Van az a mondás… Óvakodj a farkastól. Aurora West talán jobban átérzi ezt, mint bárki más a természetfeletti világban. Bánt, hogy a közvetlen és meggondolatlan viselkedésemmel ilyen helyzetbe hoztam, ami alól az sem menthet fel, hogy nem akartam rosszat. Elhátrálok, és hagyom, hogy az itt keletkezett távolság kényelmes teret hagyjon a várandós alakváltónak, akit még mindig körbe leng kissé a feszültség és riadalom elektromosságot idéző illata.
Ujjam hegyével finoman megpaskolom a lábamnál ülő kutya fejét, de közben tekintetem nem engedi el a lányt, aki óvón teszi kezét a pocakjára. Különös, de a látvány furcsa ösztönöket indít meg bennem, melyet nem tudok mással összekötni, mint farkasoldalam zsigeri gondolataival. Meg kell védeni a nőstényt, és az utódot. A probléma pusztán annyi, hogy Rory nem tartozik a családba, még csak a falkába sem… Ezen a balul sült találkozón kívül nincs semmi közöm hozzá.
A legjobb döntésnek az tűnt, ha most elengedem, és nem erősködöm a fuvarral. Elmosolyodom a megjegyzésére, és egy fikarcnyit sem kételkedem benne, hogy valóban képes lenne arra, hogy fegyverként használja a cipőjét a támadója ellen. Rendben lesz, állapítom meg magamban, bár igazából én sem tudom, hogy pontosan mire értem. Senki sem fogja elrabolni hazafelé, vagy képes lesz megküzdeni a múl történéseivel?
- Vigyázz magatokra! – biccentek búcsúzóul. Tekintetem addig követi a távolodó alakját, amíg el nem tűnik a szemem elől, s csak utána térek vissza a munkához nyomomban az ugrándozó Ellie-vel.
Az alapítványnál elmondták már a legelején, hogy a gyógyulási folyamat hosszú, a teljes felépülésig - mert igen, bármily' lehetetlennek és távolinak tűnik, igenis létezik olyan - rögös út vezet. A traumáim feldolgozásában a csoportfoglalkozások nagyon sokat segítettek, úgy érzem, amióta elkezdtem járni hozzájuk, napról napra jobb. Néha vannak pillanatok, amikor már-már elfelejtem, mi történt velem, ám időnként jön valami, ami romba dönti a kártyavárat, és hirtelen újra ugyanott érzem magam, az éjszaka közepén egy las vegas-i kocsma mögötti sikátorban, felettem a habzó szájú férfiak. Mindehhez pedig nincs is szükség arra, hogy valaki támadóan vagy fenyegetően lépjen fel, mint azt az iménti példa is remekül ábrázolja, elegendő mindehhez egy ártatlannak tűnő mozdulat, egy kedves gesztus, az én fejemben pedig máris vadul szólni kezd a vészcsengő. Vérszomjassá vált, bordáimnak feszülő belső párducom ellenére is látom Alecen, nem akart ő rosszat, amint arrébb mozdultam, egyből tartotta is fel a karját, sőt, még hátrált is egy lépést. A szívem hevesen ver, szinte fájdalmasan verve a tamtamot a mellkasomban, és Sofi sem olyan nyugodt, mint eddig. -Nem...semmi baj. Minden oké. - kissé kiszáradt ajkakkal préselem ki a szavakat, amikben az igazság mögött azért megbújik némi tapintatos füllentés is, hiszen nincs minden rendben. Egy részem őt hibáztatja, miért nem gondolkodott mielőtt ezt tette volna, egy másik részem pedig saját magamat, amiért ilyen hirtelen és elutasítóan viselkedtem. Természetesen egyikünket sem hibáztathatom igazán, a körülmények áldozatai vagyunk, ám hogy ez a gondolat sziklaszilárddá váljon az agyamban, még nagyon sok munkát kell belefektetnem. Hiába dolgozom már alkalmazottként az alapítványnál, még nekem is rengeteget kell tanulnom, és legfőképp gyógyulnom. Visszaereszkedek a padra, mert az erőteljes szívveréstől és a kisebb sokktól egy kicsit meggyengültnek érzem a lábaimat, de az egész mozdulatot igyekszem annyi méltósággal megtenni, amennyi csak tőlem telik. Tekintetem megakad