Őszinte érdeklődéssel hallgatom Lendar válaszát, ami a túlvilági és evilági életről szól. Aprót bólintok, mikor azt említi, az emberek képtelenek elfogadni a halált. Én magam nem ezek közé tartozom. Nem félek a haláltól, az elveimért és céljaimért képes lennék meghalni, bár remélem, inkább elérem a terveimet, és nem ez lesz a végzetem. - Találkoztam egyszer egy médiummal, lenyűgöző személyiség volt, és én nem gyakran mondok ilyet. Szívesen hallanék erről többet, ha nem most, hát máskor. - fordulok felé, ezzel a levegőbe lógatva, hogy nem venném rossz néven, ha nem ez lenne az utolsó találkozásunk. Félreértés ne essék, nem romantikus értelemben vonz engem Lendar, hanem mint boszorkány, és az egész kisugárzása, épp emiatt vetek fel neki egy kooperáció lehetőségét, melyből úgy gondolom, mindketten profitálhatnánk. Ritkán hagyja el ilyen ajánlat az ajkaimat, így bár ezt a férfi nem tudja, de kitüntetett dologban részesült azzal, hogy Nora Lackwood a segítségét kínálta aranytálcán. Fordított esetben én sem válaszoltam volna egyből, így vonásait fürkészve türelmesen várom döntését, érzékeimet megcsapja némi kétség, de közben kíváncsiság is. Arra amit mond, egy halvány félmosoly jelenik meg arcomon, és átfut a fejemen, hogy vajon mit jelenthet az, hogy "más esetben" ő kért volna ugyanerre. Tele van titkokkal, ködösen fogalmaz, és ez piszkálja a fantáziámat. Valószínűleg veszélyes játékot űzök, ha a nővérem vagy unokabátyám megtudná a Lendarral pedzegetett kooperációmat, nem tapsikolnának örömükben, pont emiatt kell őket megkímélni ettől az információtól. Elfogadóan bólintok egyet, és nem lep meg, hogy nem szeretné velem megosztani, mi köti meg a kezét, de egy próbát mindenképp megért. A bizalom olyan dolog, amihez idő kell, hogy kialakuljon, és rövid ismeretségünk a férfival közel sem volt elég egyikünknek sem, de ez így a normális. - Rendben. Egy hét múlva ugyanitt tehát. - egyezek bele, és kinyújtom a kezem, amit ha elfogad, akkor egy rövid, határozott szorítással pecsételem meg az ígéretet. Találkozónk a végéhez közeledik, amikor megjelenik a barlang bejáratánál valaki idegen. A lábamhoz intem Rubint, majd óvatos, halk léptekkel elindulok kifelé, miután utoljára még végigfuttatom tekintetemet a helyiségen. A kijárattól nem messze kilesek, és mivel nem kockáztathatom, hogy az ismeretlen férfi meglásson, mivel nem tudom miféle, kiféle, ezért egy rövid időre megállok, majd erőmet bevetve azt az illúziót keltem neki, hogy nincs itt senki, ha zajt hall, azok csak az erdő állatai. - Igazán örvendtem a találkozásnak Lendar. - biccentek felé búcsúzóul, majd elmegyek abba az irányba, ahonnan jöttem, amikor pedig elnyelt az erdő, megszüntettem az illúziót. Néhány percre meg kell állnom, mert az aktív erőm sokat kivesz belőlem, de ez most szükséges rossz volt. Hamar összeszedem magam, sokat fejlődtem az utóbbi években, így végül gond nélkül eljutok az autómhoz, majd hazavezetek. Van min gondolkodni, annyi szent.
- Hm - tört elő a mély hang torkomból és egy ideig mulattam a kérdés létjogosultságán, hiszen Nora Lackwoodnak valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy pontosan kinek is tette fel ezt a kérdést.
- Létezik e világi és túlvilági élet - magyaráztam finomsággal és türelemmel - Ahogy nagyon jól is fogalmaztál. Aki homunkulusszá tesz egy halottat, az pantomimjátékot űz, vagy falra rajzol árnyékot saját kezének segítségével... Az emberek képtelenek elfogadni a halált - a mondatban rejlő rideg megvetés szinte végigpattogott a barlang falain, s kinyúltam, hogy még egyszer megérinthessem a rajzokat melyek tiszteletet és csodálatot ébresztettek bennem a letűnt korok boszorkányai iránt - Ami az életé az az életé és ami a halálé az a halálé. Mindegyik azt kapja meg ami jár neki...
Norára sandítottam a kopott színű figurákról és alakzatokról és beleharaptam alsó ajkamba, majd kiengedtem a bent tartott levegő kíséretében együtt.
- A ti nyelveteken engem médiumnak neveztek - szóltam csendesen, s titkom felfedésének súlya úgy függött a levegőben mint lesújtásra váró guillotine - Máshogy gondolkodom a halálról, mint ti.
