Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Pént. 22 Szept. 2023 - 10:50
Tess & Lola
Szemeim figyelmesen és a megszokottnál élesebben figyelték Tess vonásait. Nem vettem a lelkemre az általános hozzáállását, a szavaiból és a metakommunikációjából áradó indulatot és gúnyt; Heath tinédzserkora már megedzett, még ha vele nem is kellett ilyen harcokat megvívnom. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem bántott valahol a viselkedése, hogy ne jutott volna eszembe százezredjére is a hol rontottam el, hogy ne vágytam volna vissza azokba az időkbe, amikor Tess kíváncsisága még ártatlan volt, engem pedig megvetés helyett szeretett.
Ez azonban messze nem rólam szólt.
– És ha ezeket mind tudod, mire van még szükséged és miért? – kérdeztem vissza, nem kommentálva a kimondott és kimondatlan üzeneteit és nem is ajándékozva meg őt több információval. Az én szememben bőven elég volt ennyit tudnia.
A bukottak védelmében mondott szavai hatására azonban felvontam a szemöldököm. Miért véded őket, Tess? Kit védesz, Tess?
– Nem, valóban nem – ismertem el. – Azonban csak néhány hibás döntés választja el őket tőle.
Nem akartam elzárkózni előle és a kérdései elől, azonban túl sok volt még a kérdés és a bizonytalanság ahhoz, hogy maximálisan elengedjem magam. Komolyan gondoltam, amit mondtam, a lépéselőny viszont megfogyatkozni látszott, és arra sem készíthetett fel semmi, ami ezután következett.
Meg.
Tess válasza nélkülözött minden kétséget vagy várakozást. Olyan természetesen vágta rá, hogy megkötöttem volna a mágiáját, mintha azt kérdeztem volna, süt-e a nap odakint. A szó felért egy pofonnal, ahogy az utána következők mindegyike is. Fogalmad sincs, mik történtek, Tess. Te nem láttad őket. Te nem emlékszel rá. A szavak a nyelvemen voltak, de túlságosan égették a torkomat ahhoz, hogy hangosan is kimondjam őket, ezért inkább csak nyeltem egyet. Előredőltem, könyökeimmel a térdeimre támaszkodtam, vállaim pedig kissé előreestek, de mivel az előző szavakat nem tudtam kimondani, mást pedig aligha tudtam volna válaszolni, csendben maradtam.
Hirtelen az egész napom egyetlen nagy, elhibázott döntésnek érződött. Túl sok volt az egy napra jutó képzeletbeli gyomorszájon rúgások száma. Talán ezért is hagytam válasz nélkül a szavait; talán csak nem láttam értelmét vitába szállni valamivel, amit láthatóan már eldöntött. Azt még talán hagyja majd, hogy idővel bizonyítsam az ellenkezőjét.
– Nagyon magabiztosnak tűnsz ebben a kérdésben – jegyeztem meg az újabb határozottan rávágott válasz hallatán. Meg sem próbáltam elrejteni a tekintetemből és a hangomból a gyanakvást, és a megjegyzést szinte azonnal megtoldottam egy kérdéssel, ami láthatóan célba talált.
Bingó. Most megvagy.
Tess minden mozdulata a menekülésről szólt, de nem úgy, mint aki megijedt, hanem úgy, mint ahogy akkor nézett rám, amikor rajta kaptam a szobámban. Mert kutatómunkát végeztem. Összevontam a szemöldököm a válasz hallatán, mert bár - meglepő módon - őszintének tűnt, szinte éreztem a szavak mögé elrejtett sokkal mélyebb igazság hiányát. Azt, amiről az is árulkodott, hogy most már leplezetlenül próbált menekülni.
Mély sóhajjal túrtam bele a hajamba, aztán magam is felálltam az ágyról. Elfáradtam. Nem akartam tovább vitatkozni, nem akartam egy óvatlan tettel vagy szóval még távolabb lökni magamtól Tesst, főleg nem azok után, amit ma már elveszítettem.
– Tess... – Szavak és kérdések tolultak a nyelvemre, de végül szinte mindegyiket visszanyeltem és helyettük a saját lányomként szeretett unokahúgomhoz léptem, hogy puhán a vállára helyezzem a tenyerem. Megkerestem a tekintetét, de a szemeimben nem volt vád, harag, vagy neheztelés. – Emlékezni fogsz arra, amit ígértem, ugye? – kérdeztem halk hangon.
Reméltem, hogy igen. Reméltem, hogy még nincs minden veszve. Reméltem, hogy őket nem veszítem el. Tisztában voltam a hibáikkal és még annál is inkább a sajátjaimmal, de hinni akartam benne, hogy meg nincs túl késő. Ha pedig Tess akár csak bólintott is a kérdésemre, vagy bárhogyan megerősítette ezt a hitemet, halk sóhajjal emeltem fel kezemet a válláról és végigsimítottam a haján.
– Köszönöm.
Azzal levettem róla a kezem és a folyosó felé biccentettem a fejemmel, jelezve, hogy nem fogom visszatartani.
A bukottak nagyon sok mindenben különböznek tőlünk, Tess. Erre a mondatra kedvem lett volna megforgatni a szememet és kizárólag azért nem tettem, mert oly' közel voltam ahhoz, hogy többé már ne fű alatt keljen magamba csepegtetni minden hasztalannak tűnő információt melyben hiába hittem, hogy közelebb visz erőmhöz. Mintha Zeke olyan marhára különbözne tőlem, jegyeztem meg magamban cinikusan. Mindenki mással ellentétben sosem láttam a fiú - és nem, még mindig nem több ezer éves halhatatlan lény - körüli varázst ami a többi gimis lány sóhajaiban és a fiúk csillogó tekintetében nyilvánult meg. Tulajdonképpen talán azért is tudtam elviselni Zeke angyali auráját, empatikus képességét, több ezer év (!) előnyét, mert a lelkem mélyén figyelmen kívül hagytam azt a tényt, hogy halandói mivoltommal szemben ő halhatatlan és ha ezt figyelmen hagytam akkor... Zeke talán nem is különbözött annyira tőlem. Sőt. Egyáltalán nem. Ezért nem is értettem az élet véglegességére vonatkozó vágyait.
