Saját magamhoz méltón szinte észre sem veszem, mennyire mélyen megrázza Charlotte-ot, ami a kedves kis háza kertjében látogatás címén kibontakozik. Észre sem veszem... és mégis észreveszem. Kivételesen persze csak részben azért, mert magammal vagyok elfoglalva, kínzó szégyenérzetem nagyon is élesen figyeli a rezdüléseit - ugyanakkor menekülök is az elől, amit észrevehetnék rajta. Szándékosan akadályozom magam benne, hogy feltűnjön, mit reagál. Ha ember lennék, a nagyját talán ki tudnám zárni, ám gyakorlatlanságom és a vérfarkasérzékek figyelmes izgékonysága ellenem dolgozik. Érzem a levegő illatán, amikor könnyezni kezd, még ebben az állapotban is; hallom a torkában megszökkenő lélegzetvételt. Még azt is megsúgja valami, amikor felhasad a szája belül. Sok mindent szeretnék: mondani valamit, bocsánatot kérni (még egyszer), visszaszívni az elhangzottakat. Vagy legalább azt, ha itt és most elnyelne a föld.

De csak annyira futja, hogy abbahagyjam a beszédet. Kinyúlok a zsebkendőért, és belegyűröm a markomba, mintha kapaszkodónak került volna oda, nem pedig azért, mert úszom a nyálkában. Beharapom a számat, kétségbeesetten próbálva visszanyerni az uralmam a légzésem felett - kevés fulladozó szerencsétlenkedés után képes vagyok megköszörülni a torkomat. Mi lesz most? Ezt még soha nem mondtam el senkinek. Soha. És talán jól is tettem, mert nem érzem magam jobban. Egyáltalán. Nyomorultnak érzem magam. Meztelennek. Árulónak. Önzőnek. Gyengének. Impotensnek. Egyiket sem először életemben, de az ilyesmi nem lesz könnyebb.
- Ne haragudj. - Ezt már mondtam, de nem tudom nem megismételni. És folytatni, megmagyarázni sem. Mit magyarázzak? Cassie majdnem egy fejjel alacsonyabb volt nálam. És nincs rajtam egyetlen karcolás sem. Nem úgy, mint Charlotte-on, akinek az élete is veszélyben foroghatott. A keze megtalálja a kezemet, szégyenkezve hagyom csak és nem kapaszkodok meg benne, pedig valahol kétségbeesetten vágyom erre. Még a köszönöm se esik jól. Most semmi se esik jól: a saját haszontalan, kisemmizett és megalázott bőrömben nem esik jól lenni. A kedvességben is ott a sértés. Egy részem legszívesebben felcsattanna tőle. Erősen rá is vághatnék az asztalra, talán meg is ijeszteném, és akkor egy pillanatra talán nem kellene behúzott farokkal kuporognom előtte, arra várva, hogy meggondolja-e magát és kinevet mégis. Aztán elmúlik az inger, viszonylag hamar, és marad a bizonyosság, hogy nálam rosszabb embert nem hordott még a hátán a Föld. Tényleg bántani akartam? Visszaélni a belé égetett félelemmel?
Csak hogy egy pillanatra férfinak érezzem magam?

Megint sírni fogok, tudatosul bennem zsibbadtan, az émelygés, amit érdemelnék persze nincs sehol. Pislogok néhányat, küzdve a könnyek ellen, de veszítenék ha ebben a pillanatban nem jelenne meg Emma, egyszerűen csatlakozva a kézfogáshoz az asztalon. Dermedten nézek rá, ösztönösen szipogva egyet, mintha ez segítene az ábrázatomat rendbe szedni. Még nyelek is: pillanatra kizökkentem az érzelmek fojtogató kavalkádjából. Be kell harapnom a számat, amikor meglátom a rajzot és mert felszabadult a kezem, a szorongatott zsebkendővel végigtörlöm a megázott képemet. Lebámulok a farkaskölyökre, aztán kérdőn vissza Charlotte-ra.
- Ez nekem készült? - kérdem kissé rekedten, összeragadt szempillák közül sűrűn Emmára pislogva. Rámosolygok, mert lehetetlen nem így tenni előtte. Olyan édes gyerek. - Köszönöm. Máris sokkal jobb. Jövök neked eggyel.

