Már-már hihetetlennek tűnt, de Philip újra elvigyorodott a nő szavain. Nem tudta eldönteni, hogy ennek pontosan mi az oka: a fáradtsága, az öccse összetört szíve által okozott átvitt értelmű fejfájás, vagy valóban ennyire szórakoztatta, hogy a boszorkány sértegetni próbálja.

– Én is – értett egyet vele egyszerűen. Ami azt illeti, ő nem csak kezdte sajnálni az anyjukat. Logannel és Clarával sosem könnyítették meg az életét, ez tudományos tény volt. A szeme sarkából szinte látni vélte, ahogy a boszorkány agytekervényei beindulnak, és igazság szerint – főleg úgy, hogy ő is meghallotta már a nő nevét – nem lepődött meg azon, hogy végül össze is rakta a képet.

Vállat vont, de közben elmosolyodott, és ellenállt a kísértésnek, hogy Loganként mutatkozzon be.

– Philip Kincaide, szolgálatára, Miss Lackwood – biccentett egyet a nő irányába. Ő maga is eltűnődött egy kicsit, a maga részéről – abból a tudásból, amit a Rose Harbori boszorkánycsaládokról szerzett – Norára tippelt volna a női Lackwoodok közül, de végül nem volt alkalma megkérdezni.

Nem mintha a kis közjáték ne szórakoztatta volna, és ezt még csak nem is tagadta, ahogy azt sem, hogy elismeréssel adózott a boszorkány nyilvánvaló fejlődésének. Láthatóan már nem csak a mágiájához tudott nyúlni, és bár meg nem ijedt volna ettől, azért örült, hogy ezúttal nem ő váltotta ki a nő hathatós ellenszenvét. Nem leplezte halk nevetését a nő szavaira, ismételten nem adva jelét annak, hogy a szívére vette volna a szurkálódást.

Nem annyira a lovagiasság, mint inkább a pincérsrác testi és lelki épségével kapcsolatban érzett aggodalma ösztönözte arra, hogy bár megtehette volna, ne sorolja magát a boszorkány elé a képzeletbeli sorban. Neki egyébként sem számított már plusz-mínusz öt perc. Nem számított rá, hogy erre a gesztusra már majdnem bókot hallhat majd a nő szájából – majdnem, mert egyben sértést is tartalmazott, de Philip újfent azon kapta magát, hogy ez a tény szórakoztatja –, de meg kellett állapítania, hogy potenciálisan-Nora Lackwoodnak jobban áll a nem-annyira-jeges mosoly. Kedvesnek vagy barátságosnak azért nem nevezte volna.

– Mind fejlődünk, nem igaz? – somolygott, visszautalva a boszorkány önvédelmi technikáira, aztán megvonta a vállát. – Vedd amolyan újévi jócselekedetnek.

Türelmesen megvárta, hogy a nő rendezhesse a számlát és átvegye a rendelését, aztán figyelte, ahogy azokra a veszélyesnek tűnő tűsarkakra ereszkedik. A búcsút hallva már nem csak somolygott, hanem nyíltan elvigyorodott.

– Ha így lesz, meghívatom magam egy italra, még ha az ujjaim bánják is – szólt a nő után már-már vidáman, de nem tartotta fel, hagyta, hogy távozzon. A fejét csóválva fordult újra a pincér felé, hogy ő is fizethessen végre, aztán hazamehessen felmérni a károkat.

Ez az este semmilyen szempontból nem a tervei szerint alakult, de összességében nem különösebben bánta.

Philip engedett a késztetésnek, hogy elnevesse magát. Szerette volna azt mondani, hogy a feltételezésen nevette el magát, de ez csak részben volt így; valójában szórakoztatta a nő száraz, gúnyos humora. Vagy, legalábbis Philip nagyon remélte, hogy viccnek szánta mindezt. Nem kételkedett benne, hogy a boszorkány tudott volna neki újabb igazán kellemetlen perceket okozni, talán még hosszabban és hatásosabban, mint pár éve, de azért az kevés lett volna hozzá, hogy bárkinek is a lábai elé boruljon.

