Ezúttal nem vagyok elég szemfüles, így csattan a tasli a tarkómon, mire belőlem kirobban egy röhögés, amire rátesz egy lapáttal a megjegyzése is. - Na persze, gondolom ha a drága szüleidet megkérdezem, akkor ők is ugyanezt fogják mondani, ugye? - vigyorgok rá, és behúzom a nyakam, mielőtt jönne egy újabb füles. Nem mondom, hogy aljas rágalom szemtelennek hívni, de legtöbbször igazából csak viccelődés áll a dolog hátterében, mint valódi rosszindulat, ez pont úgy hozzátartozik a személyiségemhez, mint Marco-hoz a morgolódás. - Nyugi, megbízhatsz bennem. - jelentem ki határozottan, és megfogadom, tényleg összeszedem magam egy kicsit, vagy még 10 év múlva is csak a többiek után ganézom a műhelyet, ahelyett, hogy az izgalmasabb családi bizniszben is tevékenykednék. A következő percekben a szerelés hangjai töltik csak be a műhelyt, továbbá a Marco-tól érkező utasítások. Még csak egyszer volt részem ilyen folyamatban, így jól jön még az útmutatás, de mivel elég jó műszaki érzékkel rendelkezem, következő alkalommal már simán meg tudnám csinálni én is. No de azért két két pár kéz mégiscsak jobb, mint egy, és hatékonyan halad a közös munka. - Nem is jönnék kevesebb pénzért. - nézek rá felháborodást színlelve, de aztán elvigyorodom. Igazából szeretek itt lenni, bütykölni a járgányokat, a fiúk-lányok agyára menni, a műhely sokszor olyan, mint egy második otthon, és ez tök jó. Érettségi után is feltett szándékom, hogy szerelő szakmában dolgozzak tovább, így szuper, hogy már most tudom ezt az egészet gyakorolni. - Persze, szerintem még örülnek is neki, ha inkább itt vagyok, nem pedig odakint keresem a bajt. Szegény mamá szerintem nap mint nap szerez új ősz hajszálakat miattam. Pedig én mindig mondom nekik, hogy feleslegesen aggódik, rossz pénz nem vész el. - vonom meg a vállam lazán, és szüleimre gondolok, akik valószínűleg áldják a szerencséjüket, hogy csak egy gyermekük van, valószínűleg kiteszek három másikat időnként, de tudjá, hogy szeretem őket a család a legfontosabb. Ha magamért kiállok, akkor ez a családomra hatványozottan igaz, ha csak rossz szót szólnának róluk, azért képes lennék ölre menni.Ahogy szerintem itt mindannyian. Tovább mókolunk az autóval, meg utána még pár dolgot megcsinálunk, közben mindenféléről csevegünk Marco-val. Délután 6 körül kapok egy SMS-t, hogy 9-től lesz egy verseny a homokbányánál. - Figyu Marco, lassan lépnem kéne, még van egy projektmunka holnapra, amit be kéne fejeznem. Megleszel? Bááár, ahogy látom most épp társaságod is lesz. - nézek a bejárat felé, ahol éppen most parkolt le Sora a motorjával. Ahogy arca előkerül bukósisakja alól, látom szikrákat szóró szemét, így még jó is, hogy most jött leharapni unokatestvérem fejét, mert kötve hiszem, hogy Marco számára hihető kifogás a házi feladat. Mindenesetre ha beleegyezik, akkor elköszönök tőle, kedves szomszédomnak nyomok egy cuppanóst az arcára, majd úgy ahogy van, a szerelős ruhában elindulok hazafelé, épp csak a kabátomat húzom fel. Nyakig koszos vagyok, muszáj rendbe szednem magam, mielőtt elmegyek az esti versenyre, amit remélhetőleg sikerül megnyernem, és egy kis mellékest szereznem.
Csak egy indulatos fújtatással felelek. Rodrigo nagyon is jól tudja, hogy Sorát felidegesíteni nem nagy művészet, mert abban a lányban több a tűz, mint Pablo bácsi kigyulladt karácsonyfájában. Néha már én sem tudom követni, hogy mikor és miért haragszik rám, de azt igen, hogyan fakasszam sikolyra minden vitánk után azt az édes kis száját.
