Azt hiszem jobban tettem volna, ha ki nem mondom, amit kimondtam, mert határozottan zavarban érzem magamat és ha ilyesmi lehetséges lenne, szégyenemben a föld alá is süllyednék most, de nem, ilyen könnyen nem menekülhetek. Ki kell várnom Alexander „ítéletét” és noha korábban biztosított a felém tanúsított érdeklődéséről, attól még ugyanolyan bizonytalan vagyok. Pont irántam érdeklődne? Annyival le vagyok mögötte maradva: tudásban, eleganciában, mágiában, magabiztosságban. Az én álarcom gyenge, könnyen összetörhető, ha a megfelelő pontokon támadnak és ezen réseket nem is olyan nehéz kiismerni. Elképzelni sem tudom, mit nyújthatnék Alexnek attól függetlenül, hogy tiszta vérű, tanítható boszorkány vagyok.
A mosolyát látva még jobban meghúztam magamat, amit az érintése oldott csak meg. Kissé szégyenlősen, belepirulva a saját gondolataimba néztem fel a boszorkánymesterre. Kérdésekkel telve, melyeket nem igazán mondhattam ki ebben a pillanatban, nehogy megtörjem a varázst... ahogy rám nézett... A férfi szeméről ajkaira tévedt tekintetem, amitől csak még jobban elszégyelltem magam, ahogy rájöttem, hogy őszintén örülnék egy csóknak...
Alexander viszont továbbra is az az úriember volt, akit eddig is ismertem, egy pillanatra sem használta ki a helyzetet, ami ebben a pillanatban dacosságot keltett fel bennem, de közben pontosan tudtam, mennyire hálás leszek azért, amiért nem erőlteti rám magát.
- Jó éjt, Alexander! - rebegem végül, mielőtt a férfi magamra hagyna.
Az előzőeken elgondolkodva, kissé bénázok a zárral, de aztán csak bejutok a szobámba... vagyis szinte menekülök, de a gondolataim csapongnak, a szívem hevesen dobol és azt hiszem, hogy a mai este tényleg sok volt. Nem a társaság, nem az árverés, hanem az érzések, amik felszínre kerültek. Sosem gondoltam volna, hogy majd pont a főnökömre vetek szemet, ez annyira nem professzionális, szakmaiatlan és... Alexander egyébként is idősebb nálam. Butaság azt hinni, hogy hosszú távon bármi is működhetne... vagy? Ah... ez annyira kiakasztó! Mihez kezdjek magammal meg a gondolataimmal?
Aztán végül a nagy agyalás közepette hajlandó vagyok körbenézni a szobában, elvarázsolódom az igényesen berendezett hálón, a csillogó fürdőn és az előre bekészített tusfürdőkön. Minden prémium minőség és abból és a legjobb. És ugyan nehezen lazulok el, egész végig Alexanderen kattogok meg a saját buta szavaimon, aztán Cselest kezdem hiányolni... ilyenkor mindig mellém kucorodik... Remélem jól van és ő is kedveli Alexandert... utóbbi fogalmam sincs miért jut eszembe, de ez az utolsó gondolat, ami még felsejlik, mielőtt álomba merülnék.

  Értőn bólintottam. Okkal szerettem volna, ha Sydney belekóstol a világomba; az életem egy másik oldalába, ami talán nem is különbözik nagyon attól, mint amit a külvilágnak tartogatok – leszámítva persze a démonokat, vagy az elvarázsolt tárgyakat. Ez csak a kezdet volt, a játszótér egyszerűbb oldala, de nem dobhattam a nőt egyből a mély vízbe. Előbb látnom kellett, hogy miként boldogul, és bevallom, remekül teljesített. A partneremként talán nagyobb figyelem irányult rá, mint ahogyan az sejtettem, de Sydney nem hazudtolta meg önmagát, állta a sarat.

  - Szerencse, valóban – húztam mosolyra az ajkaim. – Ha téged bocsájtanak áruba, a vagyonom kevés lett volna, hogy megvásároljak, olyan magasan repkedtek volna a tétek – a fejem könnyű volt az elfogyasztott pezsgőtől, és a ténytől, hogy az asszisztensem nem húzódott el mellőlem a vallomást követően sem. Leszámítva a kellemetlenül kotnyeleskedő alakokat, az esténk tökéletes ütemben zajlott.

  A liftajtó kinyílt, de mielőtt követtem volna Sydneyt a folyosóra, adtam némi borravalót a liftes fiúnak, a diszkréció kedvéért természetesen. Egyébként Anastasia megválogatta az alkalmazottjait, így pletykák forrásait sosem az alkalmazottak között kell keresni. Tapasztaltam.

  Én sem erőltettem a beszélgetést a szobákig, de annyit megengedtem magamnak, hogy kioldjam a csokornyakkendőmet, és lazítsak az ingem nyakán. Az est hivatalos része véget ért, így úgy éreztem, hogy senki sem ítélhet el egy kis lezserségért. Éppen elérünk az asszisztensem lakosztályának ajtajáig, amikor Sydney tétován a nevemen szólított.

  - Igen? – rövid válaszommal jeleztem, hogy figyelek, miközben sötét szemeim az arcát fürkészték. Sosem láttam még rajta ez a fajta kislányos zavart, mint abban a pillanatban, és bevallom… Ez az újdonság kellően bájos volt ahhoz, hogy tetszen. – Köszönöm – nem tudom, hogy a megfelelő szó volt-e ez arra, amit éreztem, vagy amit valójában gondoltam, de ez állt hozzá a legközelebb.

  Elmosolyodtam, egyszerűen nem tudtam mást tenni. Finoman érintettem meg az arcát, kezemmel megtámasztva az állát, hogy arra ösztönözzem, hogy ujjra a szemembe nézzen. Hüvelykujjam kedveskedő, cirógató útvonalat írt le alabástrom bőrén. Milyen fiatal, és mennyire ártatlan. Kedvem lett volna megcsókolni, de úgy döntöttem várok. Egy megfelelő alkalomra, amikor már ő is biztos lesz a dolgában, és nem ragadja el egy jól sikerült este hangulata, és az elfogyasztott alkohol okozta könnyedség. – Jó éjt, Miss Slora – búcsúztam csendesen, majd magam mellé ejtve a karomat elléptem tőle. A folyosón állva vártam meg, amíg belép a szobájába, és becsukja maga mögött az ajtót.

