, ne a tenyered - hangom kérésként csendül fel, akkor érek hozzá ismét, mikor teljesítette a kérésem. Addig fertőtlenítővel átitatom a gézlapot, amivel az újabb, itt jóval mélyebb karmolásokat veszem kezelésbe. Chip, ezt jól megcsináltad!
To see you again...It's good and hurts at the same time.
A felajánlása meglep, nem csak megtorpanok lépés közben, de mindez az arcomra is kiül. Többféle reakcióra számítottam tőle, de erre egyáltalán nem. Rövid ideig dilemmázok, mi legyen. Felsejlenek agyamban Jet szavai, miszerint ne erőltessem, de... ez szerintem nem számít annak. Ő invitált be magától, én még csak nem is utaltam rá, meg hát tényleg ki kellene tisztítani a sebet, nem lenne jó, ha valami fertőzést összeszednék.
Végül beleegyezően bólintok, de ezt már inkább csak a hátának, mert idő közben Darica elindult befelé, én pedig gyors léptekkel, hogy elkerüljem az esőt követem, és becsukom magam után az ajtót. Cipőmet és kabátomat leveszem, majd beljebb lépve körbefordítom a fejemet. Nem jártam még itt, hoztam már haza Archie-t meló után, de sosem jöttem be, túlságosan...furcsa lett volna látni Darica cuccait, esetlegesen érezni a parfümjét és hasonlók, inkább ha sörözni támadt kedvünk, beültünk valahova, vagy hozzánk mentünk.
Tetszik a be- és elrendezés, bár kicsit kényelmetlenül érzem magam, így örömmel fogadom az iránymutatást, hova üljek le. Helyet foglalok, majd figyelem a kezét, ahogyan az elsősegélyből pakol ki. - Ugyan, semmi gond. Lényeg, hogy Chip jól van, történt már velem rosszabb is. - vonom meg a vállam, értve ezt fizikailag és lelkileg is. - A kabátot meg hagyd csak, már az, hogy kitisztítod a sebeket is jóval több, mint amit egyáltalán kérhetnék vagy elvárhatnék, szóval...köszönöm. - érzem a köztünk lévő feszültséget, egyikünk se igazán tudja, hogyan viselkedjen a másikkal. Milyen jól is jönne, ha tudnék gondolatokban olvasni!
Aprót grimaszolok, ahogyan a fertőtlenítős gézzel először ér a karmolásnyomokkal tarkított bőrömhöz, de szó nélkül tűröm. Hogy figyelmemet eltereljem, barna tekintetemmel az arcát fürkészem, ami szerintem azóta nem volt ilyen közel hozzám, hogy akkor ott szilveszter éjjelén megcsókoltam, ezzel lavinát indítva el. Olyan gyönyörű! Címeres ökör vagyok, nincs mese.
- Hogy tetszik a munka? - inkább felteszek egy kérdést, még akkor is, ha csak sablonos választ kapok, vagy csak annyit, hogy "semmi közöd hozzá", de még az is jobb, mint ha mondanék vagy tennék valami hülyeséget. Teljesen elveszítem az eszem a közelében, beleőrülök, hogy itt van mellettem egy karnyújtásnyira, de tudom, nem lehet az enyém. Piszok sz*r érzés, nem kívánom senkinek. Majdnem kicsúszik az a kérdés is, ami arra vonatkozik, megkapta-e a levelet amit írtam, de még időben harapok rá a nyelvemre, és egy apró torokköszörüléssel elnyomom a dolgot.
