- Igyekszem arra járni amerre több a barát - mosolyodtam el és biccentettem az udvarias válasz kíséreteként. Úgy gondoltam, hogy a legbölcsebb az, ha az ember sem barátai, sem ellenségei számával nem kürtölte tele a külvilágot. Különösen nem új ismeretségei előtt. Madison Cooperről csukott szemmel, siketen és érzékeim elvesztésével is könnyű szerrel megmondtam volna - vagy talán fogadtam volna egy érmedobásban -, hogy arcát a fehér mágiába tartja és így háta mögé kerül az árnyék. A fehér boszorkányok gyakorta űzték a fekete boszorkányokat minden létező eszközükkel, s ha mágiájuk erejét vesztette, hát gyakran a letűnt korokat idéző hegyesre fent vasvillákkal és a tűz húsmaró erejével és rögvest összefüggésbe hozták őket démoni szövetségesekkel és megannyi becstelen tettel, mellyel halandó e világon nem számolhatott el. Nem csak a mágiám nem volt fehér. Képzeletbeli önéletrajzomat sötét pacák itatták át imitt-amott és míg a jó és rossz határvonalát éles választék helyett állandóan változó, ködhöz hasonlatos átmenetnek képzeltem el, úgy e fehér tiszta lap is inkább a szürke megannyi árnyalatában tetszett volna egyértelmű pontok és kifutások helyett. Használtam vérmágiát. Rontásokat és apróbb átkokat a mindennapok szintjén. Gyilkos varázslatokkal öltem a nyulakat, melyek vérét, bundáját és belső szerveit úgy használtam fel főzeteimhez, hogy készen álltam a nehezen előállított szereket más, ritka és megvetett holmira cserélni. Ha szó ért mindezért - tűrtem. Ám ha morális iránytűmet piszkálták - harcoltam.

Ám Madison Cooper talán mégsem volt olyan értelemben fehér boszorkány, melyre sokan oly' ortodox módon vágytak. Ugyanúgy a halál pihentette vállán karját, ahogy az enyémen is megtámaszkodott. Ő pedig ha nem is tudta... mellettem megérezte.

Shalaye ernyedt ajkakkal tűrte Mrs Cooper cirógatását, magam pedig befejeztem a szivárvány színekben pompázó dohány kiütögetését a pipámból és kockás szőrmés kabátom belső zsebébe túrtam, hogy újratömhessem, mire visszafelé kell vennünk az irányt. Shalaye vállának támaszkodva a pipával babrálva szórakozottan elnevettem magam, mely keveréke volt a szuszogásnak és a halk kuncogásnak, majd tekintetemmel a dohány behelyezéséhez ragaszkodva így válaszoltam a boszorkánynak:

- Nem csak úgy gondolom. Tudom - válaszoltam könnyedén, mintha csak azt kérdezte volna, hogy biztosan három babérlevelet teszek-e a nyúlraguba, nem csak kettőt. Felemeltem tekintetemet a pipáról és észrevettem, hogy a nő már figyel. Feszülten kereste tekintetemet. Egy könnyed vállvonással igyekeztem nyugtatni.

- Csak magamat okolhatom érte - mosolyodtam el - És valóban nem használt még sem átkot, sem rontást azelőtt. Talán ez volt az első és utolsó alkalom. Talán jobb is, hiszen igazán remek munkát végzett. Hónapok óta képtelen vagyok megtörni ezt az egyszerű kis varázslatot. Tehetséges!

A számba vettem a pipát és mutatóujjammal megérintettem a dohányt.

- Yog! - mormoltam a tűz szavát, mire ujjbegyemből egy kövér lángcsepp csurrant a dohányra és egy pillanat alatt meggyújtotta azt, mire a szivárványszínű füst és buborékok pöffentek a magasba - Akkor már ketten vagyunk - eresztettem ki ajkamon a maradék füstöt úgy, hogy azzal ne zavarjam, majd a végzet gondolatától szórakozottan intettem, hogy nem szándékozom feltartani és az idő valóban hűvössé zordult a fák árnyékában.

Rámeredtem kinyújtott kezére, majd elfogadtam jobbját és egészen finoman szorítottam meg apró kezét, hiszen tenyeremet vaskosra cserzette a fa és acél a kovács és asztalosmesterség miatt.

