Mindent elnyom a füst és a zaj. Az “ebédlő” és a “nappali” padszerű garnitúráját foltos-virágmintás kárpit borítja; a megsárgult redőnyök mára magukba itták az állandó cigarettafüstöt. A mosogatótálcában edények tornyosulnak, ételmaradék helyett hamu és kátrány kavarog bennük, mintha ez a valaki étkezések helyett inkább szarul megtekert dohányt csócsálna, aztán kiköpné a szűrőt.
Úgy tesz, mintha nem hallaná a kopogást a zenétől, már ha lehet ezt egyáltalán zenének nevezni. Egy szüntelenül szaggatott basszusgitár meg valami reszelős, túlvilági hörgés – mintha valakit éppen láncfűrésszel darabolnának fel egy sikátorban, miközben ész nélkül csapkodnák egy fém hulladéktároló fedelét. Már hozzá van szokva, hogy időnként bekopognak hozzá a zaj miatt, az egyik szomszéd ma reggel is elüvöltötte magát, “KUSS LEGYEN MÁÁÁR!!”, és tegnap az egyik ügyfele is megjegyezte, ”Hallod, ha így folytatod, megbasznak csendháb.”
(Nem jutott a mondat végére, mert Hallod időközben rácsukta az ajtót.)
Most pedig a konyhapult felett, egy szál cigaretta mögül mantráz valamit, csak úgy, magában. Lirach, Tasa, Vefa, Wehlc, Belial. Lirach, Tasa, Vefa, Wehlc, Belial. Egész felsőtestével nehezedik a mozsárra, szorítása addig remeg a törőn, míg valami meg nem reccsen alatta. Ez lehetett a célja, mert ekkor végre felnéz és Mi-van-baszd-meg módra az ajtó felé sandít: akárki is cövekelt le a kocsi előtt, úgy tűnik, magától nem fog lekopni.

A ‘84-es Holiday Rambler szélárnyékában egy foltokban kopasz, vakítóan ronda macska gubbaszt, akár egy szénné égett vekni. Egyszer csak kattan egy retesz, a bejáratot pedig kirúgja egy szögelt talpú bakancs – egy talpig feketébe öltözött, kortalan alak hajol ki a keretbe kapaszkodva, unottan tekintve le a látogatóra. A háttérben elhajt egy lepusztult, összematricázott pickup; egy kocsival arrébb a szomszéd tata vakarássza a tökeit, úgy hunyorog a nőre, mintha a Napba nézne. Akárki is ő, enyhén szólva kirí a közegből.
Bűzlesz.
– Leszart a madarad – szól vissza az úr kulturáltan –, még nem jött ki teljesen.
Nem gondolja komolyan: mindketten tudják, hogy nem holmi öntudatlan állatról van szó. Ő még soha nem is látta a Szellemet üríteni; igaz, az ábrázatából ítélve az sem lepné meg, ha a porhüvelye döglött volna.
A kérdésre már nem is válaszol, csak beeső orcákkal magába szippantja az utolsó adag kátrányt, majd a fűbe hajítja a csikket és eltűnik az ajtóból, szabadon hagyva a lépcsőfokokat.

Amikor a nő felkapaszkodik a lakókocsiba, éppen a bakancsa talpával csúsztat arrébb egy szőnyeget a padlón, eltakarva az alóla kivillanó graffiti-vonásokat. Egyik kezében egy doboz Corona leng, amit időközben vehetett ki a hűtőből – biztos annak is berúgta az ajtaját.
– Hail Belial – emeli hangját a ricsaj fölé, majd felsandít a vendégre, mintha azt várná, ismételje utána. Biztos benne, hogy ha az ő jelenlétét megérezte, akkor egy démonét is meg fogja, de azt már nem feltétlenül fogja magától kitalálni, kinek a személyét tisztelheti a Jelenlétben – márpedig Belial beképzelt egy fajzat, nem szereti, ha nem üdvözlik név szerint.
Leveti magát a “kanapéra” és egyik bakancsát kényelmesen a “kávézóasztalra” pakolja, mintha a háttérben nem szólna még mindig ugyanaz a hektikus dobpüfölés, gitártépés és halálhörgés, “wwwoooOOOOOAAAAAAAAAAOOOOooooohhhhh…!!”. A nőnek mindössze egy karnyújtásába kerülne, hogy kikapcsolja – úgy is fest, mint akibe szorult bőven elég méltóság, hogy megtegye. És ha meg is szűnik a ricsaj, a házigazda nem szól, csak átdöfi a húzógyűrűt az alumíniumon és a szájához emeli a sörösdobozt.
– Angol vagy? – veti oda flegmán, igazi Suttyó a Semmi Közepéről. Soha életében nem találkozott még brittel: ők nem szoktak olyan helyekre keveredni, ahol olyan emberek lapulnak, mint ő.

