A vízivás több szempontból is jó. A korábbiaktól kissé kiszáradtam, csökkenti a lüktetést a fejemben, illetve időt biztosít mindkettőnk számára, hogy valamennyire rendezzük a gondolatainkat. Eddig is őszintén beszéltem arról, mit érzek iránta, ám most érzem csak igazán a súlyát. Ez most egy olyan fordulópont lehet, ami mindent megváltoztathat. Figyelmesen hallgatom a szavait, időnként aprókat bólintva. Teljesen érthető minden aggodalma. A Kincaide-ek az Alapítók Körének a tagjai, és mindketten tudjuk, ez mit jelent. A családom de főleg az apám elítéli, amit tettem. Ő szigorúan ragaszkodk a régi elvekhez, hogy embereknek, főleg alapító család leszármazottainak nem szabadna természetfelettiekkel vegyülni, nem még párkapcsolatba bonyolódnia, ám én mindezzel szembementem, és cseppet sem bánom. Igen, azt hittem akkor jó döntést hozok, hogy apámra hallgattam, de azóta ezer meg egyszer megbántam. ti azzal foglalkoztok, hogy a hozzám hasonlóaknak tegyetek keresztbe, ha szükséges. Nem mondom, hogy nem ütnek szíven a szavai, de be kell látnom, tényleg ilyesmiről van szó, és én erre egyáltalán nem vagyok büszke. Mióta “új életet” kezdtem, szinte több időt töltök boszorkányok, alakváltók társaságában, mint emberekkel, elég ha csak Archie-ra, Jet-re, nem utolsó sorban pedig Daricára gondolok. Elszégyellem magma az alapítók elavult elvei miatt, lesütöm a szemeimet, és egyik kezemmel a póló alján egy cérnát kezdek el piszkálni, de közben figyelem Darica minden szavát. ugyanúgy szeretlek, mint akkor és azóta is egyfolytábanA mellkasomban a szívem kihagy két ütemet legalább. Sok mindenre számítottam, de arra, hogy nyíltan bevallja, ugyanúgy szeret még ő is mint régen, arra nem. Tudtam, hogy nem közömbös, már a csók előtt is, ám nekem sokat jelent, hogy ennek most hangot is adott. Keze szinte elveszik az enyémben, ahogy ujjai közé fonom a sajátjaimat, és hüvelykujjammal végigsimítom a kézfejét. -Most mondhatnám, hogy nem fogom meggondolni magam, még egyszer nem követem el ezt a hibát. Azt is mondhatnám, hogy nem tudom tagadni a családom származását, de az elvekkel, amiket vallanak, igenis szembe megyek, ahogyan azt is, hogy közel 30 évesen igenis úgy fogom élni az életemet, ahogy akarom, nem ahogyan elvárják. Mondhatnék bármit, még ha őszinte is vagyok, ezek csak szavak. –szabad kezemmel végigcirógatom a karját, végül ujjai megállapodnak az arcán, amit szeretetteljesen simítok végig. -Szeretlek, Darica. És pláne most, hogy lebuktattad magad, hogy te is odavagy értem –egy félmosoly kíséretében rákacsintok.- csak annyit kérek, hagyd, hogy bebizonyítsam, tényleg megváltoztam. Elviszlek randizni, kapsz virágot, csokit, bármit amit szeretnél. Újra elcsábítalak, mit szólsz? – hangomban játékosság csendül, de közben benne van az eltökéltség, és arcom is erről árulkodik. Ujjaim ismét végigsiklanak az arcán, majd tovább indul a nyakán, a vállán, a karján, majd megállapodik kezem a derekán, és közelebb húzom magamhoz. -És spoiler, most kezdem. –villantok rá egy mosoly, majd lehajolok (a magasságkülönbség a pultnak való támaszkodásom miatt most nem annyira nagy), és megcsókolom. Eredetileg csak egy finom, gyengéd csóknak szántam, ám önkéntelenül lesz hevesebb, szenvedélyesebb. Teljes szívemből szeretem ezt a boszorkányt, és el fogom érni, újra megbízzon bennem.
