Alexander felsőbbrendű testtartással dőlt hátra és kortyolt újra az italából. Kellemes társaságban gyorsan múlt az idő, amikor pedig Miss Dubois volt olyan kedves, hogy szórakoztassa, még sebesebben repültek a percek. A boszorkánymester örömmel merült el a nő hangjában, a belőle áradó éteri energiában; Kizártnak tartotta, hogy akkor is ennyire különlegesnek látná a nőt, ha nem volna a bukott angyalok sorában. Számtalan üzletasszonnyal találkozott már, de a legtöbbjükből hiányzott az az elegancia és kifinomult ízlés, ami a galériakereskedő sajátja volt, míg a többiek csak mímelték azt.
- Akkor a meghívóban szereplő időpont előtt fél órával fogom felvenni Önt itt. Természetesen csak akkor, ha ez kegyednek is megfelel. Erről azonban ráérünk akkor társalogni, ha a polgármesterasszony legalább a napot kitűzte… Úgy hiszem, hogy nem túl gyakorlott az ilyesmiben – mosolygott dölyfösen. Úgy gondolta Miss Dubois biztosan nem bánja, ha élcelődik még egy kicsit Lauren McCellan alkalmatlanságán. Nem, mintha jobban kedvelte volna Flanagant, de benne legalább volt üzleti érzék, amit ki is használt.
Egy biccentéssel fogadta annak tényét, hogy a hölgy hajlandó átengedni neki a műremeket, amelyről beszélgettek. Üzletemberként tudta, hogy melyik befektetés az, amely a későbbiek folyamán megtérülhet. Bármiben.
- Mindig öröm, ha az Ön társaságát élvezhetem, Miss Duois – állt fel Alexander is, jelezve, hogy érti a célzást. Természetesen neki sem jutott eszébe, hogy túl sokáig időzzön a galériában, és délután még várt rá néhány találkozó. Bár egyik sem ígérkezett ennyire kellemesnek. – Mind a négy festményt megveszem. Megtenné, hogy becsomagoltatja nekem? – kérdezte, miközben megfogta a törékeny ujjakat, hogy kezet csókolhasson a hölgynek. Néhány másodpercig kihívóan nézett a bukott szemébe, majd felegyenesedett.
- A vételár még a mai napon átutalásra kerül a számlájára, ahogy szoktuk – tette hozzá végül. – Az aláírnivalókat, és az eredetiségről szóló bizonylatokat nyugodtan elküldheti az emberemmel, aki majd a képekért jön.
Egy udvarias biccentéssel elköszönt a nőtől, majd követte a személyzet azon tagját, aki már meg is érkezett, hogy kikísérje. Meg sem lepte, amikor a parkolóba érve a kocsija mellett ott találta Lidércet. A familiáris önsétáltató volt, ráadásul meglehetősen természetfeletti, így a gazdájának nem kellett azon aggódnia, hogy út közben baj érheti.
- Találtál valami érdekeset? – kérdezte a kutyától. A borostyánságra szempár egyetlen pillantása elegendő volt, hogy tudja, bizony talált.
Alexander halkan felnevetett.
Lezárt kör! Köszönöm szépen a játékot!
sympathy for the devil
Pleased to meet you Hope you guess my name But what's puzzling you Is the nature of my game
- Minden megbocsátható, Alexander – néztem vissza a férfi szemébe komolyan, de nem azért, mert bármi rosszat talált volna mondani, hanem mert egyszeriben úgy éreztem, hogy ez az isteni tézis, miszerint minden ember bűne azonnal megbocsáttatik, talán egyszer majd rám is vonatkozni fog, bármit is követtem el az Úr vagy a szentségek ellen. Igen, ezt az oldalamat sosem mutattam, azonban bármennyire erőt próbálónak és néha hasztalannak tartottam az emberek elviselését, nem felejtettem el, hogy egykor őrzőjük és vezetőjük voltam a túlvilágon, s hogy értük teremtettem – bármennyire is nehezemre esett ezt beismeri. Azonban tudtam, hogy Isten mindent megbocsát és mindenkit szeret, még az utolsó bűnöst is, kiben csak fikarcnyi jóságot lehetett találni. Tudtam, mert a saját szememmel láttam.
Elnevettem magam a férfi kifinomult, intelligens bókolására és rámosolyogtam poharam felett. Szemem játékosan csillant meg, s egyszeriben elöntött az érzés, hogy mennyire is élveztem ennek a halandónak a társaságát. Már-már elfeledtette velem, hogy nem egy túlvilági erővel beszéltem, s úgy bánt velem, mintha még mindig a hátamon hordoztam volna szárnyaimat, melyek annyira hiányoztak.