- Hasonlóan! - búcsúztam derűsen a meghívástól - A meghívás már csak azért is nagyon különleges, mert sosem ettem még házi kosztot.

Hiszen sosem főztem konyhában, tettem hozzá a magam számára egyértelműt és vártam, hogy a törékeny boszorkány alakját felfalják a szurkos gyufaszálhoz hasonlóan meredező csupasz fák, majd megragadtam Shalaye vastag sörényét és annál fogva kapaszkodtam fel a hátára. Megpaskoltam nyakát. A levegő megrezgett, mintha a tűz fölött vibráló hő festette volna masszává az előttem húzódó lég egy részét.

- Te aztán tényleg nem hagyod magára őt, igaz? - kérdeztem barátságosan az ott álló szellemtől, kit nem láthattam, de a kézfogás során az érintésünk miatt felszabaduló varázslat mégis elém idézte. Halkan felnevettem, majd megszorítottam a kanca oldalát és hagytam, hogy hazavezessen - épp látva a nyúlánk alakot, ki a vagonból kiszökkenve a város felé vette az irányt.



Én is köszönöm a csodás kört és a Madisont a szaván fogom a meghívást illetően

Lágyan elmosolyodtam a boszorkány szavaira. Eddigi itt tartózkodásom során kellemes meglepetésként ért, hogy kikkel összesodort az út szele mind barátságos és lehetőségeik szerint befogadó embereknek bizonyultak. Persze az emberi kapcsolatoknak az idő volt a próbája és habár újdonsült cimborám Matt hamar hozzászokott különös életmódomhoz és nem túlzottan foglalkoztatta a mágiával való viszonyom, mert általános, közös értékeket keresett köztünk, mely miatt kifejezetten nagyra tartottam, addig nem kerülte el a figyelmemet a nő óvatossága. Tudtam, hogy eme tartózkodás több forrásból töltekezik és mint mindig most sem hibáztattam egy fikarcnyit sem. Én is tartózkodó voltam bizonyos idegenekkel szemben.

- Örülök, hogy ebben kölcsönösen hiszünk - biztattam finom mosollyal a számon - Azt hiszem mellém szegődött a szerencse, hogy az első helyiek, kiket megismerhettem nem akarnak rögtön vasvillát ragadva kiűzni a megyén túlra. Persze... Tisztában vagyok vele, hogy a rossz ott is megvan ahol keresni kell, hogy az ember megtalálja.

A rossz és a sötét számomra két eltérő egységet képeztek és habár képesek voltak egyveleget alkotni, átfedni egymást, vagy ugyanazzal a jelentéssel bírni, nem tekintettem magam "rossznak" csupán azért, mert hittem a balanszban, melyet a fekete mágia használata hozott e földre. Anyám felmenői az alakváltókat is rossz szellemeknek, yee naaldlooshii-nek nevezték. Nem szándékoztam beavatni Madisont abba, hogy pontosan a mérleg melyik serpenyője vonzz jobban, míg azt tartottam igazán fontosnak, hogy a két oldal egyensúlyban legyen.

Ujjaim lassú mozdulatokkal játszottak Shalaye sörényével, a ló légzése pedig pillanatról pillanatra lassul, fehér szemhéjai lassan ereszkedtek alá, alsó ajka lebiggyedt és bal hátsó lábát finomat pihentette. Bíztam a familiárisok mágiával átitatott erejében és megérzéseikben. Madison jó volt, jó, ahogy talán nem csak saját fogalmaimmal, de az emberek általános megegyezésen alapuló mércéjével is mérték. A köztünk lazán és alig érzékelhetően függő kapocs rezgései megérintettek és hálát éreztem, hogy megtörténhetett ez a találkozó.

Láttam, ahogy arcából kitolul a vér és talán minden vörös csepp a szíve felé igyekezett, hogy megtartsa azt dobbanásaiban, s ahogy a mellkasához kapott megértettem minden érzését és vágyódását valami iránt, mi általam megérinthette. Fejemet oldalra billentve, meleg tekintettel vártam, míg szóhoz jut, sem érintésemmel, sem egyéb mozdulatokkal nem akartam kizökkenteni a felismerés csontokat is megszorító lökéshullámából. Magának kellett elrendeznie azt, mi belsejében zajlott.