Ez végülis jó válasz a kérdésemre, mert tényleg, ahogy hagytuk, hogy ne az agyunk irányítson, egymásba gabalyodva kerültünk a kanapéra, de akkor sem vagyok teljesen meggyőzve a dolog helyességéről.Mintha túl gyorsan lépnénk át bizonyos pontokon, ami két felnőtt helyett sokkal inkább a kamaszokra jellemző. Lehetnénk még egy kicsit azok? Ezen gondolkozva sétálok át a helyiségen a vizemért, majd persze agyam fogaskerekei kattognak tovább, hiszen semmit sem lehet egyszerűen kezelni, ami velünk kapcsolatos. Mivel ő is kér, előveszek egy másik palackot is, amit felé nyújtok. Fontos a folyadékbevitel, még fontosabb lenne a pihenés, mi legalább az egyiket űzzük, a másik... nehezebb falat lesz. Hallgatom, amit mond és magamban fogalmam sincs, egyetértsek vele bizonyos dolgokban vagy kerüljem ki és álljak ellen. Túlságosan is csábító lenne azonnal mindent rendbe hozni, adni egy második esélyt kettőnknek és remélni, ezúttal lehet olyan "boldog befejezésünk", mint a mesékben. Közel járok hozzá, hogy elhiggyem neki. - És mi van akkor, ha megint jön valami, ami miatt "hopp, meggondoltad magad"? Nem kérném és nem is fogom ezt tenni, hogy dobj el mindent és innentől csak ránk fókuszálj, helyezz mások elé, mint például a családod, mert ennyire nem vagyok szívtelene. Az, hogy te vagyis ti, mit csináltatok a múltban igenis meghatározó pontja az életünknek. Lehet, te kiszálltál, de van egyáltalán ilyen opció? Mikor lesz az, hogy megint szembe kell menned azzal, amit szeretnél, mert épp másképp alakul? Igen, te is elismerted, hogy a bizalmam irántad... - kerestem a megfelelő szót - megingott, aminek kő kemény alapja van. Nem tudom, semmissé tenni és úgy csinálni, mintha valami bagatel dolgon kaptunk volna össze. Én egy boszorkány vagyok, te, ti, nevezzük bárhogy, pontosan azzal foglalkoztok, hogy a hozzám hasonlóaknak tegyetek keresztbe, ha szükséges. Amikor elkezdtük az egészet, azt hiszem, nem gondoltam ebbe bele teljesen, de miután elmentél, észhez tértem, hogy ez így nem kerek. Egyszerűnek tűnt, de nem az. És ahelyett, hogy megbeszéltük volna, te egyszerűen elmentél, mert muszáj volt. Lesz még muszáj? Nem mondhatod azt, hogy nem, mert ez... veletek jár. - felsóhajtottam. Most rajtam volt a sor, hogy kiadjak mindent magamból, ami belül nyomasztott egészen idáig még akkor is, ha az egész egy nagy katyvaszt alkotott értelmes monológ helyett. - Szeretnék tovább lépni, veled vagy nélküled vagy bárhogy. Ehelyett megragadtunk ebben a valamiben és nem tagadom, vonzódom hozzád, ugyanúgy szeretlek, mint akkor és azóta is egyfolytában, csakhogy közben változott a leosztás és már nem tudom, hányadán állunk. - tényleg egyszerre zúdul ki minden és csak utólag kezdem el visszagörgetni a kimondott szavakat, mert félek, megbántottam valamivel és fájdalmat sem szeretnék okozni neki. Közelebb lépek hozzá, ujjaim végigfutnak az alkarján, míg végül megfogom a kezét. - Ez... nem tudom. Tényleg nem.