- Oh, hiszem, hogy a siker nem egyenlő a mindenre kivetett monopóliummal – viszonozta hangom a férfi játékosságát és őszinte öröm jelent meg szemem körül a szarkalábakban, melyek nem igazi ráncok, csupán jó kedvem jelei voltak – Az „oszd meg és uralkodj” elve sokkal több élvezetet biztosít, ha jól választjuk meg azt, kivel megosztani kívánjuk.
Sosem vetemedtem volna arra, hogy megpróbáljak egyeduralomra törni akár azon a piacon, melyen jelenleg mozogtam, akár bármilyen más területen. Féltem az Úr haragját, mely akkor sújtott volna, ha megpróbálom őt imitálni itt a Földön. Nekem épp elég volt az, hogy a túlvilág dicsőségéből és ragyogásából megpróbáltam olcsó utánzatot teremteni magam köré: a fő elem természetesen a sok beszerzett festmény és régiség volt. Úgy éreztem a régi időkben az emberek még fogékonyak és elég tehetségesek voltak ahhoz, hogy megragadják az isteni szépségét és páratlanságát. Az új korok fertőjében azonban minden a romlottságról szólt, így fintorogva fordultam el mindentől, miben ezt véltem felfedezni.
Poharaink a magasba emelkedtek, mikor fenti gondolatomat tovább fűzve Alexander a barátságunkra – barátságunkra…? hmmm – kívánt rövid tósztot mondani. Ugyanúgy gondolkodtunk és testemet átjárta a győzelem és biztonság érzése. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy általában minden reggel az „én a világ ellen” mondatot mormoltam magamnak a tükörbe nézve és hogy sűrűbben váltogattam az embereket magam körül, mint egy drámában a népszerű főhősnő. A halandók ki és be szaladtak életem színpadán, de Alexander egy ideje csendben állt a háttér félhomályában, míg én a reflektorba tekintve próbáltam meglátni a Mennyeket.
- Hogy szent igaz lenne…? Igen, azt hiszem igaza van – töprengtem hangosan. Az emberek nagy része a bibliai történeteket mind mendemondának tartotta és képtelen voltak okulni az örök érvényű történetekből. Mikor közbe szúrta, hogy kötve hiszi, hogy az elhalálozott bukott ifjú lett volna, egy szívdobbanásnyi időre megálltam és ajkam szélén megjelent egy kacér mosoly. A boszorkány intelligenciája felbecsülhetetlen érték volt, melyet becsülendőnek és értékesnek tartottam, s gyakorlatilag mentsváramként szolgált a magányos órákban, melyeket valamire való társaság és igazi megértés nélkül töltöttem. Sosem lépte át azt a bizonyos határt. Nem, helyette vette a bátorságot és lábujjhegyen lépdelt rajta, egyensúlyozva az érdektelen semmi és egy szörnyen veszedelmes viszony között, engem pedig rabul ejtett ez a lassú és kecses tánc. Mutattam? Hogy is mutathattam volna. Kacér mosolyok, lopott érintések és néhány üzleti köntösbe bújtatott, álcázott kiruccanás kivételével külső szemlélő hogyan is mondhatta volna meg, hogy kapcsolat szövődött két ragadozómadár között. Nem kerestem a férfin sem a gyengéd érzelmek jelét, hisz’ ilyesmivel hogy’ is foglalkozhattam volna. Bukott voltam, nem pedig oktondi fruska. Jobb’ szerettem, ha a férfiak inkább eggyel beljebb kapcsolják övüket, s sliccüket sem húzzák le jelenlétemben. Nem voltam kíváncsi a füttyentgetésekre, miket az utcán kaptam és töröltem a forró sms-eket, melyeket egy-egy vásárlótól kaptam az üzlet lebonyolítása után. Érinthetetlen és ezáltal sebezhetetlen voltam.
Mikor Alexander nyugtatóan intett, hogy ne aggódjak, hittem neki. Elővigyázatos, macskához hasonló lényként éltem Rose Harborban. Aki azt hitte, látott elsuhanni, csak árnyékra vetődött. Kitett koszt és ciccegés nem érdekelt, ki befogni akart… hát jaj volt annak. A mögöttem nyújtózó árnyék – Alexander – sokkal hatalmasabb volt az enyémnél, de az én villogó szemeimbe kellett néznie annak, ki életemre tört volna. És igen…. hittem neki. Egy alig észrevehető sóhaj szisszent ki tüdőmből és máris agyam hátsó felébe űztem számon a rossz emléket – az ifjúét, ki társam és vérem volt… Az ifjúét, kiről senki nem tudhatta, hogy visszatért-e a Mennyekbe, hogy Lucifer szolgájaként, démoni alakban tér majd vissza közénk, nyugtot nem hagyva nekünk.
- Személyesen kértem a polgármesterasszonyt, hogy ne tartsa meg azt a nevetséges árverést, hiszen egyértelmű, hogy kik jelentik a szaktekintélyt a városban – mondta Alexander, mire megengedtem magamnak még egy, az előzőnél sokkal látványosabb, de nem teátrális sóhajt, s arcomra őszinte mosolyt öltöttem.