az idő közben újra megjelenő kutyán, akinek szemében és kisugárzásában részben kíváncsiságot, részben pedig ellenségességet érzékelek. Talán azt hihette, bántom a gazdáját, ami valahol lehet hogy így van, bűnbánó tekintetét látva nincs kétségem, hogy nem esett jól neki önkéntelem reakcióm, de azon kívül, hogy bocsánatot kértem, sajnos egyelőre többet nem tudok tenni. Hangom öntudatlanul lágyul el, mikor a babámról beszélek, és egy mosolyt erőltetek az arcomra, amikor megdicséri a nevet. -Nehéz volt választani, túl sok a jó opció. Ha elvetemült anya lennék, akkor vagy 6-7 neve lenne szegény gyereknek. - halványan felnevetek, próbálom némi humorral elvenni az imént történtek kellemetlen és feszült élét. Hogy ez mennyire sikerült, abban még magammal kapcsolatban sem vagyok biztos, mindenesetre kezem végigsimít a rugdalózó bébipárducot rejtő búbon. Óvatos kérdésére bólintok. -Persze. Ha valaki megtámadna, majd fejbe verem a magassarkúmmal. - mutatok a cipellőkre, amik mostohán várják sorsukat a járda betonján. Maradok annál, hogy nem próbálom meg felvenni, és a kezemben fogom cipelni. -Szerintem el is indulok. Örültem a találkozásnak. - megeresztek felé egy mosolyt, és nem teljesen az udvariasság mondatta ezt velem, egy részem tényleg örül. Alec a kis közjáték ellenére segített abban, hogy rájjöjjek, amit az alapítványnál mondanak, az igaz. Nem minden férfi agresszív és önző. Igenis vannak köztük normálisabbak. Még a vérfarkasok között is.
Everything that's hit me in life I've dealt with on my own. I've cried myself to sleep. Picked myself back up and wiped my own tears. I've grown from things meant to break me. I get stronger by the day.
Alapítványi munkatárs (Együtt Az Erőszak Ellen Alapítvány - Wilmington)
Zenedoboz :
I might only have one match
But I can make an explosion
Karakter idézet :
"A valóban erényes ember szabadságban él - nem kötik parancsolatok, nem kötik szentírások; nem követ senkit saját benső fényén kívül. A szíve szerint él - ő egy lázadó."
Aurora és én egy valamiben nagyon hasonlítunk egymásra. Mindkettőnknek bonyolult a kapcsolata a bátyjával, ha pedig figyelembe veszem azt az apróságot, hogy néha gyilkos vágyaink támadnak az említett rokonok felé, akkor ez a hasonlóság máris kettőre növekszik. Nem nehéz utólag belátnom, hogy a rokonszenv, amit a lány iránt érzek, nem jogosít fel, hogy olyasmit tegyek, amit… Nos, ami kellemetlen helyzetbe hozhatja.
A farkasom szőre felborzolódik a bordaketrec szorításában, amikor Rory sürgetőn elhúzódik tőlem. Nem a harag, és nem is a dominancia készteti ilyesmire belső bestiámat, hanem a feszültség, ami a másikból árad. Kissé szégyenkezve ütöm le az állam, és emelem fel a kezem. Ingoványos talajra tévedtem, és botor módon nem gondolkodtam előre.
Óvatosan állok fel, egy lépést hátrálva, továbbra is magam elé emelve a kezem. Szeretném, ha tudná, hogy nem áll szándékomban bántani. Sőt. Riadt reakcióját látva felhorgad bennem a düh az iránt, aki ezt tette vele… És az iránt is, akinek meg kellett volna védenie, de nem tette. Pedig tudom, hogy nincs jogom így érezni.
- Nekem nem kellett volna – szabadkozom, az ostobaságom miatt nem bírok a szemébe nézni, ami nem jellemző rám. És nem lehet jellemző egy Bétára sem. - Ne haragudj – kértem őszintén, hiszen éppen neki van oka rá, hogy ellenséges legyen velem. Őszintén, mit is gondoltam? Egy állapotos alakváltó akkor is veszélyes tud lenni, ha nincsenek az életében traumák. Még kedvesebben is reagált, mint ahogyan a legtöbben tették volna a helyében. Nekem nincs okom a sértettségre.
