Add már fel! nyögöm magamban és tényleg szeretném, ha békén hagyna. Azért, mert fáj látni, hallani, és, mert mérges vagyok rá, hogy... hát, hogy itt van! Sebeket tép fel, amikre az elmúlt napokban sikerült kevesebbet gondolnom. Utálok drámázni, komolyan! Prüszkölve horkanok fel, mikor azt mondja, szeret, mert ennek gyökeres ellentétét művelte nemrég és annyira nem akarom elhinni, hogy a fejemben szépen falat is emelek elé, mert kapja be! Nem csinálhat ilyeneket! - Neked is hasonlót - őszintének kicsit sem tűnő mosolyom inkább hasonlít grimaszra, mert miközben kimondom, egészen más jár a fejemben, aminek köze sincs a jókívánságohoz, bár a szüleim azt tanították, másnak rosszat kívánni nem szabad. Nem is teszem. Érezze azt amit én, ezzel megelégszem. Elfordulok, amikor ő is, ha nem egy pillanatnyival előbb és tovább sétálok. Előveszem zsebemből a telefonom, hogy írjak egy üzenetet Rose-nak. Hazamegyek, számomra ezzel végetért a buli, nincs hangulatom a tömeghez, sem a szórakozásbűhoz. Hazaérve lerúgok magamról minden kinti ruhadarabot és odabújok Chiphez, aki természetesen érzi feldúltságom, a szomorúságot, de egy árva nyikkanást nem hallat csak mellém gömbölyödik. Nincs rajta a nyakörv, gondolom anyáék levették, hogy ő szabadabban ünnepelhessen. Ha tehetném el se mozdulnék mellőle, az egész napot az ágyban tölteném, de persze a hangulatomat átérző anyám figyelmét nem kerülheti el a levertség. Apától örököltem a hevességem, aki verbálisan öklét rázva kimond mindent, amiket én nem teszek, mert csak hallgatom, az is épp elég.
It's a world of laughter A world of tears It's a world of hopes And a world of fears There's so much that we share That it's time we're aware It's a small world after all
A rideg távolságtartástól ami Daricából árad úgy érzem, teljesen összefacsarodik a szívem. Gondolatban ismét jól falba verem a fejem, hogy lehettem ennyire idióta. Úgy gondoltam, apám tudja, hogy mi a jó, hallgattam rá, és most miatta van ez az egész... Na jó, nem foghatok mindent rá. 29 évesen lehetett volna annyi akaraterőm, hogy ellentmondok neki. De nem tettem, szóval ha a szívemre teszem a kezem, megérdemlem, amit most kapok, bár a remény, hogy kapok egy esélyt jóvátenni ezt, haloványan ott pislog bennem. Minden idegszálam ki van hegyezve Daricára, így nem kerüli el a figyelmemet sem az ideges toporgás, se pedig az az apró nyögés, ami szavaim hatására elhagyja a száját. Utolsó próbálkozásként kérem, hogy nézzen rám, egy pillanatra mintha látnék valamit felcsillanni szemeiben, de aztán elhátrál, megszakítja a szemkontaktust, és mire legközelebb rám pillant, már nem látom, amit az előbb. Nem tudom, mire várok, mit fog mondani, de szavai hatására, mintha csak percek óta bent tartottam volna a levegőt fújom ki. Dühös. Haragszik. A pokol legmélyebb bugyraiba kíván, mégis...nem mondja, hogy már nem szeret. Nyitnám a számat, hogy mondjak valamit, de ekkor szólal meg mellettünk a trombitát fújó társaság, ami kizökkent, de nem fordítom feléjük a figyelmemet úgy, mint Darica, akinek így most profilból is van esélyem megnézni az arcát. A fél karomat odaadnám, ha újra látnám mosolyogni, nevetni úgy, hogy annak én vagyok az oka. De ez ma biztosan nem fog megtörténni. - Megértelek. - alig jönnek ki hangok a torkomon, fu de piszok nehéz ez. - Elmegyek. De tudnod kell, hogy komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy szeretlek, és ezen semmi nem tud változtatni. Még ha te gyűlölsz is. Remélem, egyszer meg tudsz majd nekem bocsátani. - dühös vagyok. Csalódott. Elkeseredett. Szomorú. Érzések hada száll meg, és férfias dolog vagy sem, érzem, ahogy lassan ismét összezuhanok, mint ahogy az az utóbbi hónapokban sokszor megtörtént. - Boldog új évet, Darica. - nézek bele szemeibe, amennyiben hagyja, ha nem, akkor pár másodpercig csak nézem a felem szemben álló dühös, de gyönyörű nőt, majd megfordulok, és elsétálok arra, amerről jöttünk, de nincs kedvem visszamenni a tömegbe. Zsebre dugott kézzel csak megyek bele a semmibe, erőt véve magamon, és nem hátrafordulva. Elönt a méreg, hogy lehettem tényleg ilyen idióta, ennek levezetésére pedig egy útszéli kukába rúgok bele, ami hangos csattanással koppan a hideg betonon, de nem érdekel. Elcsesztem, és ezt mindig is bánni fogom.
