Bár ez valószínűleg nincs így, jelen pillanatban úgy érzem, soha életemben nem voltam még ilyen dühös. Meg sem tudnám mondani, Pepper hanyadik a sorban azok közt, akik gyávának neveznek. Nemegyszer kaptam meg az anyámtól és később a feleségemtől, de akik valaha a fejemhez vágták, ennél jóval többen voltak. Megtette többek között Stanton is, aznap, amikor megerőszakolt, és ezért különösen gyűlöltem őt: semmihez nem volt joga abból, amit átéltem vele, de a legkevesebb joga mégis ahhoz volt, hogy egyedül engem állítson be felelősnek, ott helyben, ugyanazzal az egyetlen levegővel. Azért megtette, én meg hittem neki - sőt, valahol mélyen még most is hiszek - és hiszek Peppernek is, aki a fejét rázza és azt mondja undorodó fintorral az arcán, sejtettem, hogy gyáva féreg vagy. Egy részem valahol mélyen egyetért vele.
A többi viszont azt mondja, nem én vagyok a gyáva.
Hanem ti. Te.
Te, aki élvezi, ha olyat kínozhat, aki nem tudja megvédeni magát. Te, akire nem hat a könyörgés vagy a meghátrálás. Te, aki ellen soha nem követtem el semmit, mégis idejöttél és most azt várod, hogy megölessem magam, mintha tehetnék arról, ami olyan nagyon sért téged. Ami vagyok. Arról, amivé a fajtád tett. Erőszakkal: az egyetlen dologgal, amihez igazán értetek.
Te vagy a gyáva féreg, Pepper, gondolom keserű, gyomorforgató akaratossággal, amikor elfordul tőlem. Akkor is, ha én félek.
És olyan mélyre vágom az ollót a lábába, amennyire csak bírom.

Ordítása megremegteti a velőt a csontjaimban és vadul fordul hátra, akár egy csörgőkígyó. A hirtelen fájdalomtól megrándult, én pedig fektemben nem kapaszkodtam eléggé, így hát dermedten és üres kézzel feléje nyúlva bámulok föl rá, ő pedig eltorzult, szörnyűséges arccal bámul vissza - bal combjából obszcén majdnem-derékszögben mered elő az összecsukott olló közel háromnegyede. Rajta hosszában vér csordul végig. Súlyos, lomha toccsanásokkal csepeg a padlóra.
Őserejű feszültséggel meredünk egymásra. Egy pillanatra vegytiszta rettegés lesz úrrá rajtam a vonásain elömlő gyilkos indulat láttán, hátrarándulok, mintha talpon lennék és lenne mozgásterem. Farkas-felem idebent, a mellkasom és a gyomrom között keservesen, meglapulva tekereg; nagy kínjában, hogy alárendeltségét valahogy kifejezésre juttassa, szakadatlanul nyöszörög és szűköl, bár a nyakán felborzolt szőr és ráncolódó orra elárulja agresszív riadalmát. Biztos vagyok benne, hogy Pepper egyetlen rúgással átküld a másvilágra, de úgy látszik, ehhez túl jó munkát végeztem: a karjával nem ér el anélkül, hogy le kellene hajolnia, a lába pedig immár nem bírja el őt. Azon kapom magam, hogy néma élvezettel figyelem. Csak akkor szakítom meg ezt, amikor vak dühében felém hajítja az ollót: hirtelen bújok a könyökhajlatom takarásába előle és a nehéz eszköz így is tompán, fájdalmasan gyomron talál. Nyögve görnyedek meg egy pillanatra. Amit mondani akartam - mert valamit az arcába akartam vágni én is -, a hirtelen fájdalom hátán kilovagol az elmémből.

