Tetted, amit kell. Mindig azt tesszük, nem igaz?

- Ez lenne amit tennünk kell? - kérdeztem és hangom mintha egy gödör mélyéről érkezett volna. Ez lenne a dolgunk? Ez a mi kötelességünk? Mint kijelölt hóhér, ki professzióból öl? Mi vagyunk a társadalom titkos bűnbakjai? Mintha éveket öregedtem volna az elmúlt pár percen. A visszatartott trauma érzete, a bűntudat, az undor, a rettegés óriási árnyékként kúszott elő a körmöm alól, minden leheletemmel és megszökött két pislogás között, majd sajátos atmoszférába vont. Egy szívdobbanásnyi időre megrezgett közöttünk a némaság és egy láthatatlan kötelékben váltunk eggyé a főhadiszállás szívében. Méterekkel a külvilág és a felszín alatt, mint bujdosó rabok összefonódtunk a szövetségben. Felnevettem és soha nem hallottam még olyan szívszorító és keserves hangot, mint saját nevetésemet akkor ott.

Nyirkos ujjaimmal nyugtalanul forgattam a whisky-s poharat és kíváncsian tekintettem a velem szemben ülő Gabrielre, mikor megszólalt. Talán nem is Sam miatt, mint inkább a puszta tényért, hogy olyan égi konstellációk alakulnak a fejünk fölött, miknek köszönhetően mutatóujjam begyével félrelibbenthetem a függönyt az Első durva, darabos külsőségei előtt és betekinthetek a mélybe.

- Boszorkányok...? - kérdeztem vissza és hangom mintha újra a sajátom lett volna. Agyamban nagyot zökkenve indultak újra a fogaskerekek, akár a tonnás gőzmozdony, ahogy a piros szemafor fehérre vált. Olyannyira tiltott volt boszorkányokkal keverednünk, hogy soha egy szó sem esett arról, hogy bármelyikünk nem emberi lénnyel kezdett volna. Nem állt távol feltételezéseimtől, hogy Gabriel olykor talán nem csak halandó embereken gyakorolja a csábítás művészetét, ám a helyzetből adódóan kétség sem fért hozzá, hogy ezúttal nem erről lehet szó.

- Aria? - hagyta el a számat a harmadik kérdés zsinórban - Aria Lackwood? - mélyet lélegeztem és biccentettem. Sejtelmem sem volt róla, hogy mégis hogy alakulhatott viszony a két ember között, kik mint a Capulet és Montague család képviselői képeztek metszet nélküli világokat... de újra gyengéd empátia támadt bennem. Elmém villanásszerűen rendezgette a szétszóródott darabokat: boszorkányok, Ava, Gabriel... Mégsem tűnt lehetetlennek a kirajzolódó mozaik. Hát, persze.

Fejtegetésem folyamatát hirtelen akasztotta meg Decker, ahogy feltette azt a kérdést, melyet talán apám halálának okánál is kevésbé szerettem volna felfedni. Nagyot nyeltem, mélyet lélegeztem, ám a magam meglepetésére is sokkal összeszedettebbnek éreztem magam, mint néhány pillanattal korábban. Talán pont azért, mert a Caprice-szel való viszonyom semmi más, mint kísérlet a normális, összeszedett életre.

- Szeretem Caprice-t, Gabriel - magyaráztam és szemöldököm kissé felszaladt a koncentrációtól, tekintetem a magas mennyezetet pásztázta, majd kissé szomorkásan siklott le a magas könyvespolcok irányába - Sokféle szeretet létezik a világon és az egyik közülük az, ahogy én őt szeretem. Sokszor... sokszor éreztem úgy, mikor még nem kaptam meg az örökséget, hogy úrrá lesz rajtam a téboly - hangom suttogássá csitult - Hogy... Mindez őrültség és az Elsők átkát nem lehet megtörni. Nincs kiút ebből. Tudtam, hogy csak valaki olyan mellett van esélyem józan, észszerű életre, ki maga is megingathatatlan. Caprice mellett nem törnek rám ezek a gondolatok. Ő többre tart engem ennél.

Csalódottan ejtettem kezem az ölembe, hiszen kimondva csak még csalódottabb lettem önmagamban. Megingattam fejemet, mert bekúszott mellkasomba a félelem, hogy nem vagyok méltó Caprice kezére, ahogy valaki valamiért méltatlannak talált a normális életre. Én nem az irodai munka miatt késem le a vacsorát, melyet Caprice a szokásos módon olyan szépen és meleg szívvel tálal minden este. Egy homunkuluszt üldözök. A leendő sógorommal.

- Remélem, hogy szerelmes vagy - mosolyodtam el lágyan - Aria... erős boszorkány és erős nő.

Nem mertem és nem is szerettem volna többet mondani, hiszen már így is mélyen egymás mocsaras privát szférájában jártunk. Megértettem, hogy Gabrielnek az utódok nemzésénél fontosabb a szerelem. Ám, hogy Aria hogyan viszonyult a nem boszorkánynak születő gyermekek iránt... vagy talán túl messzire szaladtam máris?

- Köszönöm - álltam fel és mintha otthagytam volna egy darabot - Félek, hogy ez a titok nem sokáig marad bizalmas felek között... de számíthatsz rám bárhogy is alakuljon.

Biccentését viszonoztam és a döntés jogát meghagyva neki nem sokkal ezután távoztam.



Nincsenek szavak erre a körre, becks. Nagyon köszönöm.

Amit Elsőként Gabriel hamar megtanult az az, hogy gyilkos és gyilkos között is van különbség. Az olyanok számára, akik olyan életvitelre kényszerültek, mint ők ketten Nickkel, valahogy ezek a vékony határvonalak könnyedén elmosódtak. A helyes és a helytelen új értelmet kapott, és beiktatásra kerültek olyan szavak, mint a mellékes rossz, és a kötelező áldozat. A férfi nem tudhatta, hogy mi az, ami éppen lezajlik leendő sógorában, amiért a régen dédelgetett titka ilyen könnyen kipattant belőle. Talán Ő is azt érezte, hogyha nem mondhatja ki végre, végleg elpattanna benne valami?

- Tetted, amit kell. Mindig azt tesszük, nem igaz? – talán egy ilyen vallomás után érzéketlennek hathattak a szavak, bár az edző nem annak szánta őket. Sosem volt jó abban, hogy megragadja az érzelmes pillanatokat, vagy hogy vigaszra kínálja a vállát, ha a másiknak szüksége van rá. Ez nem olyan dolog volt, amelyet egy itallal el lehetett volna intézni, ráadásul Nick sem tűnt annak a típusnak, akit könnyű lenne elcipelni egy bárba, ha azt akarná. Érdekes… Sohasem küzdött azért, hogy jobban megismerje, most mégis együtt osztoznak két súlyos titkon.