Ch, komolyan azt hiszi, szép szöveggel meghathat? Igaza van, gyengülök, gondolatban a hajam tépem, hogy tartsak ki, mert mindjárt hazaverekedem magam, átölelem Chipet és annyit sírhatok amennyit szeretnék, mert Logan megint kezdi. Mintha csak azon vesztünk volna össze, melyik kajáldát nézzük meg pénteken. Volt ilyenre példa és ez kerek kettő napos mosolyszünetet eredményezett most viszont... okot sem mondva küldött el, amit akkor sem, és most sem tudok hova tenni. Egyik nap megvoltunk, minden úgy, ahogy eddig, aztán... aztán vége. Csak úgy. Nem akarok drámai lenni, nem is áll nekem jól az a szerep, végül mégis ebben kötök ki, mert belekényszerít. Idegesít. Nem hatom meg azzal, hogy el akarok menni, mármint jelenleg is a helyszínről és a városból is. Egyik lábamról a másikra helyezve a súlyt lassú toporgást végzek, az egyhelyben állás nem megy könnyen valakinek, aki állandóan kétszázon pörög. Ha megállok, felrobbanok és most itt is épp erre készülök, mert Valaki nem hagyja, hogy elmenjek, pedig nagyon nagy szükségem lenne rá. Futni hazáig, vagy míg ki nem köpöm a tüdőm, mert elég rég jártam edzeni. Basszus, persze, hogy rég jártam, mert Az Is Vele volt! Remélem, csak magamban nyögök fel. Nincs egy ép gondolatom sem, amit ne tudnék hozzá kötni, nem jó ez így. Nem jó, hogy itt van a közelemben, beszél hozzám, egy levegőn osztozunk és azt akarja, hogy mondjak el neki mindent, amit érzek. - É... - kezdek bele és felfedezem a szemét, mert időközben az állam alá nyúlt, nincs menekvés, muszáj ránéznem, bele a szempárba, amit annyira jól ismerek, és szeretek. Meg kell acéloznod magad Darica! Tarts ki te lány, vagy minden odalesz! Elkapom a fejem, még hátrébb lépek, legyen köztünk távolság a fenébe is! - Mondjam a szemedbe? Hát legyen, rendben. - határozottságot gyűjtök, mindet, mindenhonnan, a legelrejtettebb zugból is. Belenézek a szemébe, nagyot nyelek és megszólalok. - Érzek irántad valamit. Jelenleg dühöt, alapvetően haragot és olyan helyre kívánlak, amire gondolni sem akarsz. Ezt érzem. - Elkapom a tekintetem, mellettünk elhalad egy társaság és a csaj úgy fújja a trombitát, mint akinek az élete múlik rajta. Rájuk nézek, mélyre szívom be a levegőt és lassan engedem ki. Lebuktam, remegek. Az idegtől vagy a hidegtől, fogalmam sincs, de az biztos, nem akarom, hogy közelebb jöjjön. Eszembe jut egy-két önvédelmi fogás, amit még anno tanított, ha kell, ezeket fogom alkalmazni, igaz, ehhez előbb ki kellene vennem ökölbe szorított kezeim a zsebemből.
It's a world of laughter A world of tears It's a world of hopes And a world of fears There's so much that we share That it's time we're aware It's a small world after all
Én. Nem. Foglalkozom. Veled. Többet. Minden egyes szava úgy hat rám, mint egy ostorcsapás. Piszkosul fáj, de tudom, hogy megérdemlem. Mégis, bízom abban, hogy helyre tudom hozni, annak ellenére, hogy most nagyon határozottnak tűnik azt illetően, hogy nem akar tőlem semmit. Látom rajta, hogy ideges, mondandóm közben fürkészem reakcióját, mindenképp hatással van rá, amit mondok, de nem tudnám pontosan megállapítani. Haragszik rám. Utál. Ez biztos, de vajon végleg elvágtam magam? Nem néz rám, így arckifejezését csak sejteni tudom. - Nem érdekelnek a barátok! És képtelen vagyok elfelejteni, hogy a városban vagy. Azelőtt sem tudtalak kiverni a fejemből, mikor még nem tudtam, hogy itt vagy. Nem telt el úgy nap, hogy ne jutottál volna eszembe, és ne húztam volna be magamnak gondolatban amiatt, amit tettem. - basszus de nehéz ez. A filmekben mindenki hazudik, eladják, hogy milyen egyszerű visszanyerni egy megbántott nő szívét. Hát a fenéket, bár nem is számítottam arra, hogy könnyű menet lesz. Darica sokkal makacsabb és erősebb személyiség, többek között ez az egyik olyan tulajdonsága, amiért imádom. Némileg értetlenül pislogok, mikor arról beszél, hogy elköltözik, ráadásul Archie-val. Hirtelen nem is tudom, mit érezzek ezzel kapcsolatban. Gondolataimat sokkal inkább az köti le, hogy megint itt lóg a levegőben, hogy elveszítem őt. És most talán tényleg végleg. Kollégámmal ráérek még foglalkozni, ő most nem számít. - Darica, nézz rám. Nézz a szemembe, és úgy mondd, hogy nem érzel már irántam semmit. - mélyet sóhajtok, és ha magától nem emeli rám a tekintetét, akkor úgy próbálom mindezt elérni, hogy finoman álla alá nyúlok, és megemelem azt, hogy bele tudjak nézni gyönyörű szempárjába. - Ha azt mondod, semmit nem érzel már, egy szavadba kerül, és elmegyek. Nem kell látnod többet, ha nem akarsz. - szemeimben őszinte megbánást láthat, szerelmet, és kétségbeesést. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodom, ami még tart, mielőtt a szakadékba zuhanok. Nem állok készen arra, hogy elengedjem őt, de ha úgy dönt, nem ad esélyt, akkor muszáj lesz.