A reakciója hasonló volt a következő megjegyzésre is, és nem kerülte el a figyelmét, hogy ezzel mintha meglepte volna a nőt, de nem igazán zavarta a dolog. Ami azt illeti, a gúnyos megjegyzésén is csak vigyorgott, nem véve azt magára.

– Szerintem anyám egy életre eleget pelenkázott hármunkat annak idején, de a kedvedért szívesen megkérdezem – ajánlotta fel gálánsan. Talán nem kellett volna ekkora örömet lelnie a boszorkány metszően hideg arroganciájában, de mit volt mit tenni? Ezek szerint még mindig szerette kísérteni a sorsot.

Mondjuk nem annyira, mint a köztük felbukkanó alak, de nem érzett magában késztetést, hogy figyelmeztesse a szerencsétlen flótást. Messze állt ő attól, hogy Teréz anya legyen, több értelemben is, a fickó pedig kénytelen volt a saját kárán megtanulni, amit ő egyszer már megjegyzett. Ettől függetlenül persze leplezetlen érdeklődéssel figyelte a mellette kibontakozó jelenetet – és, igen, mosolygott. Szemöldöke már-már elismeréssel kúszott fel a homlokán, és bár nem tekintette volna ellenfélnek a boszorkányt, ha kizárólag saját fizikai erőfölényét vette számításba, azért örült, hogy ő már nem sétált bele ebbe a csapdába.

A nő kérdésére kiszélesedett a mosolya, tenyereit felemelte a pultról, hogy ezzel is mutassa: ő itt most nem ellenség. Ezután viszont megengedte magának, hogy azzal a szinte elismerő pillantással intsen fejével arra, amerre a bátor fickó eltűnt.

– Látom, csiszoltál a módszereiden, ami a kéretlenül felbukkanó fickók leszerelését illeti – jegyezte meg, és nem zavartatta magát, hogy ezzel tulajdonképpen öniróniát fogalmazott meg. Ő mondjuk sosem ment volna olyan messzire, mint az előző alak, de most nem is ez volt a kérdés. Nem tagadta volna meg ezt a fajta elismerést; ha valaki, hát Philip kedvelte azokat a nőket, akik tudták, hogyan kell orrot vagy egyéb testrészeket törni. Anat volt erre a legszebb példa.

A boszorkány testbeszédéből egyre biztosabban kezdte kapizsgálni, hogy ő sem csak unalmában ücsörög és kávézgat itt, hanem vár valamire. A kabátja is rajta volt még, ami egyértelműen azt sugallta, hogy nem szándékozik sokáig itt maradni... a pulthoz lépő pincér kezében viszont nem volt ételes doboz vagy zacskó, csak az arcán ült bocsánatkérő mosoly, miközben elvette az üres csészét. Valamit mormogott, látszólag némi idegességgel igyekezett elnézést kérni, aztán Philiphez fordult, mintha egyfajta reménysugár lett volna.

A reménysugarat azonban Philip a háta mögött szúrta ki – az ő érdekében remélte, hogy így van –, ugyanis megjelent egy jellegzetes ételes doboz a konyha felé nyíló ablakban, éppen akkor, amikor megkérdezte Philiptől, hogy melyik asztal fogyasztását szeretné fizetni.

– Szerintem elkészült a hölgy rendelése – kerülte ki a választ Philip, a pincér háta mögé intve a fejével. Talán mégis szorult belém egy kis Teréz anya, gondolta, de a fickó érdekében remélte, hogy nem tévedett. Miss Lackwood kifejezetten türelmetlennek tűnt.

Van, ami nem változik, gondolta Philip, miközben a boszorkány kelletlen arckifejezését figyelte a pult mellé állva. Na jó, a mosoly a nő arcán újdonság volt, de annak hűvössége a legkevésbé sem volt hívogatónak mondható, így összességében könnyebb volt azt a változatlan kelletlenséghez társítani. Nem mintha hibáztatta volna emiatt a boszorkányt, ő maga sem gondolt vissza szívesen arra az elcseszett délutánra, bár továbbra is úgy látta, hogy erősen eltúlzott reakció volt az a bizonyos varázslat. A boszorkány válaszára felvonta a szemöldökét és lassan, némileg elhúzva a száját, de bólintott.