Aztán Pepper egyenesen a szemembe köp. Szívesen belerúgnék a sebesült lábába érte, de most már hátrál, arccal nekem fordulva hátrál, egyetlen pillanatra sem tévesztve szem elől. Ugrásra készen figyelem, félig fölemelkedve. Kitelne tőlem, hogy másodjára a lapockái közé vágjam a szorongatott ollót, most igazán kitelne; gátlástalanságom mögött pokolbéli erőgépként dolgoznak harminchét év felszított, izzó sérelmei és mind az útközben elfojtott, másfelé fordított indulataim egytől egyig. Gyerünk, te szuka. Gyerünk, te szörnyeteg. Adj még egy alkalmat és megmutatom, mennyire tud fájni az igazságtalanság. Akarod-e tudni, milyen a bőrömben?
Eléri a küszöböt. Egyetlen további szó nélkül sántikál ki a folyosóra, vérnyomokat hagyva maga után.
Szerencsés vagy. Tőlem nem kérdezte meg senki.
Jártányi erő nélkül hanyatlok vissza a hátamra, nem törődve vele, hogy Cassie háromszáz dolláros ollója bántó zajjal csapódik mellettem a földnek. Ráébredek, hogy hosszú ideje nem vettem levegőt, pedig már mióta nem tapos rajtam senki. Teleszívom a tüdőmet, furcsa, nedves, fuldokló hangok árán. Az arcomat a kezembe temetem.
Tőlem nem kérdezte meg senki.

Talpon marad. Még szép. Egy részem valahol mélyen talán meg is lepődött volna, ha Pepper ennyitől elveszítené az egyensúlyát - a két rövid, fürge lépés, amellyel könnyedén megtartja azt, sorsszerűnek tűnik. Ádázul nézünk farkasszemet. Bár most már egyáltalán nem próbálom leplezni, amit érzek, pontosan észlelem azt is, hogy minden, amit teszek, hatástalan: a farkasa és ő maga is keményen, kihívó vigyorral szegülnek szembe velem, mint aki ennél jóval erősebb és dominánsabb hímeket is megfutamított már. Még csak meg sem inog egyikük sem. Én bezzeg idebent, a harag mögött most is félelmet érzek.
Ez lehet az oka, hogy nem mondok semmit és annak is, hogy amikor fölemeli a kezét, ösztönösen megdermedek, mintha tudattalan kényszert éreznék, hogy idomuljak hozzá. Nehezemre esik felfogni, hogy várakozik és nehezemre esik felfogni, hogy egyszerre felhagyott a nyomulós kérdezősködéssel: amilyen magabiztosan vettem át az irányítást az előbb, olyannyira megakadok benne most, hogy nyilvanvalóan elérkezett az alkalom és be kellene váltanom a fenyegetésemet.

Ez az parányi lendületvesztés elég hozzá, hogy Pepper fordítson, ha valaha is volt min fordítani egyáltalán. Olyan villámgyorsan mozdul felém, hogy csak felemásan hátrahőkölni van időm. Édeskevés ahhoz, hogy kitérjek előle, különösen, hogy menet közben elmozdul. Kíméletlen erővel buktat föl, semmi esélyem talpon maradni: keményen vágódom a padlóhoz, éppenhogy elvétve a dohányzóasztal vassal pántolt sarkát. Az ütés kiszorít belőlem minden szuszt. Összegömbölyödnék épp, amikor már érzem is a vasmarkát a karomon és tudom, mi következik: küszködve próbálom minden erőmmel előrefelé tekerni az ízületet, de a fogás ellen, amit egy profi birkózó szakértelmével és egy született vérfarkas testi erejével kényszerít rám, tehetetlen vagyok. Úgy csavarja tovább egészen a vállam és a könyököm tűréshatáráig, hogy még az ujjak is görcsbe feszülnek a kezemen, amelyet tart: fájdalmas kiáltással szegem le a fejemet, hogy legalább a nyakam ne törjem ki, de ezt se hagyja. Levegőt is alig kapok, durván begyűr a csizmatalpa alá, mint egy eldobott csikket; természetellenes szögbe kényszerített ízületeim lángoló fájdalmán túl is elevenen éget a megaláztatás, ahogy a hajamba markolva fölrántja a fejemet.
Nagyon rég nem csináltak velem ilyet.
És amikor igen...
Édes Istenem.
Tehetetlenül, nyöszörögve hallgatom végig a mondanivalóját.