Tudtam, annyira tudtam, hogy utánam fog jönni és magasról tesz rá, hogy elküldtem a francba és az se érdekli, ha itt helyben szétfolyna, mert az összes csontját megolvasztanám egyetlen mozdulattal, ami egyébként nem vagyok képes, pláne nem ilyen egyszerűen, de... Perceket kér tőlem, hogy elmagyarázza, miért baltázta el a dolgokat, miért hagyott faképnél és miért vágtak ki majdnem miatta az egyetemről, mert a szakításunk után erősen dekoncentrált lettem. Legalább a gyakorlatomon nem panaszkodtak, amiért itt-ott félrement a vágás. Sosem bocsátanám meg magamnak, se neki, ha az egész munkám kárba ment volna, mert nem vizsgázhatok le tisztességesen. Mármint, egyáltalán meg akarok neki bocsátani? Nem, nem fogok! Az egészen biztos, hogy egy életre elásta magát előttem ezzel a húzással! - Megpróbáltrál elérni? Hát ez igazán kedves tőled, de felesleges. Mint ez a beszélgetés. Én. Nem. Foglalkozom. Veled. Többet. - direkt szavanként szótagolva mondom az utolsó mondatot neki, hogy biztosan megértse. - Mint azt te is közölted, jobb, ha vége és én ehhez tartottam magam. - A szavai mellbe vágnak, az, hogy szeret melengeti a szívem, a lábam is megremeg, a kezemről nem is beszélve, amire a kifröccsenő bor ragacsos érzése hagyott nyomott, de azt legalább el tudom rejteni a zsebemben. Megrázom a fejem, amivel hajamat kisöpörhetem az arcomból anélkül, hogy hozzá kellene érnem. Állunk egymással szemben, én a nyakán egy pontot fixírozom, mert az arcára nem merem felnézni. Az állát látom, minden renzdülését, ahogy beszél, a szája mozgása, mindent látok anélkül, hogy tényleg ránéznék. Az egész mintha nem is olyan rég lett volna, mondjuk múlthéten, pontosan ugyanannyira fáj. Ebből merítek erőt, a fájdalomból, csúnya emlékeztető valamire, amit nem akartam sem hallani, sem látni, sem felidézni. Ha most Chip itt lenne, érezné a bennem lévő feszültséget és bármelyik alakjában nekiesne, ő sosem tudta úgy türtőztetni magát, ahogy nekem kellett. Mert egy macska fújhat, karmolhat bárkit, aki a közelébe megy, míg az embereknek muszáj... távolságot tartani. Jelen helyzetben szívesen lennék egy kicsit Chip. - Túlléptem, látod? - széttárom a karom, ami hiba, gyorsan ismét zsebembe dugom. - Más lett a prioritás, mint olyasvalakivel törődni, aki egyetlen pöccintéssel képes odébb söpörni. Tanultam a leckéből és észben tartom a jövőre nézve. - Gyerünk Darica, legyél határozott, legyel erős! - Menj vissza a barátaidhoz, élvezd ezt a csodás új évet, és felejtsd el, hogy ebben a városban vagyok. - megrántom a vállam. - Ami egyébként is átmeneti, mert elköltözöm és attól sem kell félned, hogy az utcán ki kell kerülnöd. - sértett csitribe megyek át, akaratlanul, észrevétlenül. - Remek lehetőségem nyílt itthagyni a várost, és találtam egy mégremekebb lakótársat, de ne merd kihasználni, bármilyen módon is. Archie túl normális, és egyértelműen benne van a keze ebben a mai dologban, de ezt vele is tisztázni fogom arra mérget vehet. - Lehet, úgy leszünk társbérlők, hogy egy szép állólámpává alakítom át, amiből egy ideig nem szabadulhat. Ezt fogom tenni minden egyes alkalommal, mikor valami hülyeséggel próbálkozik. A lámpa amúgyis hasznos, a haja virít annyira, elég fényt adjon a kanapénak, ha olvasni támad kedvem.