- Igen - mondtam meleg hangszínen és arcvonásaimat a gyengédség, szelídség és megértés ecsetvonásai rendezték el. Még mindig biztosra vettem, hogy Mrs Cooper körül halott férje kötelékét érzem, ám csak megerősíteni szerettem volna, hogy ami megérintette valós, igazi és természetes.

Ahogy közelebb lépet Shalaye-hoz - talán azt a megnyugvást kereste, mit a familiáris úgy ontott magából, mint aszály idején az első kiadós esőzés - az arcát fürkésztem és a lábamat megemelve kiütögettem kihűlt pipámból a dohányt, mely szivárványszínű buborékokat eregetve hullott a földre, majd eggyé vált a földdel, hogy nyoma ne maradhasson. Biztatva intettem, hogy érintse meg a lovat, majd igyekeztem a lehető legpontosabban válaszolni kérdésére.

- Arizonában születtem, de az út az otthonom - magyaráztam és tekintetem elrévedt a Shalaye álláról alálógó tarka szakállra - Van egy vardóm. Egy vagonom. Egy familiárisom és tudom, hogy merre kell indulnom, ha a barátaim arcát szeretném látni. Azt is, hogy merre, ha az ellenségeimét. Az otthon attól válik azzá, hogy hirtelen az ember körül mindennek helye lesz. Észrevesszük, hogy módszerrel rakjuk fel a csöpögtetőre a bögréket és bizonyos szögben a tányérokat. De kell hozzá az is, hogy nekünk is helyünk legyen én pedig abban hiszek, hogy mindenhol, ahol nekem is helyem van, otthont is kaphatok.

Sok gorja élt abban a hitben, hogy a vándornépek az otthon érzete nélkül élik le életüket és hogy ez olyan mértékű lemondás, amekkora áldozatot a legszebb táj, vagy csupán a szabadság érzete sem követelhet meg. Ám azon kívül, hogy jogukban állt ezt a véleményt megformálni távolabb sem lehettek volna az igazságtól. Nem szerettem tapasztaltaimat az otthon egy érzés közhellyé változtató és leegyszerűsítő gondolata mögé bujtatni.

- Csak azért, mert régen láttam a szeretteimet még velem maradnak és elkísérnek - érintettem meg a mellkasomat, ahol magammal hordoztam apámat, anyámat, testvéreimet és a hatalmas család minden egyéb tagját és nem véletlenül címeztem ezeket a szavakat Madison Cooper-nek azt remélve, hogy ha egyet nem is tud érteni vele a veszteség leírhatatlan fájdalma miatt, legalább ezt magával viszi útravalónak és emlékszik rá. Keze ütemesen, de lassan simította meg Shalaye-t, ki kissé tágabbra nyitotta szemét és kíváncsian fürkészte a szőke boszorkányt.

- Kedveli önt - jegyeztem meg és megpaskoltam a szügyét, miközben vállamat még mindig vaskos oldalának támasztottam - És én is kedvelem a gondolatait - fűztem tovább és nem fordítottam el az arcomat, mikor a nő letörölt egy kósza könnycseppet a szeme sarkából. A gyász és elmúlás számunkra közösen átélt, nem szégyellnivaló és zárt ajtók mögé rejtett élmény volt. Akkor sem, ha én nem ismerhettem azt, kivel egykor viszontszerették egymást.

- Azt gondolom, hogy egy fehér boszorkány vette magához a grimoire-omat, míg nem figyeltem - vándorolt el a tekintetem a fák felé és kissé elkomolyodva mélyedtem emlékeimbe - Nem ismert átkokat azelőtt én pedig túlságosan megbántottam ahhoz, hogy útravaló nélkül engedjen el - nem volt bennem harag, csalódottság, elégedetlenség. Hittem benne, hogy Shimza fájdalmáért járt ez az elégtétel, én pedig nélkülözni tudtam halottaimat néhány hónapra, míg meglelem Elizát - Így sem haszontalan, hogy ide keveredtem, mert szeretném, ha Eliza megszabadítana a kötöttségektől, melyek az aktív erőmet korlátozzák, mikor az átkot is leveszi. Szeretném, ha személyes tárgyak és hajtincsek nélkül is látnám azokat, akik az árnyékvilágban vannak. Mindemellett... ki tudja milyen végzet várhat még rám.