Ellie felismerve a levegőbe pöffenő feszültség szagát, ledobva a botját visszatér hozzánk, s bár gesztusai nem ellenségesek, jobbnak látom, ha újfent megkapaszkodom a nyakörvében, és megpaskolom a feje tetejét. A közjáték kapóra jön, hogy kissé elüsse a helyzet élét, amit nem is szítok tovább azzal, hogy erőltetni kezdem a fuvar lehetőségét. Sok férfitársammal ellentétben én megértem, ha valaki nemet mond nekem. Akkor is, ha minden porcikám ellenkezik az ellen, hogy hagyjam egyedül elmenni.
Figyelem, ahogy Aurora visszahelyezkedik a padra, de én nem mozdulok. Azt hiszem, hogy a lánynak is kényelmesebb, hogy a lihegő kutya természetes gátat képez kettőnk között.
- Sofia Avery – ízlelgetem a nevet, amit mondott, és meglep, milyen kellemes ízt hagy a számban. Ajkaimon mosoly suhan keresztül, teljesen elmosva a korábbi pillanatokat. - Erős név, egy erős lánynak – bólintok, bár Aurora valószínűleg nem tőlem várt jóváhagyást a választásával kapcsolatosan.
- Biztos, hogy megleszel? – tudakolom. Kérdésem egyaránt vonatkozhatott a visszautasított fuvarra, vagy a kismama életében jelenlévő káoszra. Hagyom, hogy úgy értse, ahogyan szeretné.
Bár valószínűleg nem teljesen viccnek szánta azt, amit mondott, én mégis felnevetek, aztán a szám elé kapom a kezem, majd megrázom a fejem. - Valószínűleg megússza ép bőrrel, bár hogy megérdemli-e...- ismét csóválom a fejem, de immár rosszallóan, és a korábbi jókedvemet mint egy bárányfelhőt elfújja megint a testvérem iránt érzett harag. Nekem is van elég bajom Aspen nélkül is, bár ezt részben Alec már leszűrhette, de további információkat most nem feltétlenül terveznék megosztani vele, mégiscsak idegen, és mint olyan, nem árt az óvatosság még akkor sem, ha nem lengi körül a fenyegető aura bűze. Nem akarok társaságommal a terhére lenni, ezt meg is mondom neki, majd inkább a kutyájára nézek, aki boldogan játszik a botjával, így először fel sem fogom mi történik, hogy Alec az ölébe húzza a lábamat és masszírozni kezdi. Fél évvel ezelőtt még valószínűleg bele is lazultam volna az érintésbe, kényelmesen hátradőlve élvezte volna ki a semmiből érkező kedves gesztus, ám most az első, zsigeri reakcióm, hogy visszahúzom a lábam, sőt, még a padról is felállok, karomat pedig védekezőn összefűzöm a mellkasom előtt. Ezzel a mozdulattal lett köztünk némi távolság, onnan pislogok rá először értetlenül, majd - valószínűleg reakcióját látva - már inkább bocsánatkérően, miközben macska módjára felpúpozott hátú és fújó belső párducomat igyekszem lenyugtatni. -Ne... ne haragudj, csak... egy ideje már nem viselem jól az ilyen váratlan érintéseket, főleg...-férfiaktól, de az utolsó szót inkább lenyelem, nem célom mindenáron megsérteni, vagy túlságosan leleplezni azt, mi történt velem. Nem akarok, és nem is tudnék róla beszélni, ez még a segítő csoportban sem sikerült, pedig ott olyanok ülnek körülöttem, akik hasonlókon, vagy még rosszabb dolgokon mentek át, mint én. -Én...nem akarok gondot okozni, úgyis előírta a doki a napi minimum fél óra sétát, igazán nem fog megártani ez a további 10 perc. - zavartan a fülem mögé tűrök egy elszabadult tincset, majd óvatos mozdulattal leülök ismét a padra, annak is a szélére, öntudatlanul is kicsit távolabb Alec-től. Bőröm még mindig furcsán bizsereg ott, ahol hozzáért, szívverésem még mindig heves, és kezem is továbbra védekezőn pihen a hasamon. Elmúlik ez valaha? Elméletileg igen, legalábbis a terapeutám szerint, de muszáj vagyok magamnak időt hagyni. Egy ilyen trauma feldolgozása nem megy egyik pillanatról a másikra, és Alec pont a "legveszélyesebb" kombó az állapotom szempontjából, hiszen férfi is és vérfarkas is. -Öhm...kislány. 99%-ig biztos benne a doki. Sofia lesz a neve. Sofia Avery. - gyengédség költözik a hangomba, miközben születendő kislányomról mesélek, tenyeremmel végigsimítva a pocakomon, és Sofi mintha érezné, hogy most róla van szó, rúg egyet. Most épp nem nagyot, csak amolyan jelzésértékűen.
