-Tőlem biztosan nem fogja megtudni. - határozottan megnyomom az első szót, jelezve, hogy ha valaki elkotyog nekik valamit, az Aspen lesz a hülye szervezkedésével, meg hogy ő itt az atyaúristen. Nem adom a kisbabámat sem neki, sem a donornak - legyen az az öt közül bármelyik - sem senkinek. Fejen állva kakukkolhat a fél világ, akkor sem.

-Trauma? Igen, képzeld el, ha megerőszakolnak -hangom a dühtől most nem remeg meg, pedig ilyenkor meg szokott - akkor traumatizálódik az ember. De ez nem gyerekes ragaszkodás. Te ezt nem értheted. Ahhoz egy asztallábnál nagyobb érzelmi intelligenciára lenne szükséged. - szavaimat Aspennek szánom, halál komolyan gondolom, ám nem lep meg, hogy Denver magában mulat rajta. Vele majd máskor foglakozom, egyértelmű, hogy nem hajlandó mellém állni, hát jobb is, ha most inkább nem szólal meg.

-Én. Fogom. Felnevelni. Ezt. A. Gyereket. -határozottan ejtek ki minden egyes szót, közelebb lépve hozzá, és legszívesebben ököllel verném minden szó után a mellkasát, de nem érek hozzá. Megfogadtam, hogy nem dühöngök, nem csapkodok és nem kiabálok, ehhez pedig tartom magam, de a magabiztosságból nem engedek. Még akkor sem, ha elárulva érzem magam.

A szememet forgatom minden további elhangzó mondatára, egyik fülemen be, a másikon ki. Nem érdekel. Nem tud befolyásolni, és nem fog beleszólni az életembe. Megváltoztam, és ezt jó lesz, ha nagyon gyorsan elfogadja mindkét bátyám. Nagyot sóhajtok, és a cuccaimat felnyalábolva indulok a kijáratot jelentő lift felé, és nyomom meg a gombot. Nem hagyom, hogy bármelyikük megállítson, és nem is kommentálom Aspen szavait. Mielőtt becsukódna a liftajtó, még egyszer visszanézek rájuk -Ha jönnek, hát állok elébe. Nem félek senkitől és semmitől. - határozott kijelentés, és természetesen tartalmaz hazugságot, hiszen rettegek, hogy valaki tényleg elveheti a babámat. Szükségem van tanácsadásra. Muszáj keresnem egy ügyvédet, szervezetet vagy alapítványt, aki ebben jobban otton van, mint én.

Amennyire eddig nehéz volt visszafogni az indulataimat, testvéreim reakciója láttán és hallatán úgy váltott ez át hirtelen ürességbe és csalódottságba, mint ahogy a tortán fújja el a gyertyát a szülinapos. Piszkosul rosszul esik ez az egész, nem épp erre számítana az ember a családjától, de hát való igaz, egyik bátyámhoz sem fűz vérségi kötelék. Naiv voltam, hogy egyáltalán reménykedtem ilyenben.

Csak a szememet forgatom Aspen szavaira, amivel előadja Denvernek a maga verzióját a történtekről, de nem fűzök hozzá további megjegyzést. Ha fiatalabbik bátyámat érdekli, majd négyszemközt megkérdezi a teljes igazságot, de Aspen előtt már nem megyek bele ebbe.

Kezem ökölbe szorul, párducom dühösen tombol bordáim mögött, és bár még mindig folynak a könnyeim, igyekszem magamat megacélozni, amiben Aspen szóáradata csak segít. - Már miért lenne joga elvenni? A "donornak", mert ennyi az illető és nem más, semmi köze a gyerekemhez. - nézek rá komoly tekintettel, kicsit emeltebb a hangerő, de nem kiabálok, nem csapkodok. Nem adom meg neki ezt az örömöt, bár tudom, erre számítana. Bár azért nem vagyok benne biztos, hogy ténylegesen nincs valami jogalap, a múltkor láttam egy ügyvédi hirdetést, egy telefont megejtek majd holnap a biztonság kedvéért. Csak hogy tisztán lássak, mert a jogi dolgokban nem vagyok otthon.

