- Te tényleg folyamatosan félreértesz - nevetek fel röviden, némi hitetlenséggel a hangomban. Még a fejemet is megcsóválom, de nem mondok többet, nincs már erőm egy újabb harchoz vagy vitához, nevezzük bárhogy. Oliver nem érti az én álláspontom, de talán... talán elgondolkodik rajta ennyi pedig kezdetnek tökéletes. Ráérünk később is foglalkozni a többivel. Mint karriertanácsadó terelgethetem tovább Eve-et, és esetleg Jamie... Nem, őt most nem terhelném azzal, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzon. A saját élete enélkül is épp elég bonyolult, örülök, hogy a lány legalább pozitívum az életében és jobb kedvre deríti, mikor hatalmába keríti a felelősség súlya és ereje. - Állj, állj, állj! - felemelem a kezem, hallani sem akarok a szénapadlásról. - Tanulásról beszéltünk nem... A nővére vagyok az istenért, nem akarok hallani olyasmiről, a tiédről meg pláne nem. Még arról se, hányszor estél le onnan. - elvörösödve hadarok, ezeket az információkat jobb lenne meg sem hallani. Folytattam a beszédet az eredeti medrében, a lehetetlent is ki akartam hozni a dologból, hogy lássa be végre, van értelme annak, amit mondok, Oliver azonban annyira fixírozott, el-elakadtam közben, s csak kicsin múlott, ne szóljak rá. Máskor nem zavar ha néznek, de azt hiszem, a történtek fényében az imént, érzékenyebbé váltam erre, ám vagyok annyira felnőtt, nem szedem le a fejét, amiért nem a lepkéket számolja a zöld gyep fakuló növényzete felett. - Tíz év, megbeszéltük - két ujjam a homlokomhoz emelve szalutálok. Az imént megbeszéltük, hogy a testvéreink milyen fontosak számunkra, nem értettünk teljesen egyet abban, hogyan is kellene egyengetnünk az útjukat, miként kellene mellette állnunk, de összességében sikerként könyvelem el a találkozót. Elmondtam, amit szerettem volna. Ha más nem, tényleg legalább párszor átfut a fején, máris volt értelme az egész hercehurcának. Befelé menet hallom, ahogy kihajt a parkolóból és nem bírom megállni, hogy ne forduljak hátra végignézni, míg a kocsi eltűnik a szemem elől. Sóhajtok. Oliver olyan furcsa szerzet. Ha kicsit is hasonlítasz rá, könnyű lehet vele jóban lenni, ám mi... mi inkább vagyunk a tűz és a víz. Ezen eltöprengve bemegyek az épületbe, cipőm sarkát óvatosan koppintva a kőhöz végigmegyek a kihalt folyosón, hogy a tanári szobából szerezzek egy bögre kávét, aztán azzal együtt átmegyek a saját irodámba és nekifogok a napnak végre.
- Sam, azért itt még nem tartunk... - szűrtem a fogam közt elég hangosan ahhoz, hogy a lány azért meghallja, izmaim pedig megfeszültek a karomon a kényelmetlenség érzetétől - Nem fogom leszedni a húgomról a keresztvizet azért mert olyan mint bármelyik normális kamasz. Jól emlékeztem még arra, hogy én hogyan tettem le a névjegyemet a Rose Harbor Gimnáziumban annak idején. Lógtunk, egyeseket írtunk, kiszöktünk az osztálykiránduláson a szállásról... senkinek nem ártott egy kis szabadságérzet abban az időben amikor a leginkább próbáltak kalitkába csukni bennünket. A nosztalgia édes érzetére az iskolaépület felé pillantottam, a szürke fényben csillogó ablaküvegeken túl elképzeltem azoknak a tanároknak arcát kiket még én tettem ősszé és egy kicsit fáradtabbá. Mit nem adtam volna az érettségi után azért a szabadságért. - Nem fog elkanászodni, ha ettől tartasz - fűztem hozzá magabiztosan még mindig az iskolát bámulva és gondolatban talán kissé messzebb jártam, így forrongó indulataim is messzire szaladtak tőlem ez időre - Csak megérdemli a maga útját. Megérdemli a szabad választást. A szíve a helyén van, az majd vezeti őt - fordítottam vissza fejemet és állkapcsomon megint keménnyé váltak az inak. Szívesebben láttam volna a húgomat ahogy az álmait kergeti mint, hogy egy Elsővel enyelegjen. Ez utóbbiban talán kicsit nehezebb volt megadni Eve-nek, hogy a saját feje után mehessen. Vagy szíve után... de egy Crepsley sosem vész el, még ha Sam ezt nem is értheti. A Heavenford lány cinikus válaszára bosszúsan megforgattam szememet és újra a nyelvem alatt éreztem azt a tűzforró késztetést, hogy vasvillára hányjam az összes alapítói kötelezettséget és számonkérést. Körmeim finoman dzsekim anyagába vájtak a karomon és elégedetlenül ciccegtem Sam fejcsóválására, mely annyira egyforma volt minden Alapítóéval kik valaha szemrehányást tettek a kötelezettségeimet illetően. - Én a szénapadlásra vittem a barátnőimet - dobtam vissza a labdát és heccelően előre dugtam az államat, ahogy igyekeztem zavarba hozni a lányt -, de onnan nagyot lehet esni ha az ember véletlenül nem figyel. Kár lenne... Lelki szemeim előtt felderengett a rozoga létrába kapaszkodó Jamie alakja és ellenálltam a kísértésnek, hogy teli szájjal elvigyorodjak, így csak somolyogva lepillantottam bakancsom orrára, majd a lenyelt mosoly után vissza Sam harcias ábrázatára. Sam rengeteget változott, néztem végig rajta újra és mélyen elraktároztam ezt az információt, hiszen még nem igen tudtam, hogy mit is kezdhetnék vele. Így csak néma csendben hallgattam a szelídülő válaszokat és kissé csendesebbé váló szavakat, cipőm talpa kissé megcsikordult a nedves aszfalton ahogy pozíciót váltottam a Ranger támasztásában. Pillantásom pontról pontra ugrált a Heavenford lány világos bőrű arcán amíg befogadtam és dekódoltam monológját, majd éppen ugyanabban a minutumban rántottam meg a vállam amikor ő. A véletlentől kis híján elmosolyodtam. Már az ég sem tudhatta, hogy mikor voltam utoljára ennyire komoly és komor mint ebben a beszélgetésben, szinte elmacskásodott minden izom az arcomon. Biccentettem a nehezen kialkudott megállapodásra, majd éppen ellöktem magam a kocsitól és előhalásztam farmerem zsebéből a kulcsot mikor a mozdulat közben visszafordultam Samhez. Most már nem tudtam és nem is akartam visszatartani a féloldalas cápavigyort. - Alig várom, hogy felvegye a kesztyűt - kacsintottam kihívóan Sam mosolyára válaszolva ezzel - Hiszen én sosem adom fel, te mondtad. Öröm volt, Samantha - érintettem meg a homlokomat a szemöldökömnél, ezzel szalutálva a pszichológusnő előtt, majd a sofőrüléshez lépve kinyitottam az ajtót - Akkor a legkésőbb tíz év múlva esedékes viszont látásra! - intettem neki, majd bevágtam az ajtót és gyújtást adtam.