- Az is vagy. Jó házigazda - válaszolom teljesen mereven. A hangom mintha egy megtöltött kád vízből szólna. Ismerős érzés: a torkomban pont annyi hely volt, hogy ezt át tudjam préselni rajta. A sűrű vér összegyűlt valahol a rángatózó szívem meg a beleim aljában és fent, ahol a tüdőm meg a szemem van csak sós víz maradt. Azon keresztül bámulok rá, tompa fények közül, mint valami félkegyelmű, aki elfelejtette, hogy mi rosszat tett, csak azt tudja, hogy mi jár érte. Az állkapcsom megmozdul, önkéntelenül őrli az üres rossz ízű nyálamat, azt a kávéskanálnyit. Charlotte körme mellett nyers hús látszódik: a bőrbe tépett keskeny, mély hézag a szemünk előtt telik meg vérrel. Lenyelem a semmit, amit megrágtam. A torkomban ropognak a lágy szövetek.

A kérdésre képtelen vagyok fölnézni egyből; amikor mégis sikerül, vonásai megint élesen látszódnak. Pislogok. Automatikusan szorítom össze a számat, hogy ne folyjon bele semmi. Beletelik egy-két másodpercbe, amíg félre tudok fordulni, hogy az ingem ujjába töröljem az arcomat, és ez pont elég későn van már, hogy ne tudjak olyan fegyelmezetten visszafojtani semmit, mint ő tette. Nyári fényekben fürdő kertje elhomályosodik, aztán kitisztul. Szégyenkezve bámulom én is a kezemet, a bal fogja a jobbat és megdörzsölöm a csuklómban az inakat, mintha ez lenne a megoldás a remegésükre. Tüdőmbe levegő szökik, a beleegyezésem nélkül.
Ennek fuldokló hang az ára.
- Én is voltam nős egyszer. Tudtad? És én se voltam valami jó.
Lehunyom a szemem, mintha lenne még bármi esély rá, hogy össze tudom szedni magamat előtte. Megismétlem az iménti mozdulatot, hidegen nyirkos kezembe kenve mindent az ingzsebemben lapuló, érintetlen zsebkendő helyett. Az ingem a hátamra tapadt, mintha nyakig ülnék a hátralévő könnyekben. Erőteljesen összekulcsolt ujjaimnak támasztom a halántékomat, hogy legalább a lányok felől ne látszódjam. Az agyam nem is regisztrálja, hogy folynak-e a könnyeim, de a világ körvonalainak hullámzása most is ugyanúgy jelen van előttem. Elnézek Lotte füle mellett, ki az autóút felé, hogy ne lássam, milyen arcot vág.
- Néha, ha ivott, kizárt a házból. Egyszer kizavart télen egy pólóban és egy alsónadrágban, és csak másnap estére tért magához annyira, hogy visszaengedjen. Nem mertem elmenni a kertből, hátha valami történik vele bent. Néha csak veszekedtünk. De volt olyan, hogy... - Itt szünetet tartok. Részben gátlásosságból, részben szégyenből, részben azért, mert úgy érzem, olyasmivel vádolom Cassie-t, amiről nem tehet. De elsősorban azért, mert fogalmam sincs, mit lehet mondani ilyenkor. Mély, reszketeg lélegzetet veszek. - Sokszor nem is emlékezett rá utána. Néha semmire. De megütött. - Újabb szünet; ezúttal belepréselem az államat a tenyerembe, és ráharapok a kezemre belül. Nem nagyon erősen, csak hogy ne hallatszódjon a fuldokló hang, amikor a beleegyezésem nélkül levegőt vesz a testem. - Egy idő után mindig megütött.