- Jó, ezeket már mind tudom - csettintettem az unalomtól indulatosan és szinte sértett a feltételezés, hogy majdnem 18 évig úgy járkáltam a világban és egy olyan gimiben ahol hemzsegnek az ex-szárnyasok, hogy minderről nem volt sejtésem se - Engem az érdekel amit ezen túl tudni lehet róluk. De látom te sem vagy túl tájékozott a témában - vetettem egy lapos és lesújtó pillantást a nagynénémre amellyel megüzentem neki, hogy jobban tenné ha ő is nyitva tartaná a szemét és leporoltá emlékeit a természetfelettivel kapcsolatban, mert akár akarja akár nem, Rose Harborban a bukottak, vérfarkasok, alakváltók, démonok és minden más úgy sétafikáltak a sarki Targetben mint hangyák a kert végében álló öreg fa törzsén. Persze nem mintha Lola olyan veszélyeztetett célpont lett volna a mágikus lények érdeklődési körét tekintve... Olyan csekély mágikus aura vette körül, hogy néha még nekem is emlékeztetnem kellett rá magamat, hogy Lola azért némileg több puszta embernél.
- Amúgy is... - tettem hozzá, mert úgy éreztem Zeke mégis csak védelemre szorul, habár magam is jól tudtam, hogy ahogy Mama Caimile barlangjában sem tehettem semmit a banya őt sújtó erejével szemben úgy Lola negatív gondolataira sem lesz befolyásom - Aki bukott az még nem aljas.
Ezzel pedig a magam részéről lezártnak tekintettem a volt szárnyasok negatív tulajdonságainak kivesézését. Lola láthatóan sokkal gondterheltebben viselte ezt a beszélgetést, én azonban minden egyes másodperccel oldottabbá váltam az ágyon ücsörögve amint megéreztem, hogy ennyi év után végre én vagyok lépéselőnyben és diktálhatom kapcsolatunk megmentésének feltételeit. Vonakodással kellett beismernem, hogy a birtokomban lévő nyerő lapokat Zeke-nek köszönhetem és talán az elmúlt hónapokban most először ütött szöget a fejemben, hogy talán többhöz segített hozzá mint amennyit a lassan haladó ügy eddig sejtetni engedett.
Amint azonban szóba került az aktív erőm hiánya és indulatosan felpattantam az ágyról... mintha kiestem volna abból a nyeregből melyben olyan magabiztosnak éreztem magam. Karomat összefontam magam előtt és így öleltem testemhez a griomire-t, államat előre szegtem, hogy nyomatékosítsam az átkozás nagyon is valószínű lehetőségét és minden izmomat kötéllé feszítve vártam, hogy mi lesz nagynéném reakciója a tetemrehívásra. Most bevallhatja..., gondoltam feszülten és tekintetem pontról pontra ugrált szürke arcán, Onnan pedig egy lépés lesz a megoldás... Szerinted megtettem volna?
- Meg - vágtam rá gondolkodás nélkül - Azok után amik történtek...
Persze odáig már nem merészkedtem, hogy pontosan ki mondjam, hogy mik is történtek, ám szemernyire se zavart annak a lehetősége, hogy esetleg ezzel megbántom őt. Így kvittek vagyunk, éltettem magamban a tüzet amelynek hiányában nem tudtam volna őt tovább presszionálni. Már csak azért is mert egyenesség helyett újra visszakérdezett és állnom kellett a rohamot annak érdekében, hogy közelebb jussak célomhoz.
– Mert nincs más magyarázat - feleltem dühösen és szemöldököm összeszaladt a homlokomon. Miért, szerinte van? kérdőjeleztem meg magamban Lola épelméjűségét, hiszen már neki is eszébe kellett volna jutnia hacsak nem temetett el magában olyan mélyre mindent, hogy még csak nem is szentelt egyetlenegy gondolatot sem annak, hogy miért nem jelentkezett még semmilyen előjele a képességemnek.
A harmadik kérdés azonban már túl veszélyesnek bizonyult. Letettem a mellettem lévő legközelebbi vízszintes felületre a grimoire-t, majd egy fél lépést tettem az ajtó felé, hogy ne csak a helyiségen de a beszélgetésen kívül is tudjam magam egyszeriben még mielőtt nem csak magamat, de Zeke-et is leleplezem egy óvatlan szóval.
- Mert kutatómunkát végeztem - adtam mégis igaz választ, melybe nem tartozott bele, hogy New Orleans-ba is ezért keveredtem, de azért a boszorkányátkok művészete mégsem volt olyan hétpecsétes titok, hogy a megfelelő könyvekben ne csíphessen el az ember néhány morzsát róluk.
- De igazából mindegy. Szerintem... most megyek... - sandítottam a folyosó és az onnan nyíló szobám felé, de a biztonság kedvéért még vártam az elbocsátó szót, nehogy teljesen összetörjem azt a régóta vágyott ígéretet, miszerint ezentúl a mágia nem áll majd tilalom alatt a házunkban.
Láttam, hogy Tess bizalmatlan velem szemben. Nem hitt nekem, és bármennyire is fájt ez a felismerés... ha őszinte akartam lenni magamhoz, nem hibáztattam érte. Adtam neki rá okot valaha is, hogy megbízzon bennem, főleg ilyen kérdésekben? Nem. Soha. Sőt. Jól tettem, hogy ilyen módon alapoztam meg a kapcsolatunkat? Egyre kevésbé vagyok biztos benne. Nehéz sóhajjal túrtam bele a hajamba, de nem próbáltam erőszakkal meggyőzni őt az igazamról, és nem próbáltam kierőszakolni semmilyen választ tőle az ígéretemre vonatkozóan. Értettem, mit akar mondani nekem a tekintetével, és ha fájdalmas is volt, elfogadtam. El kellett fogadnom, mert csak az ő tempójában haladva teremthettünk olyan alapot, amire érdemes lehetett építkezni.
A bukott angyalok említése azonban még így is megkongatta a vészharangokat a fejemben. Miért érdeklik a bukottak? Miért pont a bukottak? Lázasan kerestem a fejemben a lehetséges válaszokat, de nem leltem őket; nem láttam összefüggést a történtek és a bukottak között. Vagy van még valami, amiről nem tudok? Ebbe nem akartam belegondolni. Nem voltam benne biztos, hogy kibírnék még egy ekkora pofont.
A kérdésemre persze nem kaptam konkrét választ, csak próbálta megkerülni egy olyan magyarázattal, amit valahogy nehezemre esett befogadni... de aztán a felsorolás elért egy bizonyos pontra. A vérfarkasoktól szeretnék minél távolabb maradni. Tekintetem önkéntelenül is az üresen ordító állvány felé villant egy pillanatra. Bölcs meglátás, Tess, nekem is ezt kellett volna tennem, gondoltam, szigorúan magamnak őrizve meg ezt a megjegyzést, de mintha ez nem lett volna elég, volt még ott folytatás.
Ugyanazzal a képességgel bírnak mint te.