A kölyök megjegyzésére ismét legyintek egyet a tarkóján. – Kicsi én is voltam, de szemtelen sosem – morranok rá. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy az unokaöcsém szép lassan hozzánk öregedett, és ezzel arányosan nőtt meg hozzá a szája is. Néha kicsit jobban elengedi magát, amitől kedvem támad megrángatni, de egyébként egészen bírom a stílusát.
Csak tényleg ne szabadítson ránk senki olyat, akit nem akarunk itt látni. - No eres tonto solo un nińo – felelem, bár ezúttal nincs szándékomban megsérteni. Az ő korában én is követtem el pár baklövést, amit az idősebbeknek kellett helyrehozni, de ezt a világért sem kötöttem az orrára. Amihely kis szarházi, biztos felhasználná ellenem a későbbiekben. Már azt is előre látom, hogy meg fogom bánni a felajánlásomat, de tény, inkább úgy másszon bele az üzletbe, hogy ott állunk mögötte, mintha magától próbálkozna meg vele.
A pakolás szép lassan a végére ér, és a motorozást is kitárgyaltuk. Nagyot röhögök, amikor elmondja, hogy hogyan készül elkerülni, hogy a többiek megpüföljék; tény és való, van benne egy egészéges versenyszellem, ami a mi fajtánknál sosem árt.
- Estúpido bastardo – utalok a kocsi tulajdonosára, amikor felcsapom a motorházfedelet. Nem az első eset, amikor ilyesmivel szembesülök, de az emberek hülyesége még mindig meg tudott lepni. Pontos utasításokat adok Rodrigonak, amikor dolgozni kezdünk, és vele lényegesen gyorsabban halad a munka, mint egyedül.
- A plusz kéz mindig jól jön a műhelyben – mondom az ajánlatára. – Ha többet jössz, többet is tudok fizetni – teszem hozzá, bár szerintem igazából nem is a pénz miatt járt közénk. Bár imádtuk ugratni egymást a fiúkkal, és néha ökölharcig is elment egymás idegelése, összetartottunk. Una família. Az összetartozás érzése pedig ezen falak között még inkább jelen volt, mint máshol. – A szüleid szerint ez okés? – emeltem rá a tekintetem egy alkatrésszel a kezemben, amit takarítottam. – Nem akarom, hogy anyád letekerje a fülem, amiért halálra dolgoztatlak – a családunk nő tagjai meglepően vehemensek tudtak lenni, és örömmel ki is használták ezt a tulajdonságukat, ha arról volt szó. A nénikém ugyan nem vérrokonom, de tisztelem a véleményét.
- Már megint mit csináltál hermano, amivel magadra haragítottad a drága Sorát? - nevetek fel annak hallatán, hogy Marco és Sora megint fasírtban vannak. Én ezt már nem tudom követni, olyan gyorsan változik köztük a kapcsolat, hogy ember legyen a talpán, aki egy adott pillanatban épp hogyan viszonyulnak egymáshoz. Mindenesetre nagyon bírom a lányt, sokat lógtunk együtt anno, ő volt a csini kis bébicsőszöm, de viszonyunk megmaradt mindösze plátói, baráti. - Ha épp a Botero házban békültök, az ablakot csukjátok be, gyerekek is laknak a környéken. - cukkolom unokatestvéremet, visszaemlékezve, hogy nemrég pont hallottam őket mikor épp befelé mentem a házunkba. - Nyugi nyugi, no soy idiota. Nem szabadítom rá a családra az Elsőket, nem ettem meszet. - kicsit azért rosszul esik, hogy feltételezné, hogy veszélyeztetném a családi bizniszt, meg a csapatot a Beth-el való barátságom miatt, de azért ezen nem akarok fenn, folytatom a műhely ganézását, amivel lassan el is készülök. - El trato está echo, jefe. - derül fel az arcom, és szórakozottan tisztelgek is mint a katonák, jelezvén, hogy áll az alku. Nem mondom, hogy egyszerű lesz két hónapig kerülni a bajt, főleg, hogy a baj előszeretettel talál meg engem csak úgy, de muszáj bizonyítanom, így ha balhéba is kerülök, azt okosban csinálok, a zsarukat elkerülve. 