– És ez neked köszönhető, gondolom – jegyezte meg szarkasztikusan. A nőnek nyilvánvalóan valamiféle illuzionista képessége lehetett, de Philip nem mert volna fogadni arra, hogy ha mondjuk tényleg a tűz felett bírt volna hatalommal, nem történt volna-e meg az a kis malőr. Csak akkor most az ő nyomát is a bőrén őrizgethetné.

A boszorkány következő szavaira aztán egyenesen elnevette magát; nem túl hangosan, nem akarta felhívni magára a figyelmet, de azért egyértelmű reakció volt. Nem kell tartanom tőle? Philip somolygott még egy kicsit az orra alatt. Nem volt ostoba, tudta, hogy a boszorkányok veszélyes népség, de épp elég időt töltött már el rájuk – is – vadászva, hogy ne essen kétségbe ettől a puszta ténytől. Ezt persze Miss Lackwood nem tudhatta, de nem is tervezte, hogy felvilágosítja. A kora pedig? Philip alaposan megnézte magának a nőt. Halványan emlékezett rá, hogy mintha már akkor is a kiskorúsággal jött volna neki, de most sem mert volna számokat tippelni. Egyébként sem érdekelte különösebben, az sem, ha valóban 15 éves volt akkor - nem követett el ellene semmit.

– Rendben, akkor majd otthon tisztába teszem magam – vigyorodott el, végül csak a megjegyzés első felére reagálva.

Míg a nő vörösre lakkozott körmeivel a pulton dobolt, Philip megkísérelte felhívni magára a pincér figyelmét, aki tudomásul vette ugyan a jelenlétét, de csak bocsánatkérőn intett neki, mielőtt a konyhából nyíló ablakhoz lépett volna. Azt ugyan nem tudhatta, hogy a boszorkány vár-e valamire, de a pincér nem feléjük indult, hanem tányérokat kapott fel és indult az asztalok felé velük. Philip felsóhajtott; remélte, hogy Clara otthon van és ellenőrizni tudja majd Logan életjeleit, mert úgy tűnt, ő egy darabig még maradni fog.

Ha viszont azt hitte, hogy a várakozás egyben unalmas is lesz – vagy ami még kellemetlenebb: előbb-utóbb mégis a múltkorihoz hasonló élményben részesül, csak ezúttal élesebb kiadásban –, hát nagyot tévedett. Egy számára ismeretlen alak furakodott oda a bárszékhez, amit ő biztonságos védvonal gyanánt meghagyott saját maga és a boszorkány közt, és bár a fickó hozzá beszélt, a hely foglaltságáról érdeklődve, Philip túl sokat megélt már ahhoz, hogy ne vegye észre a minden második pislogásnál a mellettük kávézó dekoratív nőt figyelő tekintetet.

Philip megpróbálta visszafojtani a vigyorát, így csak egy mosoly kívánkozott elő belőle.

– Csak bátran, barátom – intett kezével a bárszék felé, némi helyet adva, hogy a fickó könnyebben odaférjen. Ezen a ponton már majdnem nevetett. – Miss Lackwood biztosan értékelni fogja a társaságot.

Ó, istenem, egyszer még a pokolra jutok, gondolta vidáman. Feltéve persze, ha nem a boszorkány juttatja oda máris, de egyszerűen képtelen volt nem visszaélni azzal a félinformációval, amit ő is csak véletlenül hallott meg a pincértől.

Dobj a tengerbe. Philip halkan, kínlódva, de felnevetett a válaszon, mert egyébként nem is volt akkora ostobaság a gondolat.

– A vízben legalább kijózanodnál – rázta meg a fejét, de addigra már eldöntötte, hogy ha jeges tengervizet nem is, egy kiadós hideg zuhanyt – szó szerintit – nagyon is kiérdemelt már az ő egyetlen kisöccse. Ettől a gondolattól vezérelve emelkedett fel az asztal mellől, és a döntését közben megosztotta Logannel is.

– Meg a nagy szart – vágta rá egyszerűen a még egy sörre vonatkozó könyörgésre, és volt olyan kegyes, hogy figyelmen kívül hagyta öccse viselkedésének azt a részét, amivel mintha visszamentek volna legalább huszonöt évet az időben.

