Itt fél órán belül sűrű köd lesz, fut át a fejemen teljes bizonyossággal, ahogy a parkolóból bekanyarodom a sírkert belső sugárútjainak egyikére. Az előrelátást persze nem a szívemen keresztülfolyó farkasvérnek köszönhetem. Ugyanilyen idő volt tegnap és tegnapelőtt is. Persze az még mindig megtörténhet, hogy az óceán felől feltámad a szél... vagy hogy esni fog. Ha nekem kéne választanom, a nagy bőségben már azt sem tudnám, minél maradnék. Bekapcsolom az ablaktörlőt. Mindig kerülőúton megyek haza. Amennyit csak a kiépített úthálózat enged, annyit haladok a kerítésen belül. Megszokás. Mint amikor az ember odahaza nyugovóra tér, de még előbb sorban megnézi, mindenki más hálószobája csukva van-e: hadd pihenjenek békén az éjszaka. A mérföldhosszú Cadillac limuzin nemigen ad hangot haladtában. Fényszórói ezüst szíjat hasítanak a leszálló sötétség gyöngyöző hátából, a roppant gyászkocsi pedig úgy lopózik végig a temető görbe zúzottkő útjain a nyomukban, mint mozdulatlan lámpást hordozó kísértet. Fóliával borított félvak ablakai mögött aligha látszódik belőlem valami ilyenkor. Ezt a magam részéről helyénvalónak érzem. Elvégre idebent nem számítunk két külön egésznek, ő meg én.
A sírkert ilyenkor többnyire üresen áll. Nem mintha tilos volna éjszaka kimerészkedni ide a gondnok tudtával. Ha arra kérik, ahogy ismerem, az ágyából is fölkel, hogy beengedjen bárkit. Ettől függetlenül meglep a magányos alak látványa, amint felbukkan az út melletti sírok egyikénél. Emlékszem jól, ki nyugszik itt, a nyurga árnyékból pedig azonnal sejtem, nem idős ember a látogató sem. Testtartása fázós és tartózkodó egyszerre, a négyhengeres dízelmotor duruzsolásán túl nem hallom azt sem, hogy akármit beszélne. Csak áll ott, nyakát a csontos vállai közé húzva, és a felvésett nevet nézi. Vagy az évszámot. Mindenki azt szokta, amelyik jobban fáj. Lelassítok mellette. A hízásnak indult ködszemcsék nyálas szitálása közepette lassan elnehezül a környék. Az ő orra talán nem, de az enyém elfogja a hosszú ideje vízben álló virágok erős zöld szagát. Ez a koszorú itt nem nagyon régi, de már a végét járja. Nem akarom megzavarni a fiút a gyászában, de ahhoz sem fűlik a fogam, hogy csak úgy itt hagyjam. Megállok, nem különösebben közel hozzá; ha megmozdulva felém fordul, ráérek leengedni az ablakot és felkapcsolni a belső világítást, hogy tisztábban lásson. - Jó estét - köszönök előre, ha már egyszer betolakodtam a magányába. Megigazítom a sapkámat, főképpen csak megszokásból. - Nem kérsz egy esernyőt? Ha maradni akarsz éjszakára, megmondom a temetőőrnek. De attól még az egyetlen árva lélek leszel, akit ér az eső idebenn. Ha meg nem haragszol. Mindenki másnak jutott fedél.
There is always the return. And the wound will take you there.
Fázósan húztam összébb magamon a kabátot, majd alig észrevehetően felhúztam a cipzárt, hogy most már ellássa a funkcióját, aminek az lenne a feladata, hogy melegen tartson. De esős napok utáni idő lévén, és mivel már lassan egy órája ácsorogtam a sírnál várakozva egy pad előtt, lehet már átfagytam annyira, hogyha megmozdulnék most, sajogna mindenem. Az idő olyan röpkének tűnt, amióta ide jöttem. Tisztában voltam azzal, hogy nem kellene ide kijönnöm, mi több, csak magamra vontam volna a figyelmet. A lány már egy éve meghalt, a temetésén nem is volt annyira gyanús ott lenni, hisz a fél suli is ott volt. De most már más szelek fújtak, a többség simán továblépett. Sóhajttam, majd hátrébb léptem, hogy kicsit megmozgassam magam, elsősorban a végtagjaimat. Ha fellendítem kicsit a vérkeringésemet, talán jobban fogom érezni magam. Persze lehet, hogy jobb lenne, ha feladnám, és elsétálnék. Ma is. Az elmúlt hónapban már harmadszor kötöttem ki itt, és annyira, de annyira szánalmasnak kezdtem érezni ezt a helyzetet, illetve magamat. De nem tudtam jobb lehetőséget, mint megállni itt egy kicsit, ha már a séta során erre hozott az utam. Komolyan csak meg kellett volna egy icipicit emberelnem magam, kihúzni magam, továbblépni, úgy tenni, mintha az élet így zajlana tovább rendben. Zavart, hogy ezt titokként kellett kezelni, mint megannyi mást is, zavart, hogy az életünk is összességében kettős volt. Mert az ember a saját lényét nem zabolázhatja meg csak úgy. Én pedig bizonytalan voltam sokszor magamban, a helyemben ebben a hatalmas világban és a céljaimban. Itt néha tényleg csak megnyugvásra leltem azzal, hogy kiürítettem a fejem, még ha ez azzal is járt, hogy csak hosszasan pásztáztam azt az átkozott sírkövet. Már eltelt egy év, bizony. Már túl is léptük az egy évet. Néha mégis úgy éreztem, hogy ez is, mint némelyik más döntésem, el fog kísérni egy életen át.
Kezdőlap
