Amennyire én meg tudom őrizni a nyugalmamat, Daricának pont annyira nem sikerül, mire én csak egy nagy sóhajjal nyugtázok, de nem adom fel. Igenis felkerül a csomagtartóra, majd nekiállok a sebét kitisztítani.

-Az istenért Darica ne legyél már ilyen makacs, tudom hogy meg tudod csinálni de engedd, hogy segítsek.- jelentem ki ezt már egy fokkal határozottabban, és ha csak nem tépi ki a kezemből a fertőtlenítős gézlapot, akkor igenis én tisztítom ki a sebét, és ragasztom le. Ha tovább köti az ebet a karóhoz, akkor lemondóan fújtatva tartom a telefonját, míg befejezi az általam elkezdett műveletet.

Próbálom elterelni kicsit a témát, de ismét le leszek dorombolva. Nem is értem miért töröd magad Logan… -Sebaj, kezdek hozzászokni. - reflexszerűen csúszik ki egy apró morgolódás az orrom alatt, de fájó fejjel örülök, hogy legalább relatíve értelmes mondatok hagyják el a számat, nemhogy még át is tudjam gondolni amit mondok.

Mikor ugrik és látom, hogy megszédül, felé nyújtom a kezemet egyrészt ha bele akar kapaszkodni azért, másrészt pedig ha úgy látnám hogy készül elesni, elkapjam. Azonban nem nyúlok hozzá hacsak nem akarja, vagy nincs rá égető szükség.

-A vállamat rándítottam meg, egy-két zöld folt is gyanús, hogy lesz itt-ott, kicsit szédülök plusz ugye az orrom.-sorolom sérüléseimet, és most, hogy kicsit magamra is figyelek nem csak rá, illetve a koccanás okozta adrenalin is kezd ürülni a szervezetemben, a fájdalom egyre inkább kezd megjelenni.  

Amikor az orromat kezdi vizsgálni, és ehhez nekitámaszkodik a mellkasomnak, még levegőt venni is elfelejtek, a kellemetlenség ellenére még mindig szánalmasan igyekszem kiélvezni minden olyan pillanatot, amikor önszántából ér hozzám, és nem azért, hogy az arcomba borítson valamit, esetleg lekeverjen egy fülest vagy ilyesmi.

Engedelmesen követem az ujját a tekintetemmel, és egészen beleszédülök, jobbnak látom kicsit az autónak dőlni. -Hívod te a mentőt, hívjam én? Az autómentőknek is telefonálni kell.- próbálok gyakorlatiasan hozzáállni a helyzethez, inkább, minthogy esetlegesen felszálljak a szentimentalizmus vonatra, ami mindig elkap, ha Daricával vagyok.

Így vagy úgy, de értesítjük a szükséges szerveket, most már csak várni kell. -Azt hiszem az én hibámból történt a baleset. Nagyon hosszú és fárasztó napom volt, valószínűleg nem figyeltem a táblákat. Biztosítva volt az autód?- maradjunk semleges és praktikus témáknál, ebből talán nem lehet baj. Vagy mégis?  