Ezzel lezártnak tekintettem a témát hacsak Nora nem firtatta az ügyet. Leeresztettem a kezem és vagy századjára is visszasüllyesztettem a szőrmével bélelt kabátzsebbe, majd fél lábamra álltam, bakancsom sarka alatt megcsikordult a nyirkos föld és megannyi kavics. Nora arcát fürkésztem és egyszeriben sebezhetőnek és védtelennek éreztem magam aktív erőm híján. Szinte szétroppantott az a teher, hogy Aria Lackwood - azaz Eliza - pontosan ezen az ügyön dolgozik bizalmát megelőlegezve, s bármilyen hozzátartozója is legyen Nora, én valami olyasmin kaptam ezen a misztikus helyen melynek igen is súlya és következménye van. Akkor is, ha ezek az én olvasatomban talán más árnyalatban jelennének meg mint Ariájéban.
Nem szerettem a kutyaszorítót. Kerestem és rendszerint megtaláltam a könnyebb utat és a két nő közötti fullasztóan szűk hely nem tartozott kedvelt tartózkodási helyeim közé. Nem kellett hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy ezt belássam.
A lamentálásból a mellkasa előtt összefont karok mozgása zökkentett ki. Ideje mennem, acéloztam meg belsőmet, Túl kockázatos ez az egész.
Valószínűleg így is történt volna, ha Nora nem szólal meg, s szinte előre láttam, hogy így tesz majd és hogy mire vonatkozó óhaját fejti ki előttem. Míg máskor hihetetlen erőfeszítést tettem volna egy hasonló lehetőség megkaparintásáért, most szívem nagyot dobbant a kecsegtető, ámbár veszélyes ajánlat elhangzására. Mágikus érzékelőim zavarodottan lengtek körül nem tudva, hogy a közöttünk kialakult bizalom cérnavékony szála elbírja-e az igazságot. Valószínűleg nem. Így tűnt a legbölcsebbnek.
Ugyanakkor...
- Ez... megtisztelő ajánlat számomra - érintettem meg mellkasomat nagyobb habozással mint ami általában jellemzett és tekintetem ide-oda cikázott a nő szigorú vonásain - Nem tűnt olyasvalakinek, ki értékelné a hízelgést, így csak annyit mondok, hogy más helyzetben én kértelek volna fel ugyanerre a szívességre.
Következő kérdése vészharangot kongatott meg a fejemben, mit meg is ráztam, sötét tincseim hullámai ide-oda omlottak homlokom előtt és végigsimítottam állkapcsom vonalán, hogy a felgyűlő feszültséget valamilyen ostoba mozdulatba sűrítsem bele.
- Nem beszélhetek róla... - mondtam végül bocsánatkérően, majd ugyanabban a pillanatban rezzentem össze ahogy ő. Mágikus érzékelőim kilőttek, olyan messzire nyúltak a barlang falain túl, amennyire csak bírtak, s letapintották az onnan érkező betolakodót. Pattanásig feszült izmokkal fordultam vissza Norához.
- Gondolkodási időt kérek - szóltam hozzá fojtott hangon és nem kerülte el a figyelmemet a familiáris fenyegető vakkantása - Egy hét múlva itt leszek a válasszal. Nem szükséges eljönnöd, ha nem kívánsz gondolkodási időt adni.
Biccentettem megpecsételésül és sürgetően intettem, hogy magam előtt távozzon a barlangból.
