- Ne legyél már ennyire fafejű Aspen! 33 éves vagy, ezt az akaratosságot már rég ki kellett volna nőnöd! - hangom kicsit emelkedett, ám nem nevezném még kiabálásnak. Hogy mit keresek már megint idősebbik bátyám lakásának nappalijában, arról őszintén szólva fogalmam sincs.
- Belementem, hogy elmegyek a te orvosodhoz is. Belementem, hogy ide jöjjek, gondoltam lehet veled értelmes felnőtt emberek módjára beszélgetni. Tévedtem. - tehetetlenül tárom szét a karjaimat a szoba közepén sétálgatva fel-alá, időnként ránézve Aspenre.
  Hihetetlen, hogy már össze se tudom számolni, hányszor mondtam el neki, hogy megtartom a babát, ő köti az ebet a karóhoz, hogy vetessem el. Nincs az a pénz! Bár sima fekete garbós pólóm és egyszerű farmerom alatt még nem látszik, de a hasamban már ott növekszik az én 11 hetes kisbabám, akiről sosem fogok lemondani, még akkor sem, ha teljesen egyedül maradok vele.
- Parttalan vita ez Aspen, inkább megyek. - sóhajtok egyet lemondóan, majd megfogva vajszínű télikabátomat a lift felé megyek, ami egyben a kijárat is. Már nyomnám a hívó gombot, mikor az csilingel, az ajtó pedig szép lassan kinyílik, és pár másodpercig azt hiszem, káprázik a szemem.
- Denver? - pislogok rá elképedve, majd két lépéssel elé lépek, és megölelem. Nem vagyunk a legszorosabb viszonyban, nem is feltétlenül vagyunk ölelgetősek, de számíthatunk a másikra, és most úgy érzem, talán kaptam egy testvért, aki talán az én oldalamon fog állni. A fránya hormonok miatt könny szökik a szemembe, 3-4 másodperc múlva azonban elhúzódok Denver-től és ököllel egy nagyot csapok a mellkasára.
- Hol az istenben voltál és miért nem lehetett elérni? - csattanok fel számonkérően, és ha csak nem állít meg, mérgemben még egyet ráütök, de ez már nem olyan erős, nem bántani akarom, csak jelezni neki, hogy mérges vagyok rá, amiért nem értem el amikor bajban voltam.