16 éves vagyok már, véleményem szerint elég idős, hogy belefollyak a családi biznisz másik felébe is, és most először merül fel egyáltalán ennek a lehetősége is. Nem baltázhatom el. - Ne félts engem, profi vagyok. - vigyorgok rá Marco-ra a motorozást illetően. Igen, van, hogy repülök róla, de ez egyre ritkább, és még szerencsére semmi komoly nem történt, ezekről inkább be se számolok unokatestvéremnek, mert a végén még jönne a kioktatás. Hallgatok eleget anyától, amikor a mosásnál rendszeresen szakadt ruhákat talál. - Én viszont gyorsabb vagyok, elhajolok vagy elfutok. - vonom meg a vállam szórakozottan. Tisztelem én a családunk idősebb tagjait, ezt Marco is tudhatja, de na, mondjuk úgy, hogy a magam módján. De az egyszerűen nem tudja nem bökni a csőrömet, hogy nekem kell utánuk rendet raknom. - Dios mío, ez bizony koszos egy meló lesz. - nézek rá a másikra, amikor a javítandó járgányhoz lépünk, és megtudom, mi vele a baj. - Na de akkor lássunk hozzá. - csapom össze a tenyeremet, mert engem aztán nem ijeszt meg, ha be kell piszkítani a kezem, ebben szocializálódtam, és aki az ilyen kétkezi munkát lenézi, hát bekaphatja a kisujjamat. - A téli szünetben tudok majd jönni többet, ha gondolod. Az autók szeretnek télen tönkremenni, több ember pattan inkább kocsiba, minthogy sétáljanak vagy tömegközlekedjenek a cudar időben. - vetem fel, mert bár még pár hét van kb. 3 hét, de gondoltam ha már itt vagyok, megjegyzem Marco-nak, hogy számíthat rám itt. Megyünk majd a haverokkal erre-arra, fagyöngy alatt elkapni a sok szép chica-t, de szívesen besegítek, és a pénz is jól jön.
- Egyetlen fiatal pipi jön be, de azt hiszem, hogy a jelenlegi körülmények között előbb tépné le a tökömet, minthogy szóba álljon velem – bár eszemben sincs a szerelmi életemet Rodrigóval megvitatni, azért megeresztek felé egy vigyort. Mind a ketten közelről tapasztalhattuk meg a szomszédja heves vérmérsékletét, igaz, teljesen más körülmények között. – Azért a szöszivel vigyázz, nem szeretném, ha az Elsők itt szaglásznának – teszem hozzá, miközben ellenőrzöm a ládát, hogy minden benne van-e mielőtt lezárom. Leo a zsarukat szabadítja ránk, Rodrigo pedig az alapítókkal cicázik, néha úgy érzem, hogy meg vagyok áldva az unokatestvéreimmel.
A szerszámosláda gyorsan a helyére kerül, és a fiú keze a szájával együtt is jár, szóval a műhely viszonylag hamar rendezettebb képet mutat, bár már sosem lesz olyan, mint amikor Pablo bácsi megnyitott.
- Ha a következő két hónapban nagy ívben elkerülöd az őrsöt, és nem kacniznak be meging valami baromságért, beszélhetünk a dologról – állok rá végül, bár előre érzem, hogy meg fogom bánni. – Csak kisebb meló, esetleg futárkodás… Semmi feltűnés. Comprensible? – vonom a fel a szemöldökömet, egészen addig nézek rá szúrósan, amíg nem adja jelét annak, hogy megértette, amit mondtam. Mint korábban is említettem, Rodrigo jobban hasonlít rám, mint ahogyan azt be akarnám vallani. Idő kérdése, hogy olyasmibe keverje magát, amiből nem tud kimászni, és az egyetlen dolog, amit tehetek az az, ha megpróbálom késleltetni a dolgokat. Az anyja meg is ölne, ha másképpen csinálnám. Sora pedig segítene neki benne.
- Csak ki ne törd a nyakad vele – bólogatok, amikor átterelődik a szó a motorokra. Az igazság az, hogy nem értem ezt a mániát, mert én sosem rajongtam értük igazán. Nekem négy kerék kell, és masszív burkolat. Lopva a Camaro felé pillantok, ami szépen leterítve várja, hogy újra felfalhassa az utakat.
