Aprót bólintok, amikor el akarja hagyni Mrs.Cooper a magázódást. Nem esik nehezemre, de azért mindig szokatlan, hogy itt sokkalta közvetlenebbek az emberek. Ez nekem csak könnyítés, nem kell annyira körültekintően fogalmaznom, bár az a veszély nem fenyeget senkit, hogy a közönséges oldalamat mutassam felé.

- Rendben, Madison – végül beszédre nyitom a szám. – Hívjon csak Dae-nek! Azt tudom, hogy általában a nevemmel meggyűlik mindenkinek a baja – ingatom meg a fejem.

Olykor a rendező is le tud egy „hé”-vel, netán odaszól, hogy „kellékest”, de nem is várom el, hogy tudják a nevem. Igazából… Valahol a nevem semmit se jelent a számomra. Az sem zavarna, ha elneveznének egy „darab szarnak”.
Eltelt öt év…
…és megtanultam értékelni a semmilyenségem, de nem tudtam elfelejteni azt, hogy egyszer Jun-Yin Ngan voltam. Azt, hogy egyszer a rivaldafényben fürödtem; a szerelem fátyla mögött rejtőző bűnt kerestem; és sokáig a családom keresztjét is hordoztam. Ez mind én voltam, és hirtelen semmivé lett. És hiába voltak ezek fárasztó, lélekgyötrő szerepek, mégis egyrészem még odaát, Koreában van valahol.
Olybá halott vagyok és halott maradok. Azt sem tudom, hogy ki vagyok itt azonkívül, hogy egy semmi… Egy üres test, amit kitölt a fájdalom, a magány, de a legtöbbször a közöny.
Ha pedig közöny, akkor különösebben nem reagáltam le Madison zavarából fakadó magyarázkodást.
A listát se szó, se beszéd átnyújtom, amint afelől kezd érdeklődni.

- Megoldható. Van több üst meg tükör is… Valahol hátul – vakarom meg a tarkóm. – Mivel gyerekek valami kisebb méret kellene, nem?

Legutóbb, ami ilyen varázstükörszerűség volt az egy egész alakos, barokk-kort idéző darab volt. Elég cicomás az aranyfestékkel és különböző vésetekkel, amivel a keretet díszítették. Az viszont nem hiányzik, hogy véletlenül a gyerekek magukra borítsák. Az üst talán még nem olyan veszélyes; azt hiszem, bár nem tudom, hogy mikre képesek a gyerekek.

- És mikor lesz a fellépés? Gondolom a gyerekek már nagyon várják.

Azért jól esik a nő társasága, noha nem szexuális vagy vonzalom terén értem. Ritkán találkozom ennyire kedves és barátságos emberrel. Ennek mondjuk fő oka, hogy mostanság nem igazán ismerkedem úgy senkivel sem.

- Gyere! – biccentek a fejemmel abba az irányba, ahol a kosztümök lehetnek.

Óvatosan, két hosszú polc között végigsétálunk, ahogy a sor végére érünk már lehet is látni a ruhafogasokat, ruhatartókat.

- Ha jól emlékszem, akkor az utolsó kettő ruhatartón vannak gyerekméretek – odalépek az egyikhez. – Milyen jelmezek kellenek pontosan? – pillantok rá érdeklődve Madison felé.

A számba veszem a ceruzám, annak a végét kezdem rágcsálni a nagy gondolkozások közepette. Épp egy maszkkal szemezek, amikor valaki megkopogtatja a szertár ajtaját. Egyből összerezzenek, azt hiszem, hogy a rendező jött megnézni, hogy állok a kellékek összeszedésével. Tagadhatatlan, egy barom tudott lenni, de attól még a főnököm és legkevésbé sem hiányzott, hogy kiokítson és lehordjon, amiért lassú vagyok.
A tőlem telhető legtöbbet igyekszem kihozni az adódó helyzetkből, így is gyakran érzem igazságtalannak, amikor rám ordít, mert olyanja van. És most még szépen is fogalmaztam, mert mondhatnám azt is, hogy egy pu… mármint, egy nő csodákra lenne képes az ő esetében.
Azt viszont elismerem, hogy jól tud rendezni a sok agymenésével és idegeskedésével együtt. Ha nem tartaná ennyire össze a csapatot, akkor nem tudnának az emberek ilyen csodálatos darabokat látni.
Van, hogy magam is meglepődöm, mégis mennyire egységes a mennyire színdarab a kellékkel, a háttérrel, a díszekkel, a színészekkel és az esetleges musical részekkel együtt. Minden maga a tökély!
Végül a kopogás felé fordítom a fejem, nemsokára pedig megpillantom egy polc mögül a tanárnőt.

- Örülök a találkozásnak Mrs.Cooper! – némi hallgatás után folytatom. – Elnézését kérem, de még nem tudtam összeszedni a kellékeket! – hajtom le a fejem, ezzel is tovább fokozva a bocsánatkérésem.