Őt lepte meg a legjobban, amikor Nick végül – gondolatolvasókat meghazudtoló módon – maga szerzett valami töményet kettejüknek. Gabriel szinte meg is feledkezett a kis asztalról, és a rajta tárolt alkoholról, pedig azt meg sem próbálták elrejteni előle. Ellenben a titkos készlettel, amit fiatal korában is rendszeresen megdézsmált.

- Kösz – biccentett Nick felé, miközben elkapta a felé csúsztatott italt. Az udvariassági formulákat, és mindenféle tósztot mellőzve azonnal meg is ragadta a poharat, és jó nagy korttyal kiitta a tartalmát. Éppen időben ahhoz, hogy Baimaan nevetséges feltevésére reagáljon.

- Simán Sam és köztem sohasem volt semmi, és valószínűleg soha nem is lesz… - mondta odébb lökdösve a gyorsan kiürült poharát. – Mostanában egyébként is a boszorkányokra bukom. Vagyis inkább egyre, és azt hiszem Aria eléggé harcias ahhoz, hogy megpörkölje a mogyorómat, hacsak ferde pillantást vetnék egy másik nőre – újabb titok, bár ez közel sem olyan súlyos, mint a másik kettő. Egyébként is, ha komolyra fordulna köztük a dolog a Lackwood boszorkánnyal, nem akarta eltitkolni, akkor sem, ha a tanács nem fogja jó szemmel nézni a dolgot. Úgy tűnt, hogy aznap este a falak végleg leomlottak, és a két férfi úgy tud egymással beszélgetni, mint még soha.

- Miért? – kérdezte, miközben élére állította a poharát, hogy két tenyere között ide-oda görgetve idegesítő játékot játsszon vele az asztal lapján. – Ne érts félre. Szeretem a húgomat… - itt megállt, szigorú szemmel nézve majdnem sógorára -…el ne mond neki, hogy ezt mondtam… – fedte meg. -…de be kell vallani, hogy Caprice idegesítő. Ha nem szereted, akkor miért akarod elvenni? – fejezte be a kérdést, és magát is meglepte vele, hogy hangja nem ítélkező, sokkal inkább érdeklődő. Azt, hogy a testvére mit érez a férfi iránt, nem igazán tudta, hiszen a női érzelmek kifürkészése nem tartozott az erősségei közé. – Nem lenne jobb olyasvalakihez kötni az életed, akibe szerelmes vagy? – tudakolta. Nézzenek csak rá! Ő, a hírhedt nőcsábász éppen most fontolgatta a monogámiát, mert szerelmes lett.

Jogos volt a kérés, amit Nick intézett felé. A pohár, amely eddig élen táncoltatva ide-oda járt a két keze között hirtelen megállt, komoly tekintete pedig a társára irányult.

- A sírig őrzöm, ha arra kérsz – mondta szokatlan határozottsággal, és ezúttal őszintén beszélt. – A te tettednek már nincsenek bizonyítékai, a nyomok régen kihűltek… Az én ügyem azonban még friss – csóválta meg a fejét. – Amíg Ava köztünk jár, akárki rájöhet, hogy nemcsak a kamaszkori lázadás változtatta meg a viselkedését – fűzte tovább mondandóját, de már tudta, hogy egyelőre nem áll készen arra, hogy ő maga álljon a tanács elé a dologgal. Ha van egy árnyalatnyi remény, vagy egy pillanatnyi idő, amit még megragadhat, nem akarta elengedni. – Köszönöm, Baimaan – biccentett újfent a férfi felé, de ez a gesztus sokkal több volt, mint amit Gabriel Decker valaha is tanúsított a társa felé. Cinkosok lettek. A cinkosok pedig összetartanak.

A kővé fagyott Gabriel egyszerre vált hullamerevvé és elalélttá kezeim között, én pedig tartani akartam... tartani, mert én is mennyire vágytam rá nem csak akkor, de most is mindene gyes nap, hogy valaki betegye vállát az enyém mellé  a méteres súly alá, melyet apám jelentett és legalább a súly felén osztozhattam volna valakivel... de még Cappel sem mertem soha sem megosztani a történteket. Nem, mikor megesküdtem, hogy senki életét tönkre nem teszem ezzel a tébollyal.

Az Első azonban mintha áramütésszerűen újra életre kelt volna az érzelmi felhevültség késztette vallomástól, mi után úgy váltak kővé az izmaim, mintha maga Medúza tett volna mozgásképtelenné. Jóságos... Csak most eszmélve, hogy pontosan mit is követtem el az imént ujjaim a szorításból pattanásszerűen engedtek, majd szögletes mozdulattal először felemeltem karjaimat a férfi válláról, s pont ugyanilyen robotikus mozgással eresztettem le magam mellé, miközben a hideg izzadtság rózsaszerűen ütött ki gerincem mentén. A rettegés pontosan azt az űzött kétségbeesést vonta rám, akár egy nehéz, nyirkos és hideg köpenyt, mint ahogy az imént Gabrielt hajtotta uralma alá. Mindig megoldásokon dolgozó elmém kiüresedett. Gabriel nem gyilkos. Te viszont igen. Tettem egy lépést hátra, szememben páni félelem csillant.

A férfi visszaült székébe, én pedig nyirkos hátammal a könyveknek simultam, mintha csak most is a menekülőútvonalat keresném bennük. Hátra tartott tenyerem egy vastag bőrkötetest markolt.

- Én... - nem ismertem meg a saját hangomat. Vékony cincogás tört elő a torkából és könyörgően néztem az Elsőre. Hadd ne keljen kimondanom, sugallta rimánkodva a tekintetem, s benyúltam ruhám nyakába, hogy megigazítsam. Szinte fojtogatott a lelepleződés. Reszkető léptekkel, szinte összecsukolva léptem el kettőt a kis asztal irányába, melyet az alkoholt tároltuk. Két tiszta pohár. Ujjaim ügyetlenül vették le a whiskyről a kupakot. A kifolyó folyadék hangja. Csilingelés. Visszatántorogtam az asztalhoz, lecsaptam Gabriel elé az egyik whisky-t a másikat pedig magamba döntöttem, majd lerogytam az olvasóasztal másik oldalán álló székre. Nagyon nyekkent a súlyom alatt.

- Azt hittem, hogy ti ketten... - a kettős lelepleződés okozta szégyen szinte teljesen elpusztított. Falaim leomolva várták, hogy bent Gabriel kedvére sétáljon, s megnézzen minden rútat és szépet, mi valaha voltam, majd a hozzá illő hetykeséggel lakomát csapjon a pusztulás felett. Ráemeltem tekintetemet és belekapaszkodtam abba a mérhetetlen fájdalomba, mely tükörképemként ült minden egyes mozdulatán.