Nem pontosan tudom, hogy milyen választ várok, vagy egyáltalán van-e elvárásom Alexander válaszát illetően, mindenesetre kissé izgatottabb leszek, ahogy kimondom a szavakat és már nem tudom megmásítani azokat. Mégis mit gondoltam? Biztosan csak túl sokat képzeltem, és igazából a köztünk lévő kapcsolat teljesen normális és átlagos Alexander részéről, nincs benne semmi nem baráti szándék. Én sosem érhetek fel a boszorkánymesterhez. Épp ezen gondolattal egyezek meg, mikor az újabb lépést követően hagyom, hogy megforgasson, néhány pillanatra a tánc, a zene és a hely hangulata magával ragadjon, majd ismét Alexander karjaiban találjam magamat. Ugyan csak képletesen, de attól még nagyon hasonló az érzés.
Kontrollálnom kell az arckifejezésemet, mikor végül választ ad, de a szemem elárulja a meglepettséggel vegyül kíváncsiságot. A boszorkánymester felém mutatott tisztelete már korábban sem kerülte el a figyelmemet, mégis a saját szájából hallani egészen más érzés, és az általa felkínált... lehetőség is. Nem tudom, hogy lehetőség-e, viszont ez az egész beszélgetés alaposan megdobogtatja a szívemet, le kell sütnöm a szememet, mikor megdicsér. Én korántsem gondoltam így, sokkal inkább a tanulatlan boszorkányok szintjén éreztem magamat, bár a szemben álló férfinek köszönhetően ez valóban nagy mértékben megváltozott az elmúlt hónapokban.
- Lehet, hogy volt bennem némi félsz és kényszer, amikor elfogadtam, hogy a tanítványod leszek, de ez elég gyorsan megváltozott – Felelek őszintén, apró mosollyal a szám sarkában, ahogy felpillantok Alexanderre. Nem tudom tagadni, hogy imponál a férfi viselkedése, sokkal jobban illik ez az elegancia, tisztelet és kedvesség hozzám, mint eddig bármi más, amivel az „udvarlóim” próbálkoztak. Alexander nem tolakodó, őszinte és türelmes. Valahogy el tudom hinni, hogy valóban türelemmel fordul felém, nem erőlteti magára ezt a viselkedést.
- Nincs abban sem ijesztő, amit mondtál – felelek könnyed mosollyal a szám végén, örömmel engedve a kézcsókot, alaposan megjegyezve és megőrizve eme különleges pillanatot. Alexander szinte királynőként kezel, és mellette annak is érzem magamat. Azt hiszem...  el tudnám fogadni.
- Köszönöm az őszinteséged.

[Időugrás; jóval elmúlt éjfél, az árverés után.]

Az est viszont gyorsan telik, rögtön a tánc után kezdődik a vacsora, majd az árverés. Kell néhány hosszú perc, mire fel tudom venni a tempót, de addigra már én is megedződöm hála Ivynek, kivel a vacsoránál szomszédunk leszünk. A nő egészen másként viselkedik fivére társaságában. Úgy tűnik, hogy a férfi kontroll alatt tartja húga kéretlen megjegyzéseit és ezzel számomra is kellemesebbé téve az estét. Bár az ő tekintetét is erősen kerülöm, egy belső hang arra ösztönöz, hogy ne nézzek a szemébe mióta a bemutatkozásnál megtörtént és érezhetően szinte a vesémig látott... ez a család... Hátborzongató. Állapítom meg sokadjára, és inkább lekötöm magamat az árveréssel, Alexander támogatásával és néhány újdonsült ismerőssel, akik a boszorkánymester miatt szólítanak le minket... csak sajnos minden egyes alkalommal én kerülök a beszéd középpontjába. Amitől a szociális energiáim alaposan lemerülnek az estére. Anastasia ölelését is csak sután viszonozom, ami érezhetően továbbra se hatja meg. Jókedve ragadós, mosolyát ösztönösen viszonozom, és csak pillogok, mikor házasságot emleget. Hogy tessék? Ah, biztosan rosszul hallottam... hagyom ennyiben a dolgot, mivel Alexander sem kommentálja, így nem tulajdonítok neki jelentőséget. A nő egyébként sem normális, legyen akármekkora boszorkány is. Ezt könnyű volt megállapítanom.
- Hosszú volt az este, igen – bólintok a kérdésre, mikor elindulunk a lift felé. - Nem gondoltam volna, hogy nagyobb látványosság leszek, mint az árverés darabjai – Én legalábbis így éreztem és az este folyamán elfogyasztott alkoholtól az őszinte szavak könnyebben is jönnek. - Még jó, hogy nem bocsátottak áruba – ingatom a fejem a saját viccemen mosolyogva, ami valószínűleg nem túl vicces, de enyhén spiccesen és fáradtan általában viccesnek találom magamat. Mentségemre szóljon, hogy nagyon ritkán iszok alkoholt. Évente... egyszer, nagyjából. És szerintem most legalább két évre kimerítettem az alkoholfogyasztásomat.
- A mai este folyamán nagyon sokan kotnyeleskedtek, ne aggódj, Alexander – igazítom meg zavartan a kezemen lévő karkötőt, mikor felhozza a korábban emlegetett esküvőt. A liftes fiú miatt nem igazán akarok most mást is hozzátenni, már így is rengeteg pletykának leszünk az alapja, amit nem bántam, csak... Igazán várhatnának addig, míg ténylegesen is lesz alapja... Legyen? Lehetne... Azt hiszem nem ellenkeznék. És ezen gondolatokkal lépek ki a liftből, egészen a szobáinkig némaságba burkolózok, próbálom összeszedni magamat, mert még akarok mondani valamit, valami... fontosat. Csak... Fene, miért ilyen nehéz ez?
- Alexander? - fordulok vele szembe mikor a szobám elé érünk. Zavartan harapdálom az ajkaim, babrálok a korábbi karkötővel, aztán nagy levegőt veszek és minden mindegy alapon megszólalok.
- Én is kedvellek, és örülnék a közeledésednek és... - azt hiszem elkezdek hadarni, de már a fülem is ég, szóval ez teljesen érthető és logikus, meg normális reakció a részemről. - Köszönöm az estét, a türelmed, az őszinteséged és... mindent – toldom hozzá a padlót fixírozva, teljesen megsemmisülve aaa... vallomástól? Gondolom ezt nevezhetem annak. Fogalmam sincs, de könnyebbnek érzem magam attól, hogy ki mertem mondani és bízok benne, hogy Alexander tényleg komolyan gondolt mindent, mert én igen... nagyon.

