Aurora & Alec

Au...au...au... Határozottan nem volt jó ötlet magassarkú cipőt venni a mai alapítványi ebédre. Még jó, hogy nem Wilmingtonig kellett elmenni így, hogy a kocsim reggel megadta magát, hanem itt Rose Harbor külvárosában voltunk az egyik önkéntes házában, aki nagylelkűen felajánlotta, hogy az Együtt Az Erőszak Ellen Alapítvány ott rendezze meg a negyedévente szokásos támogatói rendezvényét, így csak buszmegállótól kellett sétálnom.
Megengedték volna, hogy állapotomra való tekintettel én ne menjek, de nem akartam kihagyni. Február 1-től már csak hetente kétszer járok át Wilmingtonba az alapítvány irodájába, de mivel lassan belépek az utolsó trimeszterbe, így 2 hét teljes home office-ra váltok. Ezt egyrészt sajnálom, mert megkedveltem a kollégákat, a segítőket, és jó érzés látni a hálát egy-egy ember szemében, mikor segítünk rajta, de közben örülök is, mert egyre nehezebben mozgok, hamarabb elfáradok, vannak nagyon nehéz napok, fáj a hátam, tipikus terhes problémák. Ettől függetlenül imádom az érzést, ahogy a kisbabám fejlődik a hasamban, ez tényleg egy áldott állapot, de azért vannak árnyékos oldalai.
Például az, hogy feldagad a lábam, amit így, hogy reggel botor módon fekete magassarkúba préseltem tappancsaimat, igencsak kellemetlen, de csinosan akartam megjelenni, ezért vettem fel egy barackszínű blúzt, hozzá pedig sötétkék térdig érő ceruzaszoknyát, blézert, valamint fölé egy fekete kabátot, amit most kellemes napsütéses márciusi nap miatt a kezemben cipelek. Muszáj leülnöm kicsit, hiába 10 perc már csak hazáig, nem bírom.
Ledobom magam a parkos résznél egy padra, magam mellé dobva kabátomat és a táskámat, majd lehet rossz ötlet, de kibújtatom lábaimat a kalodájukból, mire lábujjaim szinte felsikítanak a megkönnyebbüléstől, ahogy kicsit megmozgatom őket. Hogy hogyan jutok innen így haza, azon majd ráérek negyed óra múlva gondolkodni, addig fújok egyet.
- Sofia drágám, mi lenne ha kicsit kevésbé akarnád anyu veséit lerúgni a helyéről? - simogatom meg szeretetteljesen mára már igencsak látványosan dudorodó pocakomat, miközben halkan beszélgetek a kislányommal. Nem érdekel, ha egy-két járókelő hülyének néz, olvastam, hogy a baba igenis hallja az anyja hangját, és jó, ha beszélünk hozzá, szóval rendszeresen "csevegek" vele, mesélek neki, ilyesmi.
Kezemet továbbra is hasamon pihentetve, amennyire a pad engedi kényelmesen hátradőlök, csukott szemmel élvezem a közeledő tavasz illatát és hogy a nap melegíti az arcomat. Azonban egyszercsak megüti az orromat egy szag. Vérfarkas. Férfi. Szemeim kipattannak, úgy lesek körbe, hogy honnan érkezik a potenciális veszélyforrás. A bennem élő párduc mocorogni kezd, nekem pedig minden idegszálam megfeszül. Hiába vagyok szoknyában és per pill mezítláb, de ha kell, kész vagyok megvédeni magunkat. Mondhatná az ember, hogy túlreagálom, de ha átélte volna amit én...egyből másképp látná a dolgokat.

szószám || zene || megjegyzés ||  kredit