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
Érdeklődve hallgatom Lendar eszmefuttatását a mérlegelvről, és átfut a fejemen, hogy mennyire utópisztikus gondolat az, hogy egyszer mindenki eszerint él majd. Véleményem szerint az emberi faj túl önző, hogy ez valaha is bekövetkezzen. Én magam is a legtöbbször előtérbe helyezem saját magam és az én boldogulásomat, kevésbé törődve azzal, hogy adjak vissza is. A férfi szavai azonban elgondolkodtattak. Talán kulcs lehet ez ahhoz, hogy még erősebb boszorkány legyek? Tegnap még legyintettem volna, ám most közel sem tűnik annyira ördögtől való ötletnek. - És mi a véleményed arról, aki a túlvilági élet rendjébe szól bele, és hoz vissza valakit az életbe? - kérdezem, félreérthetetlenül utalva a pár hónapja történt incidensre, amikor buta kis kamasz boszorkányok homunkuluszt csináltak az iskolatársukból. Ha már egy ideje Rose Harbor-ban van, Lendar nagy eséllyel hallott a szituációról, de ha nem, akkor is legfeljebb általánosságban véve válaszol majd a kérdésemre. Csak egy halvány mosoly jelenik meg arcomon, amikor azt mondja, hogy érdekelné, hogyan alakultak ki a nézeteim. Az bizony nem egy laza csevely téma, és nem is osztom meg akárkivel. Szerintem igazából még senkinek nem beszéltem róla. Mindig igyekeztem, és igyekszem is függetleníteni magam mindentől és mindenkitől, így rendeztem be az életemet, és tökéletesen meg is vagyok ezzel jelenleg elégedve. Amikor azt mondja, ő maga a Ley-ről ugyan nem, de a varázslat más ágairól szerzett jelentősebb tudást, érdeklődve fordulok vele szemben, mellkasom előtt összefonva a karjaimat pillantok fel a szemeibe. - Van egy üzleti ajánlatom számodra. - húzom ki magam, mintha az irodámban lennék egy megbeszélésen. - Hajlandó vagyok megosztani veled némi tudást, ami birtokomban van a Ley-ről, ha hasonlóan érdekes témákkal tudsz te is megörvendeztetni. - ajánlom fel, és vonásait fürkészem, vajon mit szól hozzá. Minden bizonnyal magamtól is meg tudnám szerezni a tudást, de a tanulnivaló oly sok, az idő pedig oly kevés. Közel 23 évesen nem vagyok elkésve semmivel, ám ambícióim túlságosan nagyok ahhoz, hogy egy ilyen lehetőséget hagyjak csak úgy elsuhanni. Természetesen akkor sem dőlök a kardomba, ha Lendar nem szeretne élni ezzel a lehetőséggel, bár van egy olyan megérzésem, hogy ezzel az eshetőséggel nem igazán kell számolnom. - Mi az, ami ennyire megköti a kezedet? - kérdezem, bár vannak kétségeim, hogy elárulja. Az kétségtelen, hogy kialakult némi szimpátia kettőnk között, ám az indok talán olyan, amihez bizalom szükséges, az pedig törékeny, és nehezen kialakuló dolog, nálam legalábbis biztosan. Beszélgetésünket Rubin apró vakkantása szakítja félbe, ami fülnek némileg fájdalmas módon visszhangzik a helyiségben. A familiáris jelzéseit felismerve fordulok vissza Lendar felé. - Valaki más is van itt. Nem kockáztatnék, hogy kihallgatják a beszélgetésünket. - jelentem ki, némileg hallkabbra véve a hangomat, mert egyelőre nem tudom, merre jár az újonnan érkező, és milyen fajhoz tartozik. Viszont ez egyértelműen azt jelenti, hogy eljött a búcsú ideje.
Tiltakozóan ráztam meg fejemet, korábbi komorságom még mindig átrendezés alatt tartotta arcvonásaimat, s egy éjfekete tincs esett a homlokomba, mit most gondolataimba merülve kisimítottam, s mélyet sóhajtottam.
- Azt nevezem pusztítónak, ki a világ törékeny egyensúlyát megbontja azzal, hogy többet vesz el mint amennyit létével visszaadni képes. Mint amennyi veszteségokozás jussul jár neki élete során - magyaráztam a legnagyobb nyíltsággal és a barlangrajzokat mustráltam, melyekből pontosan tükröződött, hogy a régi idők boszorkányai sokkal inkább tisztában voltak ezen mérlegnyelv megfelelő kezelésével, mint napjaink mágiahasználói - Aki jogot formál arra, hogy az e világi életet megszüntesse és túlvilágivá tegye, annak tisztában kell lennie az árral, melyet fizet. Nem, nem mindenki vész el abban, ha túl sok halált oszt ki... - tenyeremmel megsimítottam a nyirkos falon, de a kőbe ivódott festéket még ez sem távolíthatta el.
Belső hangom azt sugallta, hogy Nora Lackwood talán nem iszonyodna attól a ténytől, hogy halottlátó vagyok, s attól sem, hogy átkok és ártások széles repertoárjával magam is átkísérem az evilági lelkeket a túloldalra azon határon belül, míg úgy érzem, hogy felhasznlásukkal az út egészét nézve én is adhatok valamit ezen dimenziónak. Annyit, mi erőmből telik. Amennyit a sors engedélyez számomra. Ám felfedni még nem szándékoztam aktív erőm és mágiapreferanciám természetét. Míg lábam ingoványos talajon vetettem meg a városhatáron, úgy az óvatlanság következményei megint messzire kergethettek volna, méghozzá célom beteljesítése nélkül. Nem, ezt semmiképp sem akarhattam...
Fürkészően, s mágikus csápjaim láthatatlan kiterjesztésével próbáltam megítélni, hogy amit a nő mondd azt valóban tiszta szívvel állítja-e. Túl nagy ajándék lett volna, ha valóban hasonlított volna rám világszemléletében. S nem is lehetett a véletlen műve.