Fejemet visszafordítottam és nekitámasztottam Shalaye méretes koponyájának, tekintetem megkereste a nő szempárát.

- És ön...? A végzetét keresi, vagy inkább nem hisz benne? Az utóbbiért sem hibáztathatná senki. Nem kell mindent elhinni, amiben jövendőmondók és füvesemberek mondanak - villantottam ki fogaimat ahogy kiérezhette utolsó szavaimból a tréfálkozás lélekemelő és tehermentesítő erejét. Az elmúlás és veszteség a napjaim szerves része volt, de nem a komorság és szomorúság. Hiszen a kettőnek nem kellett kéz a kézben járnia.

A boszorkány minden egyes porcikájából bizonytalanság és zárkózottság sugárzott annak ellenére, hogy sem gondolatolvasói képességet nem birtokoltam, se empata nem voltam. Teste körül összefont karjai, a tétova pillantások és tartózkodó szavai elárulták, hogy az asztaltól megszökő Szívkirálynő álarca és jelmezei nélkül is kicsit hasonlított titokzatosan megformált alakjára. Úgy éreztem, ha tehette volna, hát most is elmenekül. Hátat fordít és én addig kísérhetem pillantásommal távolodó alakját, míg elnyeri a tarka színeitől lassan megváló rengeteg. Mélyet sóhajtottam. Mikor idegenekkel sodort össze az út szele néha a fejemhez vágták, hogy jobb lenne, ha olykor magamra venném mások irányomba tanúsított viselkedését, sarkamat összezárnám és kissé lesütném pillantásomat, mert a fajtámat - legyen az bármelyik a sok fajtám közül - és viselkedésemet nem tolerálják minden földön. Habár olykor poros ruhával és egy-egy monoklival az arcomon kellett távoznom onnan, ahol ezek a rágalmak értek, mégsem voltam hajlandó egy szemernyit sem változni, barátságos közeledésemet pedig senki két szép szeméért nem váltottam volna le a fehér emberek között megszokott udvarias ridegségre. Ha Madison Cooper valamilyen kifogásolnivalót talált bennem, netalán Shalaye-ben, esetleg a kettőnk ombinációjában, úgy könnyű szívvel hagytam volna távozni. Sem átkokkal, sem ráolvasással nem marasztaltam volna a közelemben, ha ez szándékai ellen szól. A boszorkány viselkedése felkeltette figyelmemet, hiszen nem tudtam nem arra gondolni, hogy e szokatlan érzékenység mégiscsak más, mint amivel eddig találkoztam, s hogy a köztünk pulzáló mágia ritka jelenségének lehetek most tanúja, mi a mágia aktív használójaként és tisztelőjeként értékes alkalomnak bizonyult. De nem csak boszorkányként keltette fel figyelmemet Mrs Cooper. Melegséggel vizslató szemeim különös teremtést láttak benne és reméltem, hogy néhány pillanatig még a társaságomban marad.

- Nem fogom bántani - szólaltam meg, mikor láttam, hogy szinte borzongás fut végig a testén - Nem tudom, hogy mit mondanak rólam a városban, vagy milyen megérzései vannak velem kapcsolatban... - elmosolyodtam - de semmilyen ártó szándék nincs bennem.

Megvártam, hogy mit válaszol és szemöldököm izgatottan mozdult hajvonalam felé, állam kissé megemelkedett, mint aki egy régóta keresett, bagatell dologra lelte meg a választ és nem is érti utólag, hogy miért nem jött rá hamarabb.

- Á, egy empata Texas-ból! - hümmögtem vidáman és mindjárt más szemmel néztem a boszorkányra - Minden bizonnyal megijeszthettem, pedig nem állt szándékomban - kis szünetet tartottam, míg a megfelelő módját kerestem annak, hogy felfedjem előtte aktív erőm mibenlétét - Azt hiszem a te néped médiumnak nevezi a fajtámat, de nem szeretem ezt a megnevezést. Érzékelem, látom és hallom a halottakat... Természetesen ennek fényében nem csodálkozom rajta, ha nehezen viselte találkozásunkat.

Ha ő empata, vajon az én közvetítésemmel érzékelheti a szellemekből áradó érzéseket? Különös kérdés merült fel bennem. Mint mikor az ember kiegészítőt vesz egy már meglévő és működő alkatrészhez... egy következő lépcső, egy olyan extra, mely nélkül is ugyanúgy lehetséges a működés, de ez a következő szintre emeli a varázslatot... Lenyűgöző...

Szerettem volna, ha feltételezésem nem csupán feltételezés, de felfedezés egyben, ám nem osztottam meg Mrs Cooperrel, hiszen így is túl törékenynek és visszahúzódónak ítéltem meg, s kifejezetten számítottam rá, hogy a hallottaktól csak még jobban elzárkózik, esetleg faképnél hagy. Kapcsolatban lenni a holtakkal - nem olyasmi volt ez, mit sokan magukénak szerettek volna és sokszor ürültek meg a velem szemben lévő székek, mikor felfedtem erőmet. Ám ugyanakkor akadtak bőven, kik használni szerették volna...

- Messze... mihez képest messze? - kérdeztem vissza könnyedén és némi játékos éllel a hangomban. Ezek a gorják mindig olyan különösek voltak, mikor térről és időről beszéltek, melyekhez én nem csak népem miatt nem, de képességem miatt sem ragaszkodtam olyan megszállottan.

- Az előző sátorhelyemhez képest? Igen, beletelt vagy másfél hónap menetelésbe - világítottam rá arra, amit ezzel mondani szerettem volna, majd fél lábra álltam, vállamat a mozdulatlanul, már-már csukott szemmel ácsorgó Shalaye vállának támasztottam, karjaimat lezserül összefontam mellkasom előtt - Az erdő melletti tar kukoricaföldön. Rémes errefelé a termőföld, nem is értem miért bajlódnak vele - jegyeztem meg, mintha csak az időjárásról beszélnénk - Mrs Cooper... ha megengedi - löktem el magam a lótól, ahogy a pillanat varázsából kiszakadva hirtelen megértettem mindent. Szívkirálynő... gyorsrandevú... Mrs Cooper... és az érzékenysége... mélyet sóhajtottam és mindent értve merültem el kék tekintetében - Az érzés, amit magában táplál nagyon különleges és bátor érzés. Még soha eddigi életem során nem tapasztaltam meg, hogy valaki ekkora erővel képes szeretni - a levegő villanásszerűen vibrált egyet, majd megnyugodott, épp úgy, mint tűz fölött a forró levegő tánca. Ha nem lenne rajtam ez az ócska ártás még láthatnám is, bosszankodtam magamban.

- Azért kell Elizát megtalálnom, mert tudomásom szerint hatalma van levenni rólam azt az ártást, vagy rontást, mivel aktív képességemet korlátozzák. De nem bánom, hogy nem segíthetett rajtam, mert úgy érzem, hogy most az én közbenjárásomra volt szükség.

Mielőtt még a Shalaye által megtorpanásra késztetett nőre emeltem volna tekintetemet végigsimítottam a vastag bundát növesztett igavonó oldalán csupasz tenyeremet, ezzel örömömet fejezve ki, hogy újra egyesülhetünk. Míg másik könnyebben távolodtak el familiárisuktól, úgy én csupán akkor engedtem látótávolságon kívülre a tinker kancát, ha feltétlenül szükséges volt. A lovat átitató mágia úgy harmonizált sajátommal, mint ahogy fekete és fehér billentyűk egészítik ki egymást a zongorán. A hasonlóságot nem csak az állat mintás bundázata, de talán az általam használt sötét mágiák és a jószág tisztasága is mutatta. Ahogy egy lélegzetvételnyi idő alatt megbizonyosodtam, hogy sem más kóbor kutyák, sem egyéb fizikai akadály nem tett kárt Shalaye-ben, felemeltem tekintetemet és érdeklődve fordultam a nőhöz, s köszöntésem közben nem kerülte el figyelmemet, hogy ő is felfedezte ekkorra, hogy familiárisát kereső boszorkánnyal van dolga.