Bennem, mint valami szunnyadó vulkán kezdett el az újabb kitörésre hajazó feszültség felkúszni, végig a gerincemen az agyam irányába. Isteni nagy szerencséje van, hogy nem vagyok lobbanékony természetű, mert akkor lejátszhatnánk egy újabb kört, pedig szinte be sem fejeztük az előzőt. Mikor leintettem ki tudja, mennyi idővel ezelőtt, mert már az időérzékem teljes csődöt mondott, arra számítottam, váltunk pár szót a testvéreinkről, Eve-ről, ám valami egészen másba kezdtünk bele, így lett egy fonalszakadás, melynek a másik felét még sikerült épp csak elkapnom. Miután kidühöngtem magam a viselkedése és a szavai hatására. - Persze, hogy nem érdekli? - el kell ismételnem a szavait. Hitetlenkedve nézek rá. - A tinédzserek szeretnek minden mással foglalkozni a tanulmányaikon kívül, ezt aláírom. De igenis rá kell vezetni, hogy muszáj erre is figyelmet fordítania. Vagy te talán hagynád, hogy elkanászodjon és a tehetségét, az eszét elpazarolja, hogy aztán majd évek múlva gondoljon vissza arra, mi lett volna ha...? Kezdem megint úgy érezni, egyrészt süket füleknek beszélek, másrészt a közös nyelvünk sem egyezik, Oliver teljesen félreérti, miről beszélek. Nem zsenit szeretnék képzeni Eve-ből, egyszerűen azt látom, több van benne ennél és tanácsadói kötelességemnek is érezm terelgetni az útját, ha már ott a szikra benne. - Nem kisiskolások, biztos, hogy nem ott fognak összeülni tanulni, ahol minden szempár őket figyeli. Te a helyükben tényleg a konyhátokban ülnél össze a barátnőddel? Ugyan már. - megcsóválom a fejem. Nem pont úgy ismerem, mint, aki minden lázadás nélkül egyezne bele ilyesmibe. Talán én is jobban örülnék, ha a nagykönyvi módon élnék az életüket a testvéreink, viszont én kaptam azt a hálátlan feladatot, hogy mindkettejüknek felhozzak kínos témákat, szóval nem álltatom magam, nem gyerekek és természetes, ha nem kötik az orrunkra a magánéletüket. Én mindössze azt szeretném, ha koncentrálnának az iskolai teljesítményükre is, de meghagyom a szabadság lehetőségét is. - Olyan nagy baj, ha a jövőben hátránnyal indulnak? - oldalra biccentem a fejem. - Nem várja el senki, hogy kitűnő tanulók legyenek, tényleg csak azért mondtam el ezt neked, hogy neki jobb legyen. A támogatás rajtatok is múlik. Részemről mindkettejüknél maximális a dolog, mint tanácsadó is mellettük állok, és mint testvér, aki tudja, mit jelent ez az egész, szintén. - megrántom a vállam, ami mióta nem harcolni készülünk egymással vesztett a tartásából, kicsit megereszkedett. - Ne gúnyolódj! - szólok rá, hangomban azonban nyoma sincs annak a színnek, amitől komolyan hangzana. Mindig is ilyen hullámzó volt kettőnk kapcsolata vagy csupán most tört rám a tengeribetegség? - Hidd el, jót teszel vele, ha bátorítod - megteszi és csak ez számít. A következő ülésünkön talán már érezni is fogok némi változást, ebben erősen bízom. - Jamie-t nem kell félteni, felveszi veled a kesztyűt. Ha pedig nem, úgy ismét találkoznunk kell, azt hiszem. - burkolt, ártatlan fenyegetés apró, ám látható mosollyal fűszerezve, aminek alapját az imént elég jól lefektettük. Tudunk mi szót érteni egymással, s ugyanilyen könnyen gyullad tűz kettőnk közt, ami őszintén meglep, habár talán sosem beszéltünk ennyit egymással, mint most. Ő Oliver Crepsley, a lázadó alapító leszármazott, aki mindenből ki akar maradni, sosincs ott, ahol lenni kellene, s éppen ezért nehéz vele szót váltani. Aztán ha mégis megtesszük... annak ez a vége.