- Egyszer remélem meghallgathatom, hogy milyen út vezetett odáig mi miatt így vélekedsz - reagáltam lassan és megfontoltan, szavaimban nagy gonddal kimért bizalom és szimpátia csengett. Nora kemény arcvonásai, egyenes tartása, familiária megjelenése és varázserejének karaktere mind-mind arról uralkodtak, hogy a nő maga az acélból és akaratból kovácsolt hullámtörő, s addig állja az ostromló ár erejét, míg nem látja megvalósulni azt mit megálmodott. Már pedig ha én ezen álomképbe most pocsolyába dobott kőként rondítottam bele, úgy nem sok jóra számíthattam kapcsolódásunk tekintetében. Mely oly sok és nagy potenciált rejtett magában.
Megalapozott válasza is ezt erősítette meg bennem. Lassan bólogatva, talán magamnak is jeleztem, hogy Nora pontosan azt támasztja alá mit az elmúlt pár perc tapasztalatai sejtetni véltek és egyetértésem jeléül kissé közelebb léptem ahogy ő is megindult felém, átfagyott kezemet kabátom szőrmével bélelt zsebében rejtettem el. Míg ő tenyerét a barlangrajzokra tette, s haját újra meglobogtatta a lüktető erő, tépelődve igyekeztem türelemre inteni magam, hiszen Nora előzetes tudása szinte olthatatlan szomjúságot keltett bennem.
- Lenyűgöző az elhivatottságod és önálló boldogulásod - vizsgáltam arcát így, hogy közelről is láthattam - Míg minden szavaddal egyetértek, úgy én magam a mágia más területein igyekeztem tudásra és erőre szert tenni. A Leyről kevés fogalmam van, mely ebben a pillanatban egy kis keserűséggel tölt el.
De nem megbánással. Ha az utam beteljesítéséhez szükséges volt a mulasztás, hát igyekeztem elfogadni.
- Nincs ami azt mondatná velem, hogy ne próbáljam meg - vallottam színt és szívdobogásom tempója kissé felgyorsult az izgalomtól - De a jelen pillanatban nem tehetem - éreztem a csalódottságot melyet aktív erőm hiánya ébresztett - De talán nem állnék tovább Rose Harborból addig, míg meg nem próbáltam.
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
Szerintem még sosem éreztem olyan jellegű energiaáramlást, mint amit most itt a barlangban megtapasztaltam, pedig aztán erős boszorkányok alkotta családból származom. Ez egy új élmény, ami jólesően bizsergeti kíváncsiságomat és tudásra, fejlődésre irányuló olthatatlan szomjamat. Lendar roppant érdekes boszorkány így elsőre, saját magamat is meglepve kezdeményezek vele további beszélgetést, ahelyett, hogy itt hagynám, hogy majd egyedül visszajöjjek. Nem, valami miatt van ez a belső sugallat, hogy most itt kell lennem, én pedig hallgatok rá, mert általában nem visz tévútra. Érzékelem a férfi hangulatában beálló hirtelen változást, amikor a pusztításra kérdezek rá, úgy tűnik, némileg érzékeny témára sikerült rátapintanom. - Akármit... egy ellenséget, egy eszmét, egy fajt... A világ elpusztításának nincs értelme, abba maga a pusztító is belehal. - vonom meg enyhén a vállam, jégkék tekinteteimmel a vonásait és kisugárzását fürkészve, ahogy elindul a barlangban. Nem indulok utána, annyira nem nagy a tér, csak úgy fordulok, hogy jó rálátásom legyen arra, merre jár és mit csinál. Mondatát némileg félbehagyottnak érzem, talán még időben észbe kapott, mielőtt megosztott volna velem egy olyan információs, ami nem lett volna éppen tanácsos egy idegen boszorkány jelenlétében. Felém intézett kérdésére bólintok. - Ez így van. Úgy vélem, nem lehet végletekben szemlélni semmit, ahogyan ezt sem. Sőt, igazából én az egész mágia színezéssel nem értek egyet. Fehér és fekete boszorkány? Nem, véleményem szerint van a mágia, amit mindenki belátása szerint használ. - fejtem ki nézőpontomat némileg talán bővebben, mint eredetileg terveztem, ám így éreztem teljes értékűnek a válaszomat. Második kérdésén rövid ideig elgondolkozom. Mivel sejtésem szerint a családom nem támogatná ebbéli törekvéseimet, főleg azután, ami a nagybátyámmal történt sok éve, másban pedig nem igazán bízom, így sosem fordult meg a fejemben, hogy segítséget kellene kérnem a Ley-hez való kapcsolódáshoz, amit sokan valószínűleg felelőtlenségnek tartanának. Végül ismét bólintok. - Igen. Sokat kutattam a témában, elszántnak, és elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy egyedül abszolváljam a műveletet. - jelentem ki határozottan, kíváncsi szemekkel figyelve reakcióját, hogy vajon erre a válaszra számított-e. - Úgy gondolom, ez egy olyan procedúra, amit egy boszorkánynak tanácsos egyedül megélnie. Ahogyan az önismeret útját, úgy a mágiában rejlő lehetőségek és mélységek útját is jobb, ha magába mélyedve keresi és találja meg az ember. - teszem még hozzá, mintegy teljessé téve a gondolatmenetemet, közben pedig lassú léptekkel közelebb lépek a barlang falának azon részéhez, ahol Lendar áll, kezeimmel megérintve azt, egyszerre érezve a barlangfalból és a férfiból áramló energiát, ami egyszerre csap arcon és táncol körbe. - Te hogyan vélekedsz erről? - dobom vissza neki labdát, közben ismét elindulok, végig a fal mentén, ujjaimat lassan végighúzva a bevésett idegen nyelvű szövegeken, időnként pedig a vállam fölött pillantok Lendar-ra.