Ugyanígy nem tette szóvá azt sem, hogy lényegében ki kellett támogatnia Logant a Byron’sból – így legalább nem vette észre a nőt sem az ajtóban –, és szó nélkül erősítette meg rajta a fogását akkor is, amikor az öccse kis híján szó szerint Yasemin DeVries lábai elé borult. Az alapítók és minden hozzájuk kapcsolódó dolog hidegen hagyta Philipet – egy ideje már nem is vette úgy, mintha maga is közéjük tartozna –, azt viszont jól tudta, hogy Yasemin ad az ilyesféle külsőségekre – is –, ezért úgy ítélte meg, hogy most az egyszer tekinthet egyfajta megmentőként a nőre. Egyébként is sofőrös autó jött érte, így legfeljebb azért kellett aggódnia, hátha Logan lehányja a bőrülést út közben...

De az legyen a te bajod, öcsipók, gondolta magában. Azért valamit mormolt erről Logan fülébe, miközben besegítette a kocsiba, és remélte, hogy mégsem lesz ilyen. Mielőtt visszament volna a Byron’sba fizetni, feloldotta a képernyőzárat a már a kezében levő telefonján és küldött egy sms-t Clarának a feladott csomagról és annak állapotáról.

A telefont visszacsúsztatta a zsebébe, aztán egy nagy sóhajjal visszakapaszkodott a Byron’s ajtajához. Nem keresett senkit a tekintetével, az ösztönei azonban megsúgták, ha valaki őt figyeli, még ha nem is túl intenzíven, ezért a szemei automatikusan arra a pontra irányultak, ahonnan ezt most is érezte. Az ismerősség szikrája azonnal felütötte a fejét az emlékeiben, de nem azonosította be rögtön a pillanatot – ellenben zavartalanul viszonozta a nő kutató pillantását, miközben hagyta becsukódni maga mögött az ajtót.

Aztán rájött.

Most komolyan? Megint a Byron’s és megint ő? Mi ez, valami időhurok? Ellenállt a kísértésnek, hogy hangosan felsóhajtson. Igazából nem őrizgetett mély sérelmeket arról az elcseszett délutánról, sok minden történt már azóta, de jól emlékezett, milyen önérzetes volt a boszorkány, és nem akart magának feleslegesen kellemetlen pillanatokat. A füle azonban még így is túl jó volt. Miss Lackwood. Kis híján felnevetett; sosem tudta meg a lány nevét azon a nyáron, de így talán jobb is. Nem csak boszorkány volt, de még Lackwood is. Remek, gondolta. Ez utóbbi még jobban is zavarta, mint előbbi.

Szomorúan állapította meg, hogy a bárszékek között az egyetlen hely, amely szabadon volt, és amin keresztül végre rendezhette a számlát, éppen Miss Lackwood mellett volt. Kelletlenül lépett közelebb, de nem ült le, csak a pultra könyökölt.

– Ha ideállok, épen marad a karom? – szólalt meg, tekintetét a szeme sarkából fordítva a boszorkány felé. A hangja nem volt ellenséges, de kifejezetten kedves sem; semlegesen nyilvánult meg, csak azt próbálta kipuhatolni, Miss Lackwood ezúttal a fejükre gyújtja-e a Byron’s tetejét, ha ismét egy levegőt kell szívniuk.

A viselkedése azért egyértelművé tette, hogy ezúttal még véletlenül sem szándékozik a nő kegyeibe vagy közelébe férkőzni, bár a pincérrel egyelőre nem sikerült felvennie a szemkontaktust a sok vendég miatt, így a fizetés is váratott magára. A pénztárcáját azért elővette a bőrkabátja belső zsebéből, hogy a boszorkány is lássa: a szándékai nem őt célozzák, semmilyen értelemben. Még akkor sem, ha más körülmények között biztosan megtette volna egy hasonló kaliberű nőnél; ő sem volt vak, de egyszer már majdnem szó szerint megégette magát.

Sör. Sör. Alvás. Bambulás. Sör.