  Talán meglepő, de szeretek táncolni. Örömmel vezetem Sydneyt a parketten, és büszkén veszem tudomásul, hogy elcsíphettem néhány irigykedő pillantást.

  - Próbálok úgy felelni, hogy ne rémisszelek meg, és ne érezd úgy, hogy kihasználom a pozíciómat – a zene üteme ismét kiadott egy forgást, így míg a szőke teremtés egy pillanatra eltávolodott tőlem, volt alkalmam átgondolni a válaszomat. Magamnak okoztam a kelepcét, és szépen bele is sétáltam, de nem rémültem meg. Sőt. Egyenesen szórakoztatott. – Figyeltelek, Miss Slora. Amióta megismertelek. Látom az ambícióidat, és a képességeidet. Fiatal vagy, mégis sok korod béli boszorkát lekörözöl, egyelőre nem tudásban, de előbb-utóbb ez is megtörténik. Tetszik, ahogy gondolkodsz, és néha úgy érzem… Bocsáss meg, ha nem így van… Néha úgy érzem, hogy céljaid hozzásimulnak az enyémekhez – egy pillanatra elhallgattam. – Tisztellek, Sydney. Sőt, azt kell mondjam kedvellek. De nem akarom, hogy úgy érezd, hogy többet kell adnod, mint amire készen állsz, csak azért, mert a főnököd vagyok – ugyan nem mondtam ki nyíltan, hogy mit szeretnék, de az asszisztensem nem volt buta, úgy gondolom magától is tudta. Soha, egyetlen illetlen lépésem sem volt felé, és ezen nem is állt szándékomban változtatni. Addig nem, amíg azt nem látom rajta, hogy ő is biztos a dolgában. Ha ez megtörténik, valószínűleg nem számíthat majd hosszú udvarlásra, hiszen tökéletesen beleillik a terveimbe, én pedig elég idős vagyok ahhoz, hogy bekössék a fejem, és elkezdjem az új dinasztia kiépítését.

  - Ugye nem ijesztettelek meg? – húztam ajkaimhoz tenyeremben nyugvó kezét, puha csókot lehelve a kézfejére, miközben végig a szemébe néztem. – Nem volt szándékomban – mondtam, és a legnagyobb bánatomra a dal véget ért, így a saját kérdéseimre már nem kerülhetett sor.

  A dal utolsó akkordjait követően Anastasia nagyzolási hóbortjának jeleként megjelent egy libériába öltözött inas, aki kettőt koppantva botjával bejelentette, hogy kezdetét veszi a vacsora, és kéri, hogy a vendégek fáradjanak át a különterembe, ahol majd az életeleket felszolgálják. Újfent partnerem felé nyújtottam a karomat, néma kérdést intézve hozzá, hogy megengedi-e, hogy az asztalunkhoz kísérjem. A legnagyobb bosszúságomra Ivy és a fivére lettek a szomszédaink…


  -…a pénzügyeket természetesen reggel is elintézhetjük, Alexander – csicseregte Anastasia, kézfejét a karomra fektetve. – Ádáz küzdelmet folytattál Miss Pierce-szel azért a festményért. Remélem megérte – nevetett fel, meg sem próbálva palástolni jókedvét. Nyilvánvaló, hogy sikerrel zárta a mai estét, hiszen a vendégek jól érezték magukat, hiszen csak úgy folyt a bor és a pezsgő, a végére egészen oldottá varázsolva a hangulatot. – Sydney kedves – fordult a lányhoz, majd előre hajolva, bordó palástjait lebegtetve átölelte az asszisztensemet. – Tényleg, tényleg örülök, hogy megismertem – ingott ide-oda az ölelésben, megmozgatva a mozdulatban a lányt is. Valószínű, hogy a házigazdánk is többet ivott, másképpen nem ragadtatta volna el magát ennyire, még sosem láttam ilyen állapotban. – Remélem, hogy a következő nagyszabású esemény, amelyen találkozunk, az esküvőjük lesz! Ne felejtsenek el meghívót küldeni! – csivitelte, majd egy utolsó integetéssel a zenészek felé vitorlázott, akik már pakoltak.

  Megköszörültem a torkom, egy pillanatra lemeredve az imént elhangzottak nyerségében, majd felhajtottam az utolsó pezsgőm maradékát.

  - Elfáradtál? – kérdeztem a lánytól, akitől alig szakadtam el egész este, bár volt néhány üzleti ügyem, amit el kellett végeznem. Nemcsak magam, hanem Morton kedvéért is. – Keressük meg a szobáinkat – ajánlottam fel, hiszen a vendégek nagy része már az árverés után visszavonult. Csak a bennfentesek maradtak, és azok, akikkel Anastasia mindenképp szeretett volna szót váltani, mielőtt még nyugovóra térnek. Találtam néhány kellemes, és értékes darabot a gyűjteményembe, így nekem mindenképpen váltanom kellett pár szót a háziasszonnyal, és megírni pár csekket, mielőtt felkel a hajnal. Mára viszont végeztünk.

 - Holnap reggel nem sietünk vissza Rose Harborba – erősítettem meg korábbi álláspontomat. – Lesz alkalmad mindent kipróbálni a szállodában, amit szeretnél – tettem hozzá, miközben beléptünk az impozáns liftbe, és megmondtam az emelet számát a liftesfiúnak, akinek az volt a dolga, hogy nyomkodja a gombokat. Akárcsak a hotel legtöbb alkalmazottja, a fiú is valamilyen természetfeletti lény volt, valami vérállat, gondolom.