- Ön az adósává tesz előzékenységével – biccentettem felé, s megemeltem poharamat – Cserébe lehet, hogy elhagyom a licitkört, ha már jól felvertük a Goya árát – mulattatott a gondolat, hogy a többi lakó számára elképzelhetetlen összegeket voltunk képesek olyan műremekekre költeni, melyek megragadták végtelen képzelőerőnket – Természetesen bármilyen időpontjavaslatot elfogadok, Önre bízom, hisz’ maga a férfi.
Szerettem megadni a nőnek azt, ami a nőnek jár és férfinak azt, mi a férfinak. Az emberek nem értették, hogy a sok kiüresedett kapcsolat és a végtelen magány az igények teljesületlenségéből fakadt. Én nem éreztem magam semmivel sem kevésbé nőnek attól, hogy engedtem, Alexander döntse el indulásunk és távozásunk időpontját az árverést illetően, pláne, hogy elégedetten nyugtáztam, számára sem volt kérdés, hogy együtt óhajtottunk megjelenni – még ha bizonyos körökben egymás ellen is licitálunk majd.
- A hallban, vagy a dolgozószobájában tudnám elképzelni – mondtam habozás nélkül, habár a kúriát eddig csak kívülről, tisztes távolból volt szerencsém megszemlélni nyitott sportautómból. A robosztus épület csak úgy árasztotta magából a grandiózus mágiát és méltóságot. Szemrevaló darab volt.
- Goyát kevesen értékelik igazán, inkább elborzadnak tőle. Megbotránkoznak és félik, micsoda félelmetes gondolatokat rejthetett a festő elméje. Hatalmasságát azonban sosem kérdőjelezik meg. Illik Önhöz. Azonban mielőtt ócska hízelgésnek tartaná, amit az imént mondtam, sajnos találkozónknak véget kell vetnem.A darab pedig, amin megakadt a szeme – megálltam és szórakozottan a festményre pillantottam, mely előtt Alexander a legtöbbet időzött szemlélődésekor -, tudom, hogy álmatlan éjszakákat okoz Önnek, ha nem kapja meg, amire már szemet vetett…
- Óh, ezek szerint úgy gondolja, hogy a füllentés megbocsájtható? – mosolygott le Alexander a nőre kihívóan. Szerette a keringőt, amit egymással jártak, bár az ő füllentésük ártatlan volt, hiszen ott lebegett köztük a kimondatlan igazság. A boszorkánymester már az első pillanatban tudta, amikor találkoztak, hogy a nő sokkal messzebbről érkezett, mint Franciaország, és Ella is sejthette már – ha másból nem is, a mágikus gyűrűből, amit a férfi viselt -, hogy Alexander is sokkal több egy átlagos halandónál. Finom szavakkal mindig súrolták az igazság, a tudás felszínét, de soha, egyetlen konkrét utalás nem hangzott el köztük erre vonatkozóan, és Alexander örült ennek. Mert a kimondás megölte volna a játékot.
- Ön olyan ügyesen forgatja a szavakat, Miss Dubois, hogy csak remélni merem, hogy nem akarja kipróbálni a tehetségét az ingatlan bizniszben. Az számomra katasztrofális eredményekkel járna, még a végén lehúzhatnám a rolót – bókolt a boszorkánymester, magát is megdöbbentve azzal, hogy valóban komolyan gondolja a kigondolt szavakat. Ella közelében egyébként is nagyon vigyáznia kellett az érzelmeire, hiszen egyetlen aprócska indok a bizonytalanságra megmérgezhette volna kettejük törékeny, majdnem tökéletes kapcsolatát.
Nem sejtette, hogy unokahúga – Aria, nem pedig Nora -, miként vélekedne arról, ha hírét venné annak, hogy unokabátyja egy bukottal találkozgat. Az pedig még beláthatatlanabb volt számára, amikor azon morfondírozott, mit szólna a nő ahhoz, hogy Alexander ennyire élvezi ezeket a találkozásokat.
- Ez estben ürítsük poharunkat erre a barátságra, Miss Dubois – mosolygott Alexander. Szórakoztatta a nő nyugodtságba burkolt reakciója, amikor azt feltételezte, hogy pletykálkodni kíván vele. - Ámbár, tíz pletykából kilenc szent igaz, így azt sem kell félvállról venni, amit csak úgy hall az ember. Nem gondolja? – tudakolta, miközben összekoccintották poharaikat.
Elégedetten dőlt hátra az ülőalkalmatosságon, továbbra is fejedelmi testtartást öltve, de egyértelmű érdeklődéssel figyelve a szőke tünemény szavaira. Az ő szájából még egy középszerű előadást is szívesen meghallgatott volna, de ez a téma történetesen izgatta is.