- A másik dolog. Mi az, hogy félvér? Meg hogy a falka semmibe veszi őt? A baba párduc lesz, akárcsak az anyja. A vérfarkasoknak ehhez semmi köze. - jelentem ki határozottan, és visszanyelem, hogy ha így folytatják, akkor a jelen lévő vérfarkasoknak sem kell részt venniük a kisbabám életében. Aspen nagyon el van tévedve ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, pedig tisztában kéne lennie azzal, hogyan öröklődik az alakváltó lét.

Fejemet ide-oda forgatva követem Aspen útját, ahogy fel-alá mászkál idegességében. Szinte látom füstölni a fülét, de ellentétben azzal, amikor Thys-el a legutóbb direkt bosszantottuk az irodában csínyekkel, ez most a legkevésbé sem tölt el elégedettséggel, és nem szórakoztat. Mellkasom előtt keresztbe fonom a karjaimat, amikor az opciókat emlegeti, a korábbi könnyeknek már nincs nyoma, ismét érzem, hogy megy fel bennem a pumpa, de jön valami őserő, ami segít, hogy csendben végighallgassam, bár időnként egy ideges fújtatást, fejrázást vagy szemforgatást nem tudok visszafogni. Épp elég, hogy belső párducomat igyekszem lenyugtatni, aki úgy ugrál neki bordáimnak, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz.

Amikor befejezte a mondókáját, most rajtam a sor, hogy felemelkedjek a fotelből, és mivel szemmel láthatóan a két srác ellenem van, így nem meglepő módon egyedül kell kiállnom saját magamért. - Az első opciót már ezerszer átrágtuk, nincs hozzáfűznivalóm. - mutatok egyest az ujjammal, sorba véve az Aspen által felsorolt lehetőségeket. Nem vetetem el a babát, ebből nem engedek. Jöhet a kettes.

- Nem mondok le róla. Nem vagyok hajlandó semmilyen papírt aláírni. - azt már nem teszem hozzá, hogy van egy olyan sanda gyanúm, hogy Thys sem feltétlenül lenne hajlandó ebben asszisztálni. Egészen jóban lettünk, és szeretném azt hinni, hogy egy ilyen dologban szembe menne Aspennel, nem hiszem, hogy normális értékrendű ember ezzel egyetért. A gyereknek az anyjával van a legjobb helye, kivéve ha az alkoholista vagy hasonló, de hát esetemben nem ez a helyzet.

- A harmadik opció talán az egyik legnagyobb hülyeség, amit valaha kiejtettél a szádon. - térek át az utolsó pontra, és ha nem látnám és nem ismerném, azt gondolnám, hogy csak viccel, de sajnos nem, drága bátyám ezt halálosan komolyan mondta. - Ugye tudod, hogy ez már a 21. század? Elrendezett házasság? Mennyit fizetsz ezeknek az állítólagos jelölteknek, amiért belemennek egy ilyenbe? Nonszensz.- kérdezem, tömény gúnnyal a hangomban, már-már tényleg komikus az egész. Ki az a férfi, aki ilyenben hajlandó részt venni?

- Továbbá nem kell, hogy menedzseld az életemet. Nincs szükségem se rád Aspen, sem pedig rád, Denver. Tökéletesen megleszek nélkületek is. Szereztem munkát, van hol laknom, szereztem jó ismerősöket, barátokat. Szóval jól sejtitek, a "kívül tágasabb" opciót választom. Akkor mehetek végre? - nem indulok még el, hagyok nekik reagálási időt, de annyi biztos, hogy egyik felvázolt opció sem szimpatikus. Nem vagyok hajlandó Aspen szabályai szerint játszani. Denver meg...az életet sem veszi komolyan, nemhogy ezt a szituációt, lassan megszólalhatna ő is, mert csak tátikázik a kanapén, mint valami ponty.

Barna tekintetem egyik fiúról a másikra vándorol, felkészülve arra, hogy ismét egy litániát fogok arról hallani, mennyire felelőtlen és makacs is vagyok. Utóbbit aláírom, de hogy átgondoltam a döntésemet, amikor meghoztam, hogy megtartom a babámat, az biztos, így felelőtlennek nem tartom magam.