Nem lepett meg Nora megjegyzése, miszerint nem elevenítettem meg azt az alakot kit a helyembe képzelt híremet hallva, csupán egy barátságos mosollyal viszonoztam. Sok mindent nem tudsz még rólam, boszorkány, gondoltam, s a tisztességesség kedvéért megelőlegeztem számára is ugyanezt az előnyt.
Ami a barlangban lezajlott olyasmi volt, minek nagyon régóta nem lehettem szemtanúja, s mely az igazat megvallva új, letaglózó élményként kerített hatalmába. Én magam is kísérleteztem azzal, hogy más fekete boszorkányokkal, vagy különleges aktív képességgel rendelkezőkkel, de a Ley természete teljesen más jellegűnek tűnt korábbi tapasztalataimhoz képest. Ahogy megérintettem mellkasomat az odabent felkavarodó erők a bordáimhoz préselték a tüdőmet, először megtelítve, majd kiszorítva minden levegőt. Szemgolyóm ide-oda ugrált, míg valójában elhomályosult előttem valamennyi falra vésett alakzat és megingattam fejemet megjegyzésem nyomán... Aztán hitetlenséggel fordultam Nora felé. A szemében sem ellenségesség, sem ártó szándék nem tükröződött.
- Soha nem jutna eszembe - nagyon ritkán keményedett meg hangszínem. Olyankor az állandó melegség mely hangomat méllyé és puhává tette az ellentettjére fordult, mint a kéz mely simogatni és ütni is képes. Szemem összeszűkült, ajkam elnyílt a felvetés undorától. Megingattam fejemet.
- És mit pusztítanék el...? - kérdeztem, lehajtott fejemet most felszegtem, állam megemelkedett - Koveneket...? Fehér boszorkányokat...? Vagy csak a világot...?
Sétálva megindultam a barlangban, pillantásomat a falra függesztettem és megpróbáltam kibetűzni a varázsigék szavait, melyek felfedezésemre kifejezett hasonlóságot mutattak azokkal melyek grimoire-omban Navajo és Romani nyelveket íródtak.
- Igen, fel tudnám használni saját céljaimra - kezem tétován megindult a sziklák irányába úgy, mint férfié ki először közeledik egy kívánatos nő testéhez - Megtehetném, hogy táplálom vele az erőmet. Hogy valóra válthatnék vele olyasmit mi könnyebb utat biztosítana...
Végül az üreg másik felében megálltam és rókaszőrös kabátomon végigsimítva megkerestem a boszorkány tekintetét.
- Azt gondolom te is szemet hunysz a mágia természete felett és csupán a cél szolgálata szerint bírálod - megint csendesebb és békésebb szavakat formáltam - Rácsatlakoznál egyedül? Más boszorkány segítsége nélkül?
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
Lendar csak információmorzsákat csepegtet magáról, mintha szándékosan akarná felkelteni mások figyelmét és érdeklődését. Kutatásaim során olvastam egyéb típusú boszorkány közösségekről, de nem állok neki faggatózni, hogy a férfi melyikhez tartozik, az nem az én stílusom. - Mindig átutazóban... Akkor te vagy a vándor boszorkány az erdő szélén, akiről hallottam a susmorgást köreinkben az utóbbi időben. Nem ilyennek képzeltelek. - jelentem ki, ismét végigmérve Lendar-t, akit így már tudtam hogyan Rose Harbor-hoz kapcsolni. Sokak érdeklődését felkeltette a jelenléte, így jutott el hozzám is nem sokkal visszatérésem után az információ. Követem Lendar-t a barlang bejáratához, ott pedig rövid időre mindkettőnket letaglóz a helyből áradó energia és erő, mitől szinte úgy érzi az ember magát, mintha újjászületett volna. Ez az érzés csak hatványozódik a kőoltárhoz lépve, percekig pedig mindkettőnk a saját gondolataiba réved, egyikünk sem érzi szükségét most a beszédnek. A helyiséget megtölti kettőnk ereje, mit átjár a Ley energiája anélkül is, hogy rácsatlakoznánk, a két erős boszorkány mágiája szinte táncot járva verődik vissza a hideg kőfalakról, mígnem én is elemelem a kezemet az oltálról, a varázserőm bizsergése viszont még jó fél percig érezhető a tenyeremben. Már nyitnám a számat, hogy válaszoljak a rácsatlakozást firtató kérdésre, amikor belém fojtja a szót az, amit következőnek mond, és kisugárzása is némileg megváltozik. - Ha te rácsatlakoznál... Az így megnövekedett erőt pusztításra használnád? - elsőre így jött le szavai alapján, de furcsa mód bár veszélyesen hangzik, nem félek. Továbbra is inkább érdeklődést érzek az irányába, még akkor is, ha tudom róla, hogy fekete mágiával foglalkozik, miközben pusztítást emleget.