Megköszörülöm a torkom. Azt feltételeztem Loganről, hogy képes lenne ilyesmire, tipikus előítélet. Rendben, tett ezt, meg azt ellenem, aminek elfelejtése embert próbáló számomra, a továbblépéssel együtt, mégis... Hülye lennék azt állítani, egyáltalán nincs hatással rám törekvése, hogy helyrehozza. Újra, meg újra összetör a felbukkanása, közben nyújtja felém a ragasztót, hogy összeillesszük a darabokat. Együtt, ketten. A levele a szívemig hatolt, nehezen türtőztettem magam, hogy kezem a telefonom helyett a párnát szorítsa, mielőtt válaszolni kezdenék rá. Jelenleg esélytelennek látom kettőnket, mégis... arról álmodom, milyen lenne, ha minden újra a régi lenni. Erre ő, mire kis nyugalmat lelnék, megjelenik a küszöbömön, megmenti Chipet és a hálámat várja válaszul. - Köszönöm, hogy megmentetted és hazahoztad - lepillantok a kis szőrmókra, megsimogatom a fejét. Furcsa, tőle már egészen megszokott dorombolásra emlékeztető hangot hallat, mire elmosolyodom. Gyorsan rendezem vonásaim, kikerülöm Logant, beviszem a csavargót és... - Kitisztítom a sebeid - szólalok meg hirtelen ötlettől vezérelve. Ennyit végül is megérdemel ezekután. Nyitva hagyom az ajtót, hagyom, hadd jöjjön be. Gondolom már járt itt, egyszer-kétszer hazahozta Archie-t míg én dolgoztam, és gondolom, a srác behívta pár sörre. Archie továbbra is nehezen fogadja el a kialakult helyzetet. Kettőnk közé szorult, sajnálom érte. Ha bejön, ha marad, én a fürdőszobába megyek az elsősegély dobozért. Ki fogja használni az alkalmat, hogy itt lehessen ebben egészen biztos vagyok. Talán, titkon, egy kis részem örülne neki. Lerakom Chipet, aki azonnal eltűnik az én szobám helyett a másikban. - Bolond - csóválom a fejem, ezúttal ráhagyva a tilosban járást, helyette a nappaliba megyek, ami egybe van nyitva a konyhával. A kettő közt egy pult áll, ez választja el egymástól, a pult külső oldalán néhány bárszékkel. Étkezőasztal nélkül is megvagyunk, a kis helyiségben így kényelmesebben elférünk. - Ülj le oda - mutatok az egyik székre, míg én a másik mellett állva a dobozból a gézt és a fertőtlenítőt keresem ki. - Sajnálom a kárt, amit okozott. - direkt kerülöm a teintetét, az arcára is csak azért nézek, hogy a rajta lévő karmolásnyomokat felmérjem. - A kabátod is kifizetem, csak mondd meg, mennyivel tartozom. Ez a legkevesebb, azok után, hogy elbánt vele. - Nehezen jönnek a szavak, de rajta vagyok az átlagos társalgás minimalista fenntartásához. Megkukulva rosszabb lenne.
To see you again...It's good and hurts at the same time.
Bár nem vészesen mélyek a sebek, amiket Chip ejt rajtam, azért nem is a legkellemesebb érzés, és amiatt sem repdesek az örömtől, hogy a kabátom elszakadt. A tél elején vettem, és úgy terveztem, hogy kibír pár szezont, de erről szerintem letehetek. Bár majd elviszem valahova, hátha menthető, mindenesetre most én vagyok az, aki mentett, így még egyszer rányomva a csengőre várom, hogy valaki ajtót nyisson. Lehet, hogy egyikünk sincs itthon? Viszont akkor mit csinálok Chippel? Haza nem vihetem, láthatóan nem kedvel túlzottan, szétszedné a házat.
Gondolataimból egy ismerős hang zökkent ki, ami egészen a szívemig hatol, és csavar rajta egyet. Hát persze, hogy nem tudom Archie-val elintézni, valakinek nagyon a bögyében lehetek, amiért azt akarja, hogy szenvedjek, és nem hagy felejteni. Tudván, hogy a familiáris most már nem szökni tervez, elengedem a karomból, majd figyelem a nagy egymásra találást gazdájával. Nem kell agysebésznek lenni, hogy megállapítsa az ember, hogy Daricát igencsak megviselte Chip eltűnése, és most mennyire boldog, hogy újra magához szoríthatja. Bárcsak nekem örülne ennyire. Felejtsd el Logan, megvolt az esélyed, és elcs*szted.
- Tudom, hogy sz*r alaknak tartasz, de nem vittem el Chipet. A bevásárlóközpontnál találtam meg, egy kóbor kutyával balhézott, gondoltam inkább kimentem onnan, és elhozom neked, tudom mit jelent ő számodra. - nehezen jönnek a számra a szavak, érzem a belőle áramló dühöt, és ez teljesen összezavarja a fejemet. Vagy nem kapta meg a január elején írt levelemet, vagy megkapta, de az elolvasása mit sem változtatott az érzésein. A fél karomat, sőt, mindkettőt odaadnám, ha legalább megbocsátana.
- Hát igen. - vonom meg a vállam, majd zavartan vakarom meg a tarkómat, majd mikor elsétál mellettem, hogy kinyissa az ajtót, ökölbe kell szorítanom a kezeimet, hogy ne engedjek a vágynak, hogy magamhoz húzzam, inkább csak egy mély levegőt veszek. A nyitott ajtót látva idegesen helyezem a testsúlyomat egyik lábamról a másikra. Úgysem hív be, ne is álmodj róla.
- Ömm... hát akkor én megyek is, legyen szép napod. - találom meg végül a hangom, majd még nem fordulva meg, teszek két lépést hátra, továbbra is Daricát nézve. Valami az orromra cseppen, felemelem a fejem az ég felé, és látom, hogy ebből bizony eső lesz. Letörlöm az esőcseppet, majd döbbenten tapasztalom, hogy a kezem véres maradt utána, biztos a karmolásnyom miatt. Jobb, ha indulok, mert ha szabad ég alatt ér az eső, akkor a sebekből apró cseppekből szivárgó vér ha a vízzel keveredik, akkor úgy fogok kinézni, mint aki egy horrorfilmből lépett elő. Végül visszanézek a lányra, nagy nehezen elfordítom arcáról a tekintetemet, majd 180 fokos fordulattal az autóm felé indulok.