Nem vártam, hogy elenged majd, mégis enyhül a feszítő nyomás mindenütt, nem sokkal azután, hogy végzett. Már ha végzett. Sípoló zihálással nyúlok végig a padlón, kábán fülelve feléje: kettőt lép csupán. Két rövidet. Hanyatt fordulok, levegő után kapkodva - közben betekintést nyerek a kanapé meg az asztal alá, meg az utóbbi alsó polcára, ahonnét hetek óta el akartam pakolni. A bal kezem, amelynél fogva Pepper az imént tartott, gyenge és erőtlen, azt a mellkasomon nyugtatom, a jobbal a homlokomat törlöm végig, hideg és nyirkos mindkettő. Látóterem sarkában ott tornyosul a nőstény fekete, sötét mosolyú alakja. A gerincemben érzem a cipőtalpát, mintha nem vette volna el rólam a lábát és nem is óhajtaná elvenni soha többé.
Na, mi lesz, Charlie?
Lehunyom a szememet, mert nem akarom engedni, hogy ennyiben maradjon ez az egész, de merszem nincs szembeszállni vele. Agyamban megszállottan újra meg újra végigkattog a jelenet, ahogy kemény ujjai durván a hajamba markolnak, az érezhető vigyor a fülemnél és a nyakamban szinte fulladásig megfeszülő porcok meg lágy szövetek. Aztán ahogy undorodva félrelök. Nyers vérszomj támad fel bennem, csöndesen, ahogy a közelgő viharok előtt alattomban megfordul a szél.
Maradok fekve. A lélegzetem szűköl a torkomban.
Na, mi lesz?
Menj a pokolba, Pepper Brandt.
Oda való vagy. Te rohadt, szívtelen vadállat. Megbánod még. Ezt megbánod. Még ma.

Nem tudnék olyan sértett vagy haragos lenni, hogy itt helyben talpra ugorjak és, ahogy Pepper mondta, férfiként álljak a küzdelem elébe még egyszer: ehhez túlságosan megbénít a félelem, amelyet egyértelmű erőfölénye kivált belőlem. Uralkodni azonban már valami más uralkodik felettem, és ahogy ott maradok, két vállra fektetve kiszolgáltatottan, ez az eszelős rosszindulat hamisan meglapul velem együtt. Addig, amíg Pepper dölyfösen sarkon nem fordul. Ha megelégelte.
Ezúttal én vagyok az, akinek elég lesz egyetlen villámcsapásnyi idő is.
Akkor aztán keresztben átnyúlok magam előtt, a tíkfa dohányzóasztal alsó polca felé, ahonnét hetek óta el akartam pakolni. Ujjaim hangtalanul fonódnak az eredeti Ernest Wright-szabászolló köré, amelyet még Cassie felejtett a Rolls-Royce kesztyűtartójában öt évvel ezelőtt: legalább fél évet várnia kellett rá, amíg elkészült és több, mint háromszáz dollárjába került, hogy aztán egyetlen vágást se ejtsen vele soha. Három napja hoztam fel a kocsiból. Most erősen megmarkolom a széles tengelykúpoknál. Aztán egyetlen hosszú, vad mozdulattal előrántom az asztal alól. És teljes erőből lesújtok Pepper combjának védtelen hátuljára.
Mielőtt még elléphetne az eddigi fensőbbségesen csekély távolságból.
Könnyen lehet, hogy (bár most minden egyes idegszálammal erre koncentráltam) valahogyan megneszeli, mire készülök; könnyen lehet, hogy még fel sem eszméltem, máris megint a nyakamon van. Gyorsabb. Erősebb. Gyakorlottabb. De azért büszke is.
És ha elég büszke, akkor ezúttal a vérével fog fizetni.

