Felhorkantam. Mindkettőnknek a büszkeség lesz a veszte, mert egyikünk sem hajlandó behódolni a másik akaratának. Patthelyzet, amiből a vérmérsékletünk miatt nem szabadulhatunk. Sora képtelen a béklyóm alatt élni, én pedig képtelen vagyok elengedni… Bár igaz, soha sem kértem, hogy maradjon. Követelni igen… De kérni. Soha.

Vicsorogva fordítom el a tekintetem a vádaskodása miatt, de nem szólalok meg. Nem azért, mert nem lenne mit mondanom, de abból újabb vita lenne. Bármennyire is domináns az embert, tudnia kell, hogy mikor kell visszavonulnia, ha nem akar örök károkat okozni. A kapcsolatunk így is sérülékeny volt, nem hiányzott, hogy újfent a sérelmeinkkel bombázzuk egymást.

- Menj – mondom röviden, és meg sem próbálom megállítani, amikor felnyalábolja a cuccait és elviharzik. Csak a törött üveg hangja jelzi, hogy mekkora idióta vagyok, de már túl késő bármit is tenni, mert Marco Domínguez sosem hunyászkodik meg.

A törött ablakon keresztül beszivárog a hideg, de még arra sem veszem a fáradságot, hogy legalább a spalettát behúzzam, vagy feltakarítsam a szilánkokat. Csak lerogyok a kanapéra, és megiszom a maradék sörömet, miközben azon gondolkodom, mit csinálhattam volna másképp.

Tíz perc. Ennyit tartott a béke, amit felépítettünk. Haladás.

Lassan szívok bele a cigarettába. Igaz is? Miért ragaszkodom annyira Sorához? Az egész kapcsolatunk a káoszra épül, attól a pillanattól kezdve, hogy a lány először libbent be műhelybe. Nem az én döntésem volt, hogy megkívánom – az egész ösztönös volt, mélyről jövő, és vad -, ahogy az sem, hogy beleszeretek. Az elején próbáltam tőle távol maradni, hiszen ha teljesen ártatlan nem is, de Sora fiatal volt, és éreztem, hogy tönkre fogom tenni… Aztán az első csók után már nem bírtam megállni, úgy tettem magamévá, mint egy állat, nem volt benne sem romantika, se gyengédség, és ő mégis velem maradt…

Egy darabig.

- Pont azért, amiért te is hozzám – vágok vissza, szinte acsarogva, a fogaim közé szorított cigarettával. Úgy lettünk egymás, és a vágyaink rabjai, hogy észre se vettük… Sora hiába mondta már annyiszor, hogy végzett velem, mindig visszatért, hogy ugyanazokat a köröket fussuk le egymással újra, és újra.

Megérdemlem a pofont, de a csattanás éles hangjától, és a bőrömet ért ütéstől a bennem lakó fenevad életre kel. A szemem lángol, ahogy morranva a lány csuklója után kapok, akaratlanul is erősebbet szorítok rajta, ha sikerül elkapnom. – Mujer estúpida – bukik ki belőlem, bár csak az első harag mondatja velem, és közel sem gondolom komolyan… Holnap reggel, amikor újra egyedül ébredek az ágyamban majd megbánom, de akkor is túl büszke leszek ahhoz, hogy bocsánatot kérjek tőle.

- Te vagy az, mi amor, aki mindig lelép, ha ez szóba kerül – elengedem a karját, és egy kicsit taszítok is rajta, hogy távolabb kerüljön tőlem. Nem akarom ismét elveszteni a fejem, mert a végén az ablak előtt fogom leteperni, hogy újfent bizonyítsam számára, hogy mennyire-mennyire maradni szeretne. Jobb is, hogy időközben öltözködni kezdett.

Kidobom az elszívott csikket az ablakon, ami néhányat bukfencezik a levegőben, és fellángoló érzékszerveimnek hála szinte hallom, ahogy szisszenve landol a hóban.

- Bármit mondok, úgy is lelépsz – nézek vele farkasszemet, amikor immáron felöltözve megáll az ajtóban. A karjaimat összefogom a mellkasom előtt, és keserédes mosollyal még hozzáteszem a magamét, mintegy végső ütést. – Mindig lelépsz, Sora. Kezdem megszokni.

Eszembe sem jutott, hogy tartóztatnom kéne, mert az ellentmondott volna mindennek, ami vagyok. Ha menni akar, menjen.

(Következő részt csak akkor vedd figyelembe, ha Sora lelépett).