- Valóban ifjú lett volna? – szúrta közbe kissé udvariatlanul, poharát az ajkához emelve. Egy koven vezetőjeként Alexander fontosnak tartotta, hogy figyelemmel kísérje a többi természetfeletti teremtményt érintő gondokat, így azt is tudta, hogy a gyűjtő nem az egyetlen szárnyaszegett volt a városban, akit hirtelen tettek el láb alól. Különösebben nem izgatta magát a dolog miatt, mert a sajátjait nem érintette, így beavatkozni sem kívánt. Bár most, hogy jobban belegondolt…
- Ne aggódjon, Ella – mondta határozottan, mintha csak azt mondaná, nem kell aggódnia. Ritkán szólította a keresztnevén a hölgyet, így ennek még komolyabb hatással kellett bírnia rá. Nem volt szándékában elvesztenie egy ilyen remek üzleti kapcsolatot, és gondolatban máris elkezdte kiépíteni a bűbájok sorát, amellyel megvédheti a galériatulajdonost.
- Személyesen kértem a polgármesterasszonyt, hogy ne tartsa meg azt a nevetséges árverést, hiszen egyértelmű, hogy kik jelentik a szaktekintélyt a városban – biccentett kisebb elismeréssel a nő felé. – Mikor szeretne odaérni? Úgy vélem, hogy egy fél órával korábban éppen elegendő, semmi kedvem inkompetens barmokkal társalogni – tette hozzá. Alexander számára teljesen egyértelmű volt, hogy együtt mennek majd az eseményre; nem az első ilyen alkalom volt, amelyen egymás kísérőéül szolgáltak. Az árveréshez kisebb fogadás is társul majd, ehhez maga a polgármester ragaszkodott, akit néha nap még a boszorkánymesternek is kedve támadt volna megfojtani.
- Talán még a Goyára is licitálok – tette hozzá incselkedőn. – Mit gondol, jól mutatna a kúriám falán? – kérdezte, bár a nő sosem járt a családi fészekben. A belvárosi lakásában is csak egy alkalommal, amikor maga szállított le neki egy amforát, amin véletlenül akadt meg a szeme a galéria egyik eseményén.
sympathy for the devil
Pleased to meet you Hope you guess my name But what's puzzling you Is the nature of my game
- Be kell vallanom, hogy egy pillanatra megfordult a fejemben, talán füllentett a telefonban, amikor azt mondta, hogy valami különlegességet tartogat számomra, de ez valóban lenyűgöző – mondta a férfi, s empatikus képességemnek hála, valamint figyelembe véve a férfi testtartását tudtam, nem hazudik, s elismerése őszinte. Így csak még inkább dagadt a mellem a büszkeségtől, s tudtam, jól áll nekem a hízelgés, különösen, mert az elismerés mögött valós teljesítmény húzódott meg. Angyalként hihetetlen rábeszélőképességgel rendelkeztem. Ugyan, mégis ki az, aki a lelkünk mélyén azt súgja, hogy szólítsuk meg azt az idős hölgyet, ki képtelen egyedül hazacipelni bevásárlószatyrait? Vagy ki az, aki arra készteti a diákokat, hogy szóljanak a tanárnak, amiért a megérdemeltnél több pontot adtak egy dolgozatra? Mi, illetve a védőangyalok. Susogva, késztetve hajtjuk az embereket a helyes út felé, s ők erre képesek azt mondani, hogy lelkiismeret – ez valóban egy létező fogalom volt, azonban sokkal silányabb minőségben lehetett jelen az emberekben, mint azt ők előfeltételezték. Ezért IS volt szükségük ránk. Különben valamelyik démon már rég elvitte volna a lelküket a pokol bugyraiba.
- A szükség készteti füllentésre az embereket, vagy épp hazugságra – néztem fürkészően a férfi arcát, s tudtam, szavaim igazak – Hál’ Istennek engem még ez a fajta szükség nem ért el. A művészet pedig egyszerre valóság és valóságmanipuláció. A valóság kérdése sokkal érdekesebb a festményeket szemlélve.
Azzal tekintetemet én is visszahelyeztem az ecsetvonásokra, hol az alkotók megpróbáltam megragadni valamit saját valóságukból, s „füllentettek” ott, hol szükségük volt ahhoz, hogy ezt a valóságot igazinak ábrázolhassák. Mikor a férfi félreértette szavaimat, fejemet kissé hátrabillentve, még épp a sikk határán felnevettem, majd mintegy nyugtatásképpen megérintettem karját, elhessegetve a félreértelmezett gondolatot, nehogy rossz színben tűnjek fel a férfi előtt:
- Ugyan, ugyan, Alexander! Hova gondol? – nevettem még mindig – Az alkotások önmagukban sosem giccsesek. Már azok a darabok, melyeket a galériámba hozatok… hisz’ ezokból tisztel meg jelenlétével. Viszont egy rossz elképzelés, egy rossz ötlet… Katasztrofális eredményt szülhet még a legjobb alapanyagokból és a legnagyobb tehetségek munkáiból is. Minden a döntéseken múlik. De ezzel Ön is pontosan tisztában van.