- Az előbb ütöttelek el, mégis hogy nyugodhatnék le az istenért! - hangomból süt a pánik, a sokk, az idegesség, minden, ami egyszerre kavarog bennem. Beletúrok a hajamba, hogy a pár előre lógó kósza tincset hátra söpörjem, de beleakad az ujjam a szedett-vetett kontyba, amibe felfogtam és még ez is fáj, ahogy meghúzom az egészet. Hogy csinálhattam én ilyet? Hogy lehettem ekkora idióta?
- Tudom, milyen egy fejsérülés! - csattanok fel és lerázom magamról a kezét. - Kell egy tükör meg a...Nekem is van elsősegély csomagom! - újabb csattanás, de megadóan nekitámaszkodom az összetört kocsinak. Logan nem elégszik meg ezzel, mikor előkerül az a fránya doboz, mintha valami tollpihe lennék felrak a csomagtartóra és eszembe sem jut ellenkezni. A francba, akkor épp semmi sem érdekel annyira fáj a fejem!
- Au! - elkapom a fejem és a fertőtlenítős cuccra nézek. Örülhet, hogy ezzel egyszerre nem mozdul a kezem és söpröm ki azt a kezéből. - Hagyd, befejezem, tudom, hogy kell egy sebet ellátni! - kezem a gézlap felé nyújtom, a másikban azóta is a telefonom tartom, amin megnyomva a középső gombot felold a zár és a kamera is egyből életre kel. Abban akarom nézni a helyzet komolyságát. Tuti nem nagy dolog, csak rossz helyen van, a fülemtől feljebb a szemöldököm vonalában. Jól mondta, ezek tudnak rendesen vérezni, na meg a gyógyulás...
- Volt ilyen találkozásunk - vágom rá morogva, s a tudatom lassú fogaskerekei miatt az információkat is nehezebben dolgozom fel. - Bocsánat, nem így akartam mondani. - lesütöm a szemem, közben ha hagyja, tényleg ellátom a sebem, igaz, a leragasztásnál a kezébe kell nyomnom a telefonom, hogy lássam, mit csinálok, ahhoz nem árt, ha valakinek mindkét keze szabad.
Miután ezzel végeztünk, lendületesen ugranék le a kocsiról, aminek eredményeképp az utcakép pördül egyet és nekem vissza kell dőlnöm stabil pontért kicsit.
- Mindkettőnknek agyrázkódása lehet, mid fáj a fejeden kívül? - komolyan kérdezem, szeretném én ellátni, vagy legalább felmérni a sérüléseket. Mindkét karom meghúztam, bevertem a fejem, részemről ennyi történt, szerencsésen megúsztam. Logan rosszabbul fest a sápadt arcával, az orra alatti véres nyomokkal. Előrébb lépve lábujjhelyre ereszkedem, egyik kezem finoman támaszra lel a mellkasán, míg a másik az orrához és a lehető legóvatosabban. - Talán nem tört el. - végigtapogatom az orrnyergéig, szerintem rendben van. - Ne gyerekeskedj, mondd el, hol fáj. - Azt hiszem, elfeledkeztem a mentőkről, túlságosan lefoglalt az állapota. - Kövesd a szemeddel az ujjam. - feltartottam elé a mutatóujjam és lassan vízszintesen mozgatni kezdtem. - Biztos, hogy valami nem okés, muszáj lesz megnéznie egy orvosnak. Én maximum... Ebbe jobb, ha nem megyünk bele. - valamikor az ujjkövetős résznél elléptem tőle, de így sincs köztünk különösebben nagy távolság.

Nem lett volna jó, ha elalszom a kormánynál, de azért ennek a típusú ébresztőnek se örülök, amit az autómba belekoccanó jármű okoz. Kicsit szédelegve, de kötelességtudattal telve a baleset másik résztvevője felé, felmérve a károkat és a sérüléseket. 

- Darica? - kérdezem meglepettséggel hangomban, amikor meghallom a lányt, majd az alakját is felismerem. Tényleg beüthettem a fejem, hogy nem ismertem fel se a kocsiját se őt magát a volán mögött. - Persze, volt már ennél rázósabb esetem is. - legyintek, és nem gondolkodva pont azzal a karommal, amelyiknél a vállamat megrándítottam, így arcom néhány másodpercre fájdalmas grimaszba torzul. Darica mindeközben kapkod, szentségel, szinte azt se értem mit mond, csak hogy vadul matat a kocsiban, mire én mögé lépek, így ha megfordul, velem szemben találja magát.

-Darica! Lassíts egy kicsit és vegyél egy mély levegőt, mert a végén még elájulsz.-nem törődve se azzal, hogy vérzek, se azzal, hogy fáj a mozdulat, óvatosan, ámde határozottan fogom meg két felkarjánál ezzel megállítva hogy így pörögjön, majd ha hallgatott rám és egy picit megnyugodott, akkor finoman megfogom az állát, és elfordítom úgy a fejét, hogy meg tudjam nézni a fejét, amiből folyik a vér.

-Az orrom miatt ne aggódjunk, a szédülés meg elmúlik, viszont ezt most el kell látni, nem várhatjuk meg a mentőket. Ahogy nézem nem nagy a seb, de ezek a piszok kis fejsérülések nagyon tudnak vérezni.- hangom nyugodt, fogalmam sincs honnan jön, talán amiatt, mert látom hogy a másik pánikroham szélén áll, vagy épp egy számomra fontos embert látok sérüléssel, de ebben a pillanatban félreteszem saját nyűgömet, és csak ráfigyelek. 

Ha úgy látom, megmarad stabilan, akkor egyet hátralépek, hiszen nem szeretném őt kényelmetlen helyzetbe hozni, majd sötétkék pulcsim nyakába törlöm az orromat, ami ahogy nézem már nem is nagyon vérzik, ami jó, így tudok Daricára koncentrálni.-Van egy elsősegélycsomag a kocsimban, ülj addig le, idehozom.- nem utasító, inkább aggódva kérő a hangszínem, és ha magától nem hajlandó, hát én magam fogom meg és ültetem fel óvatosan a csomagtartóra, így pont jó magasságban lesz, hogy ellássam a sebét. 