- Nem számít - jegyeztem meg csendesen és kortyoltam egy újabbat a whisky-ből, csak úgy égette kiszáradt torkomat és épp ilyen gyorsasággal szállt a fejembe - Caprice-t választottam. Jóvá teszem neki, mert nem voltam jó társ... nem olyan, mint amilyet ő megérdemelne. A titkomat... megőrzöd, ugye Gabriel? - a csend pattanásig feszült köztünk, s még a bunker mélyébe is lehallatszott a szellőzőkön át alászálló esőhang. Szívem faltörő kosként döngette mellkasomat.

- Én nem szólok senkinek sem Aváról - milyen ember is lennék én? - Milyen alapon javasolhatnám azt, hogy tedd meg, mikor én sem tettem... ám... ha nem teszed, akkor te is egész életeden át a válladon hordod majd ezt a súlyt... engedd meg, hogy osztozzunk rajta.

Ízléstelen. Ostoba. Bajkeverő. Csak néhány azok közül a jelzők közül, amelyekkel előszeretettel illették Gabrielt nemcsak széleskörben lévő ismerősei, de a közeliek is. A férfinek megvoltak a maga hibái; az örökségét éppen annyira nem vette komolyan, mint a kapcsolatait, és a legtöbb dolognak csak a könnyebbik oldalát ragadta meg, gondosan ügyelve rá, hogy más is odaférjen a feladatokhoz. Mégis megvolt az az idegesítő szokása, hogy mindenkinél jobbnak gondolja magát. És most pontosan ez az önhittség volt, amely csapdába csalta, és amely elvett tőle valami fontosat. Valaki fontosat.

- Ha tudnád, hogy miért… - rázta meg a fejét, amikor Nicholas újfent rámutatott elmebéli hiányosságaira, amiért megfordult a fejében, hogy megszelídítsen egy homunkuluszt. Tudta, hogy a társának fogalma sincs, hogy miért foglalkoztatja a téma, mégis rosszul érintette, amiért ilyen élesen bírálja a gondolatot. Talán ez volt, ami végleg meglazította a titkok láncát.

A szavak olyan egyszerűen gördültek le az edző ajkáról, mint a meglazult kő a hegyoldalon, ha valaki óvatlanul lép rá. Sosem álltak közel egymáshoz Nickkel, pedig a korban hasonlóak voltak, és apáik elvesztése is hasonló terheket rótt rájuk, de mindig ott feszült köztük egy szakadék, egy áthidalhatatlannak tűnő rés. Bajtársak voltak, számíthattak egymásra, de sosem voltak barátok. A sors íróniája volt, hogy éppen Nick volt ott akkor, amikor Gabriel hallgatása – hosszú hónapok óta – végre megtört.

Meggyötrötten túrt bele a hajába, úgy markolva a szálak közé, mintha a kitépésükkel okozott fájdalom bármit is megváltoztathatott volna. Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében, és a torkában növekvő gombóc egyre jobban feszítette a hangszálait. A legszívesebben üvöltött volna tehetetlen dühében, miközben azt várta, hogy Nick ítéletet mondjon felette.

És akkor megérezte a kezet a vállán. Nem bírálat volt… Talán együttérzés? Megdermedt ugyan, de nem próbálta lerázni magáról leendő sógorát. Engedett az erőszaknak, és felállt, fájdalommal telt zöld szemeit a legszívesebben a polcok irányába emelte volna, de a nyomás, amelyet Nick gyakorolt rá, nem engedte meg, hogy ezt tegye.

Nem a te hibád, a szavak visszhangot vertek a fejében, mégsem lelt bennük igazságot. Ki más hibázott volna, ha nem ő? Hiszen mindig ezt teszi. Hibázik, és hagyja, hogy mások oldják meg helyette.

- A bosszú az egyetlen, amire gondolni tudok – mondta Gabriel, és magát is meglepte, hogy a szavak szinte teljes nyugalommal törtek ki belőle. Találkozott Hailey Redwine-nal, szembenézett a gondok okozójával, de csak egy kislányt látott, aki össze van zavarodva, és nem értette, hogy mi az, amit tett. Mégis, a bosszú még most is ott pulzált az ereiben, még ha nem is a lány lesz az, aki elszenvedi azt. – Hogyan bocsájthatnék meg ilyesmit? – kérdezte tekintetét az égnek emelve, mintha azzal visszafojthatná a könnyeit.

A vallomás azonban, amely a sógorából kicsúszott…

- Az apád volt az…? – kezdte, de nem tudta befejezni a kérdést, az egész olyan képtelen volt. – És te…? – és még egy kérdés, amely befejezetlenül lógott közöttük, de mégis mindketten tudták, hogy mit akar mondani a másik. Nicholas végzett az apjával, amiért a férfi megölte a húgát. Hitetlenül rázta meg a fejét, és szörcsögve elkuncogta magát ezen a groteszk pillanaton. Kihasználva az alkalmat, hogy a másik végül elengedte, újra visszaült a székére… Túl sok megdöbbentő dolog történt ahhoz, hogy sokáig állva maradjon. Ráfért volna egy ital. Vagy inkább kettő.

- Szeretem Samet, Nick, de nem úgy ahogyan te – szája sarka megrándult, miközben a tenyerével a szemeit törölgette. – Egyedül te vagy olyan vak, hogy nem vetted még észre, hogy mindenki látja, hogy mit érzel iránta… Caprice is tudja – tette hozzá kíméletlenül, ha már az őszinteség órájánál tartottak, talán ezügyben is tiszta vizet önthetett a pohárba, bár kicsit sem érdekelte, hogy a húga és a vőlegénye miként nézik felváltva bolondnak egymást. Egyébként sem látott bele a kapcsolatukba, annak mélységeibe, mozgatórúgójába.

- Szerinted szólnom kellene a tanácsnak? – kérdezte végül, visszakanyarodva az eredeti témájukhoz, és újfent a gondterhelten túrt a hajába. Még mindig könnyezett, de a gombóc a torkában zsugorodni kezdett. Mintha a vallomás megszabadította volna egy újabb tehertől.

- Gabriel, ne légy ízléstelen - szaladt össze szemöldököm és ingattam meg fejemet, mint aki egy durcás kamasszal próbál szélmalomharcot vívni. Általában lepergett róla az Első nyelvköszörülése, ma pedig az ominózus terepmunkát követően még kevesebb energiám maradt a megjegyzések megemésztésére. Habár a fülemben fészket vert nem is olyan rossz megjegyzése és meglátása, elhessegettem a rossz gondolatot és az otthon (remélhetőleg) biztonságban várakozó Cap képe jelent meg előttem, kinek ölében enyhülést várhattam nem csak a szemerkélő eső, de más egyéb kellemetlenségektől is.