Alig, hogy bevágódik mögötte az ajtó, az ablakhoz fordulok, és nagy lendülettel becsapom. Az üveg csörömpölve adja meg magát a haragomnak, és szilánkokban hullik le a padlóra. Nem törődök vele, az asztalhoz lépek és felkapom a söröm maradékát, és egy húzásra megiszom.

Makacs vagyok, és nehezen engedek. Ritkán fogadom el, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy én szeretném, vagy azt, hogy ne az enyém legyen az utolsó szó. Azonban Sora is az, két erős akaratú ember, pedig ritkán fér meg sokáig békében… A mi harcunk teljesen máshol zajlott, mint amikor a többi hímmel kelek birokra a dominanciáért, de nem mondhatom, hogy ez a fajta küzdelem sokkal veszélytelenebb lenne, mint azok, amiket karommal vívok.

Keserűen felnevetek, és kezem megáll a mozdulatban. Szinte hitetlenül nézek a lányra, amiért ezt mondta. Bántani? Ugyan. Mit gondol, mit csinál akkor, amikor szándékosan tartja távol magát tőlem?

- Estúpido – morgom sértetten, bár magam sem tudom, hogy melyikünk a nagyobb idióta. Lelököm az ölemből Sora lábát, majd előre hajolva felveszem a cigarettámat az asztalról, és kihúzok belőle egy szálat, hogy rágyújtsak. Általában kimegyek a folyosóra, de most nem foglalkozom ilyesmivel, csak felállok a kanapéról, és kinyitom az udvarra néző ablakot, hideg levegőt engedve be a lakásba.

Mélyet szippantok a füstből. A cigaretta is csempészárú, nem az a gyenge szar, amit bármelyik sarki trafikban kapni. Ha Sora nem szól hozzám, jó néhány slukkot magamévá teszek, mielőtt tekintetem újra megtalálná a törékenynek látszó alakját, de megtanultam már, hogy ne ítélkezzek a külsőségek alapján, mert ez a mókus bizony harap.

- Akár el is mehetsz – hangom száraz, már-már kegyetlen, és igen, valóban az volt a célom, hogy éppen úgy vérig sértsem, ahogy ő is vérig sértett engem. – Megkaptad, amiért jöttél, vagy nem? – vigyorgok rá gúnyosan, majd elszakítva róla a pillantásom, a szemem ismét a téli sötétséget vizslatja. Minden olyan csendes, és nyugodt, már-már nevetségesen zavartalan. Időközben szállingózni kezdett a hó, emlékeztetve rá, hogy megérkezett a tél.

Es tan corto el amor y tan largo el olvido. Az érzelgősség nem az erősségem, a tettek embere vagyok, de ahogy nézem Sorát, miközben elmélyített csók után eltávolodik tőlem. A szívem nagyot dübben a mellkasomban, és a vágy mellett elönt egy másik, hasonlóan ősi érzés. A csalódottság. Az ösztöneim szerint Sora az enyém, minden porcikám utána üvölt éjszakánként, amikor tapogatódzva kinyúlok az ágyban, vagy beleszagolok a párnába, ami halványan őrzi még a samponja illatát, de a lány már nincs ott, és már nem is lesz, hogy válaszoljon a hívásomra. Csak idő kérdése, hogy ez az átmeneti béke, amit a kielégülés okozott közöttünk elpárologjon, és megint úgy fújjon rám… Nos, mint egy dühös macska.

Csatlakozom hozzá a konyhában. Nem bírom ki, hogy ne érjek újra, és újra hozzá, és valahogy úgy érzem, ő ugyanígy van vele. A harapásra felmordulok, de több benne az ígéret a bosszúra, mint a valódi fenyegetés. Mert igen. Nagyon-nagyon meg fogom bosszulni. Még ma éjjel. Mivel még mindig pucér voltam, talán látta is az árulkodó jelét annak, hogy mi jár a fejemben, amikor veszedelmesen elmosolyodom.

Az igenlő válasz után neki is bontok egy sört.

- Olvídalo – horkanok fel a sörömbe kortyolva, mert valahogy nem látom magam előtt a képet, hogy egy szál pöcsben tojást sütögetek. Nem mondom, hogy nem volt rá példa, de akkor még a barátnőm volt, és itt élt velem. Amióta durcás kislányként összepakolta a holmiját, és az orromra csapta az ajtót, nem számíthatott tőlem efféle luxusra. – Egészen máshová is feltehetnéd a lábaidat, szerintem a nyakaman egészen jó helye lenne, amíg én… - sokat sejtetőn megvillannak a szemeim. Pazarlásnak tűnik az értékes időt kajarendelésre fecsérelni. – Nem kezdhetnénk egyenesen a desszerttel? - dörmögöm az incselkedésre, szabad kezemmel megfogva az egyik karját, hogy közelebb húzva magamhoz a teste az enyémhez simuljon. Sejtem, hogy a válasz nem, szóval csak apró csókot nyomok arra az édes kis szájára, és elengedem. Megőrjít ez a nő!