Everything that's hit me in life I've dealt with on my own. I've cried myself to sleep. Picked myself back up and wiped my own tears. I've grown from things meant to break me. I get stronger by the day.
Alapítványi munkatárs (Együtt Az Erőszak Ellen Alapítvány - Wilmington)
Zenedoboz :
I might only have one match
But I can make an explosion
Karakter idézet :
"A valóban erényes ember szabadságban él - nem kötik parancsolatok, nem kötik szentírások; nem követ senkit saját benső fényén kívül. A szíve szerint él - ő egy lázadó."
A saját példámból okolva tudom, hogy mennyire nehéz a testvérekkel. Néha én is a legszívesebben ráhúznám a vizesvödröt valamelyik fivérem fejére, amikor valamelyikük lehetetlenül viselkedik – még úgy is, hogy az egyikük az Alfám. Amikor elengedtem Ellie nyakörvét, a kutya azonnal ki is használja a hirtelen jött szabadságot, máris eliramodik, hogy szerezzen egy botot a közelből, amivel addig fog bökdösni, amíg el nem dobom, hogy utána szaladhasson. Tekintetem utána rebben egy pillanatra, de tudom, hogy nem esik baja.
- Megtennéd, hogy nem a városhatáron belül ölöd meg? – kérdem félig-meddig komolyan, meg sem próbálva úgy tenni, mintha nem hallottam volna a megjegyzését a bátyjával kapcsolatban. - Egy halott vérfarkas túl sok kérdés vetne fel, mostanában pedig van elég bajunk – rándul mosolyra a szám sarka, hogy nem gondoltam teljesen komolyan. Egy bétának nem szabad a falkatagok meggyilkolására bíztatnia senkit, akkor sem, ha azok a bizonyos falkatagok megérdemlik. Egyértelműen West felé, amiért így bánt a húgával, és hálát adok a sorsnak, amiért nem tudok mindent, mert meg találnám fojtani. Amit nem is értek, hiszen csak most találkoztam ezzel a lánnyal, így nem felelősségem iránta… Talán az állapota az oka.
- Nem tartasz fel – mondom makacsul, és megismétlem a kérdést, ezúttal a cipő helyett, a lába felé bökve. - Szabad?
Végül nem a padra telepszem le, hanem elé, kissé oldalvást. Most, hogy megbizonyosodtam róla, hogy nem fél tőlem, a hozzám közelebb eső lábát az ölembe húzom, és nyomkodni kezdem a megdagadt ízületeket. Először csak gyengéden, hogy Aurorának legyen ideje elhúzódni, ha túl közelinek ítéli a dolgot, aztán egyre határozottabban, kisimogatva a fájdalmat a lábfejéből. Becca néha hosszú kilométereket tett meg egy-egy jó kép kedvéért, és néha az erőltetett túrák után az ő lábai is hasonlóan néztek ki. Nem először csináltam ilyesmit.
- A közelben áll a kocsim, haza tudlak vinni – ajánlom fel barátian, kicsit talán reménykedőn. Nem akartam, hogy tovább erőltesse a lábait, a pickup pedig nem állt messze. - Tudod már, hogy mi lesz? – kérdem, megcserélve a lábait az ölemben.