- Nem - adtam igazat a koventagsági megállapításra, majd helyesbítettem - Vagy legalábbis nem olyasmi félének amit ti errefelé ismertek.
A családom közössége a modern világ számára definiálhatatlan együttélési formának bizonyult. Apám felmenői boszorkányok voltak, anyám oldalán alakváltói képességekkel bírt a vérünk. Táborunk változó létszámmal és mindig változó helyszínen operált. Meg voltak a magunk szertartásai. Azonban nem, kovennek semmiképp sem neveztük volna ezt a közösséget, mely mégis sokkal erősebb szövetből szőttetett, mint bármilyen érdekcsoportosulás.
- Igen - biccentettem és somolyogva hozzátettem - Mindig átutazóban.
Életem során remekül ellavíroztam a barátságos nyitottság és óvatos tartózkodás határmezsgyéjén. A világ tett ilyenné. Míg mások rendszeresen feltételezték, hogy szánt-szándékkal bosszantom őket a ködös körmondatokkal és absztrakt fogalmakkal, de engem megnyugvással töltött el, hogy így elhallgattathatom a kíváncsi szájakat és megálljt parancsolhatok minden ártó kéznek.
Az előttem álló Nora Lackwood azonban első ránézésre sem tűnt olyannak mint aki annak különcsége miatt emelne kezet a másikra.
Hallottam magam mögött a nő követő lépéseit, s elmosolyodtam, fejemet kissé lehajtottam. A nő mágiája úgy duzzadt fel kíváncsisággal, mint vízzel töltött ballon, pulzálása szórakoztatta a bennem rejlő varázslatot is. Végre. Gondoltam a túloldalon tapasztalt duzzadó erőre, színére, jellegére és a boszorkány magabiztosságára. Szinte hálásan gondoltam a sorsra, amiért mindkettőnket egy időben vezérelt erre a különös helyre.
- Még sosem láttam hasonlót - jegyeztem meg igazat adva Nora meglátásának, s elfordulva a barlangrajzoktól körbetekintettem az árnyjátékkal megfestett sziklaodúban - Nem is láttam... éreztem...
Megérintettem mellkasomat, s a fekete lángnyalábok újra megjelentek bőröm és ruhám szövetén keresztül. Szabadjára engedtem a mágiát, mi végigrohant a barlang falán, minden aprócska repedésbe és hajlatba belesimult, s tombolva nyelte el a kintről beszűrődő szürkés fényt, úgy csillantva meg részecskéiben, mint a legnemesebb obszidián.
A boszorkány megindult a bent lévő kőoltár felé, mire a kiömlő feketeség ritkulni kezdett, majd a semmivé lett mint a füst mely pipám végén veszik a légbe. Mohósággal telve léptem mellé, tenyeremet magam is a hűvös és ormótlan kőre tapasztottam. Gyomromat megragadta, testemet szinte a magasba repítette az érzés mely kitartott kezemen keresztül behatolt testem egészébe, s meglengette a homlokomba omló fekete tincseket. Lecsukódó szemeim előtt még utoljára felsejlett Nora felizzó tenyere, majd eufóriába zuhanva átadtam magam az öröm és felszabadulás sosem tapasztalt vonzásának. Ajkam elnyílt, állam megemelkedett.
A Ley megérzése olyannak tetszett, mint a legjobban szeretett nőt hosszú vágyakozás után megkapni és forró párnák között elveszni, hol a két test feladja önmaga felett kiterjesztett birtoklási vágyát és ajándékba adja lényét a másiknak. Mikor újra kinyitottam szemem tüdőm megtelt mágiám kéjével. Csapongva és húzva kérte, hogy többet adjak neki az itt futó energiákból.
- Nem - feleltem szinte lehelve - Ilyet sosem tudtam volna elképzelni.
Elszakítottam tenyeremet a kőoltárról. A művelet arra hasonlított mint mikor nyúlós sárból igyekeztem kihúzni csizmámat, s szaporábban lélegezve bámultam a festett falakra, majd pillantásom a nőre siklott.
- Rácsatlakozol? - kérdeztem egyenes őszinteséggel - El sem tudom képzelni...