Szerettünk ezt a lassú, kifinomult táncot, melyet egymással jártunk. Sosem vetemedtünk volna odáig, hogy valami olyasmit mondjunk, mi leleplezhette a másikat. Ez végtelen tiszteletünk és intelligenciánk jeleként és kimondatlan paktumként lebegett közöttünk. Habár nem sokat tudtam arról, Alexander Lackwood a háttérben mégis milyen nagyobb szálakat mozgat meg, sejtettem, hogy dagonyázott a bűnös praktikákban, melyről strucc módján nem voltam hajlandó tudomást venni, megkönnyítve így saját életemet. Viszont azt helyezte előtérbe, hogy érzékeim megsúgták, a férfiben sok számomra is nagyon értékes kvalitás lapul. Ez volt az, mire szemet vetettem és ez tette Alexandert kedvenc társaságommá a halandók közül – vagy talán az egész földkerekségen.
- Véletlenül sem! – utasítottam vissza nyugodtan a feltételezését, miszerint pletykálkodásra invitálom, s a feltételezés szinte sértett, még akkor is, ha tudtam, hogy Alexander csupán incselkedik velem – A pletykálkodás rettenetesen középszerű. Amint az előbb mondta, az ember viszont gondol a barátaira, mikor a helyzet úgy kívánja, hiszen én is az asztalomon tartom a Lackwood és Társa névjegyét és osztom mindenkinek, kinek úgy gondolom, hogy a hasznára válhat. Így természetesen baráti viszonyunkra hivatkozva azt is feltételezhetem, hogy Ön, Alexander ugyanígy gondol rám, mikor nekem az előnyös lehet.
A mozgolódás, minek híre hozzám is eljutott egy bukott kivégzését jelentette, kit egy ismeretlen behatoló szúrt sebbel kényszerített halálba. Tragédiába torkollt betörésként jelent meg az újság hasábjain, azonban a gyönyörű, fiatal férfi épp úgy repkedett egykor a Mennyekben, ahogy magam is és nem ma jöttem a falvédőről. Nem féltem. Nyugtalan voltam? Talán. Nem tartottam a kapcsolatot a bukottal, ahogy mással sem, kit a földön járásra kényszerítettek, de ismereteim szerint csendes, visszahúzódóan élő személy volt… kivéve, hogy habzsolta a szebbnél szebb ingatlanokat és műkincseket.
- Úgy tudom egy nemrégiben körünkből távozott ifjú jelentős ingatlanban és műkincsben álló vagyont hagyományozott a városházára örökös híján. Jótékonysági árverést tartanak, de felesleges mondanom, ezzel nyilvánvalóan tisztában van. Az ingatlant az Ön, az egyik Goya-t pedig én közvetítésemmel szerezte az illető. Nem csodálom, ha a behatoló szemet vetett… erre a földöntúli szépségre – azzal belekortyoltam hűvös italomba. Elégedett voltam a kommunikáció menetével és tudtam, hogy a bukott nagy valószínűséggel olyan vagyontárgyakat halmozott fel otthonában, mely csupán rövid ideig szolgálhatta őt, mely mindkettőnk számára érdekes lehetett – az ingatlanról nem is beszélve. Reméltem és valahol a lelkem mélyén tudtam is, hogy Alexander Lackwood szolgál majd kísérőmül az árverésen.
Kevés olyan személy létezett, akit Alexander Lackwood valóban kedvelt, de Ella Dubois egyértelműen közéjük tartozott. A nő olyasmit képviselt, amivel a boszorkánymester azonosulni tudott. Nemcsak lenyűgözően szép volt, de olyan intellektussal rendelkezett, amelyet valószínűleg a sok évtizednyi – talán évszázadnyi – élet pakolt az elméjébe. Mindig udvarias volt, de emellett megőrizte azt a titokzatosságot, amely találkozás után arra ösztökélte a férfit, hogy vágyjon a következőre.
Hiába tudta a mágus, hogy kapcsolatuk nem lehetne gyümölcsözőbb akkor sem, ha túlnyúlnának az üzletiség határain, ezért sosem tolakodott. Volt ideje kiélvezni azt a lassú táncot, amelyet ők ketten egymással táncoltak.
- Be kell vallanom, hogy egy pillanatra megfordult a fejemben, talán füllentett a telefonban, amikor azt mondta, hogy valami különlegességet tartogat számomra, de ez valóban lenyűgöző – érintette meg az állát Alexander, és felsőbbrendű testtartással tanulmányozni kezdte a képeket. A színek, az ecsetvonások, de még a képkeretek is grandiózus alkotásokról mesélt, amely minden műgyűjtő álma. Már a legelső pillantás elegendő volt ahhoz, hogy felismerje az eredetiségüket, de csak a második pillantás után döntötte el, hogy meg is fogja venni őket.