Esdeklőn nézek a házigazdámra végre, rövid, áramütésszerű pillantással és el is kapom egyből a tekintetem róla. Ádámcsutkám kényszeredetten jár fel-alá, nyaki verőereim meg a légutaim egyként sajognak. Legszívesebben visszatekerném ezt az egész jelenetet, az egész látogatást, kora reggelig amikor besütött a nap a szobámba és maradnék fekve, hagynám a fát elpusztulni és nem járnék erre többé amíg élek, és nem mondanék ilyeneket Charlotte-nak. Meg senkinek sem. Mit képzeltem? Ez nem is hasonlít ahhoz, amin ő keresztülment.
- Ne haragudj - dünnyögöm magam elé taknyosan, mikor szóhoz jutok a fojtogató érzés egyik hullámvölgyében. Megdörzsölöm az inggel a szememet, megint, hosszan és a kelleténél jóval durvábban, hogy az elázva érdessé vált anyag nyersre dörzsöli a szemgödrömet. Szárazra persze nem. Pedig az jó lett volna. Sóhajtok. - Nem akartam ezt. Rég volt már. Négy éve otthagyott. Utána kerültem ide. Közétek.
Hirtelen megnémulok, több légvételnyi időre. Talán mert nem tudom, mit mondjak először - hogy ne mondja el senkinek, vagy hogy ne gondoljon rosszat Cassie-ről, aki életem szerelme volt mindig is, vagy hogy  sose ütöttem vissza; vagy csak kifogytam a szuszból, a tüdőm nem de a szívem igen, zsibbatag szégyenérzet húz lefelé mert férfiként jöttem ide és annál sokkal kevesebb leszek, amikor kitesz mindjárt. Már most se vagyok semmi, aminek lenni érdemes. Beletemetkezem a pohár forró szorongatásába. Lesütött szemmel.
És erősen tagadva magam előtt is, hogy minden más érzékem kiszolgáltatott félelemben szegeződik rá.

Abszolút rokonszenves ember vagyok. Naná.
- Kösz, Charlotte. Tényleg.
Őszintétlen mosoly keretezte biccentésre futja mindössze. Nem számítottam ellenállásra a saját megítélésemmel kapcsolatban, de talán csak a lelkiismeretem rossz. Vagy nem. Talán inkább arról van szó, hogy Charlotte nem jár az alapítványba és nem találkozik velem sohasem odaát, éppen ezért fogalma sincs, milyen zárkózottan, gyáván, bűntudatosan és furcsán viselkedem néha. Roberttel ellentétben, aki valószínűleg pont olyan, mint bármikor máskor: erős, kedves és megközelíthető.
Más szóval bizalomgerjesztő.
Persze. Ő legalább tudja, mit keres ott.
Elfojtok egy mély sóhajt, ahogy a házigazda felkel és a telefonért megy. Nem esik jól, hogy ezt reagáltam, Lotte mást érdemelt volna, de képtelen lennék végigmagyarázni ezt az egészet. Mit mondanék neki, először is? Másodszor, valószínűleg nem érdekli. Van saját élete, semmi szüksége bele az én nyavalygásomra is. Ami azt illeti, ezúttal még engem is ő köt le, amíg elvan a házban. Ritkaság - nálam általában mindennek énrólam kell szólnia.
De talán nem is igazán térek el a megszokott sémától így sem. Mert nem tudok másra gondolni, csak...