It's a world of laughter A world of tears It's a world of hopes And a world of fears There's so much that we share That it's time we're aware It's a small world after all
Eredetileg nem így terveztem a szilveszter éjjelt. Gondoltam összejövünk pár haverral, iszunk, bulizunk, őrültségeket csinálunk az év utolsó napján, aztán pedig elsején másnaposan szenvedve fetrengünk otthon. Erre az éjfél előtti idő nagy részét teljesen egyedül töltöm, gondolataimba merülve. A testvéreim nagy eséllyel azt mondanák, hagyjam a fenébe az egészet, és keressek magamnak mást. Én viszont képtelen vagyok erre. Tartsanak nyálasnak, puhánynak - viselve a fülest amit ezért kapnak tőlem -, de nekem nem kell más. Épp ezért, kockára téve akár testi épségemet is döntök úgy, hogy megcsókolom őt éjfélkor, nem törődve senki és semmi mással. Pár másodpercre átadom magam az ismerős, és oly' hiányolt érzésnek, egy pillanatra még a remény is végigfut rajtam, mikor hozzám ér, sőt, viszonozza a csókot, de amilyen hirtelen jött ez az egész, olyan gyorsan ért véget. - Én... - kezdenék bele, mikor elhúzódik, de a mondat a torkomon akad, amikor a bor, amit a kezében tartott landol a képemen. Oké, ezt megérdemeltem, legalább égési sérülést nem szenvedtem, mert nem volt forró. Kezeimmel kitörlöm szememből az italt, hogy ki tudjam nyitni, de ekkor már nincs előttem. Fejemet körbefordítva keresem meg, és mikor látom eltrappolni, gondolkodás nélkül megyek utána, kabátzsebemből elővadászva egy zsepit, hogy letöröljem magamról a ragacsot, bár innentől valószínűleg borszagom lesz. Sebaj, ez érdekel most a legkevésbé. - Darica, várj! - szólok oda neki, túlharsogva a visongó tömeget, ami valamennyire oszlik, ahogy haladunk kijjebb. Hirtelen torpanok meg, mikor szembe fordul velem, és mikor mellkasomat meglöki, nem vesztem el az egyensúlyomat, viszont reflexből kapom el a karját, és próbálom megfogni, de ha nagyon kitépné magát a kezemből, elengedem, nem szeretnék neki fájdalmat okozni. Okoztam már neki elég szenvedést. - Darica, öt percet adj, kérlek. Utána azt csinálsz velem, amit akarsz. Kiabálhatsz, megüthetsz, leönthetsz a világ összes borával, vagy épp békává változtathatsz. - hangom szinte könyörgő, és csak reménykedni tudok, hogy megáll a rohanásban, és meghallgat. Ha nem, akkor is elmondom neki, ha kell úgy, hogy közben loholok utána. Egyszer már elengedtem. Nem küzdöttem érte. Hát még egyszer ezt a hibát nem fogom elkövetni. - Tudom, hogy elcsesztem. Ezt rögtön azután megbántam, hogy szakítottunk, de nem tudtalak elérni, pedig próbáltalak. - annyiszor elképzeltem már, mit mondanék neki, ha újra találkoznánk, mégis most teljesen kusza a fejem, de közben meg pontosan tudom, mit szeretnék. - Nem kérem, hogy bocsáss meg, most rögtön. Sőt, azt sem várhatom el, hogy valaha megbocsáss, mégis azt kérem, adj egy esélyt, hogy ezt jóvá tegyem. - hangomba kétségbeesés költözik, és a torkom is elszorul. Ez talán az egyetlen esélyem, hogy megpróbáljam vele rendbe hozni, és ez valahol baromi ijesztő. Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán lesz lehetőségem erre, szóval most nem ronthatom el. - Fájdalmat okoztam neked. Megbántottalak, és ezért ahogyan valószínűleg te utálsz, úgy utálom magamat én is emiatt. Egy kicseszett idióta voltam, nem tagadom, viszont megváltoztam. Összevesztem az apámmal, a tesóim hülyének néznek. De mindez nem érdekel. Te érdekelsz, mert...én még mindig szeretlek. Ha kicsit is érzel még valamit irántam, kérlek hagyd, hogy megmagyarázzam. Mindent elmondok, nincsenek titkok. Csak adj egy esélyt. - tárom szét a karjaimat, arcomon látszik, hogy minden szavamat komolyan gondolom. Anno nem mondtam el neki mindent, hogy miért kell szakítanunk. Most azonban készen állok arra, hogy A-tól Z-ig mindent elmeséljek neki. Minden kérdésére hajlandó vagyok válaszolni, és bármit megtennék, hogy rendbe hozzam közöttünk a dolgokat.