A konyhapulton heverő telefon után nyúlok, és felhívom az egyik közeli helyet. Meg sem kell kérdeznem, hogy Sora mit szeretne, pontosan tudom, hogy melyik a kedvenc pizzája, de ha valami mégis elcsesződne… A ma estét már nem cseszheti el.

- Húsz perc – mondom, miután letettem a telefont, és a sörömmel a kezemben visszatérek a nappaliba. Kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy időközben felöltözött, bár a kivillanó látvány… Hm. Ő sem itt tervezte a végét a kettőnk dolgának. A szekrényhez lépve én is felhúzok egy boxeralsót, amit fél kézzel rángatok magamra, mielőtt ledobnám magam a kanapéra. Szex után mindig rágyújtok, de ezúttal mellőzöm, mert jobb ötletem van.

- Én elszakítottam a bugyidat, szóval mondjuk azt, hogy kvittek vagyunk – vigyorgok, miközben leteszem a sörömet, majd a lány két formás lábát az ölembe húzom, mert egy pillanatra sem szeretném, hogy eltávolodjon tőlem. Meleg kezeim incselkedőn végig siklanak a sima bőrön, de megállnak annál a pontnál, ahol a pamutpóló képezi a határt. Eszméletlenül szexis, ahogy az illata keveredik az enyémmel.

- Meddig fogjuk ezt játszani? – kérdezem félrebillentett fejjel, majd masszírozni kezdem a talpát. A hangom könnyed, de ez a rövidke mondat okozott már nálunk robbanást, hiszen mindketten tudtuk, hogy mire gondolok. Úgy sem tudunk egymástól elszakadni. – Költözz vissza – nem kérés volt, de nem is parancs. Valahol a kettő között helyezkedett el, vészesen billengetve a mérleg nyelvét.

Mindig ez van. Csapdosódás. Üvöltözés. Aztán a szex… De legalább most nem ütött meg, vigyorgok továbbra is apró köröket rajzolva a természetesen halványbarna bőrére. Tetszik az összegabalyodás, ahogy a kissé szűkös kanapén egymáson fekszünk, összebújva, és fesztelenül, nem foglalkozva az olyan apróságokkal, hogy mindketten pucérok vagyunk. Tudom, hogy Sora ma este már nem megy haza, és az előző csak röpke előjátéka volt annak, amit az éjszaka folyamán még megteszünk egymással.

- Már én sem emlékszem – hazudom szemrebbenés nélkül, mert nem akarom emlékeztetni rá, hogy miért törte rám az ajtót, hiszen könnyebb hagyni, hogy a kielégültség érzése elterelje mindkettőnk figyelmét a korábbi vitáról. Habár… Tekintve, hogy az mibe torkollik, talán megérné játszani a tűzzel. Szerencse, hogy itthon talált meg, nem pedig a műhelyben, ahogy a veszekedéstől a békülésig mindent végig kellett volna hallgatniuk a fiúknak. Hubo un ejemplo.

- Soy muy afortunado – vadmacska mosolyom ellágyul, amikor azt mondja, hogy szeret. Egyedül a büszkeségem nem engedi, hogy viszonozzam ezt a vallomást, nem pedig az érzelmek hiánya. Amióta megismertem Sorát, róla szól az életem, és a legszívesebben mindenkit megütnék, aki csak egyetlen kétértelmű pillantást vet rá… A világgal is szembe fordulnék érte, ő pedig ezt azzal viszonozta, hogy elhagyott. Talán nem teljesen, de eléggé ahhoz, hogy megsértsen, hogy fájdalmat okozzon. Az ujjai nyomán ismét fellobban a bőröm, és érzem, ahogy a vér, ami éppen csak visszatért az agyamba, újfent szökni próbál egy másik testrészem felé. Nem. Határozottan nem végeztünk egymással aznapra.