- Megtisztelő, hogy az álarc ellenére is ilyen pontosan emlékszik rám - válaszoltam udvariasan és az utolsó szót pont úgy hangsúlyoztam, hogy érezze, természetesen ezzel nem emberi mivoltomra, vagy vonásaimra, sokkal inkább a bennem dolgozó erőkre gondolok. Elégedetten döntöttem oldalra fejemet, ahogy a légből kapott vakrandi ötlete ilyen rövid idő alatt meghozta várva várt gyümölcsét. Most, hogy az elmaszkírozás nélkül is szemügyre vehettem a szőke nőt mintha ugyanúgy ellentétemmel találtam volna szembe magam, ahogy az ujjam alatt simuló ló szőre a színpaletta két legtávolabbi színével harmonizált. Világos bőr, szőke haj és kék szemek. Öltözékéből arra következtettem, hogy életmódja pontosan annyira távol áll attól, hogy egy állandóan mozgásban lévő vagon szolgáljon otthonául, minthogy én szabad időben házam kertjét gondozzam. A különbség felfedezésétől mégis elmosolyodtam. S ezzel egyidőben eszembe jutott, hogy mennyire megmelengette a szívemet, mikor más emberi sorsok tették a vállamra láthatatlan kezüket, mielőtt tovaszálltak volna az idő és tér végtelenjében.

- Mrs Cooper... vagy inkább Szívkirálynő - biccentettem és mosolyom mozdulatlanná vált, ahogy agyam fogaskerekei tempót váltottak az információ feldolgozásában és szemem kissé összeszűkült. Az érzés, mely első találkozásunk során alattomosan bekúszott, most a bokám körül sűrűsödő köd érzetéhez hasonlóan kezdett el töltekezni. Ám ezúttal mégsem éltem át ugyanazt, mint a randevú asztalánál ülve. Kíváncsian hümmögtem egyet, majd sietve válaszoltam a nő puhatoló, ám udvarias és kedves kérdésére. Ujjaim a mozdulatlanul álló Shalaye sörényébe fonódtak.

- Ne haragudjon rám, nagyon ritkán fordul elő, hogy ilyen mértékben megérinti a környezetemben lévőket a képességem - válaszoltam őszinte együttérzéssel a hangomban, ám szelíden és türelmesen. Halvány mosolyom állandó vendégként maradt ajkamon - Bizonyos szempontból pedig ez utóbbi hozott erre a vidékre... nagyon messziről jöttem... Arizonából származom - osztottam meg ezt a bizalmas információt, hogy ezzel oldjam a jelenlétemmel okozott bizonytalanságot - Azonban ha a fülem nem csal, nem csak én vagyok az egyetlen déli kettőnk közül.

Rövid szünetet tartottam, majd rövid mérlegelés után fél lábra álltam és újra oldalra biccentettem fejemet, majd ugyanabban a kedves és szelíd hangnemben így folytattam:

- Egy bizonyos Elizát kell megtalálnom - vallottam be ittlétem okát vonakodás nélkül - Barna hajú nő lehet... Ám nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ő lesz itt tartózkodásom kizárólagos oka.

Ezzel úgy gondoltam eleget osztottam meg magamról, s meghagytam Madison Coopernek - Mrs Coopernek - a döntés jogát, hogy reagálhasson a megtudott információkra, s hogy ha úgy ítéli meg, hát elvezessen a feltehetően boszorkány nőhöz. Agyam hátsó, vagy talán nem is annyira hátsó részében pedig pontosan ugyanennyire foglalkoztatott, hogy pontosan a halál megtapasztalásán túl mi lehet az, mely miatt ilyen érzékenyen érintette aktív erőm.

Már jócskán benne jártunk az októberben, mikor Shalaye behúzta a vagont a Rose Harbor határán fekvő földekre. A talaj zsírossá vált a gyakoribbá váló esők nyomán, a varjak pedig megsokasodtak a fák kopaszodó ágain. Hamar sötétedett. A települést körülölelő silány minőségű szántókat már feltárcsázták, s talán épp a kevés termés okán maradt parlagon az a zsebkendőnyi föld, melynek szélére rákanyarodtunk. Táboromat az erdőhöz közel állítottam fel szélvédett zugban, ám a nyílt terep adottságait kihasználva.

Miután szabadon engedtem familiárisomat kiültem a bakra és pipámat - melyből ezerszínben pompázó buborékok szöktek a magasba - a számba véve nekiláttam kisimítani a sokat látott plakátot, melyet a nedves aszfaltról szedtem fel az idevezető úton. A randevúzásra csábító szórólap giccses és szinte könyörgő módon igyekezett lelkesedésre bírni minden helyit a valószínűleg helyi szenzációnak számító programnak, ám mikor szemem a maszkviselés szabályára siklott, egyből eldöntöttem, hogy remek lehetőséget találtam a városlakók és helyi viszonyok feltérképezésére. Az anonimitás kapóra jött, hogy titokban tarthassam itt tartózkodásomat. Egyelőre.