Azt hittem nehezen adja fel, sőt, egy részem valamiért szerette volna, ha jobban próbálkozik, de ez még annyira kezdetleges "szeretném" volt, túl tudtam rajta lépni. Lemaradt mögöttünk, vállam felett hátranézve konstatáltam, már nincs ott. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. - Ezért még számolunk! - rántottam vissza kezénél fogva az előttem haladó Rose-t, aki mindössze mosolygott és én morogva követtem, egészen addig, míg a zene és a tömeg hangulata le nem győzött. Muszáj volt mosolyognom, táncolni szedett-vedett módon csak úgy egyszerűen és elfelejteni, hogy egyáltalán valahol itt van a közelünkben. Mit számít? Talán leragad a haverjainál és ide se tolja a képét. Időközben szereztünk még egy adag forraltbort, és én lecsaptam néhány szem pogácsára is, amin jót derült a társaság, mert nem egyszerű speciális igényeknek megfelelő dolgokhoz jutni, már megszoktam. Az idő haladt, a zene mintha hangosabb lett volna, és szereztünk néhány trombitát, anyósnyelvet és a többit, amivel néha áthasítottuk a levegőt. Szolidabbak is lehettünk volna, de ugyan minek? - Hé - hajolok oda Archie-hoz - Még mindig áll a lakótárs dolog? - gyorsan csapok le, nehogy megondoljam magam. Kérdő tekintetét látva bólintok, mire elkap és annyi időm marad, átpasszoljam Rose-nak a poharam különben kiborulna az ölelés erejétől. Felnevetek. Ez a srác őrült, komolyan megőrült, de jók leszünk együtt, pontosan ezért. Vonzom a furapókokat, na, meg nem sokat tervezek "otthon" lenni, szóval tök mindegy, ki lakik a másik szobában. Akkor nyugszunk le, mikor a zene is halkulni kezd, helyette a távoli kivetítőn számok ugranak fel. Visszaszámlálás kezdődik. Kiabálom a tömeggel: kilenc, nyolc, hét... Előbb látom meg mintsem hozzám érne, de már nem tehetek ellene. Hátrébb lépnek erre elkapja a derekam és épp mikor elérjük a sikítást, az új év első másodperceit a számra tapasztja a száját. Csak így a semmiből, egyszercsak. Azt hiszem, elfelejtek levegőt venni. Hozzáérek a kabátjához a karjánál, végigsimítok az anyagon, ösztönösen csókolok vissza, ami jó. Ilyennek képzeltem, mert ilyennek is kellene lennie. Éjfélkor megcsókoljuk egymást, jön az új év, minden tökéletes. Kiábrándít a józan eszem. Elhúzódom tőle, kapkodom a tiszta, jéghideg levegőt. Kezem lendül, reflexből mozdul, hogy a félpohárnyi langyossá hűlt bort az arcába öntsem. Az se érdekel, milyen jelenetet látnak a többiek. - El**eszted az évem! - rivallok rá dühösen, aztán elindulok az üzletek mentén hátrafelé, el az örömükben visítozó tömegtől. Ha megfogna, kitépem a kezem a szorításából és megyek tovább. Nagyon mérges vagyok, tombol bennem az indulat. Teljesen kipirultam a bortól, a történtektől, a haragtól. Hogy merészelte?! Ez... kész tények elé állított, kíváncsian, mit reagálok! Ő dobott, most meg idejön cicázni? Hát kapja be! Behajítom a papírpoharat egy útbaeső szemetesbe és megyek tovább, akár hazáig is simán elgyalogolnék annyira tele lettem energiával. Kis túlzással, remélem, szikrázom, kerülgetem az embereket. Semmire nem reagálok, ami velem kapcsolatos. Levegő kell, embermentes levegő. Valószínűleg nem úszom meg nélküle, aminek az az eredménye, higgadtság helyett tovább hergelem magam. Szembe fordulok vele, mellkasának támasztva tenyerem meglököm, ezzel tuti nem érek semmit, de szükségem van rá. - Szemét vagy! - kiáltom izzó szemekkel. - Hagyj engem békén, vagy megbánod! - ismer, tudja, képes vagyok akár egy varangyosbékává változtatni bármilyen erőfeszítés nélkül, az se érdekel, ki látná meg, ahogy a ruhakupac alól egy rémes varangy lesne ki.