A hatalmas, tizenhárom hüvelykes szénacél olló közel két fontot nyom. Összecsukott állapota ugyan megkíméli a vérfarkast a két félelmetesre köszörült, konyhakésnyi vágóéltől, ám a szerszám páros dárdahegye így is játszi könnyedséggel merül mélyre az izmok közé. Kúpos profilja tágasan tátongó, erősen vérző sebet ejt. Nem gondoltam bele, mihez fogok kezdeni, ha nem találom el és abba sem, hogyan tovább, ha eltalálom: csak ártani akarok neki, elsősorban és mindennél jobban. Egyszerre vezérel a sértett önérzetem, az önutálatom, a szégyen, amit magam miatt és miatta érzek és amiatt, aki utoljára úgy a hajamba markolt, több, mint húsz évvel ezelőtt. Egyszerűen csak fájdalmat akarok okozni.
Lehetőleg legalább feleannyit, amennyit én érzek.

Az orrunk hegye most már majdnem összeér.
Pepper Brandt nem tagbaszakadt farkas és emberként sem különösebben megtermett, ráadásul jóval fiatalabb is nálam ám most, hogy így egymásnak feszülünk, cseppet sem érződik úgy, hogy hátrányban lenne. Férfimércével mérve én sem számítok keménykötésűnek, sőt - a falka felnőtt hímjei csaknem egytől egyig nagyobbak és erősebbek nálam -, nála azonban így is jóval nagyobbra nőttem. Le kell szegnem az államat, hogy közel tolhassam az arcomat az övéhez, elboruló vonásaimon pedig most semmi nyoma a tőlem megszokott finomságnak. Mégis... érzésre egyáltalán nem olyan, mintha fölébe tornyosulnék. Veleszületett vadsága és éjjel-nappal gyakorolt, minden pillanatban kiélvezett ereje, büszkesége és a született farkasokra olyannyira jellemző magabiztos ragadozóösztönök messze elibém helyezik Peppert. Akárhány lábon állunk. Mind a ketten pontosan érezzük. Éreztük már az első pillanatban, amikor megláttuk egymást.
Most mégsem érdekel. Amit mond, azzal olyan mélyen belém gázol, amit akkor sem fogok eltűrni senki fiától, ha ez lesz az utolsó dolog, ami jutott.
Nem én.
Mondjon, amit akar. Mondja, hogy gyáva vagyok: az vagyok. Mondja, hogy értéktelen vagyok, hazug vagyok, tolvaj, gátlástalan, vagy egyszerűen csak mélyen, helyrehozhatatlanul, születésem óta hibás: az vagyok. Mondja, hogy korcs vagyok, akit harminchét év alatt harmadjára fogadtak be az utcáról és harmadjára bánják meg éppen. Igaz.
De erőszaktevő nem vagyok.
Olyan ember, aki tizenéves gyereket bánt, nem vagyok.
Olyan ember, mint az anyám élettársa volt, nem vagyok.
És ha meg meri ismételni, Isten bizony kifordítom érte a bőréből itt helyben.

Persze: meg meri. Pepper Brandt nem fél semmitől. És ha mégis, az biztosan nem én leszek.
- Fogd be a szádat. Hallod? - ismétlem halk morgással, a hangkészletem valamely olyan mély regiszterében, amelynek eddig a létezéséről sem tudtam. Újabb esélyt azonban nem kap mellé: kinyúlok és mellbe taszítom, olyan erősen, ahogyan csak indulatból lehet megtaszítani valakit. Lépek is egyből utána, mint akinek erre az első mozdulatra volt csak szüksége, hogy átszakadjon benne a tettlegesség előtt emelt duzzasztógát. Most igazán képes lennék a gallérjánál fogva elcibálni a lépcső tetejére, hogy lerúgjam rajta. - Kifelé! Takarodj el a házamból, Pepper. Most! Kifelé, kotródj, egy-kettő, mi lesz! Vagy kihajítalak én.