Tekintetem követte az Első kezéből kieső könyvet, de reflexeim nem voltak elég gyorsak, hogy megállítsam, így csak felszisszentem, mikor a kötet koppanva landolt az asztalon. Felszisszentem, ám a könyv lehetséges sérüléseinél sokkal inkább megragadta tekintetemet a férfi arcára kiülő döbbenet és mohó érdeklődés. Vizslatóan pásztáztam az arcát, ajkamat megrándítva pedig így feleltem:

- Ahogy már mondtam, természetesen a báléjszaka - válaszoltam lassan, bizalmat és barátságos sugallva hangomból - Te is tudod, hogy a darabok sehogy sem állnak össze... A tini koven nem csak a jegyeit titkolja... pedig bárcsak ennyiről lenne szó. Valakinek végletekbe menően bele kellett másznia abba az ügybe... bármilyen hálátlan feladat is legyen az...

Tekintetem üvegessé vált, ahogy a baljós nyomok megelevenedtek előttem, s arcom fintorba is torzult, ahogy a látszatnál sokkal ártalmasabb és nagyobb súlyú végkimenetel lehetősége egyre valóságosabb testet kezdett ölteni. Talán Gabriel is sejt valamit... emeltem vissza tekintetemet rá, ahogy szemembe visszatért az élet. Amilyen nehezemre esett elképzelni, hogy a férfi előbbre járjon egy bonyolult logikát megkövetelő ügy megoldásában, unokahúga bevonódásával annyival valószínűbbnek találtam, hogy talán mindünket megvezették és Gabriel sokkal tisztábban látja a helyzetet, mint azt gondolnánk. A lehetőség gondolata áramcsapást mért testemre, karjaimat összefontam mellkasom előtt. A termet betöltő némaság egyszeriben sokkal élesebbé tette Decker reakcióit, nekem pedig egyre inkább nem stimmelt sem a férfi, sem az egész akta.

- Szelídíteni...? - ismételtem eltorzult arccal, mint aki élete sértését kapta meg az imént, nyakam előre nyúlt, vállaimat felhúztam, s hirtelenjében fogyni kezdett minden melegség, mellyel igyekeztem Gabriel felé fordulni. Nem, ez még hozzá képest is megbotránkoztató volt.

- Ha ezek az önálló gondolataid inkább ne gondolkodj, Gabriel - fakadtam ki hitetlenkedve - Még hogy szelidíteni...?! Az egész nekromancia nem más, mint hullagyalázás! A homonkuluszok halott emberek, az Isten szerelmére. Senki nem teheti azt a halottakkal, amihez kénye kedve van!

Szándékosan nem feleltem a megölésre és az iménti képtelenségre vonatkozó kérdéseire, mert egyre inkább úgy tűnt, hogy valami olyasmin kaptam rajta az Elsőt, mely legnagyobb erőmet és morális iránytűm megingathatatlanságát követelve úgy megpróbál majd, hogy a legnagyobb problémám is csekélységnek tűnik majd. S nem is kellett túl sokáig várnom... a következő pillanatban lélegzetem bent ragadt, tagjaim megmerevedtek, majd karjaim tehetetlenül hulltak le magam mellé, szívem nagyot dobbant és úgy tetszett, hogy a főhadiszállás is akkorát fordul, hogy menten a tetejére áll és én majd a plafonon lógva szédülhetek, míg el nem hiszem, hogy amit Gabriel mond csak ízléstelen tréfa... de nem hittem. Így már minden világos, nyögtem magamban és a gondolattól is elbujdostam volna szégyenemben. Még egy kis idő és magam sem találtam volna erre más magyarázatot... Az általam számba vett lehetőségek közül a legaljasabb és legiszonyatosabb volt az, mely igazságként derült ki. Legvadabb álmaimban sem merült volna fel, hogy éppen Gabriel vágja majd szét a Gordiuszi csomót, s a végén... Ava...

Reszketve szívtam be a levegőt és ahogy a férfi magába roskadva lehuppant a székre, úgy ellentmondást nem tűrően a vállára tettem a kezét és akkor is ott tartottam, ha rá jellemző erőszakos mozdulattal lezavarta volna magáról érintésemet.

- Gabriel, állj fel! - szóltam rá és minden megmaradt lelkierőmet ebbe a három szóba sűrítettem úgy, hogy a nyomás már paranccsá sűrűsödjön és ellentmondást nem tűrően megragadtam a dzsekijénél fogva, s felrángattam - Ide figyelj most! - két tenyeremet két vállára tettem, majd erősen megszorítottam nyakát fejét irányomba tartva - Nem a te hibád. Nem a te hibád, hallod? Nem mi thetünk róla, hogy ártatlan emberek meghalnak körülöttünk - előre hajoltam és úgy próbáltam a mélyben tartani feltörő érzelmeimet, mint mikor csapóajtóra lép az ember, hogy az alulról kiszökő démonok ne vehessék át az uralmat - Ava halála nem a te hibád. Nem te felelsz és nem is te fizetsz meg érte - hangom megreszketett, ahogy testem felett szépen lassan irányítást nyert a gyász, mely oly' régen láncraverve várta, hogy megindulhasson - Nem tudták mit cselekszenek... Bocsáss meg nekik - tekintetem elhomályosult és észre sem vettem, hogy szemem sarkában összegyűlt egy kövér, váratlan könnycsepp - Én nem tudtam megbocsátani apámnak, mikor végzett a nővéremmel - összeszorult a torkom - Ne lépj erre az útra, Gabriel!  Sem a bosszú, sem a menekvés nem hozhatja őt vissza...

Eleresztettem, ha nem szabadult volna még ki, majd remegve szívtam be a levegőt.

- Miért pont Samnek...?

Voltak napok, amikor Gabriel úgy érezte, hogy nem esne nehezére megkedvelni Nicket – bár valószínűleg sosem alakulhatna ki közöttük valódi broship, de figyelembevéve azt az apróságot, hogy már majdnem egy családba tartoznak -, de ez nem olyan nap volt. Ráadásul társa mosolyát meglátva, előbb jutott eszébe az, hogy lefejezze, minthogy megölelje. Ismersz, Gabriel, lebegte körbe a férfi hangja az edző idegeit. Hogyne ismernélek, hogy a rossebb vinne el, ismerlek!

- Elég érdekes, hogy a magányról beszélsz, miközben egy ágyban alszol a húgommal – tett egy pikírt megjegyzést a szakállas, miközben újra a kezébe fogott egy vékony, bőrkötéses kötetet, amiről korábban már megállapította, hogy latinul van, de valahol mélyen legbelül remélte, hogy időközben a szöveg számára is érthetővé változott. Csak egy kicsit, hogy ne kelljen Baaiman segítségét kérnie. Az utolsó megjegyzés annyira megdöbbentette, hogy a könyv koppanva landolt az asztalon. – Mit kerestél te ott? – próbálta úgy formálni a szavakat, hogy a kérdés hetykének és nemtörődömnek tűnjön, de nagyon nehezére esett. Nick többet tudott, mint amennyit elmondott, ebben egészen biztos volt. Pont úgy, ahogyan ő is elhallgatott előle dolgokat.

Jó lett volna mindent rákenni a vörös, ír halottgyalázóra, de amióta érdeklődni kezdett Aria után, Gabriel valahogy nem nézte annyira semmibe a boszorkányokat, mint előtte. Ráadásul a fickó tényleg ártalmatlannak tűnt, és egy befőttesüvegben ázó szopósmalacnál több indokra lett volna szüksége ahhoz, hogy rárúgják az ajtót az üzletében. Mekkorát nézne csóró!

- Na ne essünk túlzásokba! – Gabriel ismét arrébb lökte a vékonyka könyvet, majd védekezően felemelte a kezeit. – Meghallgatlak, oké. De azt egy szóval sem mondtam, hogy meg is fogadok majd mindent, amit mondasz. Akár hiszed, akár nem, még nekem is vannak önálló gondolataim – próbálkozott meg szokásos cápavigyorával, a magabiztosság álcája mögé rejtőzve pedig még a szemkontaktust is sikeresen fenntartotta.

Kábé fél másodpercig.

- Bííííp! Ezt már mind tudom, Baimaan – horkantott fel, amikor rájött, hogy kioktatásnál és fellengzős szövegelésnél többre nem számíthat. Pontosan tudta, hogy mi az uroborosz, hiszen látott már olyat. Ráadásul olyasvalakin, aki fontos volt. – Arra vagyok kíváncsi, hogy szelídíthetők-e, nem arra, hogy hogyan lehet őket megölni! – csattant fel a férfi, kicsit indulatosabban, mint eredetileg tervezte, és megkapaszkodott az egyik közeli szék támlájában. Ujjpercei teljesen elfehéredtek a mozdulattól, de szüksége volt rá, hogy megszorongasson valamit, még azelőtt, hogy a harag hullámai összecsapnak a feje felett. Nem, nem Nickre volt dühös, egyszerűen csak a helyzetet utálta, amibe keveredett. Sokkal jobb volt, amíg tudatlanságban vergődött.

- Ava… - lehelte végül egészen halkan. – Semmi köze sincs a nekromantához – hangja csak suttogás volt, mégis olyan érzést keltett benne, mintha minden egyes szó visszaverődne a környező polcokról. Zöld szemei az asztalra szegeződtek, fogalma sem volt, hogy hogyan tudna leendő sógorára nézni anélkül, hogy szembesülnie kellene az elítélő pillantásával. – Ava meghalt, Nick, és egy csapat kis genygombóc ahelyett, hogy hagyta volna békében nyugodni, feltámasztotta. Láttam a tetoválást a karján. Ez nem olyasmi, amit kamaszként félrészegen magadra varratsz és másnap fogod a fejed, hogy anyádék meg fognak ölni… Nyár eleje óta tudom – vallotta be, és hirtelen megkönnyebbülést érzett, amiért kimondta. Hirtelen hátra rántotta a széket, majd leült rá, hogy meggörnyedve a csatakos hajába túrjon. A torkát gombóc szorongatta. Ha valakinek, hát Nicknek meg kellett értenie, hogy miért nem szólt róla eddig senkinek. Vagyis…

- Samnek elmondtam – tette hozzá végül.

- Hát... - sóhajtottam és megtámaszkodtam fenekemmel az asztal permén, melyen Gabriel a művészi kompozíción készítette. Mit is mondjak neki? A mozaikok lassan álltak össze a bál éjszakájáról, ám egyre mélyebben járva a nyomozásban a végkimenetelek lehetséges tára igencsak szegényesre szűkült. Nem voltak boldogító opciók és Ava hosszas távolléte csak még baljósabbá tette a történéseket. Habár Gabriel Elsőként nem igazán foglalkozott a rejtéllyel... bár sem tesi tanárként, sem rokonként nem törődött vele túlságosan... nos... érzelmileg mégis csak jelentősen érintett. A jelek sorra vételével sikerült becslést készítenem és nem virágos kerthez hasonlított a látkép, a lengedező zefírek meg hírből sem ismerték: a fiatal boszorkányok valamilyen sötét, nagy erejű, tiltott varázslatot hoztak létre, mely átokkal sújtotta Avát. Természetesen nem ez volt a legvidámabb történet, melyet életemben hallottam volna, de a város nagy hatalmú kovenjei biztosan megmenthették a lányt. A második, mely már jócskán felkorbácsolta az idegeimet, egy démon szabadjára eresztése volt, mely Avában rakott fészket magának, így ez magyarázatot adhatott volna a diáklány szeszélyes viselkedésére, mely számomra közel sem a kamaszodás jele volt. Végül pedig... valami egészen borzadályos, kegyetlen és súlyos következményeket maga után vonó cselekedet...

- Ismersz, Gabriel - mosolyodtam el barátságosan, ám a mosoly hamar az arcomra fagyott és képtelen voltam az Első szemébe nézni, így inkább a könyvek gerincét kezdtem el olvasgatni - Talán lassú, koravén és magányra ítélt vagyok, de alapos is. Addig nem nyilvánítok döglött aktának egy ügyet, míg abban van némi élet... A bál helyszínén jártam.

Ennyi legyen is elég, gondoltam és figyelmemet már Decker különös és intenzív érdeklődésének szenteltem, melyekhez láthatóan rengeteg sziniszter kinézetű, tartalmú és eredetű olvasmány tartozott. Ez nem vall Gabrielre, állapítottam meg és lassan megböktem egy franciául írott papírost, mely egy New Orleans-beli homunkulusz invázióról számolt be.

- Seamus Gallagher - biccentettem szememmel még mindig a könyvek címét bújva, egyre növekvő kíváncsisággal. Ahogy a következő pillanatban egy még hátborzongatóbb és gyanús kérdést szegezett nekem - ráadásul kikérve véleményemet, talán életében először! - minden tagom megfagyott abban a mozdulatban, melyben volt, majd csak a szemgolyóm mozgatásával fürkészően megkerestem Gabriel tekintetét.

- Tényleg nagyon fontos lehet az az ír kotyvasztó, ha úgy gondolod, hogy életedben először önként végighallgatsz, sőt, talán még meg is fogadod a tanácsaim és elismered az ismereteim - fejeztem ki teljes megrökönyödésemet nyugodtan maradva, majd beleharaptam alsó ajkamba, s folytattam - Az alapvető információkat te is ismered. Ezen felül a homunkuluszok általában élőhalott lények ezért varázserejük nincs vagy csak igen csekély az ellenük irányuló támadások kivédésére. Testükön található egy jel amely bizonyítja, hogy az illető homunkulusz vagy nem. Ez az uroborosz - ha értetlenül nézett, hát megmagyaráztam - Egy kígyó, amely a saját farkába harap. Egy jelkép, melynek sértetlennek kell maradnia ahhoz, hogy életben maradjanak. Rossz tulajdonságaik addig soha nem ismert dominanciával törnek a felszínre. Gyorsak. Erősek. Veszélyesek és elvesztik morális iránytűjüket. Elpusztításuk...

Elhallgattam, mert a férfi zavarodott, zaklatott arcát, mely már az első percnél fogva megfoghatatlan volt, sehová sem tudtam tenni.

- Te is tudod, hogy a nekromantát kell kiutasítani, ha ezt szeretnéd biztosan kizárni. Viszont ehhez felesleges ez az egész háttéranalízis. Cap megérti. Nem tudnék tükörbe nézni, ha tudnám, hogy valami olyasmi mászkál kint, ami rátámadhat. Gabriel... - két lábra álltam az asztalra támaszkodásból és a férfi elé álltam, ki néhány centivel magasabb és sokkal erősebb volt nálam, de nem féltem tőle - Mi az, amiben tényleg a segítségemet kéred?


A bál, dobbant nagyot a szívem és szinte megreszkettem a horrorisztikus gondolatra. Lehet, hogy nem voltam egészen jó nyomon. Lehet, hogy most az egyszer az életben Gabriel Decker lépéselőnyben volt velem szemben.

Nick nos, túlságosan is Nick volt. A férfi mindig olyan távolinak tűnt Gabriel számára, hogy sohasem fordult meg a fejében, hogy meg kellene próbálnia barátkozni vele. A közös munka egy dolog, de a bratyizás nem olyasmi volt, ami belefért volna kettejük kapcsolatába. Akkor sem, amikor a professzor randizgatni kezdett Caprice-szel, amikor pedig eljegyezte a húgát valahogy már minden mindegy volt. Nem gyűlölte, még csak orrolni sem orrolt rá, egyszerűen semleges volt a számára, és nem igazán törte magát azon, hogy ez a dolog megváltozzon.

Bárkitől szívesebben fogadta volna azt, hogy rajtakapja böngészés közben; Jamie-t tapasztalatlansága miatt még könnyű lett volna elterelni, és talán Godric sem tartotta volna túl különösnek a könyvvel a kezében ácsorgó Gabrielt, de Nick… Nick agyas volt, aki könnyen megtalálhatta az összefüggéseket, ami tekintve bonyolult családi helyzetüket, nem feltétlenül tartozott a szerencsés kimenetelek közé.

- Neked legalább sikerült valami érdekeset találnod? – kérdezte az edző, igyekezve unottság mögé rejteni kezdeti aggodalmát, és még látványosabban kezdte arrébb lökdösni a könyveket. – Egy nekromanta után nyomozok, most nyitott üzletet a belvárosban – tette hozzá, ha esetleg Nicknek feltűnt volna, hogy minden felhalmozott könyv halállal és a feltámasztással kapcsolatot. Nem hazudott nagyot, mert valóban összetalálkozott azzal a vöröshajú ír fickóval nemrég az egyik kocsmában, ahol aztán néhány ital elfogyasztása után kellemesen elfecsegtek egymással, és egész este kártyáztak egy nagyobb társasággal. Igazából a boszorkány nem tűnt túl nagy durranásnak, de most örömmel rángatta elő, mint indokot. Majdnem megveregette a saját vállát az ötletességért.

- Hát igen, ez sokkal inkább a te tereped, mint az enyém, igaz-e? – sóhajtott Gabriel, miközben zöld szemeit végig hordozta a maga okozta káoszon. A könyvek olyan kupacokban halmozódtak, amitől valószínűleg egy könyvtárosnak már megszakadt volna a szíve. – Ami azt illeti… - nem volt biztos abban, hogy jó ötlet elfogadni leendő sógora segítségét, ezért kínjában ismét göndör fürtjei közé túrt, amik ettől csak ziláltabbak lettek.

- …mennyit tudsz a homunkuluszokról? – bökte ki végül. – Apám feljegyzéseiben találtam rá utalást, hogy egyszer sikerült fülön csípniük egyet, de nem túl gyakoriak – próbált fecsegő hangot megütni, mintha csak a régi Elsők dicsőséges győzelmeiről akart volna eszmecserét folytatni, és véletlenül sem úgy, mintha egy mostani ügyhöz lenne szüksége az információra. – Fel akarok készülni, hátha az a nekromanta ránk szabadít egyet – magyarázta, nem törődve vele, hogy ezzel besároz egy olyan mágust, akiről egyébként nem gondolta volna, hogy komoly fejtörést okozhat. Bár igaz, egy rakat tiniről se gondolná az ember, hogy képesek ilyesmire.

- Egy rohadt szót sem értek ezekből – morrant fel, kedvtelenül bökve az ellenséggé kikiáltott irományok felé. Nick pontosan tudta, hogy sosem tanult meg latinul. Biztos nagyon élvezi, hogy a segítségére szorulok, morgolódott magában.

- Cap nem vár haza? – kérdezte, miközben felkapott néhány kötetet, majd az egyik asztal felé lavírozott vele, hogy kényelmesen átnézhessék a feljegyzéseket. – Ez eltarthat egy darabig – tette hozzá már-már kaján mosollyal.

Sosem tudtam különösebben mire vélni Gabriel Decker felém irányuló averzióját. Sosem vesztünk össze, ahogy szerencsére nem alakult úgy, hogy az Elsőkkel vitás helyzetbe kerüljek valamilyen morális kérdés miatt, Cap-pel pedig mindenek felett tisztelettel és megbecsüléssem bántam, soha egy hangom szó el nem hangzott köztünk az évek alatt. Gabriel-lel igen más területeken mozogtunk, ahogy teljesítettük feladatköreinket: én jószerint a könyvtárban bujdostam, ő a terepet gyűrte. Kettőnk szakértelme lehetett volna kiváló kombináció és hatékony fegyver is, ám Godric-kal sokkal jobban megtaláltuk a közös hangot, Jamie pedig olyan bizalmat élvezett a részemről, melyet olykor nehezemre esett megadnom Decker számára.

Talán a fentiek figyelembevételével még különösebbnek hatott, hogy a férfit a könyvespolcok soraiban - sőt, méghozzá a legnehezebb, legemberpróbálóbb részlegen - tengeti idejét, miközben én loholok egy hálátlan ügy nyomában, melyből az eddigiek alapján sem a helyi tinédzser koven, sem az únokahúga nem kerülhetett ki szerencsésen. Decker felől egy szót sem hallottam a bálon történtekről. Hosszú órákat töltöttem töprengéssel, hogy megpróbáljak baltával faragott külső rétegei alá látni, s megérteni, hogy vajon ez don Giovanni-s nemtörődömségéből, vagy netalán egészen másból fakad. Ezegyszer igazán reménykedtem benne, hogy nem mozgatja meg fantáziáját a kísérletezgető boszorkányok társasága, s helyette a kártya, ital és nők szokásos Bermuda háromszögében veszejti el magát, amint akad egy csepp ideje.

Már hanghordozásából tudhattam, hogy az averzió tobárra sem csillapodik. Sóhajtottam és mellé léptem, közben gyors pillantást vetve az anyagok összességére, melyeket a káosz művészi kompozíciójában helyezett el maga körül, s melyek látványára csak összeszaladt a homlokom összes ránca.

- Látod, idáig fajul a világ, hogy te maradsz a könyvtárban és én megyek felderíteni a vadak közé - válaszoltam tettetett baljóssággal és fel sem vettem az asztalra dobozz kesztyűt, mit a szokásos hecc jelentett. Nekitámasztottam csípőmet a szemközti könyvespolc sarkának, egyik tenyeremet betettem derekam alá, hogy csillapítsam a mostanában egyre gyakrabban jelentkező sajgást, mely a kiújuló reumán kívül öregedésemet jelezte, majd farkasszemet néztem a férfival. Vonásaiba merülve leszűrhettem, hogy a szokásosnál szórakozottabb és zaklatottabb, bennem pedig megszólalt a józan ész vékonyka, de biztosan biztató szava, mely arra késztetett, hogy a saját bőröm árán, de utána nézzek mi lehet az Első hangulatingadozásának hátterében. Gabriel Cappel ellentétben amúgy is csapongó örökifjú volt. De kiválasztottakként kötelességünk volt nem csak a városra, de egymásra is vigyázni és a védelmet akkor is megadtuk egymásnak, ha épp szívesebben mulattunk volna a másik nyomorán. Ez utóbbi tőlem különösen távol állt. Előéletem sötét foltjai úgy erősítették meg a gerincemet, hogy mások gyengeségein és kudarcain még véletlenül sem szórakoztam, s rögtön szimpátia és segíteni akarás ébredt bennem, mintsem gúny és káröröm.

Tekintetem újra lesiklott a sebtiben összerendezett olvasmányokra és hümmögtem egy sort:

- Örömmel állok rendelkezésedre, ha segítségre lenne szükséged ezekben az olvasmányokban - közöltem vele megnyugtató, bizalmaskodó hangon, cseppet sem leereszkedés vagy sajnálat szikráját közvetítve, holott pontosan tisztában voltam vele, hogy Gabriel sosem tanult meg latinul, én viszont olykor ezen a nyelven álmodtam. Holt nyelven nem álmodik az ember, hallottam a fülemben a hangját, mikor egyszer megosztottam ezt a tapasztalatot.

- Bocsásd meg kíváncsiságomat, de nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg... Te mikor tanultál meg latinul?

Mi van a háttérben? Nyílt tekintettel üzentem neki a ki nem mondott kérdést tudva, hogy Decker megérti, akkor is, ha szükségtelen ezeket a szavakat hangosan kimondanom. A köztünk lezajlódó cívódás részeként tudtam, hogy ez is belesimul abba a rengeteg ki nem mondott gondolatba, melyek éket vertek közénk.

Gabriel Decker elveszettnek érezte magát a főhadiszállás könyvtárában, és bosszantotta, hogy ezúttal esélye sincs rá, hogy rásózza valakire a piszkos munkát, vagy egész egyszerűen csak segítséget kérjen valamelyik társától. A kutatás és elemzés általában Nick dolga volt, míg a nyers erő rendszerint a gimnáziumi edző oldalán állt. Tudta, hogy leendő sógora pillanatokon belül a kezébe tudná adni azt a kötetet, amire szüksége van, de ahhoz az kellett volna, hogy bevallja az igazat. Arra pedig még nem állt készen.

Akkor sem, ha megígérte simán Samnek, hogy a lehető leghamarabb pontot tesz az ügy végére. Ava az unokahúga volt, és bármi is vált belőle, először biztos akart lenni benne, hogy a dolog nem visszafordítható. És még azelőtt kellett ezt megtudnia, hogy a többiek rájöttek volna a turpisságra.

- Persze, God! Utánanézek annak az akármicsodának… Mindent, amit akarsz! – integetett bárgyún az egység vezetője után, aki nemszeretem feladatok egész sorát adta ki számára, és aki – Gabriel megítélése szerint -, soha sem volt még annyira láb alatt, mint akkor este. Mintha a vén róka is sejtette volna, hogy a csapat legkevésbé lelkes tagja valami olyasmiben töri a fejét, ami kicsit sem fog tetszeni neki. Alig, hogy az ajtó bezáródott az ex-katona után, a fiatalabbik Első eltűnt a könyvtár sorai között. Kihagyta azokat a könyveket, amiket az Alapítók is előszeretettel lapoztak, és azonnal azokhoz a polcokhoz lépett, ahol minden olyasmit tároltak, amit mások egész egyszerűen sötétnek bélyegeznének.

Ez kurvára latinul van, szörnyülködött el egy kötet felett, amit sietve átlapozott. A bőrkötés, és a vörös tinta, amellyel a szavakat és a felettébb gusztustalan illusztrációkat a lapokra vésték egyaránt rossz érzéseket váltottak ki belőle. Létezik az, hogy ez vér?, billentette oldalra a fejét szemöldökráncolás közepette, majd vissza is dugta a könyvet a többi közé, mielőtt még elkapna tőle valami múlt századi fertőzést.

Hahó, gondolt itt valaki az angol anyanyelvűekre is?, horkantott fel, egy újabb latinnak vélt kötethalmaz félretolása közben. Már éppen azon gondolkodott, hogy felhívja Ariát – a bál óta nem beszéltek egymással -, hogy van-e kedve segíteni mindenféle halott nyelvű szöveget elemezni, amikor félreérthetetlen hangok arra utaltak, hogy társasága akadt.

Ó, hogy az a..., szerencsére még csak a gondolatot sem volt ideje befejezni.

- Szervusz, Nicholas – pillantott hátra a válla felett, úgy nyomva meg a férfi nevét, hogy az kísértetiesen hasonlítson arra a hanghordozásra, amellyel a húga ejti ki azt. Ügyetlenül beljebb lökdöste azokat a könyveket, amelyeket kihúzott a helyükről. Csak remélni merte, hogy társát eléggé meglepte az, hogy a könyvtárban találta, és nem kezdi azon törni az okos kis fejét, hogy pontosan melyik részleg előtt ácsorog. – Neked nem kellene valahol máshol lenned? Mondjuk bárhol máshol? – kérdezte, miközben laza, szenvtelen mosolyt erőltetve az arcára megfordult, hogy zsebre dugott kézzel közelebb lépjen a másikhoz. – Terepen voltál? – billentette oldalra a fejét, miután felmérte a másik Első öltözékét.

Igazából Gabriel is ahhoz öltözött; sötétzöld vadásznadrágot viselt túrabakanccsal, egy sötétkék inggel és az elengedhetetlen kopott bőrkabátjával. Bár az utóbbi alatt már kezdett kissé melege lenni, de nem tervezte úgy, hogy az egész estét kereséssel fogja tölteni… Már régen valamelyik krimóban kellett volna lennie, hogy leigya magát, és a gatyáját is eljátssza egy kártyapartin.

Bakancsom cuppogott a sártól, ahogy felegyenesedtem a nagy, göcsörtös törzsű fenyő gyökerei mellől. A fa felszínét különös, semmihez sem fogható sérülések borították, a gyökérzet elfeketedett, az elszíneződés pedig fertőzéshez hasonlóan nőtt és nőtt minden egyes nappal felfelé. A fenyő épp úgy dobálta alá tűleveleit, ahogy az eső lassú, egyenletes és áthatolhatatlan módon esett, beborítva mindent és maga alá gyűrve engem is. Nem festesz túl jól... Nem tetszik ez nekem... hümmögtem magamban. Olyannyira az eset hatása alá kerültem, hogy észre sem vettem, hogy hajam szépen lassan koponyámmal eggyé válva tapadt le a nedvesség hatására, szememet pedig esőcseppek százai lepték el minduntalan, ahogy méregettem a terebélyes növényt. A fenyő haldoklott és nem holmi ócska erdei betegség gyötörte. A közelében nagy erejű, sötét varázslatot hajtottak végre, s még az sem segíthetett már rajta, hogy a Ley-vonal kifejezetten alatta futott, melyre egykor rácsatlakozott, s így nőhette ki magát Rose Harbor legmagasabb fájává.

Mélyen sóhajtottam, s megfordultam. A városra ereszkedő baljós köd teljesen betakarta a gimnázium épületeit, a tejfehér masszán át felsejlett olykor egy-egy szakkörről érkező gyerek alakja, ám a lassan mindent felfaló szürkület az ő mozgásukat is elnyelte. Beesteledett, a hidegfront pedig belemart a csontjaimba, mint alattomos kutya, ami csak arra vár, hogy lankadjon az ember figyelme.

Aten a közelben körözött. Tudtam, hogy a viharmadár szemét kölcsönadva pásztázza a sűrű, rideg fenyvesligetet, hol minden sejtésem és baljós előérzetem epitoma lakozott, s melytől most a hideg szánkázott végig a hátamon, nem csak az undok idő hatására. Ideje hazamenni, üzentem a szellemnek és még egy utolsó pillantást vetettem a fenyőre, majd lassan, sehová sem sietve megindultam a dombról lefelé. Nem jó idők járnak, állapítottam meg aggodalmasan. A köd és szemerkélő eső együttese minden neszt elnyelt a közelben. Az emberek visszatértek otthonukba, a házak ablakaiban fény gyulladt, az utcák elnéptelenedtek. A sár cuppanásain kívül semmilyen egyéb zaj nem jutott el hozzám. Egy vérfarkas üvöltött fel a hegy tetején, aztán csend lett.

Beszálltam a fekete Ford Rangerbe, melyet az erdő szélén, a főúttól nem messze parkoltam le, indítottam, majd jéggé fagyott ujjaimat rögtön a befúvókra tapasztottam. Nem tudhattam, hogy a Labrador áramlat, valami rossz ómen, mágia, vagy csak a szeszélyes időjárás varázsolt novemberi sötétséget a városba, de sehogy sem tetszett, s rögtön előhúztam telefonomat, megnyitva az üzenetküldőt és elgémberedett ujjakkal egy rövid üzenetet pötyögve: Szerelmem! Későn érkezem, mert nyomra bukkantam. Ne haragudj. Kérlek zárd be az ajtókat. A garázson keresztül jövök majd. Azzal el is küldtem. A horrorba illő városkép nyugtalanított és féltettem Capet, ki előkelő célpont volt mellettem, s habár az esetek kilencven százalékában nem szorult védelemre, mindig rettegéssel gondoltam rá, hogy a nívós fogadások és üzleti tárgyalások körén kívül, ebben a zord, kegyetlen és igazságtalan világban védtelen marad, én pedig felelős leszek a legkisebb sérülésért is.

A főutcára érve jól látható helyen parkoltam le a Rangert. Impozáns autó volt, a főhadiszállás környékén pedig könnyedén szemet szúrt volna. Ügyelve, hogy biztosan nem követ senki, beléptem a jól eldugott búvóhelyre, s megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt, mikor egyszer csak elzárták fejem fölött a csapot és kibújhattam fekete, neoprén kabátomból. Kezemmel átdörgöltem hajamat, majd feltűrt ingem ujját megigazítva csendesen besétáltam a könyvespolcok sorai közé. A villany égett, s ahogy megtorpantam és visszatartottam a lélegzetemet meghallhattam, hogy tőlem jobbra valaki nagy elánnal forgatja egy könyv lapjait. Csendesen közelebb sétáltam, majd a sarkon betekintve felfedeztem a nekem háttal álló Gabriel Decker alakját. Nem tudtam, hogy nem vett észre, vagy csupán a füle botját sem mozgatja rám, így diszkréten megköszörültem torkomat és a fa gyökeréből elhozott mintát sietve a hátam mögé rejtettem.

- Jó látni, hogy végre te is a kezedbe veszel egy-két olvasmányt, Gabriel - szólítottam meg, majd lassan mellé sétáltam és a szemem sarkából vetettem egy pillantást a papírkötegre, mellyel feltehetően az imént foglalkozott - Bár talán az esti mese keresésen kívül minden máshoz kissé későre jár, nem igaz...? - a férfi arcát fürkésztem, a beálló csend pedig hátborzongató volt - És talán találhatunk neked valami kevésbé retteneteset.

Az Alapítók által használt könyvek túlnyomó része iszonyatos történeteket és titkokat rejtett. Nem bírta volna egy Első sem, ha nem erre edzik egész életében, de Jamie-t még így is sajnáltam. Múltkor igyekeztem felhívni a figyelmét egy különleges lényeket bemutató kötetre, ám mélyen a lelkemben tudhattam, hogy előbb-utóbb neki is az összesen át kell majd rágnia magát. Na, nem háromszor, mint ahogy én tettem. És remélhetőleg nem is nullaszor, ahogy Decker-ről sejtettem.