 - Amint Anastasia mondott… - kezdtem, zavartan megköszörülve a torkom. - …az esküvőről. Ne foglalkozz vele, csak kotnyeleskedik – bár az este folyamán, tánc közben szóba került kapcsolatunk ezirányú változása, a vörös boszorkánynak nem volt joga hozzá, hogy így lerohanja az asszisztensemet. Főleg, mert még magam sem tudtam, hogy hozott-e változást közénk, a mai este. A liftajtó kinyílt, így kiléphettünk a folyosóra.

Nem mondtam volna negatív élménynek az elmúlt két találkozást, mindössze erőteljes váltás volt mindkét személyiség és mivel ehhez még nem igen szoktam hozzá, idő kellett, mire fel tudtam fogni vagy kezelni... valamelyik a kettő közül.
- Nincs semmi probléma. Roppant... érdekes volt mindkettő. A maguk módján – bólintok kimérten, kissé még mindig az előzőeket elemezgetve, ízlelgetve. Ivy ajánlata, a jövő ismerete elég nagy lehetőség, és most, hogy eltávolodott tőlem, megszűnt a mágikus aurája körülöttem, sokkal érdeklődőbbnek érzem magamat, mint jelenlétében. Miközben pedig szkeptikus is vagyok, mert hiába vagyok boszorkány, a jövőbelátás képessége mindenféle racionális elképzelésemet felülmúlja. Nehéz elképzelni, hogy valóban létezik.
Kíváncsian pillantok Alexre, mikor kiveszi a poharat a kezemből. Meglep a gesztus, de türelmesen hallgatom a szavait, amikre nem tudok nem elmosolyodni. Hát igen, Alexander Lackwood úriember, ezt meg kell hagyni. Elfojtottam egy rövid mosolyt a gesztusra, ahogy a felém nyújtott kezébe karoltam. Jólesett a közelsége, a védelmező, férfias erő, ami körbelengte Alexandert. Mellette nemi gazán tudtam félni.
- Megtiszteltetés, köszönöm. – válaszolok végül, miközben már a parkett felé tartunk és egymással szembe fordulunk.
Fogalmam sincs, hogy mit várok a tánctól vagy várok-e valamit, de határozottan jólesik. A közelség, a kedvesség, ez az egész hangulat, amitől pár percig meg is feledkezem arról, pontosan milyen eseményen és kik között vagyunk. Óvatosan táncolok, lévén nem vagyok a legjobb, de Alex könnyedén vezet és a magabiztossága átragad rám is, nem izgulom túl a dolgot, mert nincs is mit. Nem olyan nehéz ez...
- Még csak most kezdődött az este, az eddig megismert hölgyek talán idősebbek és persze erősebbek nálam, de ez nem jelentheti azt, hogy sok lenne. - nyugtatom, mikor ismét figyelmeztet. Eszem ágában sincs ilyen korán lelépni, azzal nem csak magamnak, de valószínűleg Alexnek is csalódást okoznék, ami eszem ágában sincs.
Örömmel fordulok, még egy boldog mosoly is az arcomra varázsolódik a lendülettől, mert elég jól esik és ahogy a mozdulattól közelebb kerülök Alexhez bele is pirulok. Kicsit hirtelen ér, de közben meg jól is esik, olyan... lehengerlő. A kisugárzása, a sármja, a hangja, ahogy a fülem mellett duruzsol. Még a pulzusom is megugrik kicsit, nem értem... magamat. Vagyis értem, csak Alexander... a főnököm, a boszorkánymesterem. Semmi más. Nem is beszélve arról, hogy idősebb nálam, mondjuk ez a legkisebb dolog, ami számíthat.
- Általában rossz vagyok a személyesebb kérdésekben. - gondolkodom hangosan, mert nem szeretném, ha a hallgatást nemleges válasznak venné. Csak épp kissé megilletődtem a témától meg a közelségtől, meg a feltámadó érzéseimtől... ah. Miért most jutnak eszembe ilyesmik?
- De összeszedem magam – mosolyodok el végül. Néhány lépésnyi időt adok magamnak, aztán felteszem az elsőt, amit jónak ítélek meg. - Mostanában nem vagy már velem olyan kimért, mint az elején. Történt valami? - Azt hiszem jogos a kérdés, hiszen az elmúlt pár hétben, mintha változott volna köztünk a viszony, és nem csak a mai bált tekintve. Alexander mintha sokkal bizalmasabb lett volna felém, bár az is lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak, mert így akartam látni.

Ivy bosszantó személyiség, de lenyűgöző tehetséggel megáldott boszorkány, akit illik a helyén kezelni. Tudtam, hogy szándékosan csipked, és várja a reakciómat, hogy következményeket vonhasson le az okos kis fejében, de nem akartam megadni számára ezt az örömöt. Még soha nem származott hasznom abból, amit a nő tett, vagy mondott… De értékeltem a hűségét, amellyel Ariához viszonyult, amiatt őriztem kínosan vele szemben a hűvös udvariasságot.

- Vannak, akik szeretnek saját maguk rájönni, hogy mit tartogat számukra a jövő. Nem vitathatod, hogy ezesetben a tudás, nem mindig hatalom – biccentettem a jósnő felé, aki durcásan felhúzta az orrát, amiért Sydney nem kíváncsi a jövőjére. Szabad kezem a szőkeség derekán pihent, akaratlanul is birtokló mozdulattal vonva közelebb magamhoz a kecses testét. Ha Ivy szórakozni szeretne, hát állok elébe.