Nem gyújtottam tüzet. Pipámat leveregettem a vagon oldalán, majd beléptem a bűbájokkal ellátott kocsi lakóterébe. Apám a bűbájolás révén mindig nagyobbá és kényelmesebbé tudta varázsolni karavánjainkat, s nem habozott megtenni nekem isezt a szívességet, mikor magam is útnak indultam. A bent helyet kapó hálótér, asztal és konyha mellett a falban nyíló ajtó - mely látszólag sehová sem vezetett, vagy épp létra nélküli kijáratnak tűnhetett - mögött egy modern fürdőszoba szabványainak megfelelő, kicsiny tér állt. Itt szedtem rendbe magamat a hosszú utazást követően, majd egy sötétbordó szövetnadrágot öltöttem, egy fekete v-kivágású pólót, s magamra vettem fekete szövetkabátomat. A polcon heverő koponya segítségével hirtelenjében eszkábált maszkot készítettem, s egy szalaggal erősítettem arcomra. Ezután elnyelte alakomat az éppen leereszkedő köd.

***

Szemem megkereste a következő asztalnál ülő hölgyet... vagyis inkább Szívkirálynőt, ki teljesen elmaszkírozott menedékéből várta következő áldozatát, s mely egyszerre keltett bohém és kreatív, ugyanakkor kihívó és rátermett benyomást bennem. Leereszkedtem vele szemben a székre és egy szót sem szóltam. Egy jó fél perc erejéig csak tekintetébe véstem a sajátomat és el nem eresztettem akkor sem, ha netalántán ő az övét másfelé kapta. Egy újabb boszorkány,  gondoltam tárgyilagosan, ám ahogy csápjaim kinyúltak felé, azonban nem ez volt az, mely ténylegesen megfogott az álruhás nőben. Fejemet lassan elfordítottam, mint aki láthatatlan atmoszférát szemlél maga körül. Tekintetem a levegőt pásztázta, mintha csak légy repülését szemlélném. Nem hagytam magam zavartatni akkor sem, ha idő közben az ismeretlen megszólított, netalántán kérdést tett fel. Nincs egyedül, állapítottam meg a körülöttem hullámzó, csak számomra érzékelhető szálak mozgásából. És még csak érintenem sem kellett hozzá... Mélyet sóhajtottam. Különös az élet.

***

Feszülten álltam fel a tűz mellől, ahogy az utóbbi időben a tábor körül legyeskedő kóbor kutyák sziluettje feltűnt az erdő határában.