Mondják, hogy Brandtbe egyetlen csepp könyörület sem szorult, és most a saját bőrömön tapasztalom meg, mennyire igaz ez a szóbeszéd. Még csak azt sem hagyja, hogy egy kis távolságot nyerjek közénk, nyomul előre, talán vadabb lendülettel is, mint ahogy én hátrálni tudok és azon kapom magam, hogy a fejemet fölfelé kell szegnem, hogy az arcomat távol tarthassam az övétől. Ezzel a mozdulattal persze felé kínálom a védtelen nyakamat, akaratlanul: ez legalább annyira kellemetlenül érint, mintha semmit sem csináltam volna. Riadtan hajlok egy kissé hátra, ahogy az asztalhoz is követve még jobban megközelít. Nem akarózik hozzáérnem.
A hangjára végigfut a hátamon a hideg. Tekintetünk összeakad: látom az arcára kiülni készülő undor fintorának előjeleit és ez olyan tökéletesen cseng össze azzal, amit saját magam iránt érzek, hogy hirtelen meg sem tudok szólalni.
Ha jól ismernél, tudnád, hogy ennél sokkal lejjebb is van, Pepper.
Szégyellem én magam. Ezt alighanem ahány érzékszerve van, minddel elcsípheti. Persze nem a házasság miatt - az én tapasztalataim szerint minden házasság tönkremegy előbb-utóbb -, hanem azért, mert olyasmin kapott rajta, amivel magam sem tudom igazán, mit kellene kezdenem. Egy nővel kezdett viszonyt feleennyire sem szégyellnék: valahányszor maga alá gyűrt a vonzalom, amit Miller iránt éreztem, eddig mindig rákentem a vérfarkassággal járó, kezelhetetlen ingerlékenységre és arra az újsütetű fogékonyságra, amellyel a legprimitívebb testi ösztöneim izgatása iránt viseltetek, mióta megmartak. Az igazság azonban az, hogy talán nem az átok tehet erről az egészről. Talán csak abban változtam meg, hogy mennyit vagyok képes elfojtani magamból.

Ezt viszont soha nem vallanám be Peppernek. Valószínűleg így is megneszelte már, milyen rendezetlen a viszonyom ezzel az oldalammal. Nyomorultul, idegesen hallgatok, várva, hogy folytassa a mondókáját. A nőstény öntörvényű és erőszakos, mocskos szájú vérfarkas, aki előszeretettel piál és verekszik: kötve hiszem, hogy őszintén érdekli egy középosztálybeli házaspár unalmasnak számító érzelmi krízise. Alighanem csak azért jár Bryce után, mert megfizetik érte, és amivel folytatja, azzal csak igazolja a feltevésemet. Elvörösödve nézek le rá, már ha egyáltalán lehetek még ennél is jobban zavarban.
- Nem volt mit titkolózni - feszengek. A hangból teljesen egyértelmű, hogy én se igazán hiszem, amit mondok. - Nem találkozgattunk rendszeresen. Alig párszor láttam.
És csak egyszer odahaza. Az azt megelőző két alkalommal a wilmingtoni Ritz-Carltonban voltunk, a Silverside Roadon: az egyik ilyen eset márciusban történt, a másik tavaly december végén, két nappal azután, hogy összetalálkoztunk a temetkezési vállalat irodájában. Bryce jogász, aznap éppen egy hagyatéki eljárás papírjait intézte. Időm se volt még levenni a sapkámat, hogy fennhangon átköszönjek az irodába, amikor egyszerűen belépett elém. 'Nekem kérték a fuvart', mondta, én meg erre végignéztem rajta és felvontam a szemöldökömet, mint aki végül is nem zárja ki ezt a lehetőséget. Aztán a vállamat is megvontam. 'Ha valóban így van, akkor egy kicsit korán értem ide.' Ezen aztán megnémult, és pár percig csak bámultunk egymásra, egészen addig míg az öreg Huang elő nem jött, hogy odébb hessentsen egy fenyegetést imitáló kézmozdulattal. Ne törődj a sofőrrel, Bryce fiam. Elnézést. Mindig ilyen arcátlan.
Akkor, két napra rá csak egy szombatot töltöttünk a hotelban, amíg a férje elutazott munka miatt. Márciusban már egy hétvégét, és akkor úgy voltam vele, többre nem leszek hajlandó. Véletlen volt, hogy áprilisban mégis összefutottunk a pultnál, ahová csak egy pohár vízért mentem be. Az az eset végződött majdnem parkolási bírsággal idehaza. Elképzelni sem tudom, ezeket hogyan lehetett volna eltitkolni... vagy éppen nem eltitkolni. Valójában fogalmam sincs, mit tett Bryce azért, hogy az esetleges lelepleződést elkerülje, bár az a gyanúm, hogy elég sok mindent. Néha az volt az érzésem, tart a férjétől, beszélni viszont sose beszélt róla.
Ha tényleg olyasvalakiről van szó, aki képes Pepper Brandtet felbérelni, nem is csodálom.