Sok mindenre számítottam a mai nap, például a szénapadlás kitakarítására,a gazdapiac működtetőjének telefonhívására, a napos csibék megdögönyözésére az ebéd utáni kávészünetben, de arra, hogy Samantha Heavenford elevenen próbál megfőzni az "Alapítók" feliratú üstben itt a gimi parkolójában... Ehhez kevés volt a fantáziám és egy cseppet sem bántam. Ezentúl mindig hálát fogok adni azért, hogy a képzelőerőmnek meg vannak a maga határai, hiába szívja a véremet Cap, esküdtem fel és tudtam, hogy a mai történetért cserébe a lány biztosan felhagy egy napra a ruhatárammal való cukkolással. Igen, létezik más a flanelen és a skót kockán kívül. Érdekel? Nem. Nagyon köszönöm! Sam ezredjére is kihúzta magát és nem tudtam nem arra gondolni, hogy biztosan piszkosul fáj a lába abban a holdjáróban, hacsak nem azért vette fel reggel, mert csatába készült és esetleg a cipő sarkát próbálja majd a szemgolyómba állítani ha kifogy az érvekből. Ezzel szemben én hol karba tett kézzel, hol gesztikulálva, de tartottam pozíciómat a szörnyetegi méretű Ranger mellett és nem éreztem olyan sietősnek, hogy visszaszálljak a sofőrülésbe. Nem akkor amikor a húgomról volt szó. Az első óra már bőven elkezdődhetett és az iskolaépület elcsendesült a kihallatszó csengőt követően. A parkoló is eléggé elnéptelenedett ahhoz, hogy gond nélkül üvöltözhessünk egy sort egymással. Sóhajtottam. Mi az, hogy sosem adom fel? Sam női agya képtelenebbnél képtelenebb visszaszólásokkal piszkált fel és nem tudtam nem arra az incidensre emlékezni amikor először tanultam meg, hogy nem ér ingerelni sem embert, sem állatot. Nyolc évesen gyufaskatulyába rejtettem egy megfogott legyet és apám díszbikájának fülébe dobtam. Az állat szétrúgta a bokszot és apámnak fejbe kellett lőnie. Hogy én mit kaptam utána... Megesküdtem volna arra, hogy azért cseng néma még ma is a fülem mert akkora maflást kaptam, hogy egy életre halláskárosodást szenvedtem. Akkor ott egyszer és mindenkorra tudtam, hogy jobb békén hagyni mindent ami él és mozog és se élőnek se holtnak a bajszát meg nem húzni. A bika bőre a mai napig a kandalló elé terítve hevert. - Nem elé! - tiltakoztam kissé fojtottabb hangon és megráztam a fejemet - Próbálom védeni a húgomat. Ő egy lány, nincs se varázskardja, se varázskönyve, se vérszomjas bestiája. Így is túl sokszor jutott eszembe, hogy milyen is lenne egyszer este hiába várni Eve-et... Na, pont ezért volt jó végül is, hogy Blake-kel szakítottunk. Még rá is figyelni ebben a káoszban... Na, azt végképp nem... Nem volt szándékomban bántani a Heavenford lányt, de nem tudtam elkerülni. Szavaim úgy metszették át a levegőt közöttünk mint a beretva és megesküdtem volna, hogy szeme megrebben mondataim után. Hümmögtem egyet ami a feltörni készülő bocsánatkérés lett volna, de csak szorosabban fontam magam elé karjaimat és visszaerőszakoltam a késztetést oda ahonnét előtört. Majd bocsánatot kérek ha végre értjük egymást! fogadkoztam dühödten és álltam az engem átdöfő sötétbarna pillantást. A rám okádott monológ egy hitetlenkedő "pf" hangot váltott ki belőlem és megcsóváltam a fejem. Legszívesebben megkocogtattam volna a halántékomat, hiszen Samnek sikerült teljesen kiforgatnia a szavaimat (női agy!) és egyáltalán nem a lényegről beszélt. Ki mondta, hogy Jamie a bajkeverő? A baj már megvan, Jamie csak örökségül kapta. Istenem... Horkantottam. - Meglepő újdonság! - ismételtem és kissé előre hajoltam mint aki rosszul hallotta a hozzám vágott sértést. Mert félreérthetetlenül annak szánta - Hát, én kérek elnézést, hogy nem vagyok olyan érdekes társaság mint valamelyik egyetemi tanárod - szűrtem és legszívesebben megtapogattam volna azt a sajgó pontot a mellkasomban ahová Sam a tudta nélkül bevitte a találatot. Nekem eszem ágában sem állt megsérteni Samet - sosem volt problémám a lánnyal, már amikor egyáltalán találkoztam vele és a városban tartózkodott. Tipikus, mértem végig nagyjából századjára, Itt hagyta a kisvárost, felvitték a dolgát az egyetemen és most unalmas neki itt minden és mindenki. Hány olyan emberrel találkoztam aki elpucolt innen és utána nem nézett a helyiek szemébe. A - talán költői - kérdésre megforgattam a szememet és motyogtam valami kivehetetlen szitkot az orrom alatt míg egy pillanat erejéig a nedves aszfaltot fixíroztam. Vettem egy mély levegőt és védekező megadással a magasba emeltem kezemet, ezzel hárítva a "zúdítást". Nem én zúdítottam... Még jó, hogy rám keni... - Persze, hogy nem érdekli a tanulás - vontam vállat, de aztán átformáltam a kikívánkozó szavakat, szórakozottan végigpásztáztam az iskolaépületeket, majd visszatértem Samhez - Minden más jobban leköti, a videói, Jamie, az állatok - ellenálltam a kísértésnek, hogy Jamie nevét nyomatékosítva kihangsúlyozzam - Nem tudom Jamie hogy tanul, de felőlem csinálhatják együtt a házijukat a konyhánkban. Kétlem, hogy nagy kedvük lenne hozzá, bár így legalább szem előtt lennének. Csípőmmel nekidőltem a poros Rangernek, ezzel valószínűleg némi koszt ragasztva farmeromra és kabátomra és tűnődve szinte hangosan gondolkodtam. - Apának elég határozott elképzelései voltak mindkettőnkkel kapcsolatban, enélkül nem is lenne igazi Alapító, nem igaz? - nálam tányértörésig és fülsiketítő üvöltözésig fajult a pályaválasztás témájának megbeszélése, melyből csupán a "választás" hiányzott - Olyan nagy baj az ha egy jegyet rontanak ebben a tanévben? - rántottam meg a vállam könnyedén és fürkészően vártam Sam reakcióját - Ráérnek még. Addig még apánk megengedheti Eve-nek ezt a videós cuccot. Annál jobb motivációt nem tudnék elképzelni neki... És igen, most jön az a rész, hogy "Oliver, nem tudnál beszélni vele Eve érdekében?" - változtattam hanghordozásomat Samére - De, megteszem, a mi kapcsolatunknak ez már nem árt meg. Jamie meg ha átjön a gazdaságba akkor ránézek. Lehet, hogy egy darabban haza is engedem. Meglátjuk... - billentettem oldalra a fejem némi cukkolással.