Tegnap este óta üresség tátongott bennem. Rátaláltam egy képre a laptopomon, ami fogalmam sincs, miért nem törlődött a többivel együtt. Könny csípte a szemem, miközben mosolyát néztem, olyan fesztelennek tűnt mellettem. Mi romlott el? Ez az állandó kérdés, ami újra és újra előtérbe került a fejemben. Alig aludtam valamennyit, egész éjjel forgolódtam, felriadtam, a szívem ki akart ugrani a helyéről. Valami annyira... más volt. Kerestem az okot, de nem találtam. Reggelig szenvedtem így végig, aztán a másnap délután vásárolt szinte kicsomagolatlan papírzacskókat néztem. Hogy felejthettem el? Miért? Túlságosan szétszórt vagyok, ebből baj lesz, muszáj összeszednem magam. Otthagytam a müzlit a konyhapulton, érintetlenül, mellette hevert a kanál, a tálkában ázott a tejben, eddig jutottunk. Az étvágyam elveszett valahol az éjjeli bagoly, meg a reggeli nyomottság közt. Felkaptam a szennyeskosarat és végignéztem a lakáson. Ha szombat, akkor mosásnap, de mivel Archie a mostanában összegyűlt munka miatt nem a rend híve, folyamatosan találok még valamit, amit a kupac tetejére tehetek. Szerintem a szomszédok is ide hordják. - dohogok magamban egy újabb pólónál, ami a kanapé díszpárnája mögött lapult. Alig lógott ki, épp csak észrevettem. - Chip, gyere, megyünk le - szóltam a valamerre heverésző macskabőrbe bújt szurikátának. - Mondom, gyere! Semmi reakció. Letettem a kosarat és átnéztem a lakást. Általában az ágyam alatt, rosszabb esetben a lakótársam ágyán heverészett, ami tulajdonképpen tiltott területnek számított, ám ez hidegen hagyta, ment a saját feje után. Most azonban ott is hűlt helyét találtam. - Vicces vagy, rossz vicc, gyere elő! - már a párnákat dobáltam, szekrényeket nyitogattam. Valami a torkomat szorította, a szívem hevesebben kezdett dobogni. Soha, ismétlem soha... akkor hol van? Az ajtó hangosan csapódott mögöttem, kint a lépcsőházban, az utcán, mindenhol kiabáltam, hívtam, szólongattam, nulla eredménnyel. - Jó, gondoljuk át, merre mentünk tegnap, hol lehet - leültem a lépcsőre, a kinti csípős hdeg ellenére pulóverben, a kulcsom, a cipőm utolsó pillanatban vettem magamhoz. Elmentünk bevásárolni, utána... A kocsihoz futottam. Néztem az anyósülés lábtartójánál lévő kis, puha kuckóját, a hátsóüleseken lévő pokrócot. Szokásosan összegyűrve hevert a kopott huzaton. Vajon el lehet hagyni egy familiárist? Hagytam már a kollégiumi szobámban, míg az egyetemen voltam órákon. Szépen elvolt egymagában, megvárt, minden rendben volt. Most... elveszett. Bepattantam a volán mögé, ráadtam a gyújtást, a motor kicsit krahácsolva felbőgött, életre kelt, mire a gázpedálra tapostam. Átszeltem az egész várost, elmentem a bevásárlóközponthoz, körbejártam, amennyire a lezárt kapuk engedték, sőt, arra is vetemedtem, járókelőket kérdeztem a csilingelő nyakörvű barna macskám keresve. Sírva fakadtam valamivel később, ismét a kocsiban, hazafelé tartva. Mit kellene csinálnom? Merre keressem? - Kérlek, csak kérlek, gyere haza - nyögtem a szavakat. Befordultam az utcánkba, leparkoltam a ház előtt. - Te - kezdenék bele, amikor meglátom az ajtóban állót, ezer közül is megismerném, bekötött szemmel is. A lehető legrosszabbkor jött. Ismerős, egyedi "nyávogást" hallottam, közvetlenül utána egy felbukkanó fejet Logan válla felett. Kiszabadította magát, a válláról leugrott, egyből hozzám szaladt. Felkaptam Chipet, könnyeim patakzottak miközben magamhoz öleltem. Nevét ismételgetve néztem rá, átvizsgáltam. Épen, egészségesen kaptam vissza. Kellett egy rövidke idő, mire lenyugodtam annyira, a jelenetet élő egyenesben látóra nézzek. - Hol találtad meg? Vagy te... miért vitted volna el, ez hülyeség. Vagy mégis? Magyarázatot követelek! - mondanóm végére hangom megkeményedik. Megtörlöm az arcom, kihúzom magam, így nézek Loganre. Felmérve a nyomokat, amiket Chip hagyott rajta, érzek némi büszkeséget, no meg a látvány ijesztően is fest. - Úgy látom, ő is hasonlóan örült neked. - elmegyek mellette, az ajtóhoz lépek és kinyitom azt.
Kezdőlap