A vádaskodásra aztán hirtelen leszek nagyon, nagyon mérges. Most először én hajlok előrébb, közelebb hozzá. Sötét szemei késéles fénnyel izzanak, ám ezúttal nem ő az egyetlen: véletlen vagy sem, olyan haragot piszkált meg bennem, amelyhez foghatót már vagy húsz éve nem éreztem.
- Hogy merészeled...! - csattanok föl, félig-meddig horkanás, félig-meddig acsargás felhangjaival, egyetlen hüvelyknyire nyomakodva az utálatos, pimaszul vigyorgó képébe. Távoli zsibbadással ökölbe szoruló kezemben elfehéredetten remegnek az inak. Annyira dühös vagyok, hogy akaratlanul is könnyek szöknek a szemembe tőle: mindent felnagyító lencséiken át - akár egy olvasztókályha oldalába fúrt üvegezett lyukon - a nőstény e pillanatban mélyre tekinthet belém, egészen a lélek felhevített kazánjába. Ha van mersze. De úgyis van. Neki magát az ördögöt is lenne mersze szembeköpni. - Hogy van pofád, Pepper? Tizenhét éves az a gyerek. Nem egyezhet bele semmibe. Soha többé ne merj ilyet mondani nekem. Megértetted? Se most, se máskor.
Mondhatnék még mást is, ám a levegőm ehhez volt elég mindössze. Ahhoz pedig, hogy a fojtogató haragom engedjen újabbat venni, szükségem van néhány ólmos, görcsös másodpercre.
Hosszúnak érződik ennyi idő.

Pepper nem tágít. Indok nélküli, tolakodó vérszomja szorongó idegességet szít bennem, fenevadam sarokba szorított, figyelmeztető hátrálása éppoly világos lehet, ahogy az enyém is az. Azzal a különbséggel, hogy míg az én ábrázatomon tartózkodó, zavart óvatosság az úr, a farkasom felborzolt sörénye és lefelé, padlófele nyomakodó lapos mellkasa jóval nyíltabban üzen a szürkebundás, csupa izom nősténynek. Nem mást, hanem a rá - rám - szorultságomban olyannyira jellemző gátlástalan, opportunista erőszakosságot. Így maradok egy rövid pillanatig, lesunyva, alattomos megalázkodásban a fölém rendelt bestia, az erősebb előtt - ahogy Pepper végigtekint rajtam, izzó pillantása nyomán kellemetlen bizsergés jár át tetőtől talpig. Ellenállhatatlan ingert érzek, hogy szűkölő morgást hallassak, félúton a kérlelés és a fenyegetőzés között, hasam aljában, a beleim közt alaktalan kocsonyás görcs fészkel, áthevülten táguló ereimben pedig minden higgadt igyekezetem ellenére egyenletes ütemben emelkedik a nyomás. Gyűlölöm ezt az állapotot, amelyet semmi kézzelfogható nem választ el a rám erőszakolt szégyenérzettől. Sosem tudtam hozzászokni, pedig csepp korom óta rendszeresen érzem így magam - mindig, valahányszor jogtalan erőfitogtatásból, merő élvezetből aláznak meg.