Visszaér. Leül. Nézem. A karját. A forradást. Kérdezek. Bennem - majdhogynem fölöttem, mert valamely ismerős súly alatt bokáig megsüllyedt a lelkem - kiszáradt nyálkahártyák és zakatoló verőerek acélkemény, felforrósodó szövedéke. A választ kísérő simítás tud csak rávenni, hogy kavargó szívvel, szédülő gyomorral föltekintsek megint.
'Kiszúrtam. Ne haragudj.'
Ezt nem mondom. Meg mást se. Csak a szememmel. Az övé megkapaszkodik Emmában. Aztán visszafordul felém. Ne mondd, hogy megütött, nyüszítem belül. A lélek a bokámnál mindkét tenyerét a halántékára tapasztva kuporog. Mondd inkább, hogy semmi közöm ehhez, hogy mit képzelek, mondd, hogy kifelé a házamból; vágd hozzám a kancsót, rúgd fel a széket itt szemben, azt amin nem ül senki vagy csapd a poharat egyenesen a kezemre a jobbomra amelyet illene nyugodtan úgy hagynom de most egyszerre lekapom az asztalról, öntudatlan gyorsasággal. Elhúzódó pillanatokig a combomra szorítom, két lábam ösztönösen egymásnak nyomódó, feszes hosszanti izmaihoz belülről. Mintha átfagyott volna.

Levegőt se tudok
(se merek. ez az)
venni, amíg Lotte válaszol, az egyik részem attól tart, hogy megharagítottam, a másik attól, hogy nem fogom a leheletfinom hangot elcsípni, pedig farkasfüllel gyerekjáték csupán, hiába suttog a végére. Figyelem a poharában a homályos folyadék felszínét, hogy megreszket-e úgy, ahogy az egész világ reszketne, ha énrajtam múlna és nem őrajta. Azért belőle is gigászi erőkifejtés sugárzik. Lesütöm a szememet. Könnyű; az ösztöneim is ezt diktálják.
- Sajnálom - szólok végül. - Nem tudtam.
Hallgatom a saját hideg és sűrű véremet négykézláb mászni idebent. A körmeim és a kézfej ízületei egytől egyig fehérek. A nadrág alatt a combomon ott lesz még néhány hosszú percig az ujjaim nyoma, akkor is, ha most azonnal elengedem. Nem lepne meg, ha a cipőmet lerúgva ma este a megyei halottasház egyik dögcéduláját találnám a lábujjamra kötözve. Csupa vizesek a Charlotte körvonalai előttem. Más nem történik.
Azon kívül, hogy hallom magamat megszólalni.
- Nem baj, ha nem nyugszol meg azonnal. Ugye tudod.

- Azért ilyen könnyen nem altatod el a gyanakvásomat - horkanok föl halkan, játszva a sértettet. Elvégre most is el voltak foglalva a haramiák, vagy nem? Na ugye. A testtartásom mindeközben világosan elárulja, hogy nincs bennem valódi feszültség. - De persze ki tudja. Lehet, hogy mégis elvetődöm erre.
Jókedvűen tűröm, hogy csipkelődjön. Ennyit megérdemel, ha már elvállalja a növény felvigyázását ki tudja, meddig: nem szívesen gondolok bele, de még az is lehet, hogy a fa végleg a nyakán marad, ha a lakásom fényviszonyai nem rendeződnek. Ez az egész társasházasdi számomra ismeretlen terep. Valamiért nem készültem fel rá, hogy az épületben mások is laknak... ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem szívvel-lélekkel a három szobás otthonomat. Még a North Woodridge Drive roppant villasora sem hiányzik, pedig az első olyan utca volt, ahol a nevemet viszontláthattam egy házszám alatt - párban a feleségemével, aki végig megőrizte a magáét. (A vésnök régimódi ember lehetett, mert eszébe sem jutott, hogy a tábla lakóházhoz is készülhet. Helyette a megszólalásig hasonlított egy céglogóra. Így nézett ki: Haber & Manx. Amikor először megláttuk, alig bírtuk abbahagyni a nevetést. Egyikőnk számára sem volt kérdés, hogy megtartjuk.) A belvárosi téglaház azonban más léptékű, más atmoszférájú épület és valahogy úgy érzem, közelebb áll hozzám, mint bármi más, amihez eddig szerencsém volt. Szeretném egy nap visszavinni a tejfát, de ha mégsem úgy alakul, elköltözni azért nem fogok. Egyelőre semmiképpen.
Majd kitalálok valamit.