Csak a szememet forgatom Denver magyarázkodására. Haragszom rá, és ezért még biztosan kapni fog, de inkább a nappaliba tesszük át a bázis, és áttereljük a beszélgetés témáját rám, illetve a terhességemre. Denverre nézek, mivel Aspen véleményét ezzel kapcsolatban már tudom, és az arcán különféle érzelmek armadája vonul végig mindössze néhány másodperc leforgása alatt.
  Ezek után felváltva szólalnak meg, tekintetem pedig némán ugrál egyik testvéremről a másikra. Denver reakciója meglep, nem számítottam rá, hogy bátyánk véleményét fogja osztani.
  Megszólalni sem tudok, érzem, ahogy egyszerre török össze lelkileg, és leszek elképesztő ideges. A bennem élő fekete párduc olyan erővel feszült neki bordáimnak, mint talán még soha. A gyerek a mienk! Megvédjük bármi áron! Bennem is felerősödött az anyaösztön az utóbbi napokban, hetekben, és úgy tűnik, párducom kész vehemensen védelmezni a hasamban növekvő kis bébit.
 Úgy érzem, levegő kell. Odasétálok az ablakhoz, kinyitom, és az ablakpárkányra támaszkodva beszívom a kintről beáradó hideg, kora téli levegőt. Kell legalább 1-2 perc, míg összeszedem magam, addig mozdulatlanul, lehunyt szemmel próbálom rendezni a gondolataimat, és lenyugtatni párduc énemet, mielőtt akaratlanul is kitör belőlem, és átváltozok. Eddig tudtam kontrollálni, ám most nem vagyok stabil érzelmileg, így fennáll a veszély, hogy csak úgy kirobban.
  Ha bármelyik srác hozzám is szólna, egy intéssel elhallgattatom őket. Most még nem akarok velük beszélni. A hideg hatására kitisztul az elmém, és egyszerre rádöbbenek: Egyedül vagyok. Bár vannak alakulófélben lévő barátaim, a családom nem áll mellettem. A kétségbeesés érzése egyszerre elhatalmasodik rajtam, szemeimet szúrni kezdik a könnyek, amiket megpróbálok visszafogni. Nem fogok csapkodni, vagy kiabálni. Túllendültem azon a fázison. Egyedül maradtam, de kerül amibe kerül, kiállok a véleményemért.
- Oké fiúk. Most mindketten szépen leültök, és végig fogtok hallgatni, és nem szólhattok közbe. - fordulok el végül az ablaktól, és mivel Denver már a kanapén van, Aspen-re nézek, hogy ő is üljön le, de akkor is folytatom, ha állva marad, ezen már nem fogok fennakadni. - Először is, szeretném elmondani, hogy mélységesen csalódtam. Mindkettőtökben, de főleg benned, Denver. A húgotokat megerőszakolták, és egyikőtök sem kérdezte meg, hogy amúgy jól vagyok-e. Magasról letojtátok mindketten. - érzem, ahogy hangom megremeg, de igyekszem erőt venni magamon. Normál hangerőn, mellkasom előtt keresztbe font karokkal folytatom.
- Visszatérve a kérdésedre Aspen, igen, megtartom a babámat, és amennyire csak erőmből kitelik, sőt azon felül is meg fogom teremteni neki a lehető legteljesebb életet. Az pedig, hogy mi történt az apjával, azt pedig majd megtudja, ha eljön az idő. A pszichológusom is megerősített, megvannak erre a megfelelő módszerek. - csendre intem őket bármikor, hacsak közbe akarnának szólni. Mindkettő szereti hallatni a hangját, de most rám kell figyelniük.
- Nem mondok le a babáról. Nagyon jól tudjátok, hogy rólam lemondtak. Újszülöttként az anyám fogott, és betett a kórház előtti inkubátorba. Utána egyik nevelőszülőtől kerültem a másikig. Mindegyik lemondott rólam. Fogalmatok sincs, ez milyen érzés. - itt már nem tudok parancsolni érzelmeimnek, szemeimből folyni kezdek a könnyek, mellkasom szorít, és úgy érzem, össze fogok esni, így hátrálok, és leülök a fotelba.
- Tarthattok felelőtlennek vagy épp bolondnak. - nézek Aspenre, majd Denverre, megismételve a jelzőket amikkel engem illettek. - Viszont felnőtt nő vagyok. Az én életem, az én döntésem, és nagyon szeretném, ha elfogadnátok. - ezután a mondatom után intek egyet, hogy ha akarnak, most már hozzáfűzhetik a megjegyzéseiket, szétszedhetnek, szidhatnak, mit akarnak. Zsebemből elővadászok egy zsepit, megtörlöm az arcomat, és kifújom az orromat, de továbbra is érzem, hogy a letöröltek helyére jönnek újak, és nem tudom megakadályozni.