A hívatlan vendég cápavigyora megragad, sőt kiszélesedik. A kifejezés csak olaj a kettőnk közt pislákoló ellenszenvre.
- De - válaszolom, igyekezve kimértnek maradni. Érzem, hogy ennek ellenére meredek lejtőn csúszok lefelé. - Ott megállni tilos. Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.
Akkora hazugság, hogy az még tőlem is arcátlan: soha életemben nem voltam még merő tévedésből ennyire szabálytalan. Arról nem is szólva, hogy nem csak megálltam ott. A jó ég tudja, mennyi idő múlva kecmeregtünk ki egyáltalán, hogy otthagyjuk a kocsit. Ezt persze nem tudja; nem tudhatja. Ugye? Amit mond, azzal mégsincs merszem istenigazából szembemenni, úgyhogy rövid, frusztrált fújtatás után sietve folytatom.
- Ez még április végén történt. Hazavittem őt egy wilmingtoni koktélbárból. Akkor láttam utoljára. Ahhoz képest, hogy most keresed, régen volt. A telefont meg nem vettem fel, mert temetésen voltam. Soha nem telefonálok olyankor.
Igaz. Kivételesen. Annyiban mindenképp, hogy dolgoztam, bár a visszahívást inkább abbéli félelmemben hanyagoltam el, hogy valami komolyat akarna megbeszélni velem. Vagy esetleg áthívni, mert egyedül van otthon. Más lehetőség nemigen volt, ilyesmire meg nem álltam készen: az a három alkalom, amikor az ágyában kötöttem ki, így is többre sikerült, mint amit a józan ész még megengedett volna. Úgy éreztem, egy negyediket már sokkal nehezebben magyaráznék ki saját magam előtt. Egy negyedik alkalomban már ott lappangott a szándékos rendszerességgel járó összes rémisztő nehézség.

Szóval csak nem vettem fel neki. Aztán pedig nem hívtam vissza. Mentségemre legyen mondva, hogy Bryce maga sem keresett többször, tehát valószínűleg nem is volt fontos. Pepper ádáz elszántsága, hogy jelentőséget tulajdonítson ennek, egyszerre bizarr és aggasztó. Újabb lépést hátrálok - bár megfogadtam, hogy nem tud hátrább kényszeríteni - és érzem, hogy a lábikrám nekiütközik a faragott tíkfa dohányzóasztalnak, amely a lakással együtt került a birtokomba és azóta is a nappali közepén terpeszkedik. Tenyeremet idegesen az oldalamba törlöm. Érzem a lélegzetvételeim kapkodó felületességét.
- Mit akarsz ezzel egyáltalán? Nem én vagyok az embered. Egy falka vagyunk, Pepper. Nem tudom, hol találod Millert és nem értem, miért rajtam keresed. Sose bántottam. Családja van, itt, két háztömbnyire. Férje. Lánya. Ha keresi a rendőrség, könnyen meg fogják találni.

Penelope - nem, a neve Pepper - úgy pattan fel ültéből, mint akibe belemartak. Nagy csattanással vágja a padlóra az összeroppantott alumíniumdobozt; az erő, amellyel meglendítette akkora, hogy a hátralévő néhány korty Allagash White egész a konyhaszigetig fröccsen. Valahogy az az érzésem, hogy ha tudta volna, hogy egy ötdolláros dobozról van szó, felbontatlanul csapta volna a földhöz. Az asztal nincs túlságosan közel, mégis hátrahőkölök, ahogy a falkatársam mellőle megindul, mert a gyorsasága már-már ugrásra emlékeztet. Persze sok helyem nincs menekülni, még csak most léptem át a küszöböt. Kevés hiányzik hozzá, hogy vesén bökjön a bejárati ajtó kilincsgombja. Fölemelem a kezem. Békéltetőn, mert bár sok tekintetben nincs igaza, azért ahhoz joga lenne, hogy a nevén szólítsam. Mentségemre legyen mondva, fogalmam sem volt róla, megengedi-e csak úgy bárkinek, hogy a becenevét használják. Ugyanúgy megdühödhetett volna amarra, mint emerre, ezt azonban semmi értelme nem lenne felhozni. Pepper nem tűnik annak a fajta farkasnak, aki észérvekkel meggyőzhető lenne, ha egyszer felmérgesítették. És e pillanatban eléggé mérgesnek tűnik.
Úgyhogy inkább várok.