Az alapítványra térve kissé kényelmetlenül érzem magam. Mint mindig, ha szóba kerül bármi ilyesmi. A saját zavaros érzéseim azonban nem foglalnak el annyira, hogy ne vegyem észre az övéit. Csepp korom óta kiváló szimatom van erre; talán a közeli ismeretségem a rossz bánásmóddal, talán más az oka, de csalhatatlanul megpendülnek bennem a felismerés húrjai, ahogy végigsimít a karján. Nekem vele ellentétben nincsenek látványos, de még csak halvány sebhelyeim sem, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tudnám bármikor kitapintani a tenyeremen összevarrt késvágás egykori helyét vagy a pontot, ahol a feleségem teljes erőből meglendített ötfontos üveg hamutartója a halántékommal találkozott. Elkapom a tekintetem a csupasz bőréről de már késő, már megláttam, a zegzugos heg finoman ezüstös, ilyen ezüstösen csak a nagyon régi sebhelyek meg a nagyon hideg vizek fénylenek.
Lesimítgatom a hajamat a nyakszirtemen, ahogy ilyenkor szoktam. Nyelnem kell, igyekszem lopva, mintha árulkodó jel lenne pedig én is tudom, hogy nem az.
Ha ezt tudom, nem maradok kettesben vele.
- Igen - mondom végül finoman. - Robert egy kicsit bizalomgerjesztőbb nálam. Azt hiszem. De elkerülök bent mindenkit, ha lehet.

Mosolyogva biccentek, ahogy kimenti magát, hallom a telefoncsörgést bentről én is és ahogy felveszi, engedem a figyelmemet elkalandozni-szétcsúszni. A lányok zsivaját hallom, végigtapint rajtam a meleg nyári nap, idebent keserű bizonyosság fortyog, hogy semmi keresnivalóm egy ilyen sebhely közelében, valakinek az otthonában, ahol nincs senki más csak ő meg én. Megforgatom a poharat, a limonádéba bámulva erőltetem az agyamat, igyekszem felidézni, tapasztaltam-e valaha Lotte felől bármit, bármi félénk zárkózottságot vagy akár csak ma egy jelet, amit értenem kellett volna és messze járni már.
És Robert? Vajon tudja...?
Mit, egész pontosan? Én se tudok semmit.
Csak azt, hogy itt valami lappang. Az ezüst heg mögött.

'Bocsánat, öhm...hol is tartottunk?'
A házigazda zökkent ki elveszett rágódásomból. Lotte visszafelé jön épp de már nem úgy, ahogy távozott. Az ízületeiben merevség bujkál, bőre átmelegedett a hűvös ház ellenére, verőereiben megváltozott a nyomás - az a fajta hatodik érzék árulja el, amely nem csak bennem, de benne is ott dolgozott egykor. És akiben egyszer kigyúlnak ennek a sorompónak a vörös jelzőfényei, abban már nem is alszanak el teljesen soha.
Fél.
Némán figyelem, ahogy elkalandozik a becsülettel megadott válasz végére érve, valójában mindegy is, mondok-e valamit mert máris messze jár kissé: ha kérdőn hümmögnék, biztosan bocsánatot kérne, amiért nem figyelt, pedig nem is szóltam egy árva szót sem. A belőle áradó selymes villamosság fölmereszti a szőrt az alkaromon, és mert nemcsak felgyűrtem az ingujjamat, de szőrös is vagyok - emberként is éppen eléggé -, késztetést érzek, hogy feltűnésmentesen levegyem a könyökömet a karfáról.
Megiszom az utolsó kortyokat, és mert különösen jó limonádét készít, nem tudom megállni, hogy ne töltsek magamnak még egy pohárral. Éppen akkor fordul felém Lotte, amikor visszaülök a helyemre: karjait maga köré fonva előreejti a vállait, érezhetően csak a kedvemért tartózkodva attól, hogy a térdét is felhúzza a székbe és összegömbölyödjön.