It's a world of laughter A world of tears It's a world of hopes And a world of fears There's so much that we share That it's time we're aware It's a small world after all
Rövid időre szinte teljesen ledermedek, ennek pedig szinte semmi köze a fagyos decemberi estének. Az, hogy Darica most itt áll előttem, egyszerre tölti el melegséggel a szívemet, és önt nyakon egy nagy vödör hideg vízzel. Minden érzés és gondolat amit megpróbáltam elfojtani az utóbbi hónapokban magamban, vagy épp alkohollal elfelejtetni, most felszínre bukkant. Csak egy bólintással nyugtázom, hogy nem akar beszélgetni, és egyáltalán nem hibáztatom. Egy köcsög voltam vele, felesleges szépíteni. Fordított esetben valószínűleg én sem akarnék beszélni magammal. Látom a szemeiben, hogy dühös, amit teljesen megértek, és meg is érdemlem. Elfordítom a fejem, mikor egy új, számomra ismeretlen ember érkezik a társaságba, kezet fogva bemutatkozok neki, majd visszanézek Daricára, aki engem látványosan kerülve inkább Rose mellé csapódik. - Oké-oké. - emelem fel a kezeimet megadó-védekezően, amikor szavakkal is kifejezi, nem kíváncsi rám. Nem mondom, hogy nem fáj piszkosul, de elfogadom. A többiek elindulnak beljebb a tömegbe, én pedig megyek velük, ám tőlem teljesen szokatlan módon nem próbálok becsatlakozni a beszélgetésbe, abszolút máshol jár az eszem, bár ha valamit tőlem kérdeznek, válaszolok de szinte fel sem fogom miről van szó. Egy idő után meglátom az egyik kollégámat és két vendéget az edzőteremből, így csak odafordulok Archie-hoz, hogy menjenek csak, később csatlakozom ismét, majd elindulok az említett emberek felé, akiket igazából csak ürügynek használtam, de mivel ők is kiszúrtak, odamegyek egy kicsit beszélgetni velük, de aztán kimentem magam. Innom kell valamit, ami nem a lightos forralt bor, bár azért abból is kéne egy, mert hideg van. Megpillantok egy árust ahol ilyen-olyan likőröket árulnak, meg is iszok kettőt, majd a tömegtől kicsit eltávolodva nekitámaszkodok egy már bezárt fabódénak. Agyamban a fogaskerekek vadul forognak, forralt borom lassan kihűl, és csak arra eszmélek ki tudja mennyi idő után, hogy valaki elkiáltja magát, hogy öt perc múlva éjfél. És akkor bevillan, mit kell tennem. Kidobom a poharat, amiről fogalmam sincs, mikor ürült ki, majd dobok egy üzenetet Archie-nak, hogy merre vannak. A korcsolyapálya melletti kölcsönzőnél. A francba az kicsit odébb van, de talán odaérek. Sietős léptekkel indulok meg az említett hely felé, nyakamat nyújtogatva keresem a kis társaságot, és hamarosan meg is pillantom őket, de engem kizárólag egy ember érdekel. A tömeg 10-től kezd el visszaszámolni, én pedig szinte futva teszem meg az utolsó métereket. Épp időben érkezek meg, amikor éjfélt üt az óra és mindenki vad tombolásba kezd, nyakába borul a mellette állónak, de én nem törődök velük, csakis Daricával. Elé lépek, bal kezemmel megfogom a derekát, jobb kezemmel pedig arcán simítok végig, majd finom, mégis határozott mozdulattal magamhoz húzom, és megcsókolom, vállalva bármi következményt, ami esetleg ezzel jár. Lehet, hogy ellök, megpofoz, rám önt valamit, vagy akár megátkoz, ám mindezek ebben a pillanatban nem számítanak. Csókolom amíg engedi, és ebben benne van minden: az, hogy sajnálom, hogy mennyire hiányzott, és az is, hogy szeretem, és megőrülök érte. Mert akárhogy is áltattam magam, amióta megpillantottam ma este, egyértelművé vált, hogy ugyanúgy szerelmes vagyok belé, mint azelőtt. Pont emiatt csókoltam meg, mert úgy éreztem, ha nem léptem volna ezt meg, ha megint nem küzdenék érte, akkor azt örök életemre bánnám.
Megremeg a szám, remélem, ezt betudják a hidegnek, és nézem a kezet, ami felém nyújtja a telefonom, némi fáziskéséssel, épp csak hozzáérve a mobilhoz elveszem és gyorsan kabátom zsebébe süllyesztem. Felnézek rá, szinte nem is látom, megint lesütöm a szemem. - Igen? - erőt szívok magamba, felemelem a fejem és rá nézek. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy gyengének lásson. Meg egyébként is, kit érdekel? Nagyon sok energiát igényel talpon maradni, egyhelyben, és nem elfordulni és otthagyni mindenkit. Lehet, átlátszóbban adom elő a közömböst, mint szeretném, minden esetre, mikor megkér, hogy menjünk arrébb megrázom a fejem és feljebb emelve poharam a többiekre nézek jelezve, társaságban vagyok, nekem ez így teljesen jó. Ha most beszélgetnénk összevesznénk, abból vita lenne, és ezzel telibe törnénk mindent. Az is biztos, nem fogom vele tölteni a szilveszter estém, szóval, vagy ő vagy én. És... Rose, te tudtál erről! A felismerés váratlanul ér, de biztos vagyok benne, hogy igazam van. Hogy tehette? Az állítólagos barátnőm karjához érek és észrevétlenül bököm meg. El se tudod képzelni, milyen mérges vagyok rád! Megrázom a fejem, ha Logan továbbbra is erősködne, és elfordítom a fejem a tömeget nézve. - Rose, nincs kedved beljebb menni? - muszáj témát váltanom, de épp csak kimondom, egy újabb jelenség bukkan fel közvetlenül mellettem, széles mosollyal és vállakkal és olyan hangosan köszön, majdnem beugrom a mögöttünk lévő kirakatba az üvegen át. Az utolsó meghívott, el is felejtettem. Ő is körbeint, akárcsak az előbb Logan, a nevét még annyira sem sikerül megjegyeznem, mert nem szegényre koncentrálok. Egyikükre sem tulajdonképpen. Archie úgy ugrál, mint egy lelkes pincsikutya, talán ő élvezi a legjobban az egész összejövetelt. Miközben átmegy az újonchoz, elmegy mögöttem és a vállamra teszi a kezét. Összemosolygunk és akkor ott rájövök, gondolatban homlokon csapva magam, mennyire egyértelmű volt, hogy el fogja hívni Logant, hiszen kollégák. Mégis hány Logan nevű "haver" rohangál ebben a városban?! Aki még tűzoltó is! Úristen, milyen hülye vagyok! És az én Loganem miért nem a testvéreivel bulizik? Ő nem az én Loganem, ő egy... a sokból ezen a néven. A névtelen srác megismétli a kérdésem, miszerint mehetnénk közelebb és míg engem senki, addig őt Jeff például hallotta és egyetért. Ha ők mennek én is, nem maradok le az holtbiztos! - Csak... csak hagyj békén! - felemelem a kezem, hangom lehalkítva szólok Loganhez, miközben elmegyek mellette a fiúk után, és persze Rose is jön, mert muszáj neki. Ha belerángatott ebbe a slamasztikába, álljon mellettem, különben a világ összes hisztis haragját rázúdítom.
It's a world of laughter A world of tears It's a world of hopes And a world of fears There's so much that we share That it's time we're aware It's a small world after all
Nagyon szeretem a szilvesztert, a bulit, a hangulatot, meg hogy ilyenkor nem kell külön indok az embernek, hogy igyon, elvégre meg kell ünnepelni az új évet. Nem mintha nagy alkoholista lennék, de azért időnként jó néha kiereszteni a feszültséget. Clarával és Philippel profi szinten űzzük ezt, megedződtünk az elmúlt évek alatt, ma este mégsem velük töltöm az időmet, bár mielőtt mindenki ment volna a dolgára, betoltunk pár felest, meg koccintottunk egy üveg pezsgővel, így kellemesen tompa fejjel érkeztem meg a főtérre, ahova Archie hívott meg. Fogalmam sincs hányan leszünk, Archie-t tudom biztosan, illetve Rose-t, akivel a tűzoltós karácsonyon ismerkedtem meg. Még lesznek páran elvileg, de nekem nem okoz problémát, elég jól meg szoktam találni a közös hangot mindenkivel, így abszolút nem aggódok. Sötétkék télikabátom zsebéből előveszem a mobilomat, és üzenetben próbálom kideríteni, hogy merre vannak, majd magasságomat kihasználva nyakamat nyújtogatom, és ki is szúrom kollégám vörös üstökét, így széles vigyorral lépek oda hozzájuk. - Sziasztok! Aki nem ismerne, én vagyok Logan. - intek, majd végigmérem a kis társaságot. A két említett ismerősön kívül ott van egy ismeretlen srác és... nem, ezt nem hiszem el. - Darica? - hirtelen a nevén kívül semmi más hang nem jön ki a torkomon, annyira nem számítottam rá, hogy őt itt találom, hogy az agyam teljesen leblokkolt. Teszek egy lépést felé, de belerúgok valamibe, lenézve pedig felismerem a lány telefontokját, ami még azóta is ugyanaz, hogy utoljára találkoztunk. Lehajolok, felveszem a készüléket, lesöpröm róla a hódarát ami rákerült, majd átnyújtom neki. Magamon érzem a másik három ember tekintetét, amitől némileg kényelmetlen érzés tör rám. Megrázom a fejem, igyekszem újraindítani a rendszert. Annyi mindent akarnék neki mondani, de azt se tudom, hogy kezdjem, vagy hogy egyáltalán meghallgatna-e, esetleg rám borítaná a kezében szorongatott forralt boros poharat. - Én... ömm... beszélhetünk? - találom meg némileg a hangomat, és fejemmel egy kicsit kevésbé zsúfolt pont felé bökök, mert mindezt jó lenne négyszemközt. Míg válaszára várok, végigfuttatom rajta a tekintetemet, és szorítást érzek a mellkasomban. Azt hittem, elég idő telt el, hogy tompuljanak az érzéseim iránta, de nem, elég volt egy pillanat, hogy romba döntse mindazt, amit igyekeztem felépíteni az őszi szakításunk óta. Idegesen helyezem a testsúlyomat egyik lábamról a másikra, olyan, mintha csiga lassúsággal telne az idő míg meg nem szólal, közben pedig valószínűleg csak másodpercekről van szó. El sem hiszem a sorsnak ezt a fordulatát, hogy pont itt, pont most sodort minket össze megint. Vajon ő már túllépett rajtam? Vajon elrontottam mindent?