Csak a szememet forgatom, amikor ismét engem hibáztat amiatt, hogy nem tudunk értelmes felnőttek módjára beszélni. Természetesen, hiszen a naaagy Aspen Keaton West még véletlenül sem vétkes semmiben, ő maga Mr. Tökély. Hát persze...
- Mégis mire célzol ezzel? Nem vagy se az apám, se a főnököm, nem vagyok a tulajdonod, hogy legyen bármiféle jogod megmondani, hogy mit csináljak. Véleményalkotási jogod van, meghallgattalak, és nem értek veled egyet. Pont. - hangom határozott, de egészen normál hangerőt sikerül megütnöm az idegességem ellenére is. Azért ez már haladás, fejlődőképes vagyok, pár hete még lehet ténylegesen csapkodtam volna, még talán be is húzok neki. Megpróbálom elhagyni az ingatlant, ám karomnál fogva visszahúz.
- Engedj el, Aspen! - morranok rá, megpróbálva kiszabadítani magam, ami bár nem sikerül, de még mielőtt beleharapnék, hogy elengedjen végre, nyílik a liftajtó, megjelenik Denver, és végre kezem is felszabadul, bár ütéseimnek hála hamarosan másik bátyám fog le, de ő legalább nem fenyegető jelleggel, inkább önvédelemből, ami elnézhető.
- Illik, ha az eltűnik a Föld színéről! - vágok vissza, némi sértettséggel a hangomban, majd kilépek a liftből, így hosszú idő után először a három West nemhogy egy városban, de egy légtérben tartózkodik. A levegőben az érzelmeket szinte vágni lehet, van itt düh, sértettség, némi kétségbeesés, csalódás, kíváncsiság.
  Denver nem fejti ki távollétének okát, inkább nekünk szegezi a kérdést. Egy pillanatra Aspenre nézek, de mielőtt előadhatná a saját verzióját, én szólalok meg, belenézve fiatalabbik bátyám szemébe, aki idő közben leült, én azonban ideges vagyok annyira, hogy inkább állva maradok, nem messze a kanapétól.
- Terhes vagyok, Denver. Az idióta bátyánk pedig arra próbál rávenni, hogy vetessem el. - hadarom el egy szuszra, arcát fürkészve várva a reakcióját, de aztán realizálom, hogy a teherbe esés körülményeit is jobban szeretném, ha tőlem hallaná, így csupán pár másodpercet maradok csendben, majd egy mély levegővétel után megszólalok.- Van még valami. A baba az egyik vegas-i falkatagé, de... erőszakból fogant. - hangom megremeg, ösztönösen fonom keresztbe mellkasom előtt a karjaimat, mintegy védekező mechanizmusként az emlék hatására, pedig még csak nem is részleteztem a dolgot. Túl kevés idő telt el, hogy anélkül tudnám megemlíteni a történteket, hogy ne fájjon, és ne peregne le a szemeim előtt minden ami szeptemberben történt.
- Viszont akárhogy is, átgondoltam, és úgy döntöttem, megtartom a babát. Akkor is, ha ti nem támogattok ebben. - jelentem ki határozottan, majd nézek először Denverre, aztán szúrós tekintette Aspenre. Titkon bízom benne, hogy legalább az egyik testvérem mellém áll a dologban. Ha nem, hát kapja be mindkettő, fel tudom nevelni egyedül is a babát.