- Add át üdvözletem a fivérednek – mondtam végül, de nem kis megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amikor a nő végül távozott. Ittam egy kortyot a kezemben tartott pezsgőből, majd sötét szemeim megállapodtak az asszisztensemen. – Remélem, hogy nem szegte kedvedet ez a két találkozás, de sajnos ebben a világban néha nem a terveink szerint alakulnak a dolgok – tettem hozzá, ajkaim szegletében kissé hűvös mosollyal. Én döntöttem úgy, hogy bevezetem Sydney-t ezekbe a körökbe, de azt nem sejtettem, hogy mikor lesz az a pont, amikor azt mondja, hogy elég, és követelni fogja, hogy vigyem haza. Anastasia és Ivy oroszlánok voltak, egy nagymacskákkal zsúfolt teremben, de közel sem a legrosszabbak.

- Egy kicsit eleged van az izgalmakból? – tudakoltam, de meg sem várva a válaszát, a kezében tartott pohár után nyúltam, és az enyémmel együtt egy mellettünk elhaladó pincét tálcájára tettem. – Ígértem neked egy táncot – magyaráztam. – Szabad lesz? - amennyiben készen állt rá, a karomat felé nyújtva, gavallérként a parkett felé vezettem, ahol néhány pár már forgolódott az andalító zene ütemére. Természetesen tánc közben magamra vállaltam az irányító szerepet, de igyekeztem olyan távolságot tartani, amely Sydney számára nem kínos, ő dönthetett arról, hogy mennyire lép közel, vagy éppen távolodik el.

- Sydney drágám – a kedveskedő megszólítás könnyedén, de csendesen gördült le az ajkaimról. – Remélem, hogy leszel olyan bátor, és szólsz, ha nagyon megterhelővé válna számodra az este. Bármikor elmehetünk, bár a valódi mulatság, csak éjfél után veszi kezdetét – folytattam kissé incselkedőn, hiszen ismertem már annyira a lányt, hogy tudjam, sem a büszkesége, sem a kiváncsiságe nem engedi, hogy éppen most futamodjon meg. Ezúttal eszembe sem jutott, hogy manipuláljam, ahhoz túlságosan is értékeltem eszét, és erős szellemét, bár néha azt gondoltam, túlságosan is jó erre a világra.

A zene üteme szerint kijött egy forgatás, amit ha a szőkeség engedett, ki is használtam, hogy aztán úgy fogadjam újfent a karomban, mintha mindig is odatartozott volna. Egy hosszú pillanatra elvesztem a kék szemek hullámaiban, elgondolkodva rajta, hogy vajon lapul e mögöttük olyan titok melyet nem tudok, és talán sosem fogok megtudni.

- Játszunk egy játékot – ajánlottam fel, kissé közelebb húzódtam hozzá, hogy ajkaim a füle mellé kerüljenek. – Csak amíg a zene tart – fűztem tovább. – Kérdések és válaszok. Őszinte válaszok – hangsúlyoztam ki. – Bármit is kérdez a másik, arra őszintén kell felelnünk, másképpen mit sem ér az egész. Mit szólsz hozzá? – vontam fel a szemöldököm kissé eltávolodva, hogy lássa, komolyan beszélek. Ezáltal meg is adtam neki a lehetőséget, hogy ő nyisson.

Eszemben sem volt Anastasiáztól tanulni, és ha valaki pár éve kérdez, még Alexander is megkérdőjeleztem volna. Sosem tudtam, hogy mit kezdhetnék a mágiámmal, nem volt meg az erős támasz, az iránymutatás, hogy egyáltalán mit szokás vele csinálni, így eltengtem az alapokkal, kerestem a helyemet. Fogalmam sem volt, hogy milyen irányban akarok vagy tudok haladni. Az Alex által felkínált út viszont legalább határozott volt és noha ijesztő is, az eltökéltségemet és tudásvágyamat tökéletesen ki tudta elégíteni. Nem terveztem feladni, hűséges voltam. A saját határaimon belül. Megvolt köztünk a néma egyezség és a boszorkánymester is jelezte felém, hogy én is szóljak, ha valamit már nem tudok elfogadni vagy megérteni. Viszont eddig ilyesmi egyszer sem történt, szerencsére.
Ivy szavai viszont kissé megingatnak. Jövő... a jövőt látni igen nagy kiváltság, egy olyan képesség, ami nem sokaknak adódott meg. Persze, több jövendőmondó boszorkányról hallottam, de kutatásaim alapján a tiszta képek nagyon ritkák. A döntéseink, az érzéseink mindent befolyásolnak, nincs egy határozott út, csak lehetőségek.
- Persze, tudom, tudom – intett a nő Alexnek, mikor az unokahúga került szóba. Kíváncsian hallgattam a nőről szóló rövid szóváltást. Én is észrevettem, hogy Aria nincs otthon mostanság, de ezt általában betudtam a rosszul időzített látogatásaimnak. Nem gondoltam, hogy nem is lakik otthon.
- Meg lassan úgyis visszavándorol a csodálatos kastélyotokba – Ivy lelkesen felkacag, aztán a halántékához ér, mint a jósnők a tv-ben meg filmekben. - Érzek, amit érzek – aztán újból felém fordul, és immáron kissé elhőkölök. Óvatosan lépek hátrébb, nem engedem, hogy megfogja a karomat. Fogalmam sincs, hogy miért, de a vele való érintkezés kellemetlen, mintha... használná a képességét? Valószínűleg annak a bizsergését éreztem.
- Nem hiszem, hogy szükségem van a jövőm ismeretére – szólok közbe, mire röpke csalódottságot vélek felfedezni a nő arcán. Az érzés e lég gyorsan távozik, nem tudom, hogy az én válaszomnak vagy Alexandernek köszönhetően.
- Jól van, jól van. Éljetek sötétségben! - legyintett szavaimra kissé durcásan, de azért nem tudtam észrevenni, hogy jó néhány másodpercre rajtam, rajtunk felejtette a tekintetét. Óvatosan sandítottam Alexre, fogalmam sem volt, hogy miként kezelhetném a helyzetet. Anastasia legalább elegáns, nőies, ravasz. Ivy viszont nyílt lapokkal játszott, határozott és veszélyes lapokkal. Gondolom a jövőbelátás képessége adta neki ezt a magabiztosságot. Kissé irigyeltem érte.
- Megyek megkeresem a bátyámat. Ő legalább nem annyira mufurc, mint te, Alexander. Állj, állj! Ne mondj semmit, úgyis tudom, hogy mit akarsz. További szép estét kedveseim! - És amilyen gyorsan jött, úgy megy is. Néhány percig csak pislogok, próbálom feldolgozni az eseményeket.
- Lehetne, hogy most egy ideig békésebb vizekre evezzünk? - fordulok vissza mesteremhez kissé riadtan. Nem is tudom, hogy mi ijesztett meg... Lehet csak az érzelmi hullámvasút, ami a két merőben eltérő jellemű nő okozott. Jobban szerettem távolságot tartani, kimért lenni azokkal, akiket egyáltalán nem ismerek. Most pedig ebben nem igen volt részem.
- Bár gondolom az este tartogat még ilyesféle meglepetéseket – intek Ivy után, aki már újabb áldozatot is talált, lelkesen kapaszkodik a férfi karjába. (A bátyjába.) Inkább el is fordítom róluk a tekintetem és minden figyelmemet Alexandernek szentelem.