- Van kaja a hűtőben, de azt nem garantálom, hogy ehető is – mondom, de amikor kibontakozik az ölelésemből, hogy felkeljen, egy pillanatra visszahúzom, hogy elmélyítsem az ajkaimra adott csókot. – Hozassak valamit? – emelem fel a fejem a kanapéról a lány meztelen teste után sandítva, a legszívesebben fel se kelnék, bár Sora nélkül már nem is tűnik olyan kényelmesnek. Nagy nehezen ráveszem magam, hogy felálljak, majd a szétdobált holmik között szlalomozva kimegyek a konyharészbe, és beállok a párom mögé. Nem mondom, hogy a libabőrös bőre, és a hajlongás nem indítva be újfent a fantáziámat.

Átnyúlok felette – úgy időzítve, hogy mindenképpen hozzáérjek közben - kiveszek egy sört az ajtóból.

- Kérsz te is? – kérdezem, és a válaszától függően veszek ki még egyet, és bontom fel. – Tojás van, de szerintem nincs kedved főzőcskézni – dőlök neki pucéran a konyhapultnak, és várom az ítéletet a rendeléssel kapcsolatban.

Sora körmei a hátamba vájnak, amitől felmorrantok, de eszembe sem jut, hogy megszakítsam a csókot. Legérzékenyebb porcikám még inkább megfeszül a vágytól, amikor a lány átveszi az irányítást, és a kanapéra lök. Már meg is feledkeztem róla, hogy milyen gyorsan tud vetkőzni, amikor az érzékei megkívánják. Csókjai nyomán szikrák lobbannak a testemen… Egy ponton megáll, amiből rádöbbenek, hogy csak játszadozik, ezért elvigyorodom. Egyetlen mozdulattal szakítom le róla a melltartót, és dobom a hátam mögé, hogy előre lendülve a nyelvemmel bírtokba vegyem a mellbimbóját.

A kezem a dereka két oldalán kalandozik, így szorítva közelebb magamhoz, emlékeztetve rá, hogy a törülköző alatt van valami, ami csak rá vár. Nem bírom, hogy csak játszadozik velem, így felemelkedem, és egy lendülettel a kanapéra döntöm, hogy én kerüljek fölénybe. A szám barangolva indul meg a testén, hosszan elidőzve a hasán, majd az egyetlen megmaradt ruhadarabja szélénél. Nem sietem el, hiszen korábban ő ugyanezt tette velem, de végül ujjam besiklik a bugyija vékony pántja alá, megkeresve azt a bizonyos pontot. Először csak lassan simítok végig rajta, mohón várva hatást.

- Mereces ser castigado – dörmögöm, ajkammal megkeresve a belső combját. Először csak apró csókot hintek az érzékeny bőrre, majd hirtelen ötlettől vezérelve rajta hagyom a nyomomat, egy vöröslő folt képében. Ujjam mindeközben egyre fürgébben jár, remélhetőleg érzéki hangokat csalva elő a lányból. Egyre nehezebben viselem feszülő ágyékom kínzását, megszabadítom Sorát a legutolsó rétegtől, és kioldom a derekamra kötött frottírt.

- Sikoltozni fogsz, mire végzek veled – húzom ajkaim ragadozómosolyra. – Hangosan.

A lábai közé nyomakszom, és miközben két összeillő pont megtalálja egymást, ajkam újfent mohón tapad rá az övére. Úgy teszem magamévá, mintha nem lenne holnap, engedelmeskedve a legősibb ösztönöknek. Minden mozdulat, még a legapróbb érintés is arra szolgál, hogy emlékeztessem rá, hogy hozzám tartozik, mondjon bármit is az a makacs szája. Durva érinti a selymest, az érzéki vágy szaga, kettőnk izzadságának aromája betölti a lakást. Mozdulatam csak hevesebbé válnak attól, ha hallom, ahogy korábban tett ígéretem teljesül, és Sora valóban sikoltozik.

Amikor elér bennünket a végzetes beteljesülés, nem húzódom el, és azt sem hagyom, hogy ő távolodjon el tőlem. A kanapén fekve a mellkasomra húzom, karjaimmal és egyik lábammal körbe fonva őt, akár egy pók. Az állam a fején nyugtatom, miközben várom, hogy szívverésem újra visszatérjen a megszokott tempójába, de ez Sora közelében szinte lehetetlen volt.

- Csak adj néhány percet, és újra leszedheted a fejem – morgom a hajába mosolyogva. – De nem ajánlom, hogy nem fog megint így végződni… Imádom, amikor dühös vagy, mi amor – nevetek, hiszen úrrá lett rajtam a kellemes kielégülés. Ujjam a meztelen karján játszik, apró köröket írva a puha bőrén, melynek most már minden porcikáján ott ül a saját illatom, ahogy rajtam is a lányé.