A szívem lassú pörölycsapásokkal vág mellbe belülről és érzem a vonásaimat elsötétedni. Megint nyelek, de a torkom most túl szűk, hogy akár csak a nyálam is lefolyjon rajta. A szám mintha kihűlt volna, a pofacsontomat melegnek érzem. Lenézek a könyöke meg a csuklója közt feszülő sodronyszerű izmokra. Finoman átdomborodnak a bőrén, mintha a farkaslábak ereje nem tűrné, hogy hosszan rejtegessék.
- Mi történt? - kérdem egészen halkan, fel sem nézve a sebhelyről az arcára. - Ott.

- Azért nincsenek eltiltva tőle - csóválom a fejem, noha érzem, hogy a felső ajkam baloldalt feljebb húzódik, apró fintor ráncait kanyarítva a balfelőli orrcimpám alá. Hogy jelezzem, egy kicsit saját magamat is meglepem ilyenkor. Csalafinta oldalpillantást vetek Lotte felé, ahogy hátraérünk. Leereszkedem a kerti székbe. Nem emelem meg a hangomat igazán, itt mindenkinek olyan a füle, mint a szonár. - Ha gondolják, persze. Csak kezdjék magukon azt a mosást. Hm? És ugye, az ilyen munkában meg lehet ázni. Szóval aki fél a víztől, annak nem való. Nyusziknak, úgy értem.
Flegmán megvonom a vállamat, az ücsörgés kedvéért föltett napszemüvegem alól alattomban kitekintve. A lányok elmerült maszatolásban vannak, a házigazda pedig máris elővarázsolt valahonnét egy kancsó limonádét. Köszönömöt biccentve dőlök hátra és egy pillanatig közösen szemléljük a tejfát, Charlotte meg én.
- Tedd csak. Mérgező is, de biztos tudod. Ez az egyik oka, hogy nem voltam biztos benne, hogy átveszed... de örülök neki. Még az is lehet, hogy itt jobban fogja magát érezni. Illetve, remélem, hogy így lesz. Egy kicsit szégyellem bevallani, de hiányozna.
Kis rusnyaság. Miért nem lehettek páfrányaid, öreg? Mintha nem nőtt volna a szívemhez ez a szerencsétlenség. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Lotte se a saját ízlése nyomán ismerte meg a növényt. Mi baja az öregeknek? Nevethetnék is, de inkább elfojtom.

Sokáig nem is kell elfojtani, mert az alapítványról kérdez: bár már hetek óta nem gondoltam az esetre, most beugrik az áprilisi verekedés a parkolóban. Testileg rég kihevertem a dolgot, de a lelkiismeretemen úgy látszik, maradandóbb nyomot hagyott. Ott is. Pár szívdobbanásnyi ideig harapdálom a számat, aztán rájövök, hogy feleennyi idő alatt lettem volna csak feltűnésmentes. Zavartam szusszanok. A hangban nevetés lappang. Lesimítgatom a forgókat a fejem hátulján, ahol áprilisban még Mara mirelitjét kellett nyomva tartanom.
- Nem könnyű ott lenni - jegyzem meg teljesen őszintén. Felnézek, a tekintetét keresve. - Sokszor kifejezetten nehéz. Néha azt érzem, ha nem hívnának, nem vinne rá a lélek, elindulni befelé. Tudod? Néha azt érzem, hogy elképzelni se tudom, min mentek keresztül ezek az emberek. Van, hogy haszontalannak érzem magam.
Eleinte károsnak is éreztem a saját jelenlétemet, ez azonban mostanában már csak elvétve fordul elő. Talán Aurora segített ebben. Talán más is megtette volna, de ő avatott a bizalmába először igazán. Szégyellősen elvigyorodom.
- Bocsáss meg - meresztek rá nagy szemeket az üdítőspohár felett. - Nem akartam ilyen komor lenni. A legtöbb foglalkozásról jókat hallok és a legtöbb oda látogatót rendszeresen látni. Gyakran oldott a hangulat... mármint ahhoz képest, amit vártam. Jó kis hely. Júliusban jótékonysági vásáruk lesz odaát, Wilmingtonban. Én benézek, ha lesz időm. Eljöttök?