Nyelvem megakadt és körbetekintettem a barlangon, a levegőt reszketve fújtam ki. Végül hideg fejjel hozzátettem.
- Ami itt lakik... pusztít és a nyomán minden elpusztul - üveges tekintettel süllyesztettem kezem a kabátom zsebébe - Ha felhasználható lenne...
Aktív erőm jutott eszembe. Nem, nem az a része, melyről Aria Lackwood gondoskodott, az a megkötés, mellyel születtem és mely behatárolt eddigi életem során. Felszabadíthatnám... nem lenne többé szükségem arra, hogy tárgyak és ócskaságok korlátain belül találkozzak mindenkivel, ki már az árnyvilágot járta. Mindig magam mellett tudhatnám őket.
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
Tekintetemmel követem végig Rubin interakcióját az ismeretlen boszorkánnyal, akitől így már szinte biztos vagyok, hogy nem kell tartanom, de azért továbbra is rajta tartom a szemem, mert nem bízom senkiben - teljesen legalábbis. Aprót hümmögök válaszára, és felkeltette a kíváncsiságomat, vajon neki mi a motivációja, de nem kérdezek rá, mert fordított helyzetben én sem mondanám el neki, akkor meg minek járassuk feleslegesen a szánkat? Barátságos közeledése tőlem szinte teljesen idegen, én sokkal távolságtartóbb vagyok, de ezt minden bizonnyal érzi is. Amikor megcsap mágiája, egy pillanatra meglepődök azon, amit érzek áradni belőle. Erős boszorkány, ráadásul az erejének van egy érdekes kisugárzása...fekete mágia. Ettől cseppet sem riadok vissza, sőt, így még inkább felkelti az érdeklődésemet a férfi, így teszek egy lépést közelebb felé, de még mindig tartva a távolságot. - Lendar Swan...nem ismerős a neved. Nem vagy egyik koven tagja sem. - ezt inkább kijelentem, mint kérdezem, miközben a vonásait tanulmányozom. - Átutazóban? - kérdezem, és nem lepne meg, ha így lenne. A környékről sokakat vonz a Ley, szóval lehet ez az itt tartózkodásának oka. A harmadik opció, hogy az utóbbi pár évben költözött ide, amíg én egyetemi tanulmányaimat folytattam. - Lenyűgöző hely. - jelentem ki egyszerűen, ebből leszűrheti, hogy nekem nem ez az első látogatásom itt, de azt nem kötöm az orrára, hogy hányszor voltam már a barlangnál, vagy épp mit csináltam. Lendar után én is megindulok a barlang bejárata felé, és bár nagy valószínűséggel nem most fogok kísérletet tenni a Ley energiáihoz való kapcsolódásra, mégsem fordítok hátat és jövök vissza egy másik alkalommal. Érdekel engem Lendar, meg akarom fejteni, vajon mi ez az aurájában, ami furcsa rezgéseket kelt bennem. Nem, mint férfi van rám hatással, inkább mint boszorkány. Vajon a fekete mágia miatt? Érdekes elgondolás, nagyon érdekes. A barlangba belépve megcsapja az orromat a doh, ami nem túl kellemes, ám nem engedek meg magamnak fintort, de nem túl kellemes. A férfi által kreált apró lángok fényénél magam is megszemlélem a falra festett képeket és szimbólumokat. A múltkor is észrevettem, de nem szenteltem nekik túl sok figyelmet, ám most alaposabban végigfuttatom rajta a tekintetemet. - Elképesztő az az energia, ami ebből a helyből árad. - jegyzem meg félhangosan, ahogy érzem, hogy végigfut rajtam a hideg, ami csak kis részben van a hűvös barlangi levegő miatt. Nehéz engem lenyűgözni, magasan van az ingerküszöböm, de ez a hely képes erre. Lendar elállja az utat a szűk járatban, így akkor tudok csak a barlang közepébe lépni, ha ő is megindul. Amikor ez megtörténik, első utam a kőoltárhoz vezet, nem rohanva, de határozott léptekkel. Amikor kezemet ráteszem, tenyerem alatt felizzik varázserőm, közben arcomat sejtelmesen világítja meg a halványan beszűrődő fény. - Ilyenre számítottál? - fordítom fejemet Lendar felé, követve szememmel a mozgását. Rubin továbbra sem mozdul lábam mellől, magát kihúzva ül, mindig úgy helyezkedve, hogy köztem és a másik boszorkány között legyen.
Tekintetem a harci állást felvevő boszorkányról az oldalán helyet foglaló termetes kutyára siklott. Mint mindig, most is lenyűgözve tanulmányoztam a familiárist és a belőle áradó mágikus pulzálást. Bele tudtam volna feledkezni a doberman látványába, természetfeletti megalkotottságába, ha épp első lépésként nem kell megnyugtatnom másik felét, hogy nem kívánom örök életére megátkozni. Szinte sajnáltam, hogy Shalaye-t a vardónál hagytam őrszolgálatát teljesítve. Szükség volt a familiáris megbűvölésére. Egy helyi alakváltó lopott el tőlem néhány talizmánt a múlt hónap folyamán.