Oliver csak mondja és mondja, véget nem ér a kérdéssorozat, amivel megsoroz, s nekem elfogy a türelmem. Muszáj rászólnom, ezzel nyerek egy kis időt, el tudom mondani azt, amit szeretnék, s szerencsére eszébe sem jut közbeszólni. Fogalmam sincs, mit csináltam volna vele, ha megteszi. Felhúzott a viselkedésével, kitört belőlem, amit annyira igyekszem elnyomni és rázúdítottam a gondolataim nagy részét. Fogalmazhattam volna jobban is, ezt elismerem. Van köze hozzá, kivel jár a húga, abban viszont igazat kellene adnia, jól járt az öcsémmel. Ha tudná, milyen diákok járnak ebbe az iskolába, több félnivalója lenne ennél. Szívesen bemutatnám egy-kettőnek, akik hozzám járnak, azután mérlegelheti, mit is gondol tulajdonképpen Jamie-ről. Azt pedig ne is képzelje, hogy nem védem meg az öcsémet, bármi rosszat is mond róla, annak ára van, ezt jó, ha az eszébe vési. Huh, utálom, ha kihoznak a sodromból. Megpróbálom helyére rázni a gondolataimat, felvenni a megszokott formát. Kihúzom magam, összezárom a szám és teszek egy egyszerű megjegyzést, hátha azzal megtörhetem ezt a méretes jeget kettőnk közt. - Te sosem adod fel - felsóhajtok. Két karom összefűzöm am mellkasom előtt, testsúlyom áthelyezem a másik lábamra és nem kapom el a tekintetem, ha a szemembe néz. Én megpróbáltam elsimítani a dolgokat, békésebb vizekre evezni, de Oliver... Mindig is keményfejű volt. - Senki nem kérte, hogy a családod elé helyezz bármi mást, nem erről van szó - csak ezt a nagy, konok fejeddel sehogy sem akarod megérteni. Tovább beszél, s szavai úgy vágnak mellbe, szinte elveszítem az egyensúlyom. Két karom muszáj megfeszítenem, a szám összeszorítom és csak bámulok rá meredten. Talán elsápadtam, vagy az is lehet, még vörösebb lett az arcom, az biztos, a szavak elhagytak és nem tudtam mást csinálni, mint állni és nézni rá. Attól féltem, ha engednék a szorításból, kezem önálló életre kelne és az elhangzottak hatására tenyerem nyopmot hagyna az arcán. Igen, legszívesebben felpofoztam volna, amiért kimondta, mert... Nincs joga erről beszélni! Honnan tudhatná, milyen ez... honnan... Szememet csípni kezdték a könnyek, de nem adtam meg azt az elégtételt Olivernek, hogy láthassa, mennyire megbántott, álltam a sarat, mint mindig. Majd, ha az irodám magányában leszek, ráérek összezuhanni, addig ki fogom bírni valahogyan. - Szerinted én nem tudom, mi történik körülöttünk? Egy szóval sem kértem, hogy "pátyolgasd" Jamie-t, sőt, hozzá sem kell szólnod, de nem zárhatod a húgod a szobájába, csak, mert félted a világtól. Lehet, hogy az öcsém hirtelen lett Első, és igen, még tanulnia kell, hozzá kell nőnie a feladathoz, viszont igenis van hozzá ereje és ha úgy érzi, szüksége van Eve-re, akkor hagyni kell őket együtt boldogulni. Azt mondod, nincs semmi bajod az öcsémmel közben meg úgy beszélsz róla, mintha valami bajkeverő gyerek lenne, aki csak árthat a húgodnak. Ezt egyáltalán észrevetted már? - még van bennem tűz, a mellbevágó szavai sem tudták kiölni, sőt, talán táplálták is, hogy ezeket mind kimondjam hangosan. - Te... nos, benned semmi meglepő újdonság sincs - reményeim szerint feltűnés mentesen vettem azt a bizonyos mély lélegzetet, aminek levegőjét szépen kifújtam a bennem lévő idegtépő feszültséggel együtt. Kicsit talán jobban éreztem magam, erősebbnek, szilárdabbnak, habár egy ideig még dolgoznom kell a nyugalmi szintem elérésén. - Végre beszélhetünk kultúrált felnőttek módjára vagy van még valami, amit rám akarsz zúdítani előtte? - Szeretnék visszatérni az eredeti témához, és ha hagyja, akkor beszélni is kezdek végre arról, hogy se Jamie, se Eve nem beszél a kapcsolatukról, de látszólag minden rendben, de engem mégis zavar a tudatlanság, és ha ők nem, hát mi megbeszélhetnénk a dolgot. Továbbá, ha nem vág a szavamba ismét, átterelem a szót egy iskola-szintű témára, mert vele tudom megbeszélni a húga dolgait. - Eve jó lány, szorgalmas, kicsit szétszórt, de ez az ő korában normális. Ami nehezebb, hogy olyan motivációt találjunk neki, ami könnyebb összpontosításra sarkallja, és így a jegyei és javulnának. Ha szeretne tovább tanulni majd, mindenképp érdemes lenne erre odafigyelni. - Na, kedves Oliver, elég jól kihagytam a pszichológiát? Nehogy megint találj a szavaim közt valamit, amiből manipulációt sejtesz.