Noha Nyugaton ez a fajta gesztus furcsának tűnhet, viszont nem tudtam még levetni ezt a viselkedéskultúrát. És igazából az lenne az igazán furcsa, ha egyszer totálisan kikopna az elmémből mindaz, amit a hazámból hoztam magammal.

- Nem kell hálásnak lennie. Szívesen segítek önnek és a diákjainak!

Az előttem lévő asztalra teszem a kellékről szóló listámat, majd kérdően, kissé óvatosan pillantok rá Mrs.Cooper-ra.

- Nem akarok inkompetensnek és hanyagnak tűnni, de nem igazán kaptam részletes listát, hogy mire lenne szüksége. Esetleg kifejtené jobban, hogy milyen kellékeket szeretne használni?

Szabadszájú tudok lenni, viszont tisztába vagyok azzal, mégis hol a helyem és hogyan kell viselkednem. Nem is telik nagyobb erőfeszítésbe, hogy a formális, segítőkész oldalamat mutassam a tanárnő felé.

- Szabad tudni, hogy milyen színdarabot fognak előadni? – érdeklődöm, hogy ne álljon be a kínos.

A kínos csendnél nincs rosszabb, és ugyan nem vagyok mostanság nagy társasági lény, azért próbálok emberekkel beszélgetni. Jelenesetben mondjuk egy boszorkánnyal, és (!) legalább nem a sötétség járja át a porcikáit. Nem tudom mihez kezdenék, ha egyszer szembe találnám magam egy sötét boszorkánnyal, netán egy démonnal… Együtt dolgozni pedig… Soha többet!
Egyszer már aláírtam az ördög csatlósának a szerződését. Most már nem tűröm el, hogy ezekkel a mocskos lényekkel egy légtérben legyek. Inkább megtámadom, megölöm, minthogy alávessem magamat nekik, akár egy másodperc erejéig is.

A belsőmet sokáig széttépte a disszonancia, akárcsak az a démon a prédákat, akit a menedzserem betegesen szolgált.
Az életem nem szólt másról, mint a vezeklésről, az erkölcsöm kereséséről, amit magam mögé utasítottam akkor, amikor elfogadtam a Haneul ajánlatát.
Vak voltam és ezért bűnhődöm mai napig. Voltaképpen a lelkiismeret sanyargat már, talán a félelem is, hogy igazából bármikor rám találhatnak. Érthető, hogy ez idő alatt azért megfordult a tényleges öngyilkosság gondolata, abban reménykedve, hogy az majd feloldoz a bűneim alól.
Árgus szemekkel kémlelem a hátam mögött hagyott utcákat, házakat és üzleteket… De most nem a rajongók elől bujkálva, hanem a végzetem elől menekülve.
És valójában rá kell döbbennem, hogy a létezésem ténye azt támasztja alá: élni és szenvedni akarok. Valójában nem akarok feloldozást, mert ahhoz túlzottan gyáva vagyok.
Ezek az érzések juttatják eszembe, hogy milyen esendő is vagyok és voltam is világéletemben. A sztárság elfeledtette velem, mégis miért éltettem a zenét, mit akartam volna az embereknek adni: egy darabot magamból, amiket maguknak tudhatnak. Erre egy idol lettem, aki egy eljátszott karakter érzéseit kínálta tálcán, varázslattal megbűvölve, hogy istenként imádjanak. Szörnyű voltam…
Öt év...
Öt évembe telt, hogy értékeljem a semmilyenségem. Háttérben lenni és maradni, miközben engedem, a szemem előtt peregjenek le az események. Sztoikus nyugalommal várni, hogy valaki más irányítson és vezessen a hátra lévő utamon.
A háttérben való létet, pedig már szó szerint kell érteni. Kellékesként találtam valamennyi kapaszkodót, hogy a kreativitásomat és a talpraesettségemet kamatoztassam. Noha szoknom kell ennyi idő elteltével is, hogy olykor a munka legalja részét is megkapom. Elő kellett hívnom a kamaszkoromban feledett alázatot, ha valóban meg akartam tartani ezt a munkahelyet. Már pedig meg akarom tartani!
Ma a rendező megjegyezte, hogy egy általános iskolai tanár fog jönni kellékekért. Kissé kellemetlen, mert senki se szólt erről eddig és konkrétan semmit se tudok, mégis mire lenne szükséges a tanárnőnek.
A visszakérdezés lehetőségével nem élek, ismerem már annyira a főnököm, hogy igazából idióta. Ennyit az alázatamról…!
Sóhajtozva megyek be a szertartárba, egy listával a kezembe, hátha rájövök miért is jön pontosan a tanárnő. A kellékek neveit, hol kipipálom, hol x-et teszek mellé. Azért mertem abban bízni, hogy a tanár megértőbb lesz és tud valamennyit majd várni, amíg elővarázsolom a szükséges holmikat.