Feltartott hüvelykujjal és egy bólintással jelzem, hogy minden oké, majd szépen felkászálódok mellé a kanapéra, hogy folytassuk, ami az imént félbeszakadt a kis billenés miatt. A fejem teljesen kiürül, ahogy átadom magam az érzésnek amit Darica csókja, közelsége, és úgy egész lénye okoz. Néhány perc erejéig olyan, mintha minden a régi lenne. Mintha a ballépés meg sem történt volna, és nem is engedem az agyamnak, hogy belerondítson ebbe a pillanatnyi idillbe. -Öhm… azt hiszem hónapok óta először végre nem agyaljuk túl a dolgokat. - vonom meg a vállam kérdésére, ami elég kellemetlen az ütközés okozta rándítás miatt, de nem törődök vele. Darica szavai nyomán arcát fürkészem, megbánás jeleit kutatva rajta. Nem így terveztem ezt az egészet, valószínűleg ő sem, de… hosszú idő után hagytuk, hogy átvegye az irányítást köztünk a kémia, ami mindig is megvolt közöttünk, és az imént történtek bizonyítják, ez azóta sem tompult. Kinyújtom ép karomat, és ha szüksége van rá, segítek neki felállni, majd egészen addig úgy tartom, amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy megőrzi az egyensúlyát. Fejemmel, majd felsőtestemmel követem mozgását a hűtőhöz, és ismerem annyira, hogy lássam a testbeszédén és az arcán, hogy agyal. Agyal azon, hogy mit jelent most ez az egész kettőnkre nézve. -Kérek, köszönöm. - bólintok kérdésére, majd felállok a kanapéról én is, és a konyhába megyek, elvéve tőle a vizet és meg is iszom majdnem a felét, majd a konyhapultra téve a palackot nekidöntöm csípőmet is, így nézek Daricára. Kavarognak a fejemben a gondolatok, fáradt is vagyok, de úgy érzem, szükség van arra, hogy beszéljünk a korábbiakról. -Figyelj, én…- megvakarom a tarkómat, majd kezemet leeresztem a combomra. -Ami az imént történt, az utóbbi hónapjaim fénypontját jelentette. Nem várom el, nem is kérem, hogy bízz meg bennem, hiszen nem tudjuk semmissé tenni az ősszel történteket. Én csak… - azt se tudom értelmes mondatokat rakok-e össze, annyira kavarog mindenféle egyszerre a fejemben. - Komolyan gondoltam, amit mondtam korábban. Szeretném helyrehozni, és bebizonyítani, hogy érdemes vagyok a bizalmadra…ha hagyod, és adsz még egy esélyt. pár perccel ezelőtt szinte biztos voltam abban, kapok egy második lehetőséget Daricától, ám most elbizonytalanodtam, és ez az arcomra is kiül, ahogy alsó ajkamra harapok. Nem mondom ki hangosan a kérdést, szeretné-e ha elmennék most, mert őszintén félek a választól, így továbbra is a pultot támasztva várom mit felel, bármennyire is húznám magamhoz, erőt veszek magamon, és hagyok neki teret, hogy ha szeretne, ő tudjon közelíteni hozzám.
- Basszus, jól vagy? - nézek rá aggodalommal teli arccal. Segítek neki valahogy, hogy fel tudjon kelni a földről és ez sikerül is, hiszen mellettem köt ki, a magasságkülönbségünk így azonnal megmutatkozik. Míg előttem guggolt, egészen egyenlőek voltak az esélyeink. Mindegy, már mellettem ül és így ugyan nehezebb dolgom van, de mint, akit egészen idáig éheztettek, úgy vetem rá magam a Logan közelsége nyújtottam lehetőségre és ismét megcsókolom. A mozdulat nem túl kellemes, a vállaim belesajdulnak a karemelés miatti mozdulatsorba, ámde "mit számít" alapon kezelem a helyzetet és akkor is átölelve húzom közelebb magamhoz. Hagyom, hogy némi furfanggal az ölébe húzzon, el sem szakadok tőle ezidő alatt, maximum, ha ő kezdeményezi. Az sem érdekel, hogy nem kapok levegőt szinte, túl sokáig vártam erre, ki akarom élvezni minden percét a közöttünk pattogó szikráknak. - Mi most tulajdonképpen mi a fenét csinálunk? - kérdezem, de már semmi ellenkezés nincs a hangomban. Ha folytatnám, azzal felesleges körökbe kezdenénk ismét, ami fárasztó és nekem már nagyon elegem van belőle. Logannek igaza van, talán azért nem tudunk szabadulni egymástól, mert ennek így kell lennie. Gondolom, ha a fejem valamennyire kitisztul, lesz azért miért korholnom magam és lesznek, amiket egészen másként fogok látni, ám addig enyém az összes pillanat, amit megoszthatok vele. - Muszáj innom valamit - fészkelődni kezdek, mígnem lemászom az öléből. Két lábra állni