Amennyire csak kótyagos állapotom engedi a kocsimhoz sietek, kiveszem a kis ládát, majd visszamegyek Daricához. A kutya nem jár erre, így csak magunkra számíthatunk egyelőre. A terv az, hogy leragasztom a lány fejét, aztán hívok mentőt. 
-Ez most lehet egy kicsit csípni fog.- lépek mellé, fertőtlenítőt nyomva egy gézlapra, aztán óvatosan a sebre helyezem, és elkezdem tisztogatni. Hirtelen elkap a deja vu, és a helyzet ellenére elmosolyodom. -Fogunk mi akár egyszer is úgy találkozni, hogy egyikünk se sérül meg?- talán abszurd ilyenkor viccelődni, de talán ha Darica erre koncentrál, kevésbé érzi a fájdalmat, meg az én figyelmem is terelődik kicsit. 

Az éjszaka csendessége kellőképp kivett az energiámból ahhoz, hogy reggelre az energiaszintem jelentősen megzuhant. Adrian sokat hagy magamra, amiért nagyon hálás vagyok, de helyette megkapom a helyi szakértőket, akik magukat annak vallják, ám az esetek többségében arra használják a titulusukat, hogy belém kössenek. Szerencsére esténként ők eltűnnek, örülnek, amiért találtak valakit, aki helyettük is elvégzi a "piszkos munkát", én pedig elégedetten tudom a magam tempójában eltölteni a munkaidőm. Mindenki jól járt, nincs igazam?
Mikor letudtam az utolsó papírmunkát is, az órámra néztem, ezzel egy időben nyílt az iroda ajtaja és az érkezőre kaptam tekintetem a számlap helyett. Tehát benne jártunk a reggelben, jött a műszakváltás. Kinyújtóztattam elmacskásodott tagjaim, majd felállva át akartam adni a helyem, ám ekkor előkerült Jack kezéből egy halom papír, amiket egyenesen elém dobott.
- Mi ez? - értetlenül pislogtam rá.
Kiesett egy ember, gondolhattam volna. Szüksége volt egy asszisztensre, s bennem emberére akadt, kis győzködéssel bevállaltam a plusz órákat. A pár órából sok lett, végül két kávéval a szervezetemben csak letehettem a tollam. Legalább a holnapi napom szabad, ezzel nyugtattam magam, mert mással aligha tudtam volna. Elvesztettem a csütörtököm nagy részét, pedig több mindent beterveztem mára. Magamban morogva készülődtem össze, átvettem az utcai ruhámat, a bentit beledobtam egy zacskóba, mert ki akartam mosni és már semmi sem tántoríthatott el a napzárástól. Haza fogok menni, nincs B opció!
Borzalmas hangulatban voltam, fáradtnak éreztem magam, nyűgösnek, és még a slusszkulcsot is kétszer elejtettem, mielőtt beletaláltam volna a zárba. Útközben vettem magamnak még egy kávét, extra erőset, ki kellett tartanom estig, hogy másnap a megszokott ritmusomban legyek szétcsúszott helyett. Egy kézzel fogtam a kormányt a másikkal a papírpoharat és a hátsó utakon elkacskaringóztam előbb Rose Harborba, majd annak külvárosában a lakásom felé.
- Basszus! -  a fékre kellett taposnom, előtte közvetlenül egy kutya szaladt át az úton. Szívem megugrott, a váratlan eseménytől pulzusom az egekbe szökött. Rendben, felébredtem, köszönöm.
Lassabban haladtam tovább, betartottam az összes szabályt, míg csak a figyelmem elkalandozni látszott. Kikerültem egy autót, átvágtam a kereszteződésen, hogy lekanyarodjak a hazafelé vezető útra, ám ekkor ismét közbeszólt az az átkozott sors, de most esélyem sem volt szitkozódni.
Beletapostam a fékbe, hangosan csikorgott, s a kocsi oldalra csúszott egyenesen bele egy előttem haladóba. A kávés pohár az ölembe esett, két kézzel ragadtam meg a kormányt, ami megrántott előre, azután hátra az ülés fejtámlájának ütve fejem. Csillagokat láttam, a karom fájt, ahogy meghúztam, a mellkasomban is éreztem azt a hülye érzést, amelyet a rángatózás okozott. Csengett a fülem és a kezem végighúzva mellette az arcomon valami nedvességet éreztem. Ó, a fejem!
Kicsit elvesztettem a külvilágot, a történések gondolatban kirepítettek a kocsiból, meg ha a biztonságiövet elfelejtem becsatolni, alighanem utána mentem volna én is.
Idegességgel tér vissza a valóság-tudatom. Rácsapok a kormányra, amitől megint végigszalad a fájdalom a tenyeremtől fel a vállamig. Előre nézek, a szélvédőn át látom, a saját autómat is összetörtem, de a másik is kapott. Hiába szuggerálom, a másik sorfőr látszatra nincs az autójában, vagyis... Te jó ég, megsérült! Ezzel a gondolattal dőlök oldalra az ajtónak, amit aztán lábbal rásegítve ki is nyitok végre, hogy kiszállva, túl a szédelgésen elinduljak az összetört fekete kocsi felé. Alig állok meg a lábamon, máris megjelenik valaki a látómezőmben. Lehajtottam a fejem, de rossz ötletnek bizonyult, több ok miatt is jobbnak láttam, ha felnézek, már csak az érkezőre is.
- Logan? - kerestem a hangom, ami hol eltűnt, hol előkerült ebben a rövidke kérdésben is. Megköszörültem kiszáradt torkom. - Te... - a másik autóra mutattam. - Jól vagy? Ugye jól vagy? - magamhoz tértem se-perc alatt. - Annyira sajnálom! Én csak... Te vérzel! Hívok mentőt, máris, csak a táskám... - hátrébb léptem, beleütközve a nyitva hagyott ajtóba. Folyamatosan a mindenhatót ismételgettem, a sokk rendesen rátelepedett az agyamra. Mi a fene történt? Hiszen én csak ki akartam kanyarodni, de... Minden teljes zűrzavar volt a fejemben. Elsőre a telefonomat sem szúrtam ki a táskám ráborult ugyanis, de azt arrébb löktem az anyósülésen, így hozzáfértem a mobilhoz. - Kérlek, mondd, hogy jól vagy! Szédülsz? Mid fáj? Leülsz? Igen, az lesz a legjobb, máris hívok segítséget! - hadartam, természetesen hadartam, mert az idegesség a sokkal együtt ezerrel dolgozott bennem. Lenézve a készülékre elsőre fel sem tűnt, a kezemen egy vöröslő csík húzódott, de sérülésnek nyoma sem volt. Fejemhez kaptam a kezem, aztán megint ránéztem. Lefejeltem a kormányt, hát persze! Miért is lenne ebben a rohadt autóban légzsák, vagy ennyire szerencsétlen vagyok és ki se nyílt?!