- Az a lusta banda letépi a füled, ha meghallják, hogy így beszélsz róluk – emlékeztettem. – A tojáshéj még ott fityeg a seggeden, több tiszteletet – mordulok rá, de azért egy vigyorral elveszem a dorgálás élét. – Van kedved segíteni annál? – bökök az állammal egy pöpec kis járgány felé, amit aznap reggel hoztak be, mert a fafejű, rico tulajdonosa történetesen rossz csőből tankolt. Le kell ereszteni az egész tankot, és átmosni a motort.
- Ha ennyire hasznos, miért nem csinálod te? - dörmögöm az orrom alatt, nem tudom, mennyire hallotta meg Marco, de nem bírom ki, hogy ne morogjak, de azért azt se akarom, hogy felhúzza az orrát, és kijelentse, nem jöhetek ide többet melózni, mert azért ez a plusz zsebpénz amit itt szerzek, az igencsak jól jön. Költséges dolog kamasznak lenni, bulik, mozi, szórakozás...szörnyen viszi a pénzt. Na de ezek után repül az imbuszkulcs ki tudja hol áll meg...ahogy azt sejtettem, Marco simán elkapja, így nem történik sérülés, bár nem is számítottam rá. Fenyegetésére csak egy nyelvnyújtás a válaszom, közben folytatom a rámolást, és mesélek arról, hogyan szívatom Mrs. Montgomary-t. - Ja, Beth. Tök jó arc, vagány csaj, nem az a tipikus plázaliba. - válaszolom az öreglány unokáját illetően, akivel véletlenül kerültünk egymás mellé valamelyik órán, elkezdtünk beszélgetni, aztán hamar meglett a közös hang, a múltkor Thorne buliján is együtt csapattuk. - Nocsak hermano, bejönnek a fiatal pipik? - kérdezem pimasz módon, mikor arról kérdez, mennyire csinos Beth. - Egyébként jó csaj, de nem feltétlenül érzek a részéről barátinál több rezgést, de sebaj, nem panaszkodom, van aki sorban áll a kegyeimért. - vigyorgok rá Marco-ra, és ezzel nem is lódítok nagyot, tényleg van, hogy nem is nekem kell felszedni valakit, hanem már ők jönnek oda hozzám. Bejön nekik a sármom biztosan. Beth-re visszakanyarodva amúgy simán eltöltenék vele némi időt egy sötét szobában, de mivel ritka, hogy lányok ennyire belevalók, ezért inkább ezt a vonalat priorizálom, és nem próbálok ráhajtani. Na de ezután nem hagyom ki, hogy ne próbálkozzak megint azzal, hogy vegyenek be a másik családi bizniszbe, természetesen ismét a szokásos indokkal leszek elutasítva, mire én hangosan kifújom a levegőt, és megforgatom a szemeimet. - Ha munkáról van szó, igenis tudok felelősségteljes lenni. Csak adjatok egy esélyt. Por favor*? - nézek rá Marco-ra, bár gyanítom, kérésem nem fogja meghatni. A család szemében egy felelőtlen suhanc vagyok. Bár azért be kell vallani, van benne igazság. De na, akkor is, fejlődhetek, vagy valami olyasmi. - Szép terelés. Megy a bébim mint az álom! Kösz a segítséget. - derül fel az arcom, mint mindig, amikor a motorról vagy motorozásról beszélünk. Abba inkább nem avatom be unokatestvéremet, hogy a legutóbbi versenyen a homokbányánál taknyoltam vele, és az oldalán lenyúztam a festéket. Majd egyszer éjszaka vagy amikor Marco városon kívül van, akkor besurranok a műhelybe és kijavítom. Vagy kölcsönveszem az eszközöket. - No kész vagyok, összepakoltam a lusta banda után. Van valami nagyobb kihívást jelentő munka is a részemre? - nézek rá a másikra, miután az utolsó szerszámot is eltettem a dobozába, és lecsuktam a fedelét. Kezemet nemes egyszerűséggel nadrágomba törlöm, majd zsebre dugott kézzel várom az ukázt.
Nem felelek arra, amikor a kölyök a fejemre olvassa, hogy én sem fejeztem be a középiskolát. Persze, hogy nem, egyszerűen nem volt nekem való, ráadásul már az érettségi évében hosszabb volt a priuszom, mint amit hajlandó lennék bevallani előtte – a forrongó vérem miatt a családomnak meggyűlt velem a baja, mert sosem tudtam nyugton maradni. Azt hiszem Leo az egyetlen közöttünk, aki ténylegesen elvégezte az iskolát. Na igen, de ő aranykanállal a szájában született. Az üzletre tett megjegyzését elengedem, mert hivatalosan még mindig Pablo a tulaj, bár igaz, már egy ideje egyedül vittem a műhelyt.