nehézkesebb, bizonytalannak érzem, meg tudok-e maradni így, de hamarabb visszanyerem az egyensúlyom, mint számítok rá és a konyhába lépkedek, ahol elhagytam valahol a hazaérkezéskor hűtőből kivett vizem. Ráakadva letekerem a kupakot és nagy kortyokban iszom meg a maradék körülbelül egyhamarnyi adagot egy szuszra. Amint elkezdem felfogni a történéseket, amiknek a középpontjába kerültem, úgy zavarodok össze és igyekszem összeszedni magam. Én kő keményen kitartottam amellett, soha többé nem engedem őt az életembe, amennyire muszáj, ez a maximum, erre mi az előbb összegabalyodtunk, mint két túlfűtött kamasz és talán ezzel azt hiszi, rendeződtek a dolgaink. De tényleg így van? Folytassuk úgy, mintha semmi sem történt volna, vagy kezdjük elölről, vagy hagyjuk balesetnek álcázva, egy botlásnak, ami nem fog újra megismétlődni? Szeretném, ha az utóbbi nem lenne igaz, s látszólag ő is pontosan ezt akarja, csakhogy mindig van egy "de", amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Jelen helyzetben ez a bizalom, amelyet kérne tőlem, más esetben szinte azonnal megszavaznám neki, de a történtek fényében... Miért nem megy ez olyan egyszerűen? Összeszedem magam, legalább beszédre képes legyek, ha már a gondolataimban elveszek. - Kérsz te is? - vállam felett hátra pillantok rá.
Fogalmam sincs, honnan jött ez a belső indíttatás és erő, amivel szinte rázúdítom gondolataimat Daricára, viszont ezt ki kell használnom, mert ennél jobb pillanat nem lesz. Minden, ami az utóbbi hónapokban történt velünk, az vezetett ide minket. Komolyan úgy gondolom, hogy okkal futunk össze újra meg újra. A sors talán nem büntetni akart, hanem második esélyt adott, hogy a múltbéli hibámat helyrehozzam. Nekem pedig feltett szándékom ezt tenni. Lassan közelítek felé, számtalan lehetőséget adva neki ellenkezésre. A fejembe vettem, hogy visszaszerzem, és ezt is fogom tenni. Van bennem egy kis félsz amikor megcsókolom, elvégre a szilveszteri ilyen akcióm elég csúnya véget ért. Lelkileg felkészülök rá, hogy most is hasonló reakciót váltok ki, ám nem ez történik. Érintése nyomán libabőrös leszek, és immár bátrabban húzom magamhoz, simítok végig az arcán, egészen a tarkójáig. Amikor érzékelem, hogy billen, szemeim, mik azóta, hogy ajkaim hozzáértek az övéhez csukva voltak, most kipattannak, és eddig magamat támasztó bal kezemmel elkapom a derekánál, hogy ne essen le, viszont én guggoló pozíciómból ezáltal minden kecsességet mellőzve seggre huppanok, arcom egy apró, fájdalmas grimaszba torzul. - Öhm jha, most hogy mondod. - viszonzom a mosolyát, majd röviden felnevetek, ahogy feltápászkodom a földről és az előbbiek után bátorságot véve leülök mellé a kanapéra, amit sajgó tagjaim igencsak megköszönnek. Már épp kezdenék gondolkodni, mi is volt ez az előbbi, mikor Darica elűz a fejemből minden kételyt és negatív gondolatot azzal, hogy nyakam köré fonja a karját, és megcsókol. Hogy hiányzott ez már! Minden eddig elfolytott érzelmem megjelenik abban, ahogy viszonzom a csókját, ezzel szenvedélyessé téve az egészet. Egyik karom finoman a dereka köré fonódik, a másikkal pedig a combjánál fogom meg azzal a céllal, hogy az ölembe húzzam, mindezt lehetőleg úgy, hogy ajkam ne szakadjon el az övétől, de ha a fájdalom miatt esetleg nem bírnánk egy lendülettel kivitelezni, amint a kívánt pozícióba került, ismét megcsókolom. Karjaimmal végigsimítok az oldalán, a hátán, finoman megölelve vonom magamhoz még közelebb. Egy idő után azonban muszáj kicsit elhúzódnom tőle, mert úgy érzem, nem kapok levegőt, ráadásul a szívem is mintha készülne kiugrani a torkomon, természetesen a boldogságtól. Néhány centinél távolabb nem engedem magamtól Daricát, úgy nézek bele a szemeibe, arcomra idióta mosoly kúszik. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de a szavak elhagytak, és érzem, hogy a torkom is kiszáradt, így inkább csak becsukom. Bal karomat a derekán pihentetem, jobbommal pedig homlokától elindulva végigsimítok sebesülésekkel tarkított arcán, ami még így is a legszebb számomra, és óvatosan a füle mögé tűrök egy elszabadult hajtincset.