Hagytam, hogy Rose rávegyen, mert tulajdonképpen szerettem volna. Erősködtem ellene, végül beadtam a derekam, felvettem a kedvenc bakancsom, egy vastagabb sötétkék farmert, a fehér, kötött garbó pulóverem és a kabátom, amibe talán nem fagyok meg. A forraltbor melegíteni fog belülről, azt ígérték, szóval fogom magam, bepattanok a kocsiba, egyenesen egy srác mellé, akit életemben nem láttam, előttem ott ül a barátnőm és Archie, akit mondjuk úgy, ismerek, bár szerintem őrült, méghozzá annyira, simán elmenne sorozatgyilkosnak. Kölyök képe van, boldog mosolya, eszelős tekintete. Mi kell még, hogy eladja magát ártatlannak és megbízhatónak? Ha nem Rose gyerekkori barátja lenne, lehet, távol tartanám magam tőle. Nem, a fenéket tenném, simán meggyőzne, hogy legyünk jóban, ahogy azon is komolyan elgondolkodtam, ha Wilmingtonba akarok költözni, márpedig ez feltett szándékom, muszáj lesz lakótársat keresnek, akárcsak neki. És egész türhetően meglehetnénk átmenetileg. Akár. Fogalmam sincs. A mellettem ülő srác lehet köztünk a legfiatalabb, bemutatkozik, de nem tudom megjegyezni a nevét, pont a kedvenc számom csendül fel a rádióból és annyira erre koncentrálok, elfeledkezem meghallani, amit mond. Ha később Archie nem nevezné Jeffnek, az éjjel hátralévő részében "a srác, aki velünk jött" lenne, szóval köszi Archie. - Persze, minden oké - felelem mosollyal az arcomon. A náthámra megivott forró teába kevert gyógyszer hatásos, szimplán rossz értelemben, mert elálmosodtam tőle, mire felhúztam egy sima kávét minden nélkül, borzasztóan keserűt és amúgy is utálom a kávét, szóval valamennyire helyrehozott. Ezen is segíthet a kinti levegő és a bor, remélem. A főutcán, főként a tér környékén rengetegen nyüzsögnek. A város felbolydult, mint valami hangyaboly, nevetés, trombitaszó, zene, van itt minden. Hamar átragad rám a hangulat, meglököm Rose vállát és ránevetek, míg a két fiú elmegy borért és mi szófogadó kislányok módjára megállunk a megbeszélt üzlet előtt nehogy elkeveredjünk egymástól. - Kár lett volna kihagynod - néz rám a szokásos mosolyával, amit szívesen viszonzom. Valaki fellő egy rakétát, ami végigszántja egy fénycsóvával az eget, aztán odafent sisteregve alszik ki. Köszönettel vesszük át a két papírpoharat. Belefújok a sajátomba, úgy gőzölög, mintha parázsra öntenénk vizet, egy ideig talán melegíteni fogja a kezem, mielőtt iható lesz. - Meghívtam még két barátot, nemsokára ideérnek - dobja be Archie random, aki a legfiatalabb városi négyünk közül, viszont barátkozó alkat, tehát vagy nagyon megszívjuk vagy találkozunk még két őrülttel, aki hajlandó vele mutatkozni. Mivel itt van Rose, az én állandó menedékem és mentsváram, reménykedem benne, utóbbit nyerjük meg magunknak. - Sőt az egyikük pont idetart, azt írja, egy perc. - Ezzel zsebrevágja a telefonját és a nyakát kezdi el nyújtogatni minden irányba. Ő elég magas hozzá, átláthat a tömeg egy része felett, én maximum a lábak alatt kóricálhatnék. Az én mobilom is zizzen, előhúzom, rápillantok a képernyőre, és feloldva a zárat válaszolok. "Nektek is boldog új évet! ". Már tenném el, és ekkor szép ívben repül ki a kezemből, aminek egészen biztosan köze van az energiahullámhoz, ami átcsap rajtam és az ügyetlenséghez, ami a név hallatán még a poharam is megborítja. - Hé, Logan, itt vagyunk! - nézek a telefonomra egy lépéssel magam előtt, kővé meredve, szorítom a poharam, az oldala kezd benyomódni és megfagytam, kész, vége. Csak... csak hagyjanak itt, vagy ássanak el a betonba, vagy tépjenek ezer darabra! Bármi, ami nem teszi ismerőssé az érkező személyét és nem fog el az a bénult, kába fájdalom, ami mellé a hiányérzet halványulása társul. Ő nincs itt, nincs, nincs, nincs, nincs!
Kezdőlap
". Már tenném el, és ekkor szép ívben repül ki a kezemből, aminek egészen biztosan köze van az energiahullámhoz, ami átcsap rajtam és az ügyetlenséghez, ami a név hallatán még a poharam is megborítja.