A tenyeremben gomolygó fekete füst teljesen felszívódott, s ahogy a familiáris megindult felém leguggoltam a megfagyott földre, s az állat borostyánszínű szemében elveszve vártam, hogy közelebb érve még inkább rákapcsolódhassak annak erejére. Fel sem nézve válaszoltam a boszorkánynak.
- Mert téged is érdekel a Ley, ahogy engem is - közöltem tényszerűen, de kedves barátságossággal, mintha csak egy családi recept részleteit vitatnánk meg e különös helyen - Személyes céljaink bizonyára más kérdéseket fogalmaztattak meg velünk, de te meg én talán hasonlóak vagyunk. Talán.
Felnéztem és féloldalas mosolyra húzódott a szám, majd kiküldtem láthatatlan csápjaim egyikét, melyet minden bizonnyal a nő is érzékelt, s hagytam, hogy őt megközelítve és lelassulva a boszorkány is megfigyelhesse azt, s a mágiámon keresztül némi információhoz juthasson.
Miután visszafordultam a familiárishoz arcom kifejezéstelen maradt nevének említésére. Lelki szemeim előtt felsejlett Eliza - Aria Lackwood - alakja, kivel nem is olyan régen és nem is olyan messze találkozhattam. Homlokom elkomorult. Miféle játékot űz velem a sors...? tettem fel a kérdést, hiszen a végzetnek olyan módon sikerült meglepnie amire cseppet sem számítottam. Felálltam és teljesen más szemmel mértem végig Nora Lackwoodot. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a rosszabb: ha eljut az információ Aria Lackwoodhoz, miszerint a várakozással teli időszakban a Ley-vonalat tanulmányozom, vagy, ha megpróbálkozom a lehetetlennel. Becsapni egy hatalmas és okos boszorkányt.
- Lendar Swan - szinte éreztem, hogy belesétálok a sors állította csapdába. Közelebb léptem Norához, majd körbefordulva szemügyre vettem a terepet, s egy ideig nem szólaltam meg. Pillantásom végül megállapodott a barlangon.
- Még sosem jártam itt - néztem egy pillanatra Norára ahogy megindultam az ásító sötétség felé. Tenyeremből apró fészket formáltam, mintha csak kismadarat készülnék megfogni, majd orrom alatt elmormoltam a "jag-ashakra" szavakat, s egy egészen vékony, arany színnel lobogó lángocskát varázsoltam a markomba. Így sétáltam be az oszlopok közé.
Szemem hamar megszokta a kinti világosság utáni félhomályt. A vándoréletben nem használtuk lámpát, izzókat. A bejáratnál rögtön megállapodva a nyirkos barlangfal felé fordultam, az izzó lángot tartó markomat a magasba emeltem. Keményedésekkel teli kezemet végighúztam a színes rajzokon. Szívemet melegség járta át.
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
Erőm a másodperc törtrésze alatt bevethető, és Rubin is teljes készültségben feszít mellettem. Nem érzek fenyegető aurát a férfi körül, és amikor látom eltűnni a ködöt kezétől, picit lazítok én is, de továbbra is készen állok védekezésre. - Nekem sem szokásom. - jelentem ki határozott hangon arra vonatkozóan, hogy nem támadok meg elsőnek boszorkányokat, és végigmérem a férfit. - Elég ködösen fogalmazol. Mik a kérdéseid? - a boszorkányból áradó mágia és rezgések különös hatással vannak rám, amit egyelőre nem tudok hova tenni, egyelőre csak távolról szemlélem, és próbálom értelmezni. Fejemet kissé oldalra billentem annak hallatán, amit az erőmről mond. - Valóban? És mit gondolsz, miért jöttem ide? - dobom vissza a labdát, mert igazán érdekel, miért gondolja úgy, hogy nyitott könyvként olvashat bennem, nem gondolnám, hogy ennyire nyilvánvaló lenne jövetelem célja. Mármint...maga a cél lehet, hogy könnyen kitalálható, de a mögötte rejlő motiváció nem. Rubin továbbra is feszült figyelemmel tekint a boszorkánytársamra, kicsit közelebb megy, úgy szaglássza körbe, gyaníthatóan fenyegetést keresve, de rövidesen a köztünk lévő kapocs miatt érzem, hogy enyhül benne a feszültség. - Egyébként Nora vagyok. Nora Lackwood. - hangomban felcseng némi büszkeség. Családunkat, kovenünket igen nagyra tartom, úgy gondolom, erősebbek vagyunk, mint például Redwine-ék, pontosan ezért küzdök azért, hogy az élre kerüljek.
Kezdőlap