Hagytam, hogy Sam megakasszon az erőteljes "várj már"-ral, hiszen nem voltam ostoba, ha biztos abban, hogy Eve semmi olyasmibe nem ártotta magát amitől ő, egy hasonlóan természetfeletti képességekkel nem rendelkező nő nem féltette, akkor jobb volt minél előbb a tudtomra adnia. Semmi mást nem szerettem volna mint, hogy Eve-et biztonságban tudjam. Jó, akkor a húgom nincs bajban, engedett valamennyit a vállam abból a feszességből ami észrevétlenül keményítette meg, mert Isten bizony képes lettem volna a karjánál fogva kirángatni az első órájáról őt is meg Jamie-t is, hogy leszedjem róluk a keresztvizet. Még egy fokkal oldottabbá váltam Sam néhány jó szavára Eve-et illetően és biccentettem értésem jeléül. Rendben, hát nem ezért volt olyan sürgős beszélnie velem. Akkor mégis miről lehet itt szó? A legrosszabbat végül is lehúzhattam a listáról. Igen vagy nem? Ennyire egyszerű volt minden kérdés. Simán ökölre mentem volna Jamie szellemével, de bárki mással is ha ez távol tarthatta tőlünk az Elsők körül mindig ott ólálkodó bonyodalmakat és veszélyt. A Heavenford lány következő erélyes kérésére már újra harcias tüzet éreztem magamban. Megkeményített hangszínnel esélyt sem adtam a következő közbevágásra és úgy daráltam végig a kérdések sorát, hogy szinte a bőrömön át lélegeztem, nehogy megállíthasson. Némi elégedettséget éreztem, hogy próbálkozása ellenére sikerült huszárvágással levágnom a gondok és megoldás közötti utat, majd várakozóan billentettem kissé oldalra a fejemet, első sorban természetesen "igeneket" és "nemeket" várva. Úristen, fogd már be végre! Imént összecsukott szám sértettségtől és ingerültségtől nyílt ki újra, szemem elkerekedett. Nem mondjuk nőnek, hogy fogd be, szinte éreztem apámat összetekert újságpapírral a fejem fölött állni, várva, hogy lesújtson a készülő szájalásra, így egy gigantikus nyeléssel visszaküldtem a belőlem feltörő riposztot és csupán paprikás ábrázattal meredtem Samre. Nem tudtam megmondani, hogy melyik pillanatban uralkodott el köztünk a káosz, sem azt, hogy mit érthetett ennyire félre abból amit olyan pofonegyszerűen adtam a tudtára. Mégis mi baja van? szaladt össze szemöldököm miközben hitetlenkedve fogadtam a belőle kiáradó indulatot. Ez a hitetlenkedés volt az amely mintha elvitte volna a nyelvemet a lány egész monológjának idejére, pillantásom hol sötét szempárára, hol szájára siklott. Tempója egyre lassult, hangszínének élét elkoptatták a szavak, míg egyszer csak arra eszméltem, hogy mindent eldarált - valószínűsíthetően - mert egyszer csak elhallgatott. - Hú... - mindkét kezem tarkómon lévő tincseimbe futtattam, majd fel egészen a fejem tetejéig és tettem egy lépést a Ranger platója mentén balra, majd rögtön visszasétáltam eredeti helyemre. Számoljunk el tízig. Egy... ke... - Ne játssz rajtam pszichológusosdit, Sam, jó? - fakadtam ki, hiszen az elnémításom után elsőként bevitt ütés váratlanul, de cserébe jól gyomorszájon talált - Én a családomnak élek és nem az Alapító közösségnek! Dolgozom amíg magam után nem húzom a belem, ha nem tűnne fel, többek között azért is, hogy Eve biztonságban éljen otthon és mindene meglegyen. Hogy mi közöm van hozzá? - ajkaimat egymáshoz préseltem mert egy szívdobbanásnyi idő alatt kissé finomítottam azon amit a fejéhez készültem vágni - Mert te is megsirattad az apádat és anyádnak ilyen fiatalon kellett eltemetnie őt. Nem volt itt az ideje ahogy egyik Elsőnél sem! Még annál a flúgos Nicknél sem! Oké, ez volt a finomított verzió, konstatáltam magamban a pusztítást amit végeztem és nyugtalanul kaptam észbe, hogy ezeket a mondatokat bizony bármelyik avatatlan fül meghallhatja a kihaltnak tűnő parkolóban. Az ember sosem lehetett elég óvatos. A ló messzire szaladt és idegesen dörgöltem meg az államat majd simítottam végig a tegnap reggel óta előbújt borostámon, másik kezemet tehetetlenül a csípőmre tettem. Remek. - Nem Jamie-vel van bajom. De egy vérfarkast megnyúztak az erdőben, tavaly Avából homunkuluszt csináltak... Jamie egy kölyök, Sam. Kérd meg Nicket, hogy pátyolgassa, de nekem Eve-re kell vigyáznom. Nem tudok mindkettejükre mert nem ismerem a természetfelettit. Nincs hozzá közöm és soha nem is lesz. Még házasság útján sem! Cap is éppen elég nagy őrültséget csinál! - nyomatékosítva ökölbe szorítottam a kezem. Szinte megreszketett minden csontom és izmom a kiengedett feszültségtől és a vörös köd oldódása után csak most mértem végig először a Heavenford lányt. Úgy mint aki életében először látja. - Te meg mióta harapsz ekkorát?