Arra számítok, most már tényleg lelép, nincs már mit mondanunk egymásnak. Ő elmondta, amit akart, én is az én verziómat. Azt kérdezte, maradhat-e, és én rá bíztam a döntést, mert már magam sem tudom, mit szeretnék. Az biztos, hogy ezt így, ebben a formában nem tarthatjuk tovább, igaza volt, amikor a bár előtt erről beszélt. Leülök a kanapéra, két kezem a térdemen pihen, ahogy előre dőlök kissé. Hajam ugyancsak előre hullik, ami a hevenyészett kontyból kicsúszott az most mind enged a gravitációnak. Eltakarják előlem a teljes kilátást, azonban annyit épp hagynak, hogy az előttem megjelenő alakot lássam. Szemem megrebben, végigfuttatom rajta tized másodpercnyi időre a tekintetem, aztán ismét magam elé meredek, legalábbis míg hagyja és nem hatol be a látóterembe, mikor elém ereszkedik. - Miért? - kérdezek vissza. Már elmondta az okot, hihetetlen volt, mint az is, hogy most itt van előttem. Anno azt mondtam, többé sose kerüljön elém, most meg... muszáj rá néznem és nem is olyan rémes. - Ilyesmit már egyszer mondtál - akadékoskodás, ez színtiszta akadékoskodás, viszont muszáj valami fogódzkodót keresnem. Még nekem is túlságosan gyerekes a saját viselkedésem, ahogy összehúzom a szám, direkt kerülöm a tekintetét, közben meg meg sem mozdulok nehogy elrontsam a pillanatunkat. Hangom is alig akad, szinte suttogom a szavakat, arra az érzésre koncentrálok, amit érintése vált ki belőlem. Annyira hihetetlenül jó, mintha egy régi emlék elevenedne meg ismét, valami, amit nagyon szerettem, és még most is pontosan ugyanígy érzek. Szája a számhoz ér, finoman, óvatosan, arra is felkészül, mi van, ha ellenkezni kezdek. Érzem a mozdulataiból, s mindössze átszalad a gondolataimon, mi van, ha most megállítom, mert igazán én sem gondolom komolyan. Ujjaimmal megérintem előbb a ruháját, aztán a nyakán átfutnak egészen az arca éléig, így húzom közelebb magamhoz vagy én csúszom közelebb hozzá, fogalmam sincs. Alighanem az utóbbi ugyanis megbillenek a kanapé szélén és ha csak nem kap el, biztos, hogy lecsúszom, akkor viszont biztosan rántom magammal őt is. Ha ülve sikerül maradnom, ha a padlón kötök ki, felszisszenek és elhúzódom tőle egy kicsit. - Rémlik, hogy összeütköztünk? - kérdezem arcomra kúszó mosollyal. - Mindenem fáj. - elnevetem magam és még egy kicsit hátrébb húzódom, hogy rá tudjak nézni. Min is vitáztunk nemrég? Mikor is volt az? Nem emlékszem. Közelebb húzom magamhoz és ismét megcsókolom. Fáj vagy sem, ezúttal nem engedem el, átölelem a nyakát, az előző puhatolózásnál határozottabban adom tudtára, eszembe sem jut elhúzódni többé.