- Te del o beng ande tute! - káromkodtam el magamat és a kezembe vettem egy husángot, melyet pont a reggel folyamán támasztottam a vagon oldalának már számítva arra, hogy a bestiák ma is látogatásukat teszik. A borzas, barna színű foltok gyorsan közeledtek és alakjuk nőttön-nőtt. Shalaye hörögve és toporzékolva tépte a kötelet, mellyel kivételesen a vagon oldalához erősítettem, míg patkoltam, ám egy rántással leszakítottam fejéről a szerszámot és lendületesen a farára csaptam. Szaladj! Gondoltam tudva, hogy utasításom elér hozzá, s a méretes tarka kanca belevetette magát a kopaszodó rengetegbe. Tettem néhány lépést a kutyák felé, melyeket vonzotta a nemrégiben elfogyasztott vadnyúl kikészített bundájának illata, majd kezemet felemeltem és tenyeremmel egyenesen az egyik kissé előrébb tartó jószág felé céloztam. Megfeszítettem minden idegszálamat és erőmet felébresztve minden tudásomat bevetettem, hogy a lehető legprecízebb rontást formáljam meg. Ajkam lassan formálta a varázsige sötét és végzetet beteljesítő szavait, majd elszántan a habzó szájú, megveszett ebre tekintettem. A következő pillanatban a kutya holtan csuklott össze. Mélyet lélegeztem, ám arra nem volt időm, hogy a másikat is ugyanilyen módon küldjem a túlvilágra, ráadásul szükségem volt néhány másodpercre, míg erőmet újra készenléti állapotba hoztam. A farkaskutya fogát csattogtatva vetette rám magát, ám a husánggal megfelelően időzítve éppen a levegőben sikerült eltalálnom. Gyerünk! Noszogattam a bennem rendezkedő erőt és elhátráltam a földről feltápászkodó, csimbókos szőrű ebtől. Kinyújtottam felé karomat és orrom alatt újra kántálni kezdtem a rontás varázsigéjét, ám a bestia éppen abban a pillanatban vetette újra előre magát, hogy befejezhettem volna. Csupán félig találta el a sötét varázslat, mitől egy szempillantási időre megfeszültek tagjai, majd a földre roskadt. Pillantásából vad gyűlölet és a téboly zavara sütött, mely minden veszettséggel sújtott állat sajátja volt, én pedig újra felemeltem kezemet, hogy végleg az árnyékországba küldjem az állatot... Aztán magamat meggondolva inkább egy másfajta, ártó szándékú varázslatokat elvonó igét motyogtam el, s hatására a kutya szőréből gomolygó füst formájában kezdett el távozni a sötétség, mi eddig uralta. A sötétség felszállt és eltűnt tenyerem bőrében, ahogy magamba szívtam minden rosszat, mi az ebet sújtotta, majd a végén leroskadtam a vagon baklépcsőjére.

- Az ördög vigye el, de utáljuk mi a kutyákat - nyögtem félig bosszankodva, félig pedig mulatva a sors fintorán, miszerint éppen annak az állatnak kellett rám rontania, melytől apám taknyos korom óta óva intett, majd egy éles szóval elkergettem a tűz mellől az új erőre kapó ebet.

- Menj a dolgodra - morogtam az orrom alatt, ahogy elégedetten konstatáltam, hogy eltűnik a városból kivezető út irányába, majd elővettem a zsebemből pipámat, meggyújtottam és a varázslatok használatától megfáradtan kezdtem el botorkálni abba az irányba, melybe Shalaye eltűnt. Ördög és pokol, merre lehet ez a ló? tűnődtem szórakozottan bandukolva a ropogós avarban és olykor-olykor egy-egy hosszú füttyszót engedtem meg, majd igyekeztem érzékelőimmel letapogatni a familiáris hollétét. Azt mondtam menekülj, nem pedig azt, hogy szaladj világgá, mulattam magamban a felszínes bosszúság alatt és illatos, színes buborékokkal szálló dohányomat szopogatva (mely a mágiahasználat utáni erőnlétemet hivatott hamarabb visszaállítani, s mely nem mellesleg átkozottul finom is volt) egyre beljebb hatoltam a szürke erdőben.

Szóval itt vagy - pillantottam meg a kerek, fekete-fehér tarka lófeneket, mely egy ritkásabb részen állva pontosan felém fordult.

- A devla vigyen el, Shalaye, hogy világgá kellett szaladnod. Xan tu e ruv! - mondtam az állatnak, ahogy hátulról beértem, majd ahogy az oldalához értem meglepetten tapasztaltam, hogy egy szőke hajú, alacsony termetű nővel áll szemben, s hogy valószínűleg pontosan a nő volt, ki túlságosan vonzó jelenség lehetett számára ahhoz, hogy hívásomra visszatérjen. Fáradt érzékelőim kinyúltak a hölgy felé, hogy megállapíthassam, hogy az amúgy teljességgel ártatlan külső kit is rejthet. Pipámból jókora szivárványfelhő buggyant ki. Boszorkány, állapítottam meg, majd egy szemvillanásnyi idővel később megéreztem azt a különös vibrálást, mit megérkezésem óta egyszer már tapasztaltam. Jókedvűen hümmögtem egyet.

- Köszöntelek, Szívkirálynő - mosolyodtam el és nekitámasztottam vállamat Shalaye izmos nyakának - Bevallom azóta furdal a kíváncsiság, hogy milyen arc is bújhatott meg az álarc és a védelmet biztosító máz mögött. És azóta sajnálom, hogy nem volt alkalmunk társalogni. Lendar Swan - nyújtottam ki felé kezemet és hátratúrtam egy fekete hajtincset a homlokomból.