Bizalmatlanság. Pillanatnyi öröm. Csalódottság és düh. Ezek az érzelmek futnak át rajtam mindössze néhány másodperc leforgása alatt, és jelenleg az utóbbi kerít leginkább hatalmába, amikor megtudom, Aspen és Denver, bár főleg szerintem előbbi elkottyintotta a falkában, mi történt velem. -Hát ha rajtam múlik valaki halott lesz.- morgolódok az orrom alatt, bár fejlett érzékeinek köszönhetően gyanítom Alec pontosan úgy hallott mindent, mintha csak a füle mellett hangoztak volna el a szavak. Dühös vagyok a bátyámra, de igyekszem lecsendesíteni az információra bordám mögött morgolódó párducot, így csak a szemem sarkából figyelem, ahogy a férfi közelebb lép, de továbbra sem érzek belőle fenyegető aurát áradni, így egyelőre nem akadok fent rajta. Tekintetemet csak akkor emelem rá Alec-re, amikor a kérdését intézi felém, én pedig bólintok. -És akkor ez még csak egy light-os kivonat. Volt ennél cifrább és akkor a terveiről még nem is beszéltünk. - ajkamba harapok, ez lehet, hogy egy olyan információ, amit nem kellett volna a másikkal megosztanom, elvégre fogalmam sincs, milyen pozíciót tölt be a falkában, vagy milyen kapcsolatban van a fivéreimmel. Végülis mit aggódjak rajta? Ha Aspen nem vesz figyelembe engem, én miért tegyem ezt vele? Mindenesetre egyelőre ennél többet nem mondok. -Tudom.- hangom egy pillanatra megremeg, de ettől függetlenül határozott vagyok. Hála a pszichológusok és az alapítvány munkájának, már tisztában vagyok vele, hogy ami történt, nem az én hibám. És bár nincs szükségem mások sajnálatára, az egómnak mégis jól esik, mikor másoktól is ezt hallom, így egy halvány félmosolyt küldök a férfi felé. -Mit...jaa, köszönöm, de esélytelen. Egész nap ebben voltam, és most hogy kicsit levettem, bedagadt annyira, hogy nem fog felmenni. Nem lakom már olyan messze, majd megyek mezítláb. - megvonom a vállam, mintegy "ezzel jár a terhesség" címszóval, bár ezt ő maga nem tudhatja, hacsak nincs párja vagy családtagja aki átment ugyanezen, de ez már személyes annyira, mintsem rákérdezzek. -Lassan indulnom is kéne, de még pár percet hagyok magamnak. Gondolom neked ezer a dolgod, nem is tartanálak fel a problémáimmal...-felpillantok a szemeibe, hirtelen kicsit zavarba jövök a kissé kiszolgáltatott helyzettől, így fülem mögé tűrök egy elszabadult hajtincset, és ismét Ellie-re fordítom a tekintetemet, mielőtt meglátnám a férfiban, hogy tényleg megbánta, hogy megszólított és nem vitte el a kutyát egyből amint megfogta őt a nyakörvénél.
Alapítványi munkatárs (Együtt Az Erőszak Ellen Alapítvány - Wilmington)
Zenedoboz :
I might only have one match
But I can make an explosion
Karakter idézet :
"A valóban erényes ember szabadságban él - nem kötik parancsolatok, nem kötik szentírások; nem követ senkit saját benső fényén kívül. A szíve szerint él - ő egy lázadó."
A párduclány – Aurora – bizalmatlansága még most is ott úszott a levegőben, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy nem kellene zavarnunk, mert az nem tesz jót. Egyiküknek sem, siklik tekintetem a kerekedő pocakjára, melyben egy új élet növekedett. Ha egy picit jobban füleltem volna, tisztán hallhattam volna, ahogy az aprócska szív milyen életerővel verdes odabent. Félig vérfarkas, a gondolatra elkomorodtam. Még mindig olyan hihetetlennek tűnt, hogy a bátyja falkájának tagjai tették ezt vele.
- A titok csak úgy marad titok két ember között, ha az egyikük halott. Nem ismered a mondást? – kérdeztem, és miután meggyőződtem róla, hogy Ellie immáron nem fog bajt keverni, két tenyerem magam elé emelve, kissé közelebb léptem. Reméltem, hogy a gesztus egyértelművé teszi a lány számára, hogy nem akarom bántani.
Hazugság lenne azt állítanom, hogy kedveltem a fivéreit, de mint béta, éppen úgy felelősséggel tartoztam értük, mint falkánk többi tagjáért. Az viszont meglepett, hogy Aurora így vélekedik a bátyjáról, a felfogásáról.
- Ezt Aspen mondta? – éreztem ahogy szám sarka dühösen, szinte undorodva rándul meg a gondolatra. Cameronnal időnként úgy voltunk egymással, mint a kutya és a macska, de eszembe sem jutott volna olyasmiért hibáztatni, amiről nem tehet, bár nála gyakrabban bizonyosodik be az ellenkezője. Duncan pedig bármelyikünkért meghalna, ha azzal megmenthet bennünket, mert erre való egy testvér. - Nem vagy bűnös, Aurora – mondtam végül ellágyuló tekintettel, egészen halkan. Úgy éreztem, hogy hallania kell, hogy tudnia kell; senkinek nem tartozik magyarázattal, és bármi is történt, nem az ő hibája.