Anastasia tesztelte a határokat, amikor arra kérte Sydney-t, hogy dolgozzon neki. A kíváncsi pillantás, amit utána rám vetett, egyételmű jele volt annak, hogy a reakciómra kíváncsi -, ha az túl heves, máris talált rajtam fogást. Egy élő, lélegző fogást, amit később kedve szerint felhasználhat ellenem. Szerencsére elég régen voltam az üzlet ezen oldalán, hogy ne engedjem magam csőbe húzni.

- Nem vagy a rabszolgám, Sydney, ha szeretnél Anának dolgozni, nem tilthatom meg – érintettem meg a mellkasom, játszva az előzékeny munkaadó szerepét, mely leginkább vendéglátónknak szólt, de négyszemközt még úgy is beszélni fogunk az ajánlatról Sydneyvel. Anastasia nem az a fajta boszorkány, akit érdemes lenne felmérgelni, és olyan sem, akit le lehetne becsülni. Ezért is érdekelt annyira, hogy mit gondol róla az asszisztensem.

- Sokat tanulhatnál tőle – értettem egyet bólogatva, miközben figyeltem, ahogy Anastasia a következő áldozatához úszik. A magam részéről tiszteltem őt, mint boszorkányt, és mint üzletfelet, de sosem ringattam abba a hitbe magam, hogy barátok volnánk. – Abban azonban nem vagyok biztos, hogy szeretnél. Szigorúbb tanár lenne, mint én, és sokkal nagyobb árat követelne érte, mint amennyit hajlandó lennél megfizetni – fogalmaztam sejtelmesen, kissé elkomorodva. Amikor megismertem a démonidézőt, volt egy tanítványa. Még sosem láttam varázserőt olyan gyorsan elsorvadni, mint azét a fiatal fiúét… Azt hiszem, a tanítványok jelentették az árat, amit Anastasia fizetett az önön halhatatlanságáért.

Visszaköptem a pezsgőt a poharamba. Ez volt az első reakcióm, amikor megláttam, hogy ki közelít felénk. Túl későn nyúltam Sydney karja után, hogy elvezessem, mert két másodpercel a nem túl elegáns mozzanat után, Ivy már ott is állt előttünk.

- Ivy… - szorítottam össze a számat, merev biccentéssel köszöntve a jósnőt. Ha valakire, hát rá végképp nem számítottam ma este. Aria igazán szólhatott volna róla, hogy a barátnője itt lesz ma az estélyen, mert akkor bizonyára én magam távolmaradok, vagy legalábbis Sydney-t nem hozom ide. Az Anastasia féléket megtanultam kezelni, de Ivy… Nos, ő kezelhetetlen volt. Hiányzott belőle az a fajta elegancia, amit én az emberekben kedvelek.

- Aria nem az a fajta nő, akinek bárki is megmondhatja, hogy mit tegyen. Még én sem – az utolsó mondatocskát kissé kelletlenül tettem hozzá, talán kovenvezetőként parancsba adhattam volna, hogy térjen haza, de testvérként… Bármennyire nehezemre esett is beismerni, nagyobb teret kellett engednem neki. Bíznom kell benne, hogy bármibe is keveredett, győztesen keveredik majd ki belőle.

Ivy csicsergett, és figyelmét az asszisztensem felé irányította, amellyel olyan ösztönöket szít fel benne, amelyeknek nem lenne szabad ott lenniük. A lányhoz közelebbi kezemet a lány hátára simítottam, védelmező aurát vonva köré.

- Yvette kedvesem, örömmel vesszük a társaságodat… – szemenszedett hazugság volt -…, de azt hiszem, hogy találsz a teremben másokat is, akik szívesen hallanák a jövőjüket. Talán őket kellene megkeresned, hiszen ezért vagy itt. Vagy nincs igazam? – vontam fel a szemöldököm, mosoly erőltetve a szám sarkába. Nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom, bármit is akar Sydneynek mondani.