Kiakad a szavaimon, ahogy azt szinte előre borítékoltam is volna, azonban most nem hátrálok meg. Ha egyszer elkezdtem, hát igenis el fogom neki mondani ami bennem van, mert tudom, hogy a szíve mélyén részben ő is egyetért a szavaimmal. Csak egyszerűbb makacsul ellenállni, mint bevallani ezt. Akár csak magának is, és ezt vele is közlöm, láthatóan elgondolkodtatva, de hát pont ez is volt a célom ezzel. Magamat teljesen kiszolgáltatva kérdezem menjek-e, és reflexszerű válasza ellenére ismét elbizonytalanodik, mit is akar. Anélkül sem akartam most közelebb menni, hogy erre külön kért volna, hagyom, had kiabáljon, és trappoljon el a borát meginni. Ezzel is adok neki egy kis időt, hogy leülepedjenek a szavaim a fejében. Kezdem magam rosszul érezni, amiért ilyen helyzetbe hoztam őt, és bizonyára meg is őrültem, amiért mégis kötöm az ebet a karóhoz, de nem vagyok hajlandó lemondani Daricáról. Az égvilágon semmit nem tompultak iránta az érzelmeim, pedig már hónapok teltek el. Ajánlgathattak bármilyen csinos lányt, engem egyik sem érdekelt, hiába hajtogatta mindenki, hogy tovább kell lépnem. Én egyszerűen nem tudtam, és nem is akartam. A szívemet mintha összefacsarnák, mikor meglátom szemében a könnyeket. Talán átestem a ló túloldalára. Most is először elküld, majd meggondolja magát. Néhány másodpercig csak állok, veszek egy mély levegőt, kicsit bent tartom, majd kifújom. Lassú léptekkel megkerülöm a minket elválasztó kanapét, és megállok előtte.-Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. - számra nehezen jönnek a szavak, és nem azért, mert nem lennének őszinték, vagy ne tudnám, mit érzek, mit akarok, egész egyszerűen mintha blokkolná az agyamat. -Igazad van, egyszer már hagytam veszni a köztünk lévő dolgokat, mert hülye voltam. - nem is kifejezés, de ebbe ne menjünk bele. Egy lépést közelebb megyek hozzá, és leguggolok, így nagyjából egy szintben vagyunk. -Nem tudok elégszer bocsánatot kérni. De szeretném helyrehozni. Még ha el is löksz magadtól, én nem mondok le rólad, Darica. -hangom halk, már-már bensőséges, és hacsak nem húzódik el, vagy lök el fizikailag is, akkor felsőtestemmel közelebb hajolok hozzá, bal kezemmel megtámasztva magam a kanapé ülőrészén. -Ha adsz még egy esélyt, ígérem, soha semmi nem állhat közénk.-a szavakat szinte suttogom, és amennyiben továbbra sem ütközöm ellenállásba, szabad jobb kezemmel finoman az álla alá nyúlok, és nullára csökkentve a közöttünk lévő távolságot ajkamat az övére tapasztom, és óvatos csókot lehelek rá. Természetesen ha bármelyik pillanatban is ellökne, megpofozna, vagy egyéb elutasító tevékenységet művelne, akkor felegyenesednék, és egy lépést hátrálnék a kanapétól.