- Szabad? – böktem a lába felé, amely pár pillanattal korábban még a cipővel hadakozott, hogy belebújhasson. Gondoltam segítek neki belebújni, hiszen egyértelmű volt, hogy a pocakjától képtelen hajolni.
Továbbra is gyanakvással szemlélem a férfi interakcióját a kutyájával. Egyedi módszert alkalmaz a kis négylábú fegyelmezésére, amiért mintha úgy érezné, magyarázkodnia kell. Én csak megvonom a vállam, de a macskás mondatára kitör belőlem a nevetés, ami reflexszerű reakció, bár talán helyzetemben nem a legokosabb, mert így lazul kicsit a védőfal, amit magam köré vontam.
Arra számítok, hogy most, hogy megrendszabályozta Ellie-t, mennek tovább a dolgukra, ám nem ez történik. Oké ebben én is kissé ludas vagyok állati alakom említésével, ami igazából az egész korábbi derűt illeti. Az alapítvány és az ottani munka jó hatással van rám, bátrabban nyitok már idegenek felé, bár tény, hogy a férfi vérfarkasokkal továbbra is vannak problémáim, és ezt bizonyára a másik is érzi, mert óvatosan közeledik.
Érzékeim továbbra is kiélezve, figyelem minden mozdulatát, a belőle áradó kisugárzást és szagot, de nem érzékelek támadó jelleget. Talán tényleg túlreagáltam. Tekintetemet a felém nyújtott kéz felé fordítom, majd pár pillanatnyi habozás után, némileg talán bizonytalanul, de megrázok. Bár tenyere érdes, mégis melegséget sugároz, és érzem, ahogy Sofia megnyugszik a hasamban, befejezi a breaktánc bemutatót, amit azóta produkált, hogy Ellie megjelent. Hát ez érdekes. Talán valami mágia van a dologban? Vagy szimplán Alec hatása? Hmm.
- Hello, Alec és Ellie. - találom meg végre a hangomat, és ajkam apró mosolyra húzódik, de kissé rá is fagy, mikor kimondja a nevemet. - Igen Aurora, honnan tu…- kezdenék bele, már ébred bennem a gyanakvás, de aztán a homlokomra csapok. - Hát persze, a falka. Ennyit arról, hogy a bátyáim diszkréten kezelik az ügyemet.- kissé mérgesen forgatom meg a szemeimet, majd egy aprót fújtatva döntöm neki a hátamat a pad támlájának.
Mellkasom előtt keresztbe fonom a karjaimat, megtámasztva a pocakomon, közben pedig megpróbálom lábamat visszadugni a magassarkúba, de néhány másodperc után realizálom, hogy ez veszett fejsze nyele. Megdagadt annyira, hogy innen csak mezítláb megyek haza, de ez pillanatnyilag kevésbé bosszant, mint az a tény, hogy a jelek szerint fél Rose Harbor tisztában van a történtekkel. Pompás. Ezért tuti megfojtom a srácokat. Eddig is érett, hát még most.
- Gondolom akkor mindent tudsz rólam. Aspent ismerve pedig bizonyára úgy adta elő, hogy egy buta és felelőtlen fruska vagyok, szóval minden bizonnyal megvan a véleményed rólam. Ne, inkább ne is válaszolj. - szavaimból kihallatszik a düh, és némi csalódottság is. Reméltem, hogy úgy tudok Rose Harbor-ban élni, mint egy szimpla nő, aki első gyermekét várja, de nem, a múlt továbbra is kísért. Elfordítom a fejem Alec-ről, inkább a bottal hadakozó Ellie-t nézem. Igyekszem nem felhúzni magam, mert Sofia épp csak megnyugodott, szeretném, ha a belső szerveim tudnának egy kicsit regenerálódni, mielőtt a kisasszony újrakezdi, márpedig ha nagyon felhúzom magam, azt ő is megérzi.