Oliver úgy néz rám, mintha nem is angolul beszéltem volna hozzá, amitől teljesen zavarba jövök. Mit nem lehet ezen érteni? Megpróbáltam a lehető legkonkrétabban kifejezni magam, de nem is szerettem volna lerohanni, mint valami dúvad, mert nem ez az útja-módja a probléma megoldásának. Nem, a testvéreink egyértelműen nem problémák, csak... - Várj már! - szólok rá erélyesebben, két kezem is megemelve ösztönös mozdulattal. - Dehogy keveredett Eve bármibe is. Nagyon kedves lány, semmi baj nincs vele, ne húzd fel magad ennyire! - Meg áll az eszem, milyen hevesen tud reagálni néhány egyszerű kis kifejezés hatására. Sosem volt túlságosan békés jellemű, legalábbis a családját érintve, az azonban, ahogyan most rám zúdított egy halom kérdést, az bekapcsolta nálam a védelmi funkciót. Ritkán emelem fel a hangom, neki sikerült elérni. - Te állj meg egy percre! - vágom rá, de már mondja is tovább. Keményen rá kell parancsolnom az idegrendszeremre, ne fojtsam belé a szót, na, meg ne hagyjam ott a fenébe, miután felhúzott a pattogásával. Nyugodtan szerettem volna beszélni vele, megtudni, mit tud ő, elmondani azt a keveset, amit én, erre szinte a fejem veszi a semmiből kiugrova. - Úristen, fogd már be végre! - nagyot szusszanok, a levegő csak úgy árad ki az orromon, ezzel valamennyire visszanyerem a stabilitásom. - Ha akarod, ha nem, része vagy az alapítói dolgoknak, de tagadd nyugodtan, egy ideig én is azt tettem. Csakhogy az öcsém Első lett, innentől, ha akarom, ha nem, részt kell vennem az egészben. Örülj neki, hogy neked nincs ilyen problémád! - nyugalom Sam, ne emeld fel a hangod, itt állsz az iskola előtt, ahol dolgozol, és már így is kaptál néhány furcsa pillantást, elég lesz - Miért akarod, hogy szakítsanak? Mi közöd van neked ahhoz, kivel jár a húgod, amíg nem valami erőszakos bajkeverőt szed össze? Jamie-vel nagyon jól járt, igazán szereti és sosem okozna neki fájdalmat. Egyetlen rossz szavad sem lehet az öcsémre, világos? - kibújt belőlem a védelmező nővér is. Nyelek egy nagyot. Sokkal visszafogodtabban szólalok meg újra. - Csak arra céloztam, ha ők együtt akarnak lenni, márpedig úgy néz ki, akkor nem tarthatod távol Eve-t az egésztől és aligha hiszem, hogy hagynád egyedül, vagy velünk... de persze, egy szót sem szóltam, mert ez a te döntésed. - megvonom a vállam, megtámasztom a lábam ismét szikla szilárdan a földön, vállaimat felhúzom, arcvonásaim a helyükre zökkennek, kiadtam magamból a méreg azon részét, amit képtelen voltam féken tartnai. - Jelen állás szerint egyébként, tíz év múlva lesz egy újabb közös témánk, ha már így belenyúltál - teszem hozzá, de ez már inkább egyfajta piszkálódás, mintsem komoly dolog, mint mondjuk a korábbiak. Szám széle megremeg, felfelé szeretne görbülni, egyelőre tartom, ahol lennie kell, így maximum a hangomból érzékelheti, már lehiggadtam, ez egy könnyedebb megjegyzés akart lenni részemről.
A borongós márciusi reggel láthatóan még nem döntötte el, hogy a nap folyamán egy kiadós esővel keseríti meg mindenki életét vagy esetleg megvillant valamennyit a tél alatt elrejtett napsütésből. Mindkettő jót tett volna a földnek, sáros csizmámat nem féltettem sem a pocsolyáktól sem a portól, alakuljon bárhogy is. Egyedül nyakamnál férkőzött be dzsekim alá a csípős hideg és sokkal jobban esett volna ha a Sammel folytatott beszélgetést valahol zárt térben folytathattuk volna. A nyirkos aszfalt szinte sütötte a lábujjaimat a bakancs talpán keresztül. Szemöldököm kihívóan emelkedett hajvonalam felé és összefontam mellkasom előtt karjaimat. - Eve és én...? - kérdeztem vissza elfojthatatlan vigyorral és hagytam, hogy a befejezetlen mondat elektromossággal töltse fel a parkoló levegőjét köztünk. Szóval Sam is infóért áll sorban nálam... Remek, lehet, hogy teljesen haszontalan lesz ez az egész, jegyeztem meg magamban és habár boldogítania kellett volna a ténynek, hogy Jamie sem túl bőbeszédű a tini románcot illetően, de inkább bosszúsággal töltött el. Nem a kóla meg a rágó receptjét őrzitek, mit kell ennyit titkolózni?, csóváltam meg fejem ami a ebben a pillanatban legkevésbé sem Samnek, hanem inkább a sok fejfájást okozó testvéreinknek szólt. Talán sikerült Samet zavarba hoznom az egyenességgel mert láthatóan kiegyenesítette vállait és mintha határozottabban pilinckázott volna a magassarkún is. Kissé komor tekintettel bólogattam eldarált monológjára, majd állam megállt a mozdulat közben amint a gondolatmenet teljesen más irányt vett mint amire saját logikámmal számítottam. Jamie vállát mostanában sok minden nyomja? Hát, kell neki Elsőnek lennie... Mégis mit akar ezzel Sam? Ki ne találja, hogy Eve lesz mindennek az elontója, puffogtam magamban és két hatalmas sóhajjal visszahessegettem az idősebb fiútestvéri késztetést, hogy a húgom Crepsley-knek járó becsületét megvédjem. Az