De csak a találkozó végén közli majd a nővel. Engedi, hogy a bukott bevesse minden fegyverét a meggyőzésére. Hiszen megérdemelte.
- Ha megfogad egy tanácsot, Miss Dubois, ne nevezzen olyasmit giccsesnek, amit el szeretne adni. Nem jó üzleti fogás, nekem elhiheti – akárcsak az egykori angyal, a boszorkánymester is félelmetesen precíz volt a saját szakmájában. Igaz, hogy az üzlete Mephisto érkezése után virágzott fel igazán, de már jóval a démon előtt tehetsége volt abban, hogy olyan ingatlanokon is túladjon, amin másoknak nem sikerült. Ugyan ez volt igaz arra is, amit meg akart venni.
- Még egy barátnak sem mondhat többet? – kérdezte mosolyogva, teljes testével a nő felé fordulva. Természetesen ő sem teregette ki soha, hogy kikkel áll kapcsolatban. Számos kényes üzletet sikerült már lebonyolítania, hogy az ő keze némileg tiszta maradjon, amihez elengedhetetlen volt a tökéletes diszkréció.
Könnyed léptekkel követte Ellát, ahol aztán leült a számára felkínált helyre. Egyik lábát lazán átvetette a másikon, és magabiztos testtartással, de mosolyogva fogadta el az italt, amellyel a bukott kínálta. Nem volt szokása napközben inni, de előrelátóan minden délutánra tervezett programját és találkozóját lemondta csak azért, hogy ne kelljen sietnie. Ella ízlése az italban is hasonlított a sajátjára, mosolyogva konstatálta, hogy a kedven whiskyje került a pohárba.
- Ejnye, Miss Dubois, csak nem arra próbál rávenni, hogy pletykálkodjak? – kérdezte vidoran, és közelebb hajolt, hogy poharaikat összekoccinthassák. – Úgy hiszem, hogy Ön sokkal tájékozottabb, mint én vagyok, szóval kérem… - tett szabad kezével egy köröző mozdulatot. - …avasson be. Miféle mozgolódásról suttognak? – pohara felett várakozásteljesen pillantott a kortalan hölgyre.
sympathy for the devil
Pleased to meet you Hope you guess my name But what's puzzling you Is the nature of my game
Lépéseket hallottam magam mögött. Ráérősen összeszedtem elnyúlt tagjaimat a rekamiéról, majd a ruhámat végig simítva szembe fordultam a vendéggel. Érzékeim már előre jelezték jöttét, s ha nem is tudtam volna, ki a vendég, kit várok, a benne fodrozódó kavalkád alapján biztosan kisilabizáltam volna amúgy is: várakozás, kíváncsiság, uralkodói hozzáállás és mély gondolatok… Ez a karizma csak Alexander Lackwood-é lehetett.
Hosszú ujjaimat sajátjai közé fonta, majd csókot lehelt az arcomra. Lehunyt szemmel viseltem közeledését. Alexander Lackwood azóta látogatta galériámat, mióta az csak megnyitott, s messziről hozott vevőkörömnek köszönhetően hamar híre ment az egész megyében, majd végül a keleti parton. Nem volt kellemetlen beismerés, hogy Alexandert kedveltem a leginkább a halandók között és ennek okát kifinomult érzékeim segítsége ellenére sem sikerült még kitapintanom magamban. Meg volt benne az a grandiózus törekvés és felfelé tekintés, mely a legtöbb porhüvelyből hiányzott. Igen. Míg az ügyfeleim, alkalmazottaim és talán még egy-két bukott társam sem volt képes az orránál előbbre tekinteni és meghaladni a maga sekélyességét, Alexandernek sosem volt elég az, ahol az életben pillanatnyilag állt és sosem kérdőjelezte meg magát. Azt hiszem végső soron mondhatjuk, hogy érzelmi világa azért volt kellemes a számomra, mert sok mindenben rezonált velem. Kényelmesen éreztem magam a társaságában és nem bántam gyakori látogatásait. Talán az egyetlen halandó volt, kit magam is szívesen kerestem és kinek szakmai véleményére a leginkább adtam. Egyedülálló kapcsolat volt ez az életben – nem, az egyetlen kapcsolat. És talán a leghosszabb életű is. Éppen ezért nem esett nehezemre igent mondani találkozóinkra. A férfi társaságában nem volt szükségem sem bujkálásra, sem önmagam megkérdőjelezésére. Ő csak tovább növelte bennem az érzéseket, melyeknek élni szerettem volna.