Ha fegyvert fognának a fejemhez, akkor sem tudnám megmondani, hogy egészen pontosan miért mentem vissza a gyalázatos tettem helyszínére – a Snyder birtokra -, mintha én is csak egy pszichopata sorozatgyilkos lennék, aki örömét leli abban, ha visszamehet oda, ahol elkövette a szörnyűséget. Vagy a szörnyűségek sorozatát. Vagy a sorozatos szörnyűségeket. Nem okozott extázist, az elégedettségnek is csak azt a fajtáját éreztem, amit a vendetta okoz; egyes pillanatok kristálytisztán élnek emlékeim között, mások kevésbé. Sajnálnom kellene, szánnom és bánnom, de nem teszem. Régen volt, de igazabb nem is lehetne, kezem-, és mágiám nyoma már alig-alig látszik, hiszen a természet visszavette a területet, ami őt illeti, új házat nem emeltek a régi helyébe. Érthető: a hétköznapi emberek helyében én is félnék a szellemektől és az ártó lelkektől, az a föld pedig valóságos tömegsír, annak dacára is, hogy a szél már messze vitte a hamut.
Bármennyire is szeretett volna az anyám elzárni a mágiától, nem teljesen tudatlanul léptem ki az életükből, borzasztó veszteséget – na, nem az enyémet, hanem a húgomét-, és persze a fontos és értékes szövetségesekét -, meg káoszt hagyva magam után. Gyenge voltam és labilis, igen, de tudatában voltam egy, s másnak, így, példának okáért, a Leynek is. Nem véletlen, hogy a Croft família meghagyta Birminghamet egyik székhelyéül, ugyanis több vonal is fut a város környékén, miből a magunkfajták erőt meríthetnek.
Rose Harborban is van egy, amiről biztosan tudok (és ez után próbáljon bárki, akárki azzal nyugtatni, hogy a könyvek nem hasznosak (kiváltképp, ha az egy grimoire, de nem rohanjunk ennyire előre, mert még csak fantáziálok arról, hogy az enyém legyen)).
Egy éjszakát töltöttem Wilmingtonban, mielőtt tovább mentem volna Rose Harbor felé, egy-, a város peremén rogyadozó, lepukkant motelben, ami – legalábbis első ránézésre (meg másodikra is) – a kamionsofőrök egyik kedvelt megállója, pihenőhelye is egyben. Az üdvözlőtáblát megvilágító lámpák egyike villogva pislákol, a másik meg teljesen kialudt, a lépcsők nem recsegnek, de minden lépésem nyomán olyan érzés kerített hatalmába, hogy bármelyik pillanatban beszakadhat alattam egyik-másik fok. A recepción egy középkorú, szürke hajú, görnyedt pozícióban ülő nő strázsált éppen, ciccenve fordult felém a sorozatától, ami a háttérben ment tovább. Hamis névvel ellátott, hamis igazolványt vettem elő – Mira Juul, félig-meddig és kellően norvég-, vagy dán hangzású nevet használom most éppen -, ő unottan és begyakoroltan kitöltötte a papírokat és adott egy kulcsot, amin egy csorba biléta fityegett, amibe a kilences számot gravírozták, és, mely vésetben megállt már az út pora, és a kamionosok kezéről ráragadt olaj elegye.
Hitvány fényű és korhadt szagú volt a reggel, a mosdót csak futólag, sietve, amennyire muszáj, éppen annyira látogattam meg, és használtam, a kávémat pedig nem köpte ki az automata, csupán gőzt préselt ki vastüdejéből, úgyhogy a tovább állás mellett döntöttem. Nagyon gyorsan.
(...)
A kisváros parkjában szürcsölöm a jól megérdemelt kávét, vettem egy helyi lapot, azt olvasgatom, és éppen, amikor a sudokunak állnék neki, valami egészen más kelti fel az érdeklődésemet, hat a mágikus szenzoraimra, és inkább annak – vagyis sokkal inkább neki – szentelem minden megtisztelő figyelmemet.
Aztán nekiállok a sudokunak, az ifjú titánt pedig Samsara követi, én csak jó tizenöt perc múlva emelkedek fel ültemből, az újságot és a kiürült papírpoharat a szemetesbe dobom, és úgy indulok meg abba az irányba, amerre a férfi és a holló tart; egészen a lakókocsi parkig. Azt is tudom, melyikbe ment be az úr, és annak ajtaján kopogok erélyesen, amikor ajtót nyit, pofátlanul és leplezetlenül mérem végig.
- Bűzlesz – állapítom meg, egyik szemöldökömet felvonva. – A mágiától is – teszem hozzá, cseppet sem zavartatva magamat, teljesen hétköznapian, már-már csevegő hangon. Mert, hát, nekünk ez az is. Nem feltétlenül a köntörfalazásról vagyok híres, jobb is, ha ennyiben maradunk. – Beengedsz? – lépek közelebb, de az sem igazán érdekel, ha nemleges választ kapok, akkor ugyanis itt fogom folytatni a diskurzust, akár úgy, hogy egy nagyobb köpésre ott ül egy bájos szomszéd.