indulat és gyanakvás azonban lassan elszivárgott belőlem mikor rajtakaptam magam, hogy fogalmam sincs, hogy Sam hová akarja kifuttatni a mondandóját. Kapaszkodó után kutatva fürkésztem. Persze sehogy sem találtam választ arra, hogy miért is várja Eve-től - egy Crepsley-től! -, hogy önként és dalolva nyíljon meg egy Heavenfordnak (!) a szerelmi életéről, elvégre... ez mégis csak a bátyjára, azaz rám tartozott. Esetleg anyánkra. De nem, ő nem lett volna képes monoklit festeni Jamie szeme alá ha az rosszat szól a húgom előtt, így mégis csak én voltam az ügyeletes védelmező. - Befolyásolni? - visszhangoztam leplezetlen értetlenséggel - Van valami amiről tudnom kellene, Sam? Mibe keveredett a húgom? Hacsak nem ő is azt akarja, hogy ezek ketten szakítsanak, töprengtem amíg a lányt hallgattam és hümmögtem egy sort a felvetődött lehetőségre. Ez azonban sehogy sem függött össze azzal az épphogy észrevehető arcpírral ami Sam sápadt bőrére kúszott. Az utolsó mondatok végképp ledobták az atombombát. Leeresztettem mellkasom előtt összefont karjaimat, végigsimítottam a Ranger retkes platóján, tekintetem a fellegekkel teleaggatott eget kémlelte, majd őszintén kiböktem. - Mi van?! A két szó néhány késve érkező diák figyelmét is felkeltette, de csak annál gyorsabban siettek el a bejárat irányába. Az égről újra a Heavenford lányra irányítottam pillantásomat és megnyálaztam alsó ajkamat. - Sam, álljunk meg egy percre! - tettem magam elé két kezem mint aki védekezve próbálja megállítani az érthetetlen szóáradatot - Tudod, hogy nem szeretem ezt az alapítós felesleges udvariaskodást, játszmázást meg bájcsevejt. Velem lehetsz őszinte. Mit szeretnél akkor most tulajdonképpen? Eve rossz hatással van Jamie-re? Igen vagy nem? Van valami amiről lemaradtam? Igen vagy nem? Szeretnéd, hogy ezek ketten szakítsanak? Mert bevallom én nyugodtabb lennék. Azt viszont kicsit túlzásnak találom, hogy a két kölyök miatt hirtelen nekem is be kell hajítanom magam a közösbe. Nem házasságot terveznek, az Isten szerelmére hol van az még. Tíz év múlva is ráérnek, nézzenek csak ránk! - legyintettem és abszolút nem érdekelt ha Samanthának idő közben akadt valakije. Cap biztos elújságolta volna. Vagy elújságolta? Hirtelen nem emlékeztem ilyenre, de megesküdtem volna, hogy a Decker lány a karácsonyi bál óta számon tartja az ilyesmit. - Szóval?
- Remek, öhm... - félhangosan ejtem ki a szavakt, amelyek el is szállnak a gyenge széllel, ugyanis Oliver kifejti a választ, így csendben megvárom, töretlen mosollyal, míg a végére ér. Pontosan ott lyukad ki, nagyjából, ahol én is terveztem, mindössze annyi történt, ő konkrétabban fordította affelé a szót, mint én, amiért talán hálásnak kellene lennem. Kibújna belőlem az "iskolai terelgető", ahogy egyesek hívnak, ám még idejében leállítom magam, így levedlek egyszerű "nővérré". - Az öcsém nem túl közlékeny ezzel kapcsolatban, reménykedtem, talán Eve és te... - rajtam a sor, elharapom a mondat végét, hátha szeretné befejezni ezt is, mert kettőnk közül mintha ma ő lenne jobban elemében beszéd terén. Aztán mégis összeszedem magam, előkerítem a fejemben kóricáló felnőttet, kihúzom magam, de nem annyira, hogy túlságosan hivatalosnak tűnjek. - Na, jó, kezdjük előről. Mindketten tudjuk, hogy köezelbb kerültek egymáshoz, tulajdonképpen nevezhetjük együtt járásnak a dolgot, mindössze azért vagyok nehéz helyzetben, mert mint azt te is tudod, Jamie vállát mostanában túl sok minden nyomja, és... Nagyjából semmiről sem akar velem beszélni. - ennyit a magabiztosságról. Mire végigmondom az egészet, sutba dobom az egyenes tartást, súlyom egyik lábamról a másikra helyezem, s a kis fájdalom is a talpamból, mintha erősebben sugározna a térdem felé. - Elég jól kezelm a tinédzserek problémáit, megtanultam, hogyan értsek velük szót, szóval azt hittem, jól elboldogulok, de nemhogy Jamie, Eve sem akar megnyílni evvel kapcsolatban. Félre ne érts, nem célom befolyásolni őket egyáltalán, mégis úgy gondolom, jobban figyelnünk kellen rájuk. - Az a kínos szituáció, amiben mindkettejüket részesítenem kellett nemrég, csupán átszalad gondolataim közt, ennek ellenére érzem a kis pírt, ami kiül az arcomra. Más dolog felvilágosítani egy ismerős arcot a sok közül, mint a saját testvéred, vagy épp annak barátnőjét. Ennek emléke erőteljesen belevésődött az agyamba, egy darabig még ott is marad, mielőtt elkezdene elhalványulni. - Tudom, az alapítói dolgokkal nem szeretnél foglalkozni, de - kezeimmel is gesztikulálva mutatom a bonyolultságot - ők is érintettek. Ha szeretnék folytatni ezt a viszonyt, te is muszáj leszel beletörődni, mivel jár. - Mintha egy fekete szösz ragadt volna a pulóveremre, két ujjammal összecsippentem és leejtem a földre, addig sem kell Oliverre néznem. Talán jobb lett volna ezt a témát máskor, máshogy megbeszélni.