- A takarítás nekem elég hasznosnak tűnik – mondom, bár sejtem, hogy nem egészen erre gondolt. – Egyébként pedig megfizetem, hemanito – macskaszemem egy pillanatra fenyegetően felvillan, és torkomból mélyről jövő morgás szakad fel, amikor a hozzám vág valamit, amit sikerül elkapnom, és lazán megforgatnom az ujjaim között. Tényleg ráférne egy nyakas.
- Mapache – forgatom meg a szemem, és a ládához lépem, hogy a helyére tegyem Rodrigo alkalmi fegyverét. – Legközelebb a füledbe dugom – közöltem vele, bár ő nem olyasvalaki, akit ilyen fenyegetéssel meg lehetne rémiszteni. Viszont nem vicceltem. Lassan, de biztosan meg kell tanulnia, hogy hol a helye, és azt, hogy mi a tisztelet, ha tényleg részese akar lenni a családi biznisznek.
- A rossz nyelvek azt állítják, hogy összebarátkoztál az unokájával – térek vissza a kukákhoz. - Anciana gritando – csóválom meg a fejem. Mrs. Montgomary életében egyszer járt a műhelyünkben, utána pedig soha nem is jött, nem mintha bánnám. – Mennyire csinos? – kérdezem, természetesen nem az öreglányra utalva.
Rodrigo a kamaszkori magamra emlékeztett, bár a bácsikám elevenen megnyúzott volna és kikészítette volna a bőrömet, ha hasonlóan szemtelen stílusban szólok hozzá. A magam részéről én megelégedek a testvéri pofonokkal, amiket néha napján kölcsönösen kiosztunk egymásnak azóta, hogy a fiú érezhetően kezdett felnőni.
- Fiatal vagy, és heves – kezdem a szokásos szöveget, amivel hárítani szoktam a kérését, hogy vegyük be. – Ráérsz még ezekkel a dolgokkal foglalkozni, amikor majd kicsit benő a fejed lágya – mint mondtam, próbáltam távoltartani a fiút a veszélytől, ameddig még lehet. Akár teljesen ki is maradhatott volna belőle, hiszen neki nem sok köze volt a Perezekhez, hacsak annyi nem, hogy alakváltónak született.
- Hogy megy a gép, mióta megbütyköltük? – váltok témát Rodrigo motorjára utalva, amit nem rég ízekre szedtünk, és kicseréltünk benne néhány alkatrészt. Az kevésbé tűnt veszélyes terepnek, mint az előbbi.
Rendszeresen húzzuk a másik agyát, szeretjük szívatni a másikat, ez ilyen családi vonás, így nincs kétségem afelől, hogy az előbbi kis ijesztésemnek meglesz a böjtje. Ha szerencsém van, nem fog fájni, de aztán ki tudja. Szemeimet megforgatom, amikor a középiskola befejezéséről beszél, már várnám a kioktatást, de elveszi az élét, amin én jót nevetek. - Hát igen, van benne valami. De hé, a felén majdnem túl vagyok. - vonom meg a vállam. - Amúgy meg...ha jól rémlik, hermano, te is abbahagytad, és nézd meg, tök jól menő üzletetet viszel. - tárom szét a karjaimat, körbemutatva a műhelyen. Egyébként jelen álláspont szerint még szerepel a terveim között, hogy leérettségizem, de aztán ki tudja mit hoz a jövő. Annyi biztos, hogy az egyetem ötlete kuka, az nekem nem való. A rám bízott kulimunka miatt természetesen morgolódok, majd Marco szavaira gúnyosan grimaszolok neki, mintegy kifigurázva, amit mond. Egy ideje már besegítek, tudja nagyon jól, hogy nem büdös a munka. - Mondjuk valami tényleg hasznosat? - nézek rá a másikra, mikor amiatt fortyogok, hogy a többi ember nem tud rendet tartani. A kuka túrással kapcsolatos kérdésére hozzávágom ami épp a kezemben van szerszám, történetesen egy kisebb méretű imbuszkulcsot. Nem lendítem meg nagyon, inkább csak jelzés értékűen, nem megsebesíteni akarom, meg amúgy is, gyors reflexeinek köszönhetően egyébként is nagy valószínűséggel elkapja. - Nem turkálok a kukában, mint valami hajléktalan. De való igaz, hogy az öreg Mrs. Montgomary-nek szeretek borsot törni az orra alá. Muy divertido!* - vigyorgok rá a másikra, mert való igaz, időnként szívatom az öreglányt, felborítom a kukáit és hasonló mókázások. Ő meg sík ideg tőle. - Amúgy meg, sokkal hasznosabban is el tudnám tölteni a szabadidőmet. Mikor vontok be végre az igazi családi bizniszbe? - állok meg kicsit munka közben, és ránézek Marco-ra, erőteljesen megnyomva az "igazi" szót. Nem vagyok se vak, se hülye, nagyon jól tudom, hogy miből csurran-cseppen nem kevés mellékes a családnak, de engem valamiért kihagynak a buliból. Hangomban van némi számonkérés, és láthatja rajtam, hogy nem tetszik nekem a szitu.