- Üdvözlöm! – villantottam száz fogas, de könnyed mosolyt, mely ritka jelenség volt az arcomon, különösen nem mesterkélt formában – Így igaz. A déli falra tetettem fel őket, így érkezik rájuk a legtöbb természetes fény. Íme – azzal végigmutattam a falról alácsüggő gyönyörűségeken. Délutántól nagy sürgés-forgásra számítottam a galériában, s telefonom maximumra feltöltve várta az ostromot. Úgy gondoltam a hét végére egy darab sem marad belőlük.
- Gondolkodtam rajta, hogy talán egyet-kettőt megtartok magamnak – magyaráztam a férfinak karjaimat összefonva magam előtt és tudtam, megérti majd okkal jelentkező mohóságomat – De a giccset és rokokót még jobban utálnám nappalimban. Egy csepp hely sem maradt már szegénykéknek.
Azzal mutatóujjamat végighúztam az egyik Rubens aranyló keretén. Csilingelve felnevettem, mikor a férfi a kapcsolataimról kérdezett. Úgy éreztem kimondatlan és titkos szövetségre léptünk egymással: én sok év tapasztalatával letapintottam a férfi mágiához való nem kevés kapcsolódását, míg ő valószínűleg sejtette a hátamon végighúzódó két átlós heg eredetét. Diszkrécióját és végtelen intelligenciáját a legnagyobbra becsültem. A szövetség éppen emiatt lehetett erős köztünk, s talán Alexander volt az egyetlen, kiben annyi bizalmam már összegyűlt, hogy sejtését növekedni hagytam és nem foglalkoztam holmi álcákkal. Empatikus képességemnek köszönhetően tudtam, hogy a férfi őszinte és mindig pozitív – talán egy kissé túl érzékeny – érzelmi állapotban volt a közelemben. Ez a tulajdonságom pedig sosem csapott be, én csak követtem az intuíciót.
- Egy jó szakember soha nem adja ki a kapcsolatait – néztem szuggesztíven a szemébe – Az én kezem oda is elér, hová hétköznapi embernek sosem fog.
Kezemmel intettem, hogy nyugodtan sétáljon végig a fal mentén, alaposabban szemügyre véve a festményeket, majd kezemet a hátam mögött összefonva én is követtem. Büszkeség és megnyugvás volt megosztani a festmények szeretetét Alexanderrel. Ahogy a műtárgyakat bámultuk, elvesztünk a művészek által teremtett valóságban, vagyis a valóság manipulációjában – ez utóbbi mindkettőnk egyik kedvenc tevékenysége lehetett talán. Uralkodni. Parancsolni. Többet tudni másoknál és magasabbra is törni másoknál. Alexanderre sandítottam a szemem sarkából. Úgy éreztem a szakma szeretetének megosztása mellett más pontokon is kapcsolódást találhatnánk. Alexander boszorkánysága – és biztosra tudtam, hogy nem csupán egy-két egyszerű ráolvasással foglalkozott, ám szükségtelennek éreztem az alaposabb utánajárást – és az én túlvilágiról szóló ismereteim némaságunkban is veszélyes párossá tettek minket. A célom, hogy visszatérjek a Mennyekbe, egyértelműen a hatalom megszerzésével és biztosításával jöhetett létre. Azonban hiányoztak a láncszemek és éppen ezért voltam Rose Harborban. Hogy válaszokat találjak ezekre a kérdésekre.
Ha a férfi valamennyi festményt megtekintette, hellyel kínáltam. A rekamié mellett álló zsúrkocsi alján whisky és már előre elkészített mimóza kínálta magát, kezemmel kérdően mutattam az italokra, kiszolgálva vendégemet, amennyiben óhajtotta, s ez esetben magamnak is ugyanabból töltöttem.
- Rose Harbor szellemi sivárságában mindig megkönnyebbülés, ha találkozunk – ejtettem át egyik lábamat a másikon, lábfejemet lassan ringatva – Bár sokan újfajta mozgolódásról suttognak.
Alexander Lackwood kedvelte a szép dolgokat. Ella Dubois pedig a legszebb dolgok közé tartozott, amit valaha látott. Érzéki szépsége már akkor elvarázsolta, amikor először lépett be a galériájába. A második varázslat akkor érkezett, amikor rájött, hogy Ella ízlése mennyire kifinomult. Majdnem annyira, mint a sajátja.
Csak az volt kár, hogy a nő összes pórusából áradt a mennyei manna, emiatt pedig nem szolgálhatta hasznosan Alexander érdekeit. Ez persze nem akadályozta meg a férfit abban, hogy udvaroljon a nőnek; túlságosan is különleges volt, hogy hagyja parlagon heverni, hogy mások csak eltapossák törékeny szépségét. A boszorkánymester gyakori vendég volt a nő szentélyében, legtöbbször zárás után, természetesen.
