A fekete mágiát használókat a sztereotípiák gonosszá, harciassá és igazságtalan- ná tették az idők során. Persze nem minden vidék, nem minden koven és nem minden természetfeletti közösség gondolkodott lesújtóan rólunk, de már a közepes erőt birtokló boszorkányok is könnyedén kiszagolták a minket körülölelő csillagfoltos sötétséget, így pedig sosem volt menekvés az ítélkezés elől. Nem úgy mint a fehér mágiát használók, kik nem ismerték a megvetettség okozta magányt és kiszolgáltatottságot.

Nem tudhattam, hogy a nő előttem, velem egy időben, vagy utánam érkezett a különös helyszínre. A napban szikrázó jégre hasonlító szempár úgy nyársalt fel ahogy késdobáló szegezi a falhoz jelöltjét éles eszközeivel. Egy tapodtat sem mozdultam és a szintén ugrásra készülő boszorkányhoz minél türelmesebben és nyugodt hangon igyekeztem szólni.

- Ez a hely felkeltette az érdeklődésemet - a fekete köd szépen lassan visszaszivárgott csupasz kezembe - Semmi másra nem vágyom, mint addig időzni, míg kérdéseimre választ nem találok, vagy olyan kérdés fogalmazódik meg bennem, ami elvezethet következő célomhoz. Nem támadok meg elsőként más boszorkányokat.

Láthatatlan csápjaim körbetáncolták a nálam jó tíz centivel alacsonyabb fiatal nő alakját, majd visszahúzódva annak nagy erejéről sugdostak fülembe. Érdeklődve hümmögtem, bár nem lehettem biztos benne, hogy meghallja-e ilyen távolságból.

- Érdekes az erőd - jegyeztem meg, mivel nem olyan vakítónak érzékeltem mint azokét kik kizárólag a fehér mágiában fürösztötték magukat - És megmagyarázza, hogy miért jöttél ide.

A táj elvesztette minden színét miközben a szürke összes lehetséges árnyalatát magára öltötte. Szeretett volna elmenekülni az előttünk álló fogcsikorgató téltől, a hamar szétterülő sötétségtől, az élet újrateremtésének lehetőségétől.

Napjaimat a tűz mellett töltöttem, melyet a sok év tapasztalat és az apám által rám hagyott grimoire-ban található varázsigék egyikével tűzifa-utánpótlás nélkül is életben tartottam, de ez úgy merítette erőimet ahogy hosszútáv gyaloglót zavar, ha vállába váj a hátizsák pántja. Kellemetlenséget okozott, míg nem hátráltatott az előremenetelben.

Egy ideje már egyre messzebb és messzebb küldtem magamtól mágikus csápjaimat, s mikor egy-egy érmedobás eredménye arra biztatott, hogy szerencsével járhatok, kiküldtem Shalaye-t a Ley-vonal által körbefont területekre, majd az állat szemeit és emlékeit kölcsönözve magam is megvizsgáltam, hogy mi is várja azt, ki közelebb merészkedik a pulzáláshoz.

Szinte csodálkoztam, hogy nem hamarabb pattantam fel a vardo mellől, s rókaprémes irhadzsekimet szorosan magamra kanyarítva megindultam abba az irányba, melyről úgy sejtettem, hogy a legerősebb kapcsolódási pont lehet.

Még nem esett annyi hó, hogy az tartósan megmaradjon a kővé fagyott talajon. Vastag fekete csizmám minden igyekezetem ellenére hangosan kopogott a berepedezett és szinte élet után könyörgő földön. Az út felénél járhattam, mikor minden erdei nesz elhalt, s nem jelent meg több madár a fán. Tudtam, hogy közeledem.

Nem tudtam eldönteni, hogy először a kis tisztásból áradó - vagy talán tomboló - mágia, vagy a másik boszorkány jelenlétét jelző pulzálás taglózott-e le jobban. Csápjaim visszahúzódtak belsőmbe figyelmeztetve, hogy egy másik nagy erejű mágiahasználót leptem meg a göcsörtös fákkal és a földből fogak mintájára kimeredező sziklákkal szegélyezett területen.

- Úgy gondolom két boszorkány is megférhet ezen a helyen - mondtam nyugodt, megfontolt hangon, ám belül ugrásra készen, pattanásig feszült idegekkel vártam a reakciót. Tisztában voltam vele: ezen a helyszínen egy másik fajtársammal találkozni olyan volt, mint vacsoráját fogyasztó kutyát megsimogatni.

Az oldalamon lógó kezem tenyeréből fekete köd derengett elő, ahogy mágiám harci állást vett fel.