Füleltem, elraktároztam és megjegyeztem mindenféle információt, amit hasznosnak tituláltam. Anastasia más volt, mint az eddigi boszorkányok, akikkel találkoztam, éreztem a felőle áradó mágiát, ősi energiákat, amik figyelmeztetésként villogtak előttem, hogy válogassam meg a szavaimat.
Édesen mosolyogtam és igyekeztem a tökéletes pillanatban bólintani, meglepődni és együtt érezni a nővel. Nem is kotyogtam közbe, megtartottam a visszafogott, kissé riadt szerepet, bár még korántsem éreztem magam riadtnak. Alexanderrel az oldalamon ez egészen megváltozott. Hálás voltam érte.
- Egy élő határidőnapló – jegyzem meg kissé viccelődve Alexander szavaira. Röviden rápillantok, bízom benne, hogy a szavaim nem udvariatlanok, sokkal inkább... évődőek? Nem is tudom, nem szokásom ilyeneket megjegyezni, mégis könnyedén és játékosan csúszik ki a számon. Ösztönösen.
Ahogy kissé szakmaibb, de érezhetően intrikusabb területre tévedünk a beszélgetésben én magam is figyelmesebb leszek. Érezhető a színjáték, Anastasia úgy kíváncsi rám, mint nő a nőre és ez kölcsönös. Én magam is hasonlóan érzek, pláne az alapján, ahogy reagált rám, mikor meglátott Alexander oldalán. Van bennem némi önzés és büszkeség, amivel magamat is alaposan meglepem. Az este folyamán úgy tűnik új érzéseket is felfedezhetek magamban. Izgalmas.
- Természetesen, ha ez Alexandernek sem gond – fordulok a férfi felé, ezzel jelezve, hogy elsődlegesen neki dolgozom, ez által az időm nagy részével is ő rendelkezik. És ugyan bizonyára meg van a szakmai kihívás a nő által vázolt északnyugati szárnyban, attól még kissé tartok tőle, nem szívesen maradnék vele kettesben, óvó szemek felügyelete nélkül. Védő amulett ide vagy oda, az én mágiám korántsem elég erős ahhoz, hogy megvédjem magamat.
Halk sóhajt engedek meg, mikor végül magunkra hagy minket. Kíváncsian fordulok a mellettem álló férfi felé, bólintok és elmosolyodom. Valóban meglepő társaságban volt részünk.
- Hatalmas ereje van és jól használja a női fortélyokat – felelek a kérdésre. - Lehet illene tanulnom tőle? - vetem fel a kérdést kissé elgondolkodva nézve arra, amerre eltűnt. Azért bízok benne, hogy a következő találkozót már felkészültebben tudom kezelni.
És nem sokkal később már újabb ismeretlen arc közelít felénk. Élénk ruházat, erős smink és olyan határozott pillantások, amitől nem tudok nem zavarba jönni. A nő közvetlenségétől szinte úgy érzem, mintha teljesen meztelen lennék és a lelkemig látna.
- Oh, hát édes szivecském, milyen jó téged látni – közelebb lépek Alexhez, szinte védekezően, mert a boszorkány szavai egyenesen a boszorkánymestert találják meg. - Aria kedves mondta, hogy itt leszel. De nem hittem el neki, oh és milyen szép hölgy kíséretében. - Az átható pillantás ismét engem ér, majd kettőnk közt cikázik. Rendesen zavarba jövök, mire a nő felkacag, megigazítja a nyakába tekert sálat. A mágia láthatatlanul körbeöleli, incselkedik, mint maga a nő személyisége.
- Yvette Wilson vagyok, de errefelé csak Ivy. Jósnő és egyéb fortélyok tudója – kacsint rám bátran. - Alexander, drága, igazán élvezem Aria társaságát odahaza, de szerintem jobb lenne neki otthon. Már teljesen felforgatta a laboromat, nem is beszélve arról a sok dolgozatról, ami az asztalomon hever néha... hihetetlen az unokahúgod. - Kissé meglepődöm, ezek szerint a nő egészen közelről ismeri Miss.Lackwoodot, ha Aria most nála lakik. - Oh, édesem... te mennyire össze vagy zavarodva! - csilingelő hangon felkacag és most ő kapja el a kezemet. - Ha tudni szeretnéd a jövődet, kedves, bármikor állok rendelkezésedre. Mindent tudok, amire szükséged lehet. Mindent és még annál többet is – kacsint rám cinkosan, hogy aztán hirtelen mozdulattal elengedjen.
Alexanderhez lép, kihívóan, mire azonnal villan a tekintetem és magam is meglepem a reakcióval, mert határozottan feléled bennem a birtoklási vágy.
- Mégis mi mindent? - érdeklődöm, hogy magamra tereljem a figyelmet.
- Kis féltékeny – nevet fel ismét, mintha egy gyereket fenyítene. A jelzőtől pedig nem tudok nem zavarba jönni. Féltékeny lennék? - Tudod, látok dolgokat. Kapcsolatokat, jövőket. Azt is tudom, hogy a húgod miatt kettős érzéseid vannak, a lelkedbe van írva. - Meghökkenve nézek a túlsminkelt arcra, egy pillanatra össze is kapcsolódik a tekintetünk. - És hogy keresed a helyedet a nagyvilágban. Alexander drága érdekes utat ajánlott fel, nem igaz? Oh, és még milyen érdekeset... - Tér vissza a mellettem álló boszorkánymesterhez. Ez a helyzet kezd egyre abszurdabb lenni, kissé kényelmetlenül is érzem magamat. A nő pillantása... mintha tényleg mindent látna.

Elnéző mosollyal néztem az asszisztensemre. Bájosnak találtam, hogy úgy véli, ha nem volna kedvemre, megfontolnám az ajánlatot a táncra. Előfordulhat, hogy ma este egy ártatlan gazellát sikerült bevezetnem az oroszlánketrecbe, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy mindenáron kerülnünk kell a feltűnést. Sydney-nek meg kellett ismernie a világomat, hogy eldönthesse, készen áll-e csatlakozni hozzá. Ha a ma este után úgy dönt, hogy ki akar lépni a tanonci kötelékből, elfogadtam volna.

Anastasia éppen úgy megfelelt az első lecke szerepének, mint bármelyik másik résztvevő; pusztán a karmai voltak élesebbek, mint a legtöbbjüknek, de ügyesen titkolta.

- Bezzeg az a kibírhatatlan alak eljött… - morgolódott a teremtés. -… tudod, a szobrász, aki olyan elbűvölő kis kerubokat farigcsál…

- Puttókat – szúrtam közbe, majd aprót kortyoltam a pezsgőmből. – Mr. Quinn puttókat farag, nem kerubokat – egészítettem ki a boszorkány kérdő pillantására. – De kétlem, hogy ma este ebben a minősítésben érkezett volna - már akkor tudtam, hogy hibát követtem el, amikor a boszorkány kitágult orrlyukkal, nagyon szusszantva ingerülten legyintett.