Az atyai tasli nem talál, de nem teszek újabb kísérletet arra, hogy megpaskoljam a kölyköt – megteszi helyettem a szerszámosláda, aminek nekisétál. A fejem még sajog egy kissé, de haragom hamar elszáll, mint mindig, ha olyanok körében lehetek, akik a családomhoz tartoznak. Persze, ez még nem jelenti azt, hogy nem állok bosszút Rodrigón egy alkalmasabb pillanatban.
- Be kell fejezned a középiskolát, hermanito – közlöm vele a kezemet törölgetve, miközben ellépek az imént szerelt kocsitól. – A családod örülne neki, ha nem csapnának ki idő előtt – teszem hozzá, megtámaszkodva a szekrény tetején. – És meg is lepődnének… - vigyorgok rá, ezzel is jelezve, hogy nem szándékozom szentbeszédet tartani. Igazából, én vagyok az utolsó, akinek ebben szava lehet, hiszen én is dobbantottam a gimiből, hogy beálljak bizniszbe.
- Ha komolyabb feladatot szeretnél, bizonyíts, hogy el tudod látni a kicsiket is – mondom. - El trabajo es tuyo* – tigrishez méltó mosollyal nézek a fiúra, miközben tárt karokkal körbe mutatok a műhelyben, ahol a többiek tényleg nem bántak kegyesen a szerszámokkal. Engem ugyan nem zavar, de Pablo bácsikánk mindkettőnk fülét lecibálná a helyéről, ha így látná munkaterületet.
- Megmondanám, de akkor mit csinálnál te? – kérdeztem, visszatérve a félbehagyott bügyköléshez. Munka közben is hallgathatom, ahogy a kölyök a rá kiszabott feladat miatt morog. – Unalmadban még mindig kukákat rámolsz ki?
A nagy röhögésben hajszál híján el tudom kerülni a felém érkező fülest, csak a hajamat súrolja Marco keze, cserébe viszont ahogy hátraugrok, sikeresen nekimegyek egy szerszámos szekrénynek, amibe jól beverem a sejhajomat. Azt hiszem ezt hívják instant karmának. Arcom egy fájdalmas grimaszba torzul egy pillanatra, és megdörzsölöm fájó tomporomat. Na jó, ezt lehet megérdemeltem. - Még az is lehet. - vonom meg a vállamat a lógást illető kérdésre. - De hát kinek kell a biosz? Már így is perfecto* vagyok az emberi testet illetően. - vigyorgok kajánul, és megrándítom párszor a szemöldökömet, majd mikor meghallom, milyen feladatot szán nekem, egy felháborodott fújtatás a válasz. - Dios míó hermano**, komolyan egy 5 évesnek való munkát bízol rám? Nem félsz, hogy meghaladja a képességeimet? - csattanok fel egy orrom alatt elmotyogott "mierda"*** kíséretében, majd kelletlenül, de elkezdem körbejárni a helyiséget, és összegyűjteni az elszórt szerszámokat, és ha Marco rám néz, akkor nagyon csúnya pillantást küldök vissza neki. - Mi lenne, amúgy ha a dolgozók sarkára lépnél egy kicsit, hogy ne hagyják szanaszét a cuccaikat? Egy disznóól a műhely néha. - puffogok tovább unokatestvéremnek, aki lehet máris megbánta, hogy ezt a feladatot bízta rám, mert így most hallgathatja méltatlankodásomat. Oké, hogy családi biznisz meg minden, de akkor is közéjük lehet csapni amiért ilyen rendetlenek. Na nem mintha én nem lennék az, de most más után kell ganéznom a terepet, ez így nem mókás.