Alapítványi munkatárs (Együtt Az Erőszak Ellen Alapítvány - Wilmington)
Zenedoboz :
I might only have one match
But I can make an explosion
Karakter idézet :
"A valóban erényes ember szabadságban él - nem kötik parancsolatok, nem kötik szentírások; nem követ senkit saját benső fényén kívül. A szíve szerint él - ő egy lázadó."
Kissé meghajolva, ujjaimat Ellie nyakörvébe bújtatva próbáltam visszafogni. Sikertelenül. Éles csaholása már néhány közelben járó figyelmét is felkeltette, így végül végső elkeseredésemben rámorogtam. Rövid, határozott hang, a belsőm legmélyéről. Nem akartam megijeszteni, pusztán annyit szerettem volna elérni, hogy végre elhallgasson. A bizalmatlanság nehéz szaga pöffent a levegőbe, amikor a szuka a fenekére huppant, és olyan összetört pillantást vetett rám a válla fölött, amibe belecsavarodott a szívem. Szabad kezemmel bocsánatkérőn vakartam meg a füle tövét, megnyugodva véve tudomásul, amikor nem húzódott el.
- Még nem szoktunk össze egészen – magyaráztam az alakváltónak, még mielőtt megvádolna, hogy olyasmivel fenyítem a kutyámat, amit szegény nem tud kezelni. – Fiatal, nem mindig ért a szóból… - vonom meg a vállamat, miközben kiegyenesedem. Orrlyukaim akaratlanul is kitágulnak, érdeklődve szippantok bele a levegőbe. Eddig a bizalmatlanságot teljes egészében a kutyának tulajdonítottam, de volt ott egy másik, kevésbé domináns aroma. Félne tőlem? Aztán a lány nevetni kezdett, ami kiűzte ezt a gondolatot.
- Lényegében Ellie nem tévedett sokat – húzódott barátságos mosoly a szám szegletébe, majd tekintetem a gömbölyödő pocakjára tévedt. A falka zárt közösség, így a pletykák gyorsabban terjednek a fénynél, szóval abból, hogy elárulta, hogy micsoda, lassan összeraktam a képet magamban. A West fiúk fogadott húgával álltam szemben, akit… Bizalmatlansága érthetővé vált.
- Alec vagyok – léptem egyet felé, s bár nem tudtam hogyan fog reagálni, munkától kérges tenyeremet felé nyújtottam, hogy hivatalosan is megismerkedhessünk egymással. – Azt hiszem, hogy Ellie-t már nem kell bemutatnom – böktem az állammal a kutyára – már korábban elengedtem a nyakörvét -, aki időközben felfedezett magának egy botdarabot, amit szétrághat. – Te Aurora vagy, ugye? – kérdeztem, s ha hajlandó volt arra, hogy megfogja a kezem, finoman megszorítottam az övét a kérdésnél. Minden mozdulatommal igyekeztem azt sugallni, hogy nem kell tartania tőlem.
◉ 284 szó ● note: még most is minike, de haladok ◉
Azt hittem, egy teljesen normális, átlagos nap lesz. Még majdnem arról is elfeledkeztem, hogy alakváltó vagyok, ebben egyedül a terhesség miatt a szokásosnál is jobban felerősödött szaglásom akadályozott meg. Viszont most ennek köszönhető az is, hogy a közelben lévő vérfarkast kiszúrtam, szóval ami sokszor kellemetlen, most határozottan jól jött.
Mocorogni kezd mellettem egy bokor, idegeim pattanásig feszültek, védekezésre és szükség szerint támadásra készen, mire kirobban onnan egy… kiskutya????!!! Ennyire nem csaphat be a szimatom, tuti hogy farkas szagot éreztem. A szemmel láthatóan kölyök eb izgatottan csahol, a hirtelen jött hangos ugatásra kislányom úgy reagál, hogy hatalmasat bokszol valamelyik belső szervembe. Au! Jól ápolt kutya, biztos nem egyedül császkál, és nem tévedek, hamarosan megjelenik egy nálam néhány évvel idősebbnek kinéző férfi. Na, itt a vérfarkas!
Hiába nem tűnik elsőre rosszindulatúnak, nem lazítok a tartásomon, egészen addig, míg meg nem szólal. A hangszínében van valami, ami bizalmat ébresztő, de én ennél óvatosabb vagyok, továbbra is bizalmatlanul méregetem a kutyát - Ellie-t- visszafogó férfit. - Hogy macsk…- amint az agyam felfogja az idegen szavainak jelentését, kirobban belőlem egy nevetés, még a könnyem is kicsordul. Ha eddig az elegáns ruha+mezítláb kombó miatt nem nézett zakkantnak, akkor most tuti elkönyvel annak.