Bryce Miller.
Az első pillanatban mintha csak a fülem csengett volna. Hogy jön ide Bryce Miller? A tekintetem, amely egy pillanatra sem fordult el a hívatlan vendégről, csupa kérdőjel lehet. Annál is inkább, mert a név nem teljesen idegen, de nem is közeli ismerősé. Különösen olyannyira nem, hogy ekkora indulattal vágják a fejemhez. Emögött persze jeges rettenetet is érzek: Pepper az utolsók közt van nem csak a falkában, de egész Rose Harborben, akinek valaha felfednék magamról bármi ilyen... alantasat. Mert ezzel az egésszel magam sem vagyok elszámolva teljesen, ami azt illeti. Ha pedig valaha ráveszem magam, hogy elszámoljak, egyáltalán nem biztos, hogy büszke leszek a végeredményre.
Talán ezért is halogatom több, mint húsz éve.
Pepper élveteg, aljas vigyora arról árulkodik, hogy szimatot fogott, vagy ha azt nem is, hát a véleménye jóval hamarabb kiforrt a kérdésben, mint az enyém fog. Igyekszem konok, fensőbbségesen bosszús képet vágni, de érzem, hogy gyenge teljesítményre futja csak: mellette vér szökik túl melegen az arcomba. Behunyom a szemem, elnyújtott pislogásra hasonlító gesztussal. Mintha egyszerűen csak irritálna a frivol megjegyzés.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.
Ostobaság vagy sem, nem bírok ellenállni a legbelsőbb ösztöneimnek, amelyek először mindig azt követelik meg, hogy hazudjak. Az ajtótól elfelé hátrálok és elfelé tőle is - valahová a nappaliba tartok, lassan ugyan, de biztosan mert minden közelítő lépésével maga előtt tol a sötét vasvillatekintete meg az a szinte kézzelfogható vérszomj, ami körüllengi. A hazugság persze csak részben hazugság. Tényleg nem állunk közel egymáshoz, Bryce meg én. Véletlenül gabalyodtunk egymásba, annyira véletlenül, amennyire csak futó kalandoknál lehetséges az ilyesmi.
Még csak nem is volt rendszeresség abban a pár alkalomban.
Annyi persze volt, hogy a neve és az, hogy Pepper utána járkál, aggodalommal töltsön el. Annyit azért én is tudok, hogy őszintén félt lebukni. Ami azt illeti, én is inkább a szőnyeg alá söpörtem a történteket, saját magam elől: az ilyesmit előszeretettel vágtam be az 'ösztönlény' címkéjű asztalfiókba fejben, és hajítottam kútba a kulcsot a következő esetig.
Vagy mostanáig.

- Nem tudom, hol van. Itt nincs. Rég láttam, amikor egyáltalán.
Részben igaz: négy hete. Amikor a férje New Yorkban volt üzleti úton, a lánya meg síelni a francia Alpokban. Az régen volt. Tulajdonképpen kifejezetten régen. Főleg akkor, ha most Pepper Brandt próbálja előkeríteni. Egy pillanatra azért megállok, és igyekszem megvetni a sarkamat. Mégiscsak én vagyok itthon. És akármi is ez az egész, nekem semmi közöm hozzá. A fejemet ingatom, ám a tekintetemet még mindig nem akarom - nem merem - levenni a betolakodóról. Amaz éhes ragadozó módjára jár ide-oda a lakásban. Kisugárzása feszültté tesz nem csak engem, de ébredező kelletlen, megátalkodott farkasomat is. Húzódozón rezdül meg idebent, ahogy megérzi hozzá kapcsolódó érzelmeimet felkavarodni.
- Rossz helyen kopogtatsz, Pepper.