Legtöbbször gondosan végignéztem a választékot, mielőtt kértem volna bármit is. Az a fajta fickó voltam, akinek nem volt mindegy, hogy a süti amit kikétek hány rétegű, mennyire krémes, milyen krémmel töltött, esetleg bugyirózsaszín vagy meggypiros. Az eladók rémálma, ha úgy tetszik, aki képes volt elnagyolt apróságokon is évődni, ha épp olyan lábbal kelt fel. Nem így most, amikor még csak az üvegre sem tapadtam, hanem szabadkozva, lesütött szemmel léptem be az üzletbe. A hely maga barátságos volt, nem is értettem eddig hogyan nem fedeztem még fel magamnak. Minden apró szeglete arról árulkodott, valaki gondosan és szeretettel vezeti az üzletet. Talán ez a valaki az a leányzó volt, aki épp kisétált, miközben próbáltam volna feltérképezni a kínálatot vagy leolvasni bárminemű itallapot. Biztosan végtelen lehetőségek tárháza volt itt is kínálaton, talán némelyik süti még a helyi specialitásokat is magában rejtette.
De még mindig a kávé miatt voltam itt.
Már a randevú említése is arcpirítóan hatott, elvégre számomra két idegen magánéletébe kaptam pillanatnyi betekintést. Én balga pedig türelmetlen is voltam, hát nem szörnyű? - Ó, csakugyan? A hölgyé a szerencse. - binccentettem illedelmesen az öregúr felé. Noha manapság nem volt ritka, hogy az idősebbek sem váltottak át passzívabb életmódra, sőt. Csak épp az érdeklődés tárgya változott meg. Míg korábban sokan ilyenkor éltek csak igazán a szenvedélyüknek, manapság inkább a társas interakciók kerültek előtérbe. Hogy erről micsoda tanulmányt lehetett volna írni. - Nos... egy erős kávéra gondoltam. Vagyis nem, inkább legyen valami gyengébb, különben ma sem alszok eleget. - gyorsan meggondoltam magam helyből, többet pedig nem akartam ehhez hozzáfűzni, mielőtt még megint beleakadok a végtelenítetten körmönfont mondataimba. Inkább lássuk, van-e valami fogamra való sütemény. Ha valóban nem érkeztem később, talán el is fogyaszthatnám itt a kávét és akkor már valami édességet is kérek mellé. Lehettem volna konkrétabb is, de még a sütiket illetően nem jutottam dűlőre. Némi mosolyra adott okot az észrevétele, tekintetem itt egy pillanatra felkúszott az eladó hölgyre. Vagy gyakorlott a brit akcentusban vagy ő maga is az vagy sokan vannak errefelé britek. - Gyakori, hogy errefelé britek jönnek-mennek? - óhatatlan késztetést éreztem visszaérdeklődni, ha már így megkérdezte. Aztán mint a kisangyal persze helyet is foglaltam, nem kellett kétszer mondani. - Ennék még egy süteményt, de nem tudom melyiket. Tudja mit? Lepjen meg.
Már csak néhány vendég lézengett a cukrászdában, ami a záráshoz közel nem volt meglepő. Néhány asztalt már elrendeztem, és a pultot is letöröltem, de ez nem jelentette azt, hogy a kiszolgálás ennyivel befejeződött volna. Imádtam az utolsó órát a cukrászdában, amikor szabadabban mozoghatok, és válthatok pár szót a vendégekkel.
- Pihenj, Lou! Megleszek! – intettem a törlőronggyal a konyha lengőajtaján kilépő bácsikám után, aki utcai ruhában, kezében a kalapját szorongatva, már másodjára jött vissza egy mondvacsinált ürüggyel. Az arcára volt írva, hogy izgul, amit én egészen aranyosnak találtam az ő korában. Szívet melengető volt a tudat, hogy egy olyan marcona öregúr, mint amilyen a szeretett rokonom, képes így érezni magát, ha egy hölgy társaságáról van szó. Csak kár, hogy ez a hölgy Mrs. Montgomary.