- Tessék? - megdöbbent a reakciója. Azt hittem, szépen elköszönünk, megy mindenki a maga útján és ezzel lezárjuk a napot, erre Logan valami olyasmit tesz, amivel felborít mindent. Elképedve pislogok rá és hallgatom végig, amit mond. - Hogy jössz te ahhoz, hogy megmond, mit akarok és mit nem? Ha azt mondom, arra van az ajtó - mutatok nagy karlendítéssel az említettre -, akkor arra van, nem kérek abból, hogy te mond meg nekem, mit akarok. - Persze, hogy felhúzott, mivel olyasmiket mondott, aminek... mondhatom azt, hogy semmi valóság alapja nincs? Hazudjak mindkettőnknek tovább, mert úgy könnyebb, mint beismerni, hogy igaza van? Természetesen kötöttem az ebet a karóhoz és nem engedtem a dologból, akkor is azt akartam, hogy nekem legyen igazam, ne ő lássa jól az egészet. "Legalább magadat ne csapd be." Ez úgy ért, mint valami arcul csapás. Tökéletesen beletalált a közepébe annak, ami a fejemben járt, emiatt le is fagytam néhány másodpercre. Nehezebben szedtem össze magam, mint kellett volna, hogy továbbra is komolyan vehető maradjak. Éppen ezért, mikor folytatta csak némán hallgattam és a felvetésekor is csak bámultam rá. Nekem is eszembe jutott, mi van akkor, ha ez egy egyértelmű jelzés, hogy nekünk még van egy lerendezetlen ügyünk, egy esély, amit megérdemelnénk, ám ilyenkor az is felsejlett, milyen átkozottul nehéz volt a szakításunkat követő időszak. Összeszedettnek látszani holott darabokra hullottam. A mindig megfontolt Darica, aki képes összpontosítani a legfontosabbra, hirtelen semmivé lett, abból kellett helytállnom, amit hagyott maga után. És megcsináltam! Erre most itt van és felveti, talán mindent helyrehozhatnánk, mégis hogy... hogyan... hogy képzeli?! - Nem! - vágom rá gondolkodás nélkül. Késett gondolkodással. - Igen! Nem! - hátrébb lépek, kezeimet felemelem magam előtt védekezően és azokat mozgatva jelzem, ne jöjjön közelebb. - Állj! Nekem ez sok, mára nagyon sok! - kikerülöm és sietősen visszamegyek a pulton hagyott poharamért. Lehúzom egy szuszra azt a keveset, ami még a borból maradt az alján és veszek néhány mély lélegzetet. - Nem jöhetsz ide és állíthatsz ilyen tények elé. Persze, hogy érdekelsz, hogy hogy vagy, jól vagy, mi történik veled, mert... de otthagytál! - könny szökik a szemembe, nyelek egy nagyot hátha azok is eltűnnek. Szembe fordulok vele, nem egyszerű művelet, de felnőtt vagyok és megteszem. - Menj el Logan, kérlek. Nem számít, mit akarok vagy, mit nem. Csak... menj - megtört hangom nekem is furcsán cseng. Nekidőlök a pultnak és a padlót nézem valahol kettőnk közt. - Vagy ne menj, mit bánom én. - megrántom a vállam, ellököm magam a támaszomtól és leülök a kanapéra az ajtónak háttal. Amúgy sem számít ez az egész, nem?
Mondhatnám, hogy a filmezéssel kapcsolatos kérdést megbántam, hogy feltettem, de ha őszinte akarok lenni, az agyam egy szeglete épp az ellenkezőjét gondolja. Reakciója nem lep meg, valahol számítottam is rá, mégis rosszul esik az elutasítás. Hirtelen nem is tudom mit mondjak, agyam nem is nagyon fogja fel a szavakat, amiket mond, még az sem tűnik fel, hogy Chip elszalad. Zavartan túrok a hajamba és morzsolom az ujjaimat magam előtt. Bólintok lassan egyet, majd még egyet, és félig hátat fordítok, hogy a cipőmhöz lépjek és azt felvegyem, de félúton megáll a mozdulat. Ismét felegyenesedek, ami túl gyorsra sikerül, fejem lüktetni kezd és pár pillanatra foltok táncolnak a szemeim előtt, de amint kitisztul a látásom, Daricára nézek. -Nem. - rázom meg a fejem határozottan, és olyan eltökéltség gyullad bennem, ami fogalmam sincs, honnan jött. Talán jobban beütöttem a fejem, mint gondoltam. - Valójában nem akarod, hogy elmenjek. Láttam a szemedben. Ismerlek, Darica. Ismerlek, és tudom, hogy makacs vagy és büszke. Nekem nem kell beismerned, hazudhatsz róla a száddal, de látom rajtad, hogy mást gondolsz. Én csak… - ismét beletúrok barna tincseimbe, amik szinte teljesen meg is száradtak idő közben. -Legalább magadat ne csapd be. - fejezem be végül a gondolatmenetnