Philip szeretett játszani a tűzzel, de kifejezetten gyűlölte a gondolatot, hogy megégetheti magát – hát, pedig most majdnem szó szerint megtörtént. Egy darabig – hosszú, soha véget érni nem akaró percekig – azt is hitte, hogy megtörténik, de még utána is alig akarta elhinni, hogy nem borítják az egész alkarját hólyagos égési sérülések. Rohadtul felhúzta a kis boszorka, ugyanakkor magára is dühös volt, még ha ezt nem vallotta volna be hangosan is; gondolhatta volna, hogy ebben a nyamvadt városban jobban kellene vigyáznia.

Persze arra aligha számított, hogy némi magabiztos arcátlanságért cserébe valaki majd leégeti a fél karját... vagy legalábbis úgy csinál. Végül is, volt különbség egyáltalán? Ha képes lett volna rá, nyilván meg is tette volna. Apa is mindig ezt hajtogatta, és tessék.

Rohadtul nem hatotta meg a boszorkány nyilvánvaló gyengesége, inkább csak megvetette őt, amiért láthatóan nem volt tisztában a saját varázserejének következményeivel sem. Ha azt sem tudja, rá milyen hatással van, mégis hogy volt mersze valaki másra ráereszteni a mágiáját?!, gondolta dühösen. A fiatalkorúság említésére szkeptikusan vonta feljebb egyik szemöldökét, egy percig sem hitt a boszorkánynak; az előzőek után már azt sem hittem volna el neki, amit kérdez. Felhorkant, de nem mondott semmit – pláne nem szállt vitába azzal kapcsolatban, hogy kikezdett-e vele –, és csak azért nem segített rá végül a boszorkány fejének előrebukására, mert méltatlannak találta, hogy lesüllyedjen a szintjére.

Miután szavait odavetette a pincérnek, aki egyébként nem is ellenkezett azzal kapcsolatban, hogy a számláját majd a boszorkány intézi, még egy szánakozással vegyes dühös pillantást vetett az asztalnál ülő irányába, aztán sarkon fordult és határozott léptekkel távozott. A Byron's ajtaja a kelleténél hangosabban csattant a háta mögött, és átkozta a pillanatot, amikor úgy döntött, hogy átlépi azt.

Meg kellett volna várnom Clarát és Logant. Ennél még a szüleink is jobb társaságok, gondolta magában összeszorított állkapoccsal. Rájött, hogy fogalma sincs a boszorkány nevéről, de talán jobb is így. Nem akarta, hogy az apja fülébe jusson a dolog, csak felesleges cécó lett volna a vége, és még a végén megvádolták volna azzal, hogy rá akart nyomulni egy boszorkányra. Egy boszorkányra. Pont ő. Heh...

Nem kellett agysebésznek lenni ahhoz, hogy tudja: a határokat feszegeti és elég nyilvánvalóan megy épp a lány agyára, de tetszett neki, hogy végre ismét egy tökös csajjal sodorta össze az élet, aki nem csak arra képes, hogy a pilláit rebegtetve bárgyún mosolyogjon rá. Anat is ezzel őrjítette meg, és felüdülés volt számára, hogy várakozásaival ellentétben végre Rose Harbor is tartogat neki meglepetéseket.

– Nem tudod, mit hagysz ki – biggyesztette le az alsóajkát, de a további önfényezés helyett inkább a könyv felé fordította a figyelmét. Érdekelte, mi lehet a lapokra vésve, amik miatt azok társaságát választotta... igazából bármi más helyett.

– Gondolod? – vonta fel a szemöldökét magabiztos mosollyal. Ekkor már a lány szemeibe nézett, de az ujjai tovább kúsztak az asztalon a könyv felé. Látta azt a csillanást a hűvöskék szemek mélyén, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget – arra várt, hogy a lány majd a kezére csap-e, vagy csak végleg elveszítve a türelmét rákiabál-e.