- Randevúra készül, kicsit ideges a szentem – rebbentettem pillantásom a szabadkozó fiatalemberre, aki éppen akkor lépett a pulthoz. Talán nem volt helyes, hogy idegeneknek pletykálom ki az öreg legféltettebb titkait, de egyszerűen képtelen lettem volna magamban tartani. A vállamra lendítettem a törlőmet, majd mosolyogva végignéztem a vendégemen. Nem volt ismerős, bár ez nem jelentett semmit. - Mivel szolgálhatok? – kérdeztem kedvesen, és kezemmel az üvegbúra alatt várakozó süteményekre mutattam. Ha korábban jön, nagyobb választék fogadja, de most sem volt ok a panaszra.
Amennyiben sikerült eldöntenie, hogy mit szeretne – ha kellett kisegítettem, hogy miben mi van -, máris elkezdtem, hogy összeállítsam azokat, amiket kért, a fél szememet még mindig rajta tartva. Egészen biztos voltam benne, hogy sosem láttam még, pedig itt aztán sokan megfordulnak.
- Jól hallom?- hajoltam közelebb csivitelve. - Ön brit? Ó, hogy ez mennyire izgalmas – csaptam össze a tenyeremet izgatottan. - Kérem, foglaljon helyet, máris kiviszem! – mondtam, és magamban már el is döntöttem, hogy kifaggatom az idegent.
Csók és romantika nélkül a film olyan, mint a torta cukor nélkül..
Rohanásban voltam, mint a legtöbb alkalommal. Sokszor szembesültem azzal, hogy kicsit összeszedhetném magam, de erre valamiért képtelen voltam. Lehet csak azért, mert így alakult, de lehet csak a csillagok állása miatt. Pff, ki hitt ilyen badarságokban? Mert én nem. Én, aki ragaszkodott sokszor a lefektetett dolgokhoz, a kézzel foghatóhoz, aki leginkább a racionálisnál is racionálisabban gondolkozott. Én voltam az is, aki képes volt mindezt egy szóval felrúgni és gyökeresen másképp viselkedni. Mert a következetes hozzáállás sohasem ment. Hogy is ment volna, ha két szóval is fel tudtak idegesíteni? Hogy ment volna, amikor soha nem aludtam ki magam? Mondjuk ez csak az utolsó pár évre volt igaz, de igaz volt. És hogy gondolhatta azt bárki, hogy mindenen túl is túlságosan megbízható vagyok? Munkában nem volt apelláta. Régóta dolgoztam ügyeken, amelyeknek most már be kellett érnie. Egyszerűen látnom kellett, hogy működik, hogy van eredménye, sikere, bármije. Sokszor voltam sikerorientált, talán túlságosan is. Ennek hajszolásával pedig végleg kizsigereltem magamból minden energiát. Még így este lassan zárás előtt is.
Kávé.
Szükségem volt ahhoz kávéra, hogy működjek, hogy normálisan gondolkozzak, hogy lehiggadjak, leüljek pár percre és újratervezzem a napom. Mert kávé nélkül az agyam sem pörgött és tudtam, hogy amit egészen addig elterveztem, az minden volt, csak működőképes nem. Néha esküszöm az unokahúgom érettebben gondolkozott nálam, pedig az nagy szó egy tíz éves kisgyerek esetében. Újabban rászoktam egy helyre, ahol isteni finom tejkaramellás kávét lehetett kapni, de az most zárva volt. Senki ne kérdezze, mi ez az új őrület, egyszerűen erre volt szükségem egy ideje, hogy jobban pörögjön a nap. Pedig ritkán kóstoltam meg különlegességeket, inkább ragaszkodtam a megszokotthoz. A mai nap lazábbnak ígérkezett és tisztában voltam azzal, hogy milyen kevés időt töltöttem mégis nyugiban. Pár napja kerülgettem már ezt a másik helyet, bár még nem igazán volt módom besétálni ide. Az eladó kedvesnek tűnt a kirakatból. Oké, nem vesztek semmit, a koffeinre pedig szükségem van. Rövid hezitálás után beléptem hát az üzletbe, széles mosoly terült el az arcomon és közben csak mantrázni kezdtem, csak azt ne mondja, hogy mindjárt záróra. Úristen, nem néztem meg meddig va nyitva. - Szép estét a kisasszonynak, szabad még kérnem valamit? - igyekeztem udvariasan, ám mindenféle manír nélkül kifejezni magamat, bár ha épp az egy pillanat alatt leizzadok valamitől szituációt élem, akkor előjön a brit akcentusom.