- Eve, a kocsiba! MOST! - üvöltöttem ki a pickup letekert ablakán keresztül, majd kilógatott kezemmel idegesen megütögettem a kocsiajtót. Már akkor láttam, hogy a húgom ma elkésik az első órájáról amikor még csak a reggelijét lapátolta befelé, így előrelátóan a ház elé parkoltam a Rangert és csak nagyjából tíz perccel a végső indulási időpont után feküdtem rá a dudára. - Jó, nekem mindegy ha elkésik - motyogtam magamnak mintegy győzködésképp és hátradőlve a borongós márciusi reggelbe öltözött gazdaság épületeit bámultam. Már éppen eléggé felmelegedett az idő ahhoz, hogy nem csípte az ember csontját a hajnali munka és nem kellett rákulcsolnia az ujjait az első forró kávé bádogbögréjére. Lassan kiserken majd a fű is eléggé ahhoz, hogy a marhák visszatérjenek a legelőkre. És igen, a tavasz első hónapja már meghozta az újabb vízhólyagok és sajgó vállak ígéretét is. Nagyjából húsz percen át gyűrtem magamat azon, hogy hogyan is kérdezzek rá a húgomnál erre a Jamie gyerekre akinek még mindig rohadtul megmutattam volna a kukoricást, mely azóta persze nyomtalanul eltűnt a földről és csak a vetés formájában őrizte meg a hosszú és fontos látogatás lehetőségét, de reméltem, hogy mire a kukorica egyáltalán lábra kap Eve-nek is megjön az esze és rájön, hogy tévedés volt Elsővel kezdenie. Elvégre ő egy Crepsley, az Istenit neki! Pontosan húsz percbe telt elvezetnem a Fordot a gimiig, így mikor begördültem a szülőknek fenntartott parkolórészbe már nem maradt idő a litániára. - Eve... - fordultam áthajolva a váltó felett a lány után. Francba! Mondhattam volna neki valamit- Legyen jó napod...! - kívántam végül egy visszafogott mosoly kíséretében. Még nem indultam tovább, a kormánykeréken dobolva vártam, hogy eltűnjön a bejárati ajtó mögött, majd sóhajtva pillantottam a tükrökbe, hogy kitolathassak a helyemről. Már felengedtem volna a kuplungot, hogy tolatásra késztessem az autót amikor egy, a lendülő kéz vonta magára a figyelmemet. A kézhez természetesen test és arc is tartozott. Samantha Heavenford. Csettintettem a nyelvemmel. Én nem erre a Heavenfordra gondoltam, állítottam üresbe a váltót majd az övemet kicsatolva kihámoztam magamat a vezetőülésből és összehúztam magamon piros skót kockás dzsekimet és a gigantikus Ranger oldalának támaszkodva bevártam míg a lány odaér hozzám. Milyen hivatalos, mértem végig magassarkújától a feje tetejéig. Annyira Alapító. Annyira Első. Lehet, hogy Capnek baromira igaza van és akkor már értem, hogy mit is csíp annyira Nickben. - Szia, Sam - köszöntem könnyedén és összefontam mellkasom előtt a karomat - Hála az égnek a mezőgazdálkodásban nem nagyon lehet sietni. Mivel még mindig nem jött meg a kedvem az ilyen alapítós puccparádékhoz ezért egy ideje nem találkoztunk mert nem igazán volt hol. Legalábbis azóta biztos nem amióta Eve meg Jamie... - valamilyen elharapott "na" és "szóval" közötti morgásféle tört elő belőlem és állammal önkéntelenül az iskolaépület felé böktem, majd kíváncsian fordultam újra Sam felé. Ha nem a húgomtól és Jamie-től akkor majd a nővérétől tudom meg, hogy most mi is van.
- Jamie, hol vagy? - kiabálom körbe a házat kora reggel indulásra készen. Fél lábamon már ott a magassarkú, fekete cipő, így bicegve, útközben próbálva felhúzni a másikat, keresem az öcsémet. - Elviszlek kocsival, ha összekapod magad! - tovább szólongatom, miközben majdnem orra esem a felgyűrődő futószőnyegen. Keresésem kudarcba fullad. Abban sem vagyok biztos, nem-e szökött meg direkt előlem, mint általában a tinédzserek, ha egy felnőtt szeretné őket kísérgetni az iskolába. Megérteném, csakhogy rólam van szó, nem az anyánkról, aki hajlamos még mindig gyerekként kezelni minket, leginkább őt és erősen, féltőn óvni, mióta kötelességei szilárdabbá váltak. Szó se róla, szeretném, ha ő az ártatlan, lázadó lenne, akivel nehéz szót érteni, de már megtanultam, jobb, ha támasz vagyok, mintsem visszahúzó erő. Egyedül ülök be a kocsiba, megkeresem a kényelmes pontot, hogy lábam is stabilan fedje a pedálokat. Bárki bármit mond, magassarkúban vezetni kényelmetlen. Táskám ledobom az anyósülésre, veszek egy mély levegőt, bedugom a kulcsot az indítóba és kissé hátrafelé fordulva kitolatok az útra. Ritkán járok autóval, mindössze az utóbbi időben szoktam rá, tehát a parkolóhelyeket sem ismerem, nincs levédve pusztán szavakkal, ki hova állhat, mik a tanárok kedvenc helyei például. Esetlennek érzem magam ettől, amin ront, hogy a Lola által is javasoltak szerint, hagyjam el egy időre a sportcipőt, meg a sportosabb, könnyedebb világot és építsek ki magamnak egy klasszikusabb, elegánsabb stílust. Megtaláltam az arany középutat, kék farmernadrágban, egyszerű fehér felsőben és fekete cipőmben szállok ki a kocsiból. Megmozgatom lábujjaim a szűk helyen, lepillantok az íves kialakításra az orrán, majd nagy levegőt véve nekivágok a betonozott útvonalnak. Már fellépek a padkán, mikor szemem sarkából meglátom Evelyn Crepsley-t. Mivel az öcsémmel jár, feltételeztem, egymás társaságában érkeztem, ám hiába keresném a szeretett arcot, helyette egy másik ismerősre bukkanok. Oliver, hát persze. Neki legalább sikerült rávennie a húgát, hogy ne pattintsa le, szerencsés. Evelyn elköszön, mindenki indulna az útjára, ám ekkor egy hirtelen gondolat fut át az agyamon, s ha Oliver felém pillant úgy levegőbe emelve kezem intem le, ne szaladjon el. Úgy gondolom, ideje beszélnünk néhány szót, elvégre a családjaink kapcsolódnak egymáshoz egy szilárdnak tűnő ponton, de ha nem is ezért, mint a húga tanácsadója, fenntartom a jogot egy rövidke szóváltásra. - Szia - köszönök neki, mikor abbamarad a cipősarkaim kopogása, odaérek hozzá - Nem akarlak feltartani. Nagyon sietsz? - kérdezem meg udvariasan egy apró mosoly kíséretében.
Kezdőlap