- Bocs, de ez… annyira abszurd kijelentés volt, nem tudtam visszafogni. - igyekszem stabilizálni a légzésemet, miközben a jobb kezemet elveszem a hasamról, és letörlök egy kibuggyanó könnycseppet. Megkockáztatom, hogy a másik nem rossz szándékkal jött ide, fogalma sincs ki vagyok, nem azért szólított meg, szimplán a kutya miatt, de azért továbbra is óvatos vagyok.
- Ellie épp csak kicsit tévedett. Nem macska, párduc. - felesleges titkolni mi vagyok, ahogyan én is érzem rajta hogy vérfarkas, ő is érzi hogy alakváltóval áll szemben. Egy apró mosolyt villantok a másikra, és most már zavarban vagyok, amiért ilyen hülyén reagáltam. Na mindegy, így alakult, fogjuk a hormonokra.
Alapítványi munkatárs (Együtt Az Erőszak Ellen Alapítvány - Wilmington)
Zenedoboz :
I might only have one match
But I can make an explosion
Karakter idézet :
"A valóban erényes ember szabadságban él - nem kötik parancsolatok, nem kötik szentírások; nem követ senkit saját benső fényén kívül. A szíve szerint él - ő egy lázadó."
- Ne menj messzire, kislány! – kiáltottam a zsemlebarna kutya után, aki már megszokott rutinnal ugrott le a sötétzöld pickup platójáról, amit éppen csak sikerült lehajtanom előtte. A park távolabbi részén álltam meg, az egyik látogatóktól elzárt, kibetonozott ösvényen, és kezdtem meg pótlásra szánt tuják, és díszbokrok lepakolását.
Úgy sejtettem Lyssa keze lehet benne a dologban, hogy a városvezetés engem bízott meg a park növényeinek felfrissítésével, de örömmel vállaltam a feladatot. A vállalkozásnak is jót tesz, és végre a falkán kívül az én figyelmem is lekötötte valami más. Nem panaszkodhattam, hiszen voltak megbízásaim, de ez lényegesen nagyobb volt, mint azok.
- Hagyd a mókusokat – szóltam rá a kutyára, akik zászlóként lengő farokkal szimatolt a rágcsálók nyomát keresve. Egész jól összeszoktunk mi ketten, bár néha, amikor erősebben dominált bennem a farkasvér, még rajtakaptam a szukát, ahogy riadtan felborzolódott szőrrel méreget. Bárki is volt az előző gazdája, nyilván nem vérfarkas lehetett.
Éppen a szerszámokat pakoltam le a csomagtartóról, amikor a szélirány megváltozott. Először csak a koratavaszi virágok aromáját, és a frissen felásott föld nehéz szagát éreztem az orromban, aztán… A foszlány ismeretlen volt, de mégis hasonlított valamire – vagy valakire -, amit korábban már éreztem. Alakváltó. Talán macska. Vagy valami… Sokkal nagyobb.
Nemcsak én voltam az egyetlen, akit megtorpanásra szag. Ellie hirtelen állt meg, orrát a magasba szegve. Tekintete egy pillanatra a bokrok mögé szegeződött, majd úgy iramodott meg, mint akit puskából lőttek ki. Úgy dobtam el a kezemben tartott ásót, mintha a nyele égetne, úgy vetettem magam a kutya után.
Izgatott csaholása már messziről visszhangzott. Pár méterre állt egy padtól, amin lerúgott cipővel egy nő üldögélt, kezét óvón kerekedő pocakjára helyezve. Egy tapasztalatlan szem könnyen agressziónak vélhette volna a kutya jelzését, de sokkal inkább játékos incselkedés, mint vérre hívó csatakiáltás volt az ugatása.
- Ellie! – ragadtam meg ugató kutya nyakörvét, és szelíd erőszakkal kissé hátrébb tereltem. – Ne haragudj… - mondtam, immáron a nőre nézve. – Azt hiszem… Macskának nézett – tettem hozzá, kissé megvillantva a szemeimet, hogyha valami miatt nem érezné, akkor is értse, hogy hasonszőrűek vagyunk.
Kezdőlap