Ebből áll kábé minden napom szilveszter óta. Szerintem nem is volt józan pillanatom azóta az este óta, amivel szerintem már a testvéreim agyára mentem, de nem tudok kimászni a gödörből, amit igazából saját magamnak ástam, és bár egy kis segítséggel, de én magam ugrottam bele. Szánalmas vagyok, ezt néha már Clara meg Philip tekintetében is látni vélem.

Bátyám mai próbálkozása a Byron's, ahol én továbbra is előnyben részesítem a folyékony kenyér fogyasztását a szilárd tápláléknál, bár hagyom magam rábeszélni egy kis sültkrumplira, amit jól nyakon öntök ketchuppal, mert az úgy jó. Nem vagyok éhes, sok étvágyam sincs, de tudom, hogy képes lenne tényleg kacsa módjára megtömni itt mindenki szeme láttára, de annyi tartás azért még van bennem, hogy eddig nem süllyedek.

- Nemtom'. Dobj a tengerbe. - pislogok fel Philip kérdésére kótyagos fejjel, el-elvesző fókusszal, miközben lemondóan megrántom a vállamat. Fejemet támasztom bal kezemmel, ám testtartásom egyből egyenesbe vált, mikor azt mondja, vége a mókának.

- Csak még egy sört! - nézek rá, bár az agyam egy apró eldugott kis része tudja, hogy rohadtul nem kellene már többet innom. Ki kéne végre józanodni. De valószínűleg nem ma lesz a napja. Nem hatja meg Philipet a kérés, így némileg talán durcás kisgyerek módjára, ami marhára nem illik egy 29 éves férfihez tápászkodok fel, és bár megpróbálok egyenesen állni és önállóan elindulni, kell a bátyám támogatása. Szánalmas vagyok.

Amikor Philip megtorpan, engem még vinne a lendület, egy nagy dobbantással tudom csak megőrizni az egyensúlyomat, ne dőljek egyenesen Yasemin DeVries lábai elé. Valamit beszélgetnek, de nem oda koncentrálok, ide-oda forgatom a tekintetemet, nézem, ki van itt a Byron's-ban, de nincs itt ismerős. Szerencsére, legalább nem járatom le magam előttük. Mire legközelebb feleszmélek, seggem alatt már bőrülés, és már csak Philip alakját látom, ahogy rám csukja az ajtót.

- Mi a...? - szólalok meg, fogalmam sincs hol vagyok, de érzem, hogy a sok megivott sör szeretne távozni, így inkább csendben maradok, míg a sofőr vázolja a szitut. Csak bólintok, küzdök magammal. Orron be a levegő, szájon ki. Oké, talán bent marad a róka. Egy örökkévalóságnak tűnik az út haza, az utolsó métereken már érzem, hogy a sav felgyülemlik, így egy gyors köszönöm után már robbanok is ki a kocsiból, és vágódok be a házba, szerencsére Clara otthon van, és nem volt zárva az ajtó, majd ahogy vagyok cipőstől-kabátostól vágódok a fürdőbe, ahol jó pár perc porcelánbusz vezetés után nézem szánalmas tükörképemet a mosdókagylónak dőlve.

Ez így nem mehet tovább, össze kell szednem magam. Megmosom a fogam, majd ledobok magamról mindent, és egy jó hideg zuhannyal kezdek. Nem esik jól, de legalább elkezd kijózanítani. Itt az ideje végre felnőtt férfiként viselkedni, és megtanulni a döntéseim következményeivel élni.

Hát, ennek rohadtul nem így kellett volna elsülnie.

Philip tanácstalanul dörzsölte meg az arcát, borostája halkan sercegett ujjai alatt a mozdulat közben. Felmérte az előttük sorakozó fogyasztást, de egyáltalán nem azt látta ott, ami az eredeti terveiben szerepelt. Az egy dolog, hogy Logan benyomott egy adag sültkrumplit – oké, Philip megfenyegette, hogy szálanként tuszkolja le a torkán és megtömi, mint egy kacsát, ha nem teszi meg magától –, a köztük levő asztalon azonban a két tányér mellett arányaiban túl sok pohár volt, ami egykoron a Byron’s híres csapolt sörét tartalmazta.

És néha már nem is hoztak inkább új poharat, csak újratöltöttek egy üreset.

És ennek a nagy része az öccse gyomrában csücsült.