Ritkán tett látogatást napközben a galériában, de Miss Dubois megsúgta neki, hogy milyen különleges szerzeményekkel sikerült gazdagítani a gyűjteményét, amik nem sokáig lesznek a része, ha az ügyfelei lecsapnak rájuk. Alexander műkincsek iránti érdeklődése majdnem vetekedett azzal, amit a mágia iránt érzett. Szüksége volt rá, hogy az egyedi dolgok az ő házának falát díszítsék, vagy az ő ágyát melegítsék.
- Miss Dubois – köszöntötte a nőt magabiztos mosollyal, amikor a személyzet egyik tagja – sosem érezte szükségesnek, hogy megfigyelje őket -, a nőhöz vezette. Ha a nő nem húzódott el, finoman két keze közé fogta törékeny kacsóját, és egy ártatlan puszit nyomott a kedves arcra. Elégszer vacsoráztak már együtt ahhoz, hogy az efféle gesztusok ne jelentsenek problémát üzleti kapcsolatukban. Ha mégis, akkor csak megmaradt a laza kézfogásnál.
Üzleti kapcsolat!? Micsoda pazarlás.
- Ezek lennének azok a különleges darabok, amelyekről kegyed beszélt? – kérdezte tökéletes udvariassággal, miközben a sötét szemeit a falra akasztott festményekre szegezte. Elégedett volt. Nagyon elégedett.
- Hol sikerült rájuk akadnia? – tudakolta barátságos, már-már egészen könnyed hangnemben, pillantását újfent a nőn nyugtatva.
sympathy for the devil
Pleased to meet you Hope you guess my name But what's puzzling you Is the nature of my game
Lustán nyúltam el kék kárpitos biedermeier fekvőfotelemen. Előttem a megyei aukciós újság legújabb száma hevert és sikkes nemtörődömséggel pergettem a lapokat, szemem unottan kutatott használható tételek után. A galéria hátsó részében egy régi bakelit a Bistro Fada jól ismert, klasszikus dallamait játszotta, mely kellemesen verődött vissza a falakon csüggő festményekről és a művészi kompozícióban elrendezett bútorokról. A légkondicionáló berregése egészen halk és idilli aláfestést adott nyugalmas délelőttömnek, melyet a legújabb árverések átnézésének szenteltem. Az előttem hosszan nyújtózkodó mahagóni dohányzóasztal roskadozott a friss gyümölcsöktől, melyeket Martha-val, jelenlegi – és viszonylag hosszúéletű – bejárónőmmel hozattam be kora reggel. Lassú mozdulatokkal szemezgettem a cseresznyéből és a magokat diszkréten elrejtettem egy zsebkendőbe a tál mögött.
Kezemmel megtámasztott fejemet lassan megemeltem és a galéria magas falaira szegezett új szerzeményeimen legeltettem a szememet egy jó ideig. Tegnap este érkezett meg nyolc új darab, melyek között büszkén tudhattam egy ritka Rubens-t és Magritte-ot is. Habár a két festménynek nem sok köze volt az égiek megörökítéséhez – titkon azokat kedveltem leginkább – tudtam, hogy az ügyfeleim imádni fogják őket. Délutánra volt is néhány bejelentkezésem, s tudtam, hogy a mohó halandók nem sokáig hagyják majd a Dubois falain lógni ezeket a szépségeket.
- Nelly! – ripakodtam rá a trikolor macskára, ki hirtelen vetődéssel egyszer csak újságom kellős közepén termett. Grimaszolva próbáltam elhessegetni az állatot, hiszen az újságnál csak a biedermeier bútort sajnáltam volna jobban.
- Nelly, hányszor mondjam még, hogy nem jöhetsz be ide! – próbáltam ráhatással fegyelmezni a macskát, ki érdeklődve fürkészett borostyánsárga szemével, fenekét letéve egy, az újságban szereplő Bansky kellős közepére – itt majdnem infarktust kaptam, s nekilátott mosakodni.
- Martha! – kiáltottam bele a galéria halk zenével átitatott csendjébe – Ki engedte be megint a macskát?
Nem érkezett válasz. Szigorúan ránéztem az állatra, csalódottan konstatálva, hogy máris a kéktől eltérő színűre sikerült tapétáznia a fekvőkanapét trikolor szőrével. Martha valószínűleg elment és nem is hibáztattam, hiszen rengeteg feladattal láttam el. Újabb cseresznyéért nyúltam és finom bőrszíjas órámra sandítottam. Volt valaki, kinek titkos megsúgtam, hogy a zárva tartás alatt is nézzen be, hogy elsőként vethessen pillantást az új festményekre. Úgy gondoltam bármikor megérkezhet és nagy reményeket fűztem hozzá, hogy esetleg valamelyiken megakad a szeme. Szerettem szakértelmemmel dicsekedni, mely kézzelfogható jele a galéria gazdag, de gyorsan cserélődő felhozatala volt.
Kezdőlap