Ez egy hosszú nap volt a tűzoltóságon. A tegnap éjjeli vihar sok kárt okozott, ezért ma megszámolni se tudom már, hány helyre kellett kiszállni. Indulás előtt magamba toltam a kávénak csúfolt löttyöt az állomás konyháján, hogy kibírjam hazáig az utat.

Elköszönök a kollégáktól, majd beülök fekete Ford Focusomba, és miután kidörzsöltem az álmosságot a szememből beindítom a kocsit, kitolatok a parkolóból, majd hazafelé veszem az irányt. A vezetés azért nagyjából felébreszt, figyelek a környezetemre, de azért szándékosan kicsit kerülőúton megyek, hogy a nagy forgalmat ami ezen a késő délutáni órán az utakat jellemzi elkerüljem. Nincs kedvem esetlegesen dugóba is keveredni. Már csak néhány perc, és eldőlhetek az ágyamon, hogy egy pizza mellett elaludjak valami Netflix filmen aminek az első pár percét látom csak, a többit csukott szemhéjakon keresztül. 

Épp azon agyalok, hogy milyen pizzát rendeljek, húsimádót vagy valami light-osabbat, amikor kirobban a légzsák a kormányból, mert balról belém jönnek. Nem őrült nagy sebességgel mentem se én, se a másik fél, de azért nem kellemes, ahogy a fejem belecsapódik a légzsákba, ráadásul a vállamat is kicsit megrándítom. Beletaposok a fékbe, leállítom a motort, majd a fájdalommal nem törődve, némi erőszakot alkalmazva kinyitom a vezető ülés ajtaját, és kihámozom magam.Kicsit kótyagos a fejem, és ahogy orromhoz nyúlok érzem, hogy vérzik kicsit. Megmozgatom, talán nem tört el, vagyis hát remélem. Volt már eltörve és nem kellemes, mikor visszaillesztik a helyére. Összeszedem magam, majd előtör belőlem a tűzoltó, és a másik sofőr felé indulok, nem realizálva, hogy egy ismerős ül a kormánynál, az lebeg a szemem előtt, hogy ha én megsérültem, nagy eséllyel a másik is.