Felsóhajtott, majd az asztalra könyökölve megkereste Logan tekintetét, már amennyi még fókuszálni képes állapotban volt belőle.

– Mi a francot csináljak veled? – tette fel a millió dolláros kérdést kerek-perec, mintha Clarával nem erre keresték volna a választ szilveszter óta, sikertelenül. Mintha Logan meg tudta volna válaszolni.

Azért hozta a Byron’sba, hogy megetesse és megpróbálja egy kicsit kirángatni a gödörből, amire belezuhant, de perpillanat úgy tűnt, az öccse csak még jobban szétcsúszott. Magára emlékeztette, arra az állapotra, amibe Anat halála után került, pedig Darica élt és virult. Néha egyet kellett értenie Clarával abban, hogy sajnos, de a ma este motivációi között az is szerepelt, hogy talán ha csak ők ketten jönnek el és nem kell azt hallgatniuk, a húguk hogyan akar szó szerinti boszorkányfőzetet csinálni, Logan képes lesz egy kicsit összeszedni magát.

Jelenleg viszont inkább úgy állt a helyzet, hogy ha hagyja, hogy az öccse elpusztítson még egy korsó sört, másnap is be kell majd telefonálnia a tűzoltóságra, hogy alibit nyújtson neki.

– Oké, szerintem ideje hazamenni – jelentette ki a felismerés oltárán, majd kiürítette az utolsó kortyot a maga poharából. – Gyerünk, ennyi bőven elég volt mára – állt fel a bokszból, majd Logan mellé lépett, hogy szükség esetén feltámogassa őt is az asztal mögül.

Ha a sejtései igazak voltak, erre szükség is volt... és ahogy férfiasan felnyögött az öccse rátehénkedő súlya alatt, volt ideje még egy felismerésre: nem fog tudni két dolgot csinálni egyszerre. Ennek nyomán némi metakommunikációt használva jelezte is a pincérnek a pult mögött, hogy mindjárt visszajön, csak előbb van egy kis dolga odakint: be kell tuszkolnia az öccsét egy taxiba. Persze ahhoz nem ártana előbb hívni egyet, jutott eszébe. Miközben leegyensúlyozta magukat a lépcsőn, kotorászni kezdett a kabátja zsebében a telefonjáért; ugyanúgy nem figyelt fel maguk mögött az ajtó nyitódására, mint ahogy odabent sem nézett körül különösebben a vendégek között. Talán ezért is lephette meg a felcsendülő női hang.

– Nocsak! A szemem káprázik, vagy kétharmad Kincaide-ikrekhez van szerencsém? – Philip keze megállt a mozdulatban, ahogy felpillantott. Két hosszú, a telet meghazudtolóan magas sarkokkal ellátott cipőbe bújtatott láb lépett le melléjük a lépcsőről, feljebb kúszó tekintete pedig Yasemin DeVries mosolyával találkozott. A nő veszélyesen gyönyörű volt, mint mindig, de Philip ennek most nem adózott két gondolatnál többel. – Minden rendben? – pillantott a nő a rátámaszkodó Loganre.

– Amint hazajuttatom, rendben lesz – vonta meg azt a vállát, ami mentes volt az öccsétől, de épp ahogy sikerült előhalásznia a zsebéből a telefont, egy autó állt meg éppen előttük. A nagy, fekete luxus Mercedesről és a kormány mögött ülő sofőrről messzire ordított, hogy kiért jött.

– Ne vesződj a taxival – intett Yasemin az autó felé.

Más esetben Philip biztosan gyanakodni kezdett volna, de mivel sofőr is ült a kocsiban, elhessegette maga elől a képet, ahol Yasemin vörösre rúzsozott ajkai succubusként kiszívják az életet az öccséből. Yasemin DeVries a legkisebb veszély ebben a városban.

– Megleszel? – kérdezte inkább Logant, bár nem sok sansza volt, hogy ő felfogja még a történéseket. Talán nem hányja le a bőrülést, míg elérnek a házig.

Betuszkolta Logant a kocsiba, és miután elhajtottak, egy kicsit még nézte az autó féklámpáit, de aztán a fejét ingatva visszament a Byron’sba, hogy rendezze a számlájukat.