- Bánom is én! Ha Anders azt hiszi, hogy hajlandó vagyok tárgyalni vele, rosszul gondolja. Az üzlet, az üzlet, én pedig nem kötök alkut talpnyaló pribékekkel – amikor Ana kissé ingerültebb volt, gyakran használt olyan szavakat, amelyek emlékeztettek rá, hogy valójában sokkal idősebb, mint amennyinek látszik. Kevés boszorkány volt a világon, aki úgy szemen mert volna köpni egy démonurat, mint ahogyan ő is tette.

Végül aztán színpadiasan megérintette homlokát, mint aki eképpen próbálja elűzni a bosszú fellegeit, majd minden figyelmét Sydney-nek szentelte. Úgy festett, hogy valóban érdekli a lány, és minden, amit mondani kész számára.

- A jelenléte felbecsülhetetlen a számomra, ha ő nem lenne, néha még a fejemet is elveszteném – nem hagytam, hogy nagyon eltávolodjanak tőlem, bár azt hiszem, hogy Anastasia célja éppen ez volt. Kitapogatni a köztünk lévő kapcsolatot, megtalálni a leggyengébb pontját, hogy aztán a megfelelő alkalommal felhasználja ellenem. Elég régen ismertem már ahhoz, hogy tisztában legyek a módszereivel.

Támogatóan Sydney másik oldalára léptem, majd kezemmel könnyedén megérintettem a derekát. Talán maga a mozdulat is elegendő volt ahhoz, hogy Ana visszavonulót fújjon.

- A néhai férjem… A negyedik, Egyiptom megszállottja volt – csivitelte lehengerlő bájjal a szállodatulajdonos, de a pimasz mosoly még most is ott ült a szája szegletében. – Mit is mondott, mivel foglalkozott azelőtt, hogy Alex mellé szegődött? – tudakolta pezsgőspoharát az ajkaihoz emelve. – Belsőépítész? Éppen keresek egyet! Az északnyugati szárny valami borzalom, azt hiszem több aranyra és brokátra lenne szükség. Egy alkalmas időpontban örömmel fogadnám a tanácsait, Miss Slora. Ugye vet majd rá egy pillantást? – gyönyörűen játszotta a kétségbeesett kérlelést, amit avatatlan szemek akár fel sem foghattak volna. Aztán bólintott egyet, úgy vélelem magában eldöntötte, hogy Sydney mindenképpen kötélnek áll, majd azzal a felkiáltással, hogy utána kell néznie a cateringnek, már el is úszott mellőlünk, hogy aztán másokat terheljen delejes jelenlétével.

- Ne tévesszen meg a kedvessége – hajoltam közelebb Sydneyhez, bár talán nem kellett figyelmeztetnem. – Élesek a karmai, és időnként harap is – tettem hozzá. – Érdekes nő, nem gondolod? – billentettem oldalra a fejem, de nem tudtam elfojtani egy mosolyt. Anastasia ritkán hagyott hidegen bárkit is.

Sosem gondoltam volna, mikor Rose Harborba jöttem és munkát kértem Mr.Lackwood... Alexandertől, hogy ide jutok, jutunk. Az életem gyökeresen megváltozott, az érintésére, ahogy kézcsókot adott pedig szinte szégyenlősen elpirultam, miközben még a szívem is félrevert egyet.
A mai este mindent kizárólag a meglepetésekről szólt, a részemre legalábbis. Bíztam benne, hogy jól tudom majd kezelni.
A látvány ami elém társult kicsalt belőlem egy meglepett „oh”-t, ahogy körbevitte a tekintetemet a táncosokon, az ízlésesen feldíszített báltermen és röviden a környezetünkön. Senkit nem bámultam meg, a tekintetem gyorsan végigsiklott mindenkin, hogy aztán ismét Alexanderre pillantsak. Magam is vettem egy pezsgőt, gyönyörködtem a színében, az üvegen megcsillanó fény játékában.
Ez egy teljesen más világ...
- Igazán nem kötelességnek szántam – reflektálok a táncra miután koccintunk. Aprót kortyolok a hideg nedűből, rövidet, hogy az ajkaimra kent rúzst még véletlenül se kenjem el. Szeretnék kifogástalanul festeni Alexander mellett.
Már vártam a pillanatot, hogy mikor akad társaságunk, a boszorkány közvetlensége viszont meglepett, nem is beszélve a körülötte hömpölygő energiákról. Hihetetlen erővel rendelkezhetett és nem is titkolta. Egy pillanatra lenyűgözött, de aztán eszembe is jutott, amit Alexander mondott és gondolatban azonnal felvettem a két lépés távolságot.
- Örvendek a találkozásnak, Miss DePadrini – üdvözöltem én is a nőt barátságos mosollyal, igyekezvén nem elpirulni Alexander megfogalmazásán. Már igazán hozzászokhattam volna, hogy ő egy igazi úriember és az efféle szóhasználat nem áll távol tőle, mégis néha, mint például a jelenlegi helyzetben, sikerült zavarba hoznia.
Meglepetten kaptam fel a fejemet Miss.Depadrini szavaira, azt hiszem félreértett valamit, de... nem tudtam ellenkezni, karon ragadott és távolabb vitt Alexandertől. Kissé bátortalanul szakadtam el a férfitől, erős hiányérzetem támadt, hogy nem volt az oldalamon, bár nem igazán ellenkezhettem a jelenlegi helyzetben, azt hiszem. Miss.Depadrini mégis csak az est házigazdája és szervezője.
- Oh, hát ez igazán jó kérdés – feleltem zavartan, mert nem igazán tudtam alátámasztani és megcáfolni sem a nő feltételezését. - Alexanderrel dolgozom az ingatlanirodában, a nyár óta. Eredetileg lakberendező és belsőépítész vagyok. Meg kell mondanom, hogy gyönyörű lett a terem, ezek a színek kiemelik a helység természetes adottságait és a térkihasználás is tökéletes. Ámulok és bámulok – Nem tudom, hogy csináltam, de jó ötletnek tűnt dicsérettel és bókkal elterelni a beszélgetést az előző témáról. - Kivételes ízlésre vall – Nem csacsogtam, az messze állt tőlem. Teljesen őszintén kezdeményeztem a beszélgetést, visszafogottan, de azért érdeklődően. Igyekezvén a biztonságos terepen maradni.