Megrándult az arcom. Tess nem csak nem kerülte tovább a forró kását, de egyenesen belecsapott, két tenyérrel, rám zúdítva az egészet. Mintha már nem is abban a szituációban lettünk volna, ahol én rajtakaptam valamin őt, hanem ő került volna tárgyalási helyzetbe. Vagy én adtam ezt a kezébe az ígéretemmel...? A halántékom fejfájásra figyelmeztetően kezdett lüktetni. Ez a nap kezdett túlnőni rajtam.
– A bukottak nagyon sok mindenben különböznek tőlünk, Tess – kezdtem bele a válaszba, és nem álltam ellen a kísértésnek, hogy egy kicsit megmasszírozzam az orrnyergemet, hátha elűzöm a fejfájást, mielőtt még tényleg kialakulna. Nem is értettem ezt a megközelítést; mintha több lenne a hasonlóság, mint a különbözőség. – Ők nem emberek, nem halandó lények, még a tulajdon testük sem az. Talán nem is igazán tudjuk felfogni azt, hogy pontosan honnan jönnek. – Megráztam a fejem. Mennyország, angyalok, isten? A legtöbbek számára mindezek megfoghatatlan dolgok voltak. – Igen, vannak bizonyos képességeik, mint például a gyógyítás vagy az, hogy úgy olvasnak az érzéseinkben mint egy nyitott könyvben, de ugyanígy megvannak a maguk gyengeségei is. És ami a legfontosabb: sosem szabad megfeledkezned arról, hogy mind elbuktak valamiért, Tess. Talán nem mind eredendően rosszak, de ezt sosem tudhatod. Csak az a biztos, hogy nem lennének most itt, köztünk, ha nem követtek volna el bűnt a saját létezésük ellen.
Nem akartam, hogy Tessnek köze legyen a bukottakhoz, de nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy ezzel talán már elkéstem, csak épp fogalmam sem volt róla. Erről sem. Egyelőre viszont képtelen voltam úgy igazán szembenézni ezzel a lehetőséggel; képtelen lettem volna elviselni, hogy a világom néhány óra leforgása alatt többszörösen rendüljön meg.
Az aktív erejének, vagy inkább annak hiányának kérdését már sokkal kevesebb gyanúval fogadtam és válaszoltam meg, ez utóbbit pedig szokatlanul bőven is tettem meg. Nem éreztem emiatt furcsán magam, inkább csak úgy tekintettem rá, mint valamiféle általánosabb témára, hiszen... nem mentünk bele boszorkányos részletekbe. Ez megkönnyebbülést okozott, még ha tudtam is, hogy az ígéretemet csak akkor tudom majd betartani, ha ezen is megtanulok átlépni. Figyeltem a Tessben végigmenő érzések lefolyását, a járkálást, a zaklatott tekintetét, de a kérdése még így is egyfajta arculcsapásként ért.
– Szerinted megtettem volna? – kérdeztem vissza. A feltételezés is fájt, de ennek ellenére is álltam a tekintetét, szinte nem is pislogva vártam a választ. Pedig a hozzáfűzött megjegyzése is szöget ütött a fejemben, csak épp nem most azonnal akarom felhívni erre a figyelmét.
Ha nem erről van szó, akkor valaki más átkozott meg. A kijelentésen, de még inkább annak határozottságát hallva meglepetten vontam fel a szemöldököm. Kihúztam magam ültömben, tekintetem komolyan kezdte pásztázni az unokahúgom alakját.
– Miért vagy ennyire biztos abban, hogy így van? – Nem támadóan vagy gúnyosan tettem fel a kérdést, valóban érdekelt, hogy miért ilyen biztos benne. Célzott valaki valamire? Érzett valamit? Mondott neki valaki valamit? Az én gondolataim is elkezdték járni a maguk útját. Biztos voltam benne, hogy ez nem lehetséges, mert éreznem kellett volna, ha valaki bármilyen varázslatot bocsát akár Tessre, akár Heath-re.
De biztosan így van, Lola?, súgta a fülembe egy kis hangocska. Talán azzal, hogy ennyire elszigetelted magadat is a varázslástól, rajtuk is több támadási felületet hagytál. Az érzés jeges karomként kapott bele a gyomromba. Újabb dolog, amivel ezen a napon már nem álltam készen szembenézni.
– Azt mondtad, nem először jutott ez eszedbe. Honnan tudsz erről a lehetőségről, Tess? – tettem fel inkább az előzőleg elhalasztott kérdést, tekintetem az övébe fúrva. Úgy tette fel a kérdését, mintha tőlem várná az egyetlen magyarázatot, pedig ezek szerint maga is rendelkezett már különböző lehetséges megoldásokkal. De honnan? És mióta?
Bal szemöldököm önkéntelenül megemelkedett a rajtam átvágtató hitetlenség és bizalmatlanság elsöprő erejére és tekintetem ide-oda ugrált a padlón pihenő szőnyeg csomóin. Ez... Annyira nem Lolára vall. fordítottam végül fejem a nagynéném irányába és arcán a megjátszottság jelei után kutattam. Nem, Lola sok okot találhatott volna már arra, hogy változtasson a családi hármasunkat működtető szabályrendszeren, de többségi szavazattal - kettő ellen a minden ható egy - önkényesen és vasakarattal vitte keresztül azt amit jónak vélt, míg nem... Túl abszurdnak tűnt Ava és New Orleans után, hogy pont most nyújtson be törvénymódosítási javaslatot. És, hogy megszavazza. Ugyanazzal a többséggel amivel fenntartotta az elzárkózás és menekülés politikáját.
A sóhajt követő mondatra halk kuncogás hagyta el a számat. Nem mintha Zeke-nek sokat ártott volna Heath ökle, gondoltam vissza a jelenetre és Zeke halhatatlansággal járó erejére. Ilyenkor felettébb furcsának tetszett, hogy Zeke szeme körül nem rajzolódik a véraláfutás árulkodó penésze és nem szisszen fel a csontok koccanásának erejétől. Hiszen... ő igazából semmiben sem különbözött a többi gimis sráctól. Olykor azon kaptam magam, hogy emlékeztetőül kell felidéznem, hogy egy szárnyavesztett angyal bizalmát élvezem.
Nem tudtam mit válaszolni az ígéretre. Nem akartam hálálkodással abban a hitben ringatni magamat, hogy a nagy szavak mögött ugyanekkora tettek következnek majd. Először lássuk az eredményt, üzente tekintetem Lola szomorúan csillogó szempárának.
- Nos - ezt a szót használtam fel arra, hogy a kiszámítható értetlenséget és visszakérdezést a megfelelő stratégia választásával cselezzem ki - A mellé dumálást kihagyva: homunkuluszt láttam már. Démont is idéztünk. Boszorkányok vagyunk. A vérfarkasoktól szeretnék minél távolabb maradni - érezhető megvetéssel söpörtem le őket a jelentőségteljesség asztaláról - De a bukottak... Ugyanazzal a képességgel bírnak mint te - vettem a bátorságot, hogy felemlegessem Lola aktív erejét melynek létezése szinte legenda volt családunkban. Megacéloztam belsőmet és pillantásommal szinte a távolban lévő szoba falához szegeztem a nagynénémet.