*tökéletes ** te jó ég, testvér ***általános káromkodás, az angol "f*ck" megfelelője
ĄVete a la mierda!*, mindig is mondtam, hogy a francia autókkal csak a baj van. A Peugeot felnyitott motorháztetője alatt minden olyan hiba előfordul, ami csak előfordulhat, és alig érek hozzá valamihez, máris arcon köp az olaj. A különböző kenőanyagok szaga, és a gyártó felmenőinek szidása eltompítja az érzékeimet, így fordulhat elő, hogy nem figyeltem fel a kölyök érkezésére, aki aljasul ki is használja az alkalmat. A csattanó hangra felkapom a fejem, és azzal a lendülettel be is vágom a motorháztető sarkába.
- Maldita sea…* – káromkodva lépek egyet oldalra, ösztönösen a lüktető testrészem felé nyúlva. – Rodrigo!
A harag vörös ködén át, miközben a bevert fejemet tapogatom, bevillan egy gondolat; Vérbeli Domínguez! Azért, ha elég közel van, visszakézből leverek neki egy atyai taslit, hogy tudja, hogy hol a helye.
- Hamar jöttél – mondom a nem hétköznapi köszöntés után, majd a vállam felett a műhely falán lógó, olaj- és porfoltos órára pillantok. – Későbbre vártalak, hermanito**… Lógsz a suliból? – vonom fel a szemöldököm, miközben magamhoz veszem az egyik rongyot a kocsiról, amibe a kezeimet szoktam megtörölni, nem sok sikerrel. Bár felelősséget érzek a kölyök iránt, és megígértem a rokonaimnak, hogy szemmel tartom, amennyire tudom, nem az én feladatom volt, hogy megdorgáljam. - Elkezdheted összeszedni a többiek után a szerszámokat, ha már itt vagy – osztom ki a feladatot, de már előre érzem, hogy nem fog tetszeni neki. Olyan, mint a legtöbb kölyök, vágyik a kihívásra. Éppen ezért tartom annyira távol az üzlet sötétebbik felétől, amennyire lehet.
megjegyzés: sosem tanultam spanyolul, de hajlandó vagyok elhinni, hogy a google a barátom
* nagyon csúnya szófordulat, felejtsük el ; ** fenébe, vagy az isten verje meg ;***kistestvér
Ellógom az utolsó órát, mert megígértem Marco-nak, hogy segítek neki a műhelyben. Amúgy is biosz lett volna, az meg kinek kell? Tök fölösleges, amit szükséges tudom az emberi testről, férfi-női különbségekről és társairól, azt már köszönöm szépen megtanultam, nincs szükségem rá, hogy egy 60 éves nő nyekergő hangján ezt végighallgassam. A műhelyhez érve ledobom a táskámat, felkapok egy sötétkék overállt ami nem baj, ha koszos lesz - márpedig biztosan össze koszolódik. Amelyik szerelő nem lesz olajfoltos munka közben, az kókler. Mielőtt bemegyek a munkaterületre, felcisszentek egy energiaitalt, nagyot kortyolok belőle, majd belépek az ajtón. Marco épp könyékig benne van egy autó motorterében, úgy tűnik nem tűnt fel neki, hogy megjöttem. Azonnal előtör belőlem a kisördög, így az italos dobozt halkan leteszem az egyik szerszámos szekrényre, picit közelebb lopakodok, majd ugrok egyet egy hangos "Búú" kíséretében, lábaim földön csattanása visszhangzik a helyiségben. Amikor unokatestvérem feje koppan a felnyitott motorháztetőn, égzengető röhögésben török ki. - Bocs haver, jól vagy? - kérdezem, de a szavakat a nevetéstől alig tudom rendesen megformázni. Nem kizárt, hogy nagy fülesnek leszek kis gazdája, de akkor is megérte.
Kezdőlap
༄ ༄ ༄