De... egyik sem történt meg.

Már épp ráncba szaladt volna a szemöldöke, amiért sikerült megérintenie a borítót, de akkor megérezte az égető fájdalmat az ujjbegyénél, amivel a könyv borítójához ért.

– Mi a...

Úgy kapta el a kezét a könyvről, mintha tüzes vashoz ért volna, és az érzés egyébként hasonló is volt hozzá. Csak épp nem múlt el az érintkezés megszakításával, hanem tovább kúszott fölfelé a kézfején, a csuklóján.

– Mi a franc! – A fájdalomtól megránduló arccal pattant fel, kis híján fellökve a saját poharát a mozdulatban. Másik kezével kapott égő végtagja után, szinte látta, ahogy valami kúszik felfelé a bőre alatt, és közben mintha lángra gyújtotta volna lassan az egész alkarját. Megpróbálta valahogy elszorítani az útját, de az csak kúszott tovább a könyöke felé. Nem tudta pontosan, mikor és miért pillantott a lányra, de nem volt nehéz kiszúrnia, hogy az meredten koncentrálva nézi éppen azt a kezét, ami szinte lángra kapott. – Mi a faszt csinálsz?! Fejezd be! – kiáltott rá, szemei szinte villogtak, arca egyszerre torzult el a dühtől és a fájdalomtól.

Egy kibaszott boszorkány?!

Philipet nem zavarta, hogy felhívják magukra a figyelmet, lássák csak, hogy mit művel a csaj, miközben még csak ki sem kezdett vele. Aztán az érzés hirtelen abbamaradt, és az a furcsa mozgás is megszűnt a bőre alatt. Értetlenül felnyögve figyelte és tapogatta végig az alkarját, de az... ép volt és egészséges, épp csak némi fantomfájdalom bújt meg a bőre alatt.

– Mi bajod van neked?! Nem tudjátok magatokban tartani az elfajzottságotokat? – rivallt rá a lányra dühösen, a haragtól és az iménti percektől kissé zihálva. – Most meg elvitte a cica azt a felvágott nyelvedet? – mordult fel, amikor nem kapott választ.

Csak ekkor nézett fel a karjáról – amiről továbbra is nehéz volt eldöntenie, hogy tényleg épen maradt-e –, és ahogy szemei a lányra összpontosítottak, meglátta rajta az árulkodó jeleket, amelyeket ő már nagyon jól megtanult. És ironikus módon úgy tűnt, okosabb ebben a kérdésben, mint maga a boszorkány. Nem tudta elrejteni előle az elnagyolt mozdulatokat, a nehezen fókuszáló szemeket.

Felnevetett.

Leengedte a kezét és közelebb lépve két kezével az asztalra támaszkodva hajol a lányhoz.

– Talán előbb kéne számolni a következményekkel, mielőtt fényes nappal varázsolgatni kezdesz egy nyilvános helyen, hm? – sziszegte oda cseppet sem kedvesen. Amikor látta, hogy a lány feje mintha előre bukna, elgondolkozott rajta, hogy a tenyerét a tarkójára téve lendületet adjon-e a mozdulatnak, de úgy ítélte meg, azzal csak lesüllyedne a boszorkány szintjére.

A tenyerét ezért inkább a homlokára helyezte, és még ha a mozdulatban cseppnyi kedvesség sem volt, megakadályozta, hogy a boszorkány lefejelje az asztalt, esetleg összetörve a fitos kis orrocskáját. Hátrafelé nyomta a fejét és másik tenyerével tompította az ütődést, amikor a boszorkány koponyája a pad mögötti résznek ütközött.

– Lenne még mit tanulnod – morogta, mielőtt elhúzta volna onnan mindkét kezét. Felegyenesedett, és a félig értetlenül, félig aggódva, kissé félszegen melléjük lépő pincérre nézett.