- A halhatatlanságot leszámítva miben mások mint te?
Talán megfordíthattam a kockát. Zeke túlságosan sok információra tett szert nem csak erőmet de minden gyengeségemet, tervemet és vágyamat illetően, míg nekem csupán a halandóságra való áhítat jutott ellenpajzsul. Zeke az utóbbi időben kevésbé kereste a társaságomat és gyomrom körül a rettegés és kiszolgáltatottság hiénái gyülekeztek. Nem csak titkaimat de az erőmet felszabadító üvegcsét is magánál őrizte és kapaszkodót kerestem az újra ingoványossá váló talajon.
A kirohanásom után felpattantam a néhány percig nyugalmat adó ágy széléről és kissé idegesen tettem néhány lépést a festőállvány felé, majd karba tett kézzel megperdültem a sarkamon és úgy hallgattam végig a terjedelmes választ. Igyekeztem azzal csitítani forrongó indulataimat és az újra előtörő hányingerérzetet, hogy Lola talán élete leghosszabb monológját szőtte a varázsvilágról kérésemre. De egy régóta éheztetett oroszlán nem vágyott koncokra. Csontok helyett a bőség és választék oltára előtt szerettem volna megtalálni azt mi engem a leginkább hozzásegíthet az aktív erőm kibontakoztatásában. Igyekeztem valamennyi szót mélyen magamba szívni, holott egy-egy olajjal átitatott hasáb módjára este a lángba szökkenő máglyára.
- És te megköttetted a miénket? - szegtem előre az államat és szinte sósavként mart bőrömbe az a feltételezés, hogy saját magam szabotálnám képességem megmutatkozását - Nem ma jutott először eszembe.
Valahogy nem tűnt valószínűnek a lehetőség, de a kérdés olyan régóta sebzett belsőmben, hogy számon keresztül kiköptem a tövis valamennyi tüskéjét.
- Ha nem erről van szó akkor valaki más átkozott meg.
Gyávaság, de örültem annak, hogy nem kérdezett semmit. Láttam a szemeiben megülő kíváncsiságot, ahogy azt is, hogy valamennyire átlát rajtam, és pontosan tudja, hogy az a semmi, amire most utaltam, valójában nagyon is valami, de szükségtelen lett volna részletesebben is beszélnünk erről. Ezzel nekem kellett megbirkóznom. Nekem kell lezárnom, gondoltam, miközben ujjaim megérintették a kézfejemet ott, ahol nem is olyan régen még Finch ujjai fogták közre szorosan.
Félretettem ezeket a gondolatokat, elzártam a Finch-csel kapcsolatos érzéseimet a hátsó szobába, hogy Tessre tudjak koncentrálni. A tárgyalás említésére adott reakciója nagyon is beszédes volt, egyértelműen láttam rajta a pánik és a kétségbeesés jeleit, ezért nem is tartottam fenn a szükségesnél tovább a téma fonalát. Nem is ez volt a lényeg. Az volt az igazán fontos, amit ebből levezettem: egymás bizalmának visszanyerése. Míg elfogadta az érintésemet a kézfején, finoman megszorítottam az ujjait, és igyekeztem nem arra gondolni, hogyan lehetséges, hogy Tesst tényleg teljes egészében én neveltem fel, és mégis ilyen messzire kerültünk egymástól.
Éreztem a belőle és a szavaiból áradó bizonytalanságot, az óvatosságot, mintha csak vékony jégpáncélon kerülgettük volna egymást. Még ha a szívemnek fájt is a feltételezés, hogy szerinte talán belelökném a jeges vízbe, rezzenéstelenül álltam a pillantását, ahogy a szemeimbe nézett.
– Ezt azt jelenti, hogy megteszek minden tőlem telhetőt annak érdekében, hogy megtaláld az utad. Még akkor is, ha Heath kibukik rajta – tettem hozzá egy halk sóhajjal, amely egyszerre szólt az elkerülhetetlen ténynek, miszerint az itthoni lövészárkok nem betemetésnek, hanem átrendeződésnek néznek elébe. Cseppet sem segített a helyzeten, hogy a gyerekek is fújtak egymásra, így ugyanis tényleg nem állt az egész másból, mint vagdalkozásból és egymásra mutogatásból. Szép munka, Lola. – Talán nekem nem akar majd behúzni egyet sem.
Szerettem volna neki valami kézzel foghatóbbat is ígérni azzal kapcsolatosan, amilyen lehetőségeket látok magunk előtt, de hirtelen visszakapta felém a pillantását és olyan váratlan kérdéssel szembesített, hogy első reakció gyanánt csak meglepetten pislogni voltam képes.
– Miért érdekelnek a bukott angyalok? – kérdeztem vissza, értetlenül felvont szemöldökeim pedig lassan lejjebb mozdultak, hogy inkább egy némileg gyanakvó arckifejezést formáljanak. Mi dolga van Tessnek a bukottakkal? Valahogy túl hirtelen és túl érdeklődő volt ez a kérdés ahhoz, hogy ártatlan legyen. – És mi az, amit tudsz róluk? – toldottam meg a dolgot még egy kérdéssel. A folytatás, a honnan tudod ezeket? már csak kimondatlanul lógott köztünk a levegőben.
Az aktív ereje kérdése már sokkal kevésbé hatott gyanúsnak. Előre dőltem, a térdeimre könyökölve pillantottam először a grimoire-ra, majd újra Tessre.
– Több magyarázat is lehetséges – vágtam bele a válaszba lassan. – Egyrészről az ereje mindenkinek más időben fedi fel magát. Másrészről ahhoz, hogy az erőd meg tudjon mutatkozni, annak megfelelő stimuláns környezetben is kell lenned. Úgy értem, ha például a telekinézis lenne a képességed, valószínűleg már akaratlanul is hozzám vágtál volna egy-két dolgot – mosolyodtam el. – Vannak viszont sokkal kevésbé kézenfekvő erők, mint a telekinézis, vagy mondjuk az elementáris mágia. Ezeket kevésbé egyszerű megmutatkozásra bírni. – Nem tértem ki arra, hogy ezt saját tapasztalatból tudom, tekintve, hogy az én erőm is egyike volt ezeknek. A folytatás enélkül is elég kellemetlen önkritikának ígérkezett. – A kovenekben és a boszorkánycsaládokban persze gyakran előfordul, hogy igyekeznek minél hamarabb a végére járni ennek a kérdésnek – fordítottam a tekintetem a grimoire-ra, hogy inkább azt fixírozzam. Tess az én döntésemnél fogva nem részesült ilyesmiben.