– Valahogy próbáld meg rávenni, hogy igya meg ő a kólát. Cukros – vetette oda tájékoztatásul a boszorkánynak, majd újra a pincérre nézett. – Ő fizet – közölte szenvtelenül, még egy ellenszenves pillantást vetve a boszorkányra.

Az asztalnál ülő lány egyértelműen elutasító, már-már ellenséges tekintete bárkinek a tudtára adta volna, hogy jobb hátraarcot csinálni, de Philipre két dolog is különösen igaz volt: szeretett ragaszkodni a saját elképzeléseihez, és – különösen, amióta Európában belekóstolt az életnek ebbe az ízébe – kifejezetten kedvére való volt, ha játszhatott egy kicsit a tűzzel. Azt persze nem szívlelte, ha megégette magát, de eddig elég jól ment neki ennek az elkerülése, így aztán ezúttal is magabiztosan ereszkedett le az asztal másik oldalára, cseppet sem zavartatva magát.

A lány kérdésére látványosan körbepásztázta a környéküket zöld szemeivel, mint aki valamiféle táblát keres, aztán visszafordulva lebiggyesztette az alsóajkát és vállat vont.

– És az ki van írva, hogy nem? – kérdezett vissza könnyedén, aztán mosolyogva összefonta maga előtt a karjait és hátradőlt, egyértelművé téve maradási szándékát, míg a lányt szemlélte kíváncsian. Eldöntötte magában, hogy nem ismerheti; az a metsző kék szempár nagyon megnyerő volt, biztosan emlékezett volna rá, ha egyszer-kétszer már felnyársalta volna a gimiben. Mondjuk néhány évvel fiatalabbnak ítélte meg... talán akkor még fel sem keltette volna az érdeklődését.

A lány nyers szókimondása sem tántorította el, sőt – szórakoztatta. Elnevette magát a kéretlen őszinteségen, és ettől csak még inkább maradni akart. Természetesen jottányit sem mozdult a helyéről, a kíváncsisága most éleződött csak ki igazán.

– Nem tudom. Az vagyok? – vonta fel a szemöldökét egy félmosollyal. Még egy kérdés, amire nem igazán várt választ, hiszen ő is tudta, mi lenne az, de ha a lány ezt ismét közölte is vele a maga kendőzetlen stílusában, hát a mosolya kiszélesedett. Továbbra sem mutatta semmi jelét annak, hogy távozni készülne, inkább áthatóan figyelte tovább a lány arcvonásait.

Megijeszteni persze nem állt szándékában, annyit azért Európa sem csorbított a jellemvonásain; a jelenléte és a magabiztossága az arcátlanság bizonyítékai voltak, de meg sem kísérelt tolakodóan beférkőzni a lány személyes terébe, még csak keresetlen érintésekkel sem.

– Szóval nem vágysz társaságra és legszívesebben az én szűrömet is kitennéd a küszöbön... pedig nagy hiba lenne elvesztegetni ezt a társaságot – szúrta közbe, tenyerét a mellkasára téve, mintha csak fájt volna neki a feltételezés, hogy ne lenne az. – De akkor mégis miért ücsörögsz itt? – Úgy pillantott körbe, mint aki nem vette észre már az érkezése pillanatában az asztalon fekvő könyvet.

Érdekesnek találta az ötletet, hogy egy szemrevaló fiatal lány inkább egyedül olvasgatva tölti az idejét egy napsütéses nyári délutánon.

– Mit olvasol? – kérdezett rá, és természetes volt a mozdulat, ahogy keze lassan a könyv felé mozdult az asztal lapján. Természetesen számítva némi határozott letromfolásra, miszerint semmi köze hozzá. Minimum.

Philipet ruganyos léptek vitték a Byron’s felé. Egy kicsit bosszantotta, hogy a járat-átszervezések miatt egyedül volt kénytelen hazajönni, ráadásul egy nappal korábban, mint a testvérei, már csak azért is, mert ez arányosan nyomta rá a bélyegét a szülői házban töltött időre. Amiből már bőven elege is volt. Úgy érezte, amiről akart, arról már az érkezése után beszámolt, annál többet pedig akkor sem kívánt megosztani a szüleivel, ha még hatszázszor faggatózni kezdtek a még több részletről. Tisztelte az apját és szerette az anyját, de amire ők kíváncsiak lettek volna, annak Philip a felére sem emlékezett, amire pedig emlékezett, azt a szülei nem hallgatták volna szívesen.

Sokkal jobban várta az öccse és a húga érkezésének pillanatát, hogy ezt bepótolhassa velük.

A hátralevő órákat viszont el kellett ütnie valahogy, ezért úgy döntött, ideje felfedezni egy kicsit a várost. Igazság szerint nem is igazán szánt erre időt, amióta Párizsba költözött, mert nem sokat járt haza. Szívesebben utazgattak egymáshoz Európán belül a testvéreivel; nélkülük most sem jött volna vissza Rose Harborba, de hát nem is tervezett magának extra napot. Kibaszott Air France. Vagy a Delta géppel volt a baj? Mindegy is.

A Byron’s épp annyira volt nyájasan hívogató, mint addig – hogy Philip azt már kínosan taszítónak élje meg –, fekete edzőcipőbe bújtatott lábai mégis felléptek a verandára. Eltűnődött rajta, hogy vajon a csapolt sör is olyan jó-e, mint régen, de aztán az órájára pillantott, miközben másik kezével az ajtóért nyúlt. Azt akarta megállapítani, hogy korán van-e egy sörhöz, ám még a mozdulat közben rájött, hogy sokkal erősebb visszatartó erő is létezik ennél. Clara letépi a tökömet, ha nélküle kezdek el inni. A gondolatra elvigyorodott, aztán benyomta a Byron’s nehéz ajtaját.

Az első gondolata az volt, hogy az egyik bárszéket foglalja el – kihasználva, hogy kevesen lézengtek odabent, így azok nagyja szabadon ácsorgott –, de ahogy tekintetét gyorsan körbejáratta az asztalokon, azon kapta magát, hogy megragadja a tekintetét valami. Valaki. A sötét hajú lány az egyik hátsó bokszban ült és az ablakon nézett kifelé. Philip nem ismerte fel, ami nem jelentette azt, hogy nem is ismeri – tekintve, hogy Rose Harbor elég belterjes társadalommal bírt –, ez azonban most nem kapott kellő hangsúlyt a gondolatai között. Talán Európa csempészett a fejébe több gondtalanságot...

Talán csak Anatra emlékeztette a lány. A haja barnásan csillant a napfényben, kevésbé emlékeztette az éjszaka sötétjére, bőre pedig közelebb állt az alabástromhoz, mint a napfürösztötte karamellhez, ám semmi egyébben nem maradt el az egzotikus szépség mellett, aki lassan egy éve vezette az orránál fogva Philipet.

Talán az otthon szerencsével is jár majd.

Összekacsintott a fickóval a pult mögött, még csak meg sem kellett neki magyaráznia, miért nem teszi le a hátsó felét az egyik bárszékre. Kért egy kólát, fejével a lány boksza felé intett, aztán már úton is volt.

– Nem bánod, ha csatlakozom? – szólította meg a lányt, ahogy az asztal mellé ért, bár a kérdésnek ugyanannyira nem volt tétje, mint az arra adott válasznak, már ha érkezett egyáltalán. Kaphatott az arcába egy egyértelmű nemet is, ő akkor is magabiztos vigyorral az arcán csusszant be a lánnyal szemközti ülőhelyre.

Kényelmesen hátradőlt, összefonta karjait a mellkasa alól, és leplezetlen kíváncsisággal figyelte a finom vonásokat. Halványan ismerősnek tűntek számára, de rohadtul nem tudta hová tenni őket, szóval a kényelmes megoldásra szavazott.

– Még soha nem láttalak itt – jelentette ki.