– Természetesen mágiával is meg lehet kötni egy másik boszorkány aktív erejét. – Tekintetemet újra felemeltem, hogy jelentőségteljesen Tess szemeibe nézhessek. – Nem kell egyetértened minden döntésemmel, Tess, de őszintén remélem, hogy ilyesmi nem fordult meg a fejedben.
– A legegyszerűbbnek tűnő, de egyben legbonyolultabb magyarázat pedig az, ha te magad állsz a saját utadban. Ez már inkább pszichológiai mélységeket feszeget, de képesek vagyunk elnyomni a saját erőnket, akarva vagy akaratlanul – fűztem hozzá végül, kíváncsian fürkészve az arcát, hogy lássam, mit gondolhat erről. Én a magam részéről kételkedtem ebben, hiszen Tess valósággal vadászott az erejére, de...
Túl régóta ismertem már ahhoz Lolát, hogy egy olcsó mosollyal megtévesszen. Fürkészően és egyszerre gyanakodva pásztáztam arcát és egyszeriben nem tudtam megállapítani, hogy sírt-e, vagy egyszerűen ennyire nyúzott. Esetleg boldogtalan. Mégis mitől? tettem fel magamnak a kérdést amiben megdöbbentő mennyiségű harag gomolygott, majd arcának egy pontján elveszítve a fókuszt elmerengtem... A bál óta gyakorlatilag fogalmam sem volt róla, hogy Lola életében mi zajlott. Természetesen láttam őt a suli folyosóin, a tanáriban, itthon a konyhában és hallottam, hogy sokkal előbb oltja le a lámpát szobájában mint ahogy én aludni térek. De ezen kívül... nem készítettünk már együtt holdvizet és nem gyűjtöttünk a nyáron gyógynövényeket, nem főztünk a gyümölcsökből befőttet, se más "álboszorkány" vackokkal nem törődtünk, melynek szemfényvesztése oly' sokáig távol tartott a valódi varázslástól. Végül lemondóan elfordítottam fejem és a kezemet immár nagyon is taszító grimoire-t fixíroztam, melytől annyira szabadulhatnékom volt Lola jelenlétében. Elvégre együtt sosem böngésztük lapjait...
Töretlenül bámultam magam elé és szívem a torkomban dobogott. Nem... nem...! Ne beszéljünk erről! Ne beszéljünk a tárgyalásról... meg az egészről...! Fejemben eluralkodott a pánik és mellkasom olyan látványosan emelkedett és süllyedt, hogy fegyelemmel le kellett lassítanom egyre csak gyorsuló légzésemet. Megráztam fejem, de nem azért, mert szerettem volna megcáfolni mindazt mit magáról állított, hanem mert ezzel lelakatoltam a fejetlenség minden formáját, mely ostobaságokra vett volna rá ebben a kulcsfontosságú momentumban.
Megéreztem bőrét a magam bőrén és ujjam finom mozdulatot tett az érintés elfogadására. Körmeit néztem, körömágyán maradt egy kevés a festékből melynek árnyalatát a vásznon láttam. Talán javított rajta mielőtt elvitte... fontos lehet neki, ha ennyi energiát pazarolt rá.
- Jól hangzik... - szólaltam meg végül és minden szavamat úgy válogattam össze mintha azt a csapatot kellene felállítanom amivel az oldalamon élet-halál harcot kell vívnom legádázabb ellenségemmel - Ez azt jelenti, hogy megtanítasz varázsolni? - felemeltem államat és a szemébe néztem. Egyszeriben úgy éreztem magam mint becserkészett őz mi a vadász felkínált barátságát mérlegeli.
- Heath kibukna rajta... - hangomból áradt a harag és az ablakon túli téli erdőre sandítottam, mintha a házon kívül tartózkodó bátyám egyenesen a nagy fenyő ágán kuksolna és egy éles pillantással letaszíthatnám onnan - Zeke-nek is megpróbált behúzni egyet...
Mintha bármit is érne vele... fűztem hozzá magamban, de nem szándékoztam Lola orra alá dörgölni azt a nagyon is aggasztó tényt, hogy Zeke bukott angyal. Legalábbis azt a részét, mi Lolát aggaszthatta.
- Ha tényleg így van... - kaptam vissza tekintetemet olyan gyorsan, mintha az ablak megégette volna retinámat és fejemben körte gyúlt az új ötlet megfogantával - Akkor árulj el mindent a bukott angyalokról. Azt a részét amit nem tudok - hangsúlyoztam, hogy az eredettörténetük, képességeik és természetük tekintetében elég szemléltető volt nekem állandó és bosszantó csatlósom.
Szemem pontról pontra ugrált Lola arcán, ahogy csüngtem a még meg sem született válaszon. Aztán a grimoire-ra siklott a tekintetem.
- Van annak magyarázata, hogy még mindig nem jött elő az aktív erőm...? - rágtam az ajkamat szokatlan tüzet érezve és megkarcoltam a könyv régi, viseletes kötését.
Fogalmam sem volt róla, hogy a mai nap tartogat még számomra kihívásokat és megpróbáltatásokat. Naivan hittem, hogy a szívemben dúló vihar és a mellkasomat szorító veszteségérzet elegendő lesz egy napra, de mindez a hit gyorsan semmivé foszlott; tulajdonképpen már akkor, amikor beléptem a ház ajtaján. Talán az anyai ösztönök dolgoztak csak bennem, de valahogy éreztem, hogy mi vár majd rám, amikor odaérek a szobám ajtajához.
Tess halálra váltan térdelő alakja nem azokat az érzéseket váltotta ki belőlem, amire talán mindketten számítottunk volna. Ujjai még mindig a könyv két oldalán nyugodtak, így ha az arckifejezése nem is lett volna több mint egyértelmű, ez végképp aláírta volna a kimondatlan vallomását. Mégsem éreztem haragot. Sokkal inkább uralkodott bennem annak a fáradtsága, aki belefáradt a saját küzdelmébe az egyértelmű ellen.
Nem akartam olyan lenni, mint az anyám. Nem akartam önnön keserűségemben eltaszítani magamtól azokat, akiknek a legfontosabbnak kellene lenniük; nem vetíthettem ki rájuk a saját démonaimmal való harcomat. Egyszeriben a napnál is világosabban láttam magam előtt az egyetlen utat, amivel talán újra méltó lehetek majd Tess bizalmára - még akkor is, ha a kockázatok is kristálytisztán ott voltak előttem. Tudtam, hogy az ajtó, ami Tesshez vezet, erőszakosan lesz becsapva Heath által, de mindent át kellett értékelnem a fejemben. Mindkettőjükkel kapcsolatban.
Láttam, hogyan rezzent össze Tess, amikor ujjaim a hajához értek, és bár ez az ösztönös reakció a szívembe markolt, láttam szempilláinak sűrű mozgását. Nem hibáztattam ezért és nem is mondtam semmit; én hagytam, hogy eltávolodjunk egymástól, pedig nem szabadott volna. Talán még nem késő helyrehozni, biztattam magam, miközben a grimoire-t és a levelet Tess kezeibe fogtam, majd kiemeltem a fiókból ahelyett, hogy befejeztem volna a mozdulatot, amit ő korábban elkezdett. Egyértelmű volt, hogy az a taktika kudarcot vallott. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, de én csak egy meleg, szerető mosollyal tekintettem vissza rá, mielőtt leültem volna az ágyam szélére, őt is magam mellé invitálva.
Türelmesen vártam, hogy megmozduljon, de nem tudtam volna tagadni a megkönnyebbülésemet, amikor végül elhelyezkedett mellettem, a könyvvel és a levéllel a kezében. Megtehette volna, hogy kiviharzik a szobából, de nem tette. Felé fordultam, szemeim figyelmesen néztek rá, és ahogy legördült ajkairól az igazság, amelyet mindketten tudtunk, de egyikünk sem mondott ki, lassan bólintottam egyet. A következő szavak megfogalmazása egy apró mosolyt varázsolt a szám sarkába, mert ezzel valaki olyanra emlékeztetett, akiről lehet, hogy önállóan is többet tudott meg azóta, mint tőlem.
- Nyilván - helyeseltem, de a hangomban nem volt nyoma valódi neheztelésnek. Megélhettem volna ezt tisztán árulásnak, de legyünk őszinték: nem kerestem másik helyet a grimoire-nak a tárgyalás után.
A tekintete végül találkozott az enyémmel, a kérdése azonban olyan váratlanul ért, mint egy alapos gyomorszájon rúgás. Megrebbentek a szemeim, ahogy az állványra pillantottam, amely most éppen azt az ürességet, azt a hiányt üvöltötte az arcomba, amit egyelőre alig egy órám volt feldolgozni. Felsejlett előttem Finch alakja, ahogy utoljára láttam, a Nap ködös fényébe burkolózva, azzal a megmagyarázhatatlan fájdalommal a szemeiben, amelyet nem tudtam elűzni onnan, és hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak erre a kérdésre.
- A festés néha megmutat nekem olyan gondolatokat, amelyekkel jobb szembenézni - hallottam meg végül a saját hangomat. A fájdalom karmokként tépett bele a még mindig eleven sebekbe, mégis megtaláltam magamban az erőt, hogy újra Tess felé forduljak. - Be kellett zárnom magam mögött egy tévedésből nyitva felejtett ajtót, hogy tisztábban lássak. - Halvány mosollyal tűrtem el Tess egy hajtincsét a füle mögé, és nem tettem hozzá, hogy így legalább több figyelmet tudok nektek szentelni, mert nem akartam, hogy úgy érezze, áldozatokat kell hoznom értük. Ők voltak a legfontosabbak, és a két dolognak nem volt köze egymáshoz.
Mély levegőt véve pillantottam aztán a lábain fekvő grimoire-ra, összegyűjtve a maradék erőmet a következő szavakhoz, amelyeket legalább annyira nehezemre esett kimondani, mint az előzőeket.
- Nem szívesen beszélek a tárgyalásról, de tudod kell, hogy egyvalamiben igazuk volt - szólaltam meg, lassan, megfontoltan válogatva meg a szavaimat, tekintetemet újra a szemeire emelve. - Kudarcot vallottam szülőként, és ezzel beletaszítottalak egy olyan helyzetbe, aminek meg sem szabadott volna történnie. Az erre adott válaszommal pedig olyan messzire űztelek magamtól, hogy attól még én is megijedtem. - Felé eső kezemet az ő kézfejére simítottam és finoman megszorítottam azt.
- Őszinte leszek hozzád, Tess. Féltelek.Nem akarlak téged idegen boszorkányok befolyása alatt tudni, mert épp ez ellen küzdöttem olyan görcsösen egészen idáig... de nem tarthatlak aranykalitkába zárva, és nem csak azért, mert túl okos vagy ahhoz, hogy benne maradj. Ha magamhoz is őszinte akarok lenni, azt is tudom, hogy én kevés lehetek ahhoz, amire neked szükséged lenne - mondtam ki végül a felismerésemet egy nagy levegővel. Nem tartottam titokban a származásukat, a magam tudásából mindent meg is osztottam velük, de ettől még nem lehettem volna jó mentora egyetlen boszorkánynak sem. Én nem. - Azt hiszem, le tudom redukálni a félelmeimet egyetlen dologra, ha közösen megtaláljuk az odavezető utat - folytattam, és ezúttal megkerestem a tekintetét is, mielőtt befejeztem volna a gondolatot. - Szeretném, ha újra meg tudnánk bízni egymásban, Tess. Szeretném, ha te is bíznál bennem, és tudnád, hogy az ajtóm mindig nyitva lesz előtted. - Miközben ezt kimondtam, kézfejét rásimítottam a könyvre és a rajta fekvő levélre, hogy értse: amit most mondtam, azt minden értelemben mondtam. A bizalom ott kezdődhet el, amikor egyikünk sem tart magában sem kérdéseket, sem pedig titkokat.
Túl hosszú ideje csapoltam meg a grimoire-ban rejlő tudást ahhoz, hogy felkészüljek a lebukás eshetőségére. Túlságosan régóta jártam tiltott ösvényeken teljes magabiztossággal és talán jó ideje már meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer valaki más is megjelenik a kanyarban. Túl könnyen szöktünk meg New Orleansba és túlságosan könnyű volt elrejteni az ott megszerzett fiolát. Míg Lola gyanútlanul végignézte a Zeke-kel alakított "kirakatrománcot" az iskola folyosóin, mely tudtommal nem egyszer volt téma a tanáriban és megbeszéléseken, addig mi ketten pontosan tisztában voltunk az igazsággal melynek nyomában jártunk a bukottal.
Így hát nem volt B-tervem... Nem volt színésznői előadás ezen felvonásra, ugyanis már több mint fél éve minden amit mások Tess Snyderként ismertek színészet volt. Mindenki - kivéve Zeke-et, ki bosszantóan és a maga gőgös tudálékosságával kihámozta belőlem a valódi érzéseket empatikus képességével. Lehúzták a leplet a régóta rejtegetett szoborról és egyszeriben sebezhetőnek és védtelennek éreztem magam a tetemrehívás fagyos légkörében.
Lola belépett a szobába, az ágyra fektette a kabátot, én pedig ott ültem a sarkamon kezemben a könyvvel és a levéllel és halálra váltan meredtem alakjára. Egyszeriben nem az a Lola állt előttem akit hülyére vehettem háromnegyed éven át. Az a Lola tartózkodott velem egy helyiségben aki megrótt azért, ha túl későig maradtunk az erdőben Heath bátyámmal, vagy ha szemtelenül szájaltunk kiskamasz korunkban. Ez a Lola valóban anya volt a maga módján, míg az aki elől bujdostam csak kudarcot vallott nevelő.
Kiszáradt a torkom kérdésére és a hosszú hónapok alatti álperszónámhoz és álcámhoz szükséges magabiztosság elpárolgott a forróságban. Ha nem acélozom meg magam, úgy könnyek gyűlnek a szemembe. Hogy lehettem ilyen hülye...? mantráztam az ostorként csattanó kérdést, hogy megbüntessem magam a lebukásért. Hogy lehettem...?
Lola mellém ért, én pedig még mindig mozgásképtelenné béklyózva szorongattam a bűnös tárgyakat, mik a szégyen billogjaként égették a kezemet. Felém nyúlt, s egy pillanatra nem értettem, hogy miért, majd megéreztem szerető cirógatását hajamon, melyet távol tartottam magamtól a bál óta. Összerezzentem, de nem húzódtam el. Szaporán pislogtam, hogy az előtörő könnyek lidérces kísértésétől is távol tartsam magam, s fókuszálatlan tekintettel meredtem magam elé nem értve, hogy hogy is viszonyulhat hozzám ilyen gyengédséggel azon ridegség után mellyel elűztem magamtól Ava esete után. Én már messzire menekültem minden gyengéd és szeretetteljes kapcsolattól. Zeke bizonyult az egyetlen személynek ki a tüskefalon átkeveredve megmaradt mellettem - s természetesen neki komoly érdeke fűződött személyes sikeremhez, mi az elmenekülőkről nem volt elmondható:
De Lola valahogyan utat tört magának a megsebző indák között és kezét az enyémre helyezte, majd kiemelte a grimoire-t és levelet, mit a combomra fektetett. Kitágult szemmel meredtem rá némán reménykedve, hogy mond valamit mi választ adhat kérdéseimre.
Leereszkedett az ágyra és néhány másodpercig csak fixíroztam az ágytakarót simító kezet, mely helyemet jelölte, aztán belekapaszkodtam a grimoire-ba, hogy a görcsösség lecsillapítsa remegésemet, majd leereszkedtem mellé. Szívem a torkomban dobogott.
- A grimoire-odból szereztem azt a varázsigét amivel feltámasztottuk Avát - vallottam meg az igazságot - De ezt már tudtad a tárgyalás miatt... - utaltam vissza a szörnyű éjszakára mely után pár órával Zeke-kel felkapaszkodtunk a távolsági buszra és magunk mögött hagytam a vádlottak padját, a többi boszorkányt és persze Hailey-t.
- Nyilván visszajártam ide azóta - vontam vállat és a mozdulattal igyekeztem enyhíteni a bűn mértékét, majd elfordítottam tekintetemet a padlóról és bizonytalanul Lola szemébe néztem - Azért kezdtél el megint festeni mert nem beszéltünk egy darabig? - böktem állammal az állványra és alsó ajkamat rágva igyekeztem elterelni a figyelmét, miközben magam is meglepődtem azon, hogy tulajdonképpen nagyon is érdekel, hogy Lola miért vett újra ecsetet a kezébe és hogy hová is tüntette az elkészült alkotást.
Szégyelltem, de a szükségesnél egy kicsit több időt töltöttem el a hazafelé tartó úttal. Nem akartam olyan állapotban senki, de főleg nem a gyerekek szeme elé kerülni, mint ahogy azokban az óráknak tűnő, hosszú percekben éreztem magam; nem, először gondosan össze kellett szednem a széthullott kis darabkáimat, aztán pedig alaposan össze is kellett azokat ragasztanom egy – viszonylag – kerek egésszé.
Különös érzés volt, hogy bár szentül hittem, mennyire vágytam titkon a válaszokra és a lezárásra, most mégis visszavágytam egy kicsit oda. Jelenleg a bizonytalanság ingoványos mocsara is csábítóbbnak tűnt, mert elviselhetőbbnek éreztem annak az apró, csalfa, vak reménysugárnak a kevés melegét is, mint a könyörtelen valóság kemény hidegét. Tudtam, hogy mindez csak önáltatás, hogy az ezen való merengéssel csak magamnak ártok, de egy kicsit hagynom kellett, hogy átjárjon a zsigeri veszteségérzet.
Voltak napok, amikor azzal vigasztaltam és ámítottam magam, hogy valójában csak felértékeltem magamban mindazt az időt, amit Finch társaságában töltöttem, de ez a fájdalom nagyon is valóságos volt. Ismertem már az érzést annyira, hogy tudjam.
Sok mindenkit veszítettél már el, Lola. Ezt is túl fogod élni.
Megdörzsöltem a mellkasomat a ház kapujához érve, hátha az elűzi majd onnan a tompa, zsibbasztó szúrást. A kert látványa kínált ugyan számomra némi vigaszt, de a tél szomorúságába burkolózva még az is mintha inkább együtt érzett volna velem. Egy kicsit még álltam ott, hagytam, hogy a hűvös decemberi levegő eltüntessen az arcomról minden nyomot, ami arról árulkodhatott volna, hogy a világom megrendült egy kicsit, aztán végre rávettem magam, hogy belépjek a házba.
A gyerekek itt vannak neked. Most már csak velük kell foglalkoznod.
Mély, hosszú sóhajjal engedtem ki magamból a feszültséget, hogy ne vigyem be azt a házba.
Aztán meghallottam az árulkodó koppanást.
Homlokráncolva tekintettem a hang irányába, ami egyértelműen az én hálószobám felől jött. Épp csak a cipőmből bújtam ki gyorsan, a kabátomat már a szoba felé tartva húztam le magamról és egyszerűen csak a kezemben tartottam, ahogy szélesre tártam a szobám ajtaját.
– Tess?
Tekintetem bejárta az elém táruló jelenet minden árulkodó részletét: Tess szoborrá dermedt alakját, félelemtől elnyílt szemeit, a félig nyitott fiókot és a félbehagyott mozdulatot, amivel a grimoire-t és Isaac levelét próbálta visszatuszkolni a helyére. Sikertelenül; vagy legalábbis nem elég gyorsan.
Felsóhajtottam. Nem kérdeztem meg, mit csinál, mert a napnál is világosabb volt. Hatalmába kerített az a fajta rossz érzés, amit az ember akkor érez, ha elárulják vagy hátba szúrják, mégis képtelen voltam valódi haragot érezni vele szemben. Talán csak túl sok minden történt már ezidáig, de inkább a végtelen fáradtsághoz hasonlatos érzés fogott el.
– Mikor fogod elmondani, mi történik, Tess? – emeltem pillantásomat az unokahúgom saját gyermekemként szeretett vonásaira számonkérés helyett.
Nem parancsoltam el az asztaltól és a fióktól, csak beljebb léptem, a kabátomat letéve az ágyam végébe, mielőtt odasétáltam volna mellé. Kipróbáltam már megannyi módszert és megközelítést: voltam rá dühös, megfojtottam az aggodalmammal, próbáltam szobafogságra ítélni, veszekedni, tüntetőleg hallgatni. Mindent megtettem, csak hogy elkerüljem azt, amiről a szívem mélyén én is tudtam: az egyetlen valódi megoldást.
Megálltam Tess mellett, szemeim bejárták az arcát, és nem tudtam nem látni rajta annak a gyengeségnek a jeleit, amiatt ma is itthon kellett maradnia, de én valamiért kételkedtem a vírus-teóriában. Szeretettel simítottam meg a haját, azzal a mozdulattal, amit kislányként még annyira szeretett, aztán a nyitott fiókra néztem. Ha még mindig nem engedte el a boszorkánykönyv széleit, ujjaimat az övéire csúsztatva, vele együtt emeltem ki azt a fiókból, de ha már megtette, akkor magam adtam újra a kezébe, rajta a levéllel, amelynek sorait én már kívülről fújtam.
Leültem az ágyam szélére, megpaskolva magam mellett a takarót, és ismét Tessre pillantottam.
– Beszélgessünk – szólaltam meg, de ez a szó ezúttal nem anyai parancsként csattant, csak amolyan barátságos invitálásként szelte át a szoba levegőjét.
Szívem a torkomban dobogott ahogy kinyitottam Lola hálószobájának ajtaját. A zsanérok nyikorogva tiltakoztak a legnagyobb csendben lefolytatni vágyott hadművelet ellen, mire alig hallhatóan felszisszentem. A fenébe is! Ötletem sem volt, hogy Lola merre járhatott, de nemrég sietve távozott a bejárati ajtó csapódását véve alapul, én pedig magamra maradtam a csendben és téli szürkeségben úszó házban.
Az ágyamon feküdtem. Nem mentem iskolába, ugyanis reggelente bénító hullámokban tört rám a rosszullét, a hányinger pedig nem egyszer kergetett a fürdőszobába, hogy ott a vécékagyló fölé görnyedve szabaduljak meg az előző esti vacsora maradékától. Valami nem stimmel, állapítottam meg félálomban az ágyon fekve, majd pilláim lassan felnyíltak és a plafonra szegeztem tekintetemet. A hasamra fektetett telefont ujjaim felemelték, megforgatták, majd visszaeresztették. Az ajkamat harapdáltam. Túl kockázatos lett volna Zeke-et a házba szólítani a fiolával együtt, melynek titka úgy hálózta be agyam minden egyes zugát mint mérges pók áldozata csapdáját. Ezzel keltem és feküdtem, elképzeltem ízét és erejét, alakját számtalanszor lerajzoltam füzeteim sarkára, a New Orleans-ban tapasztaltakat pedig absztrakt képekkel elevenítettem meg beadandók lapjain, melyeket kezdhettem előről.
Az őrületbe kerget, reszketve fújtam ki a levegőt és meggondoltam magam, hogy a bukott angyalt tájékoztassam aznapi állapotomról. Zeke így is tudott távolmaradásom valódi okáról.
Talán egy órával Lola távozását követően felültem az ágyon, lábaimat lelógattam a keret széléről, lábujjaim a sötét parkettát érintették. Talán a grimoire ír valami olyasmit amit Lola nem árult el... fogant meg fejemben a csábító gondolat. A gondolatot tett követte.
A szobába lépve feltűnt az üres állvány melyen Lola egy képet festett. Röviden felszította érdeklődésemet a szokatlan látvány, de végül hamar az erőm körüli megoldás vette át minden szabad percem felett az uralmat. Sőt... tulajdonképpen minden percemet szabaddá tettem, hogy a megbénító spirál átkígyózhasson éjjeleimbe és nappalaimba, elképzelve, hogy milyen lesz majd amikor irányítani bírom saját hatalmamat.
Azon bizonyos fiók előtt térdeltem és kihúzva a grimoire-ért nyúltam. Jó ideje nem lapozgattam már, hiszen New Orleans-ban választ kaphattunk a megoldás irányvonalára, melynek vajmi köze volt bármilyen varázsigéhez vagy főzethez. A bőrkötettel együtt egy összehajtott papírlapot is kiemeltem. Egy szemvillanásnyi ideig tétováztam a két tárgyat illetően, aztán levágtam a grimoire-t a földre és mohó türelmetlenséggel hajtottam szét a lapokat.
Drága Lola! Úgy döntöttem, a folytatással egyetemben új bevezetést is kanyarítok ide, hogy legyen egyfajta érett kerete a dolognak.
Mi a franc? - ráncoltam homlokomat az ismeretlen kézírást látva és nyugtalanító érzés kerített hatalmába. Hátamat Lola ágyának támasztottam, a grimoire-t az ölembe fektettem, szemem továbbsiklott a levélen.
Eleinte úgy terveztem, megszabadulok az eredeti indítástól, de meggondoltam magam, inkább itt hagyom amolyan bevezetés utáni érdekességnek a gyerekesen kacskaringós betűimet.
Túl későn hallottam meg. A bejárati ajtó csapódott, a hangjára összerezzentem és a hirtelen mozdulattól a könyv az ölemből a földre koppant. Sarka a kemény padlót érte.
- Francba, francba, francba... - motyogtam magam elé és reszkető kézzel próbáltam összehajtani a papírost, majd a grimoire-ral együtt visszatuszkolni a fiókba, mely remegő kezeim számára egyszeriben szűknek tetszett eredeti tartalmához.
Egyszeriben megmerevedtem amint a hálószoba ajtaja kitárult. Elkéstem.
Hátrapillantottam vállam fölött abban a pozícióban amint tetten értek és a félelemtől kitágult szemekkel meredtem Lolára.
- Lola... - motyogtam cérnavékony hangon és mély levegőt vettem a magyarázat megkezdéséhez, mely mégsem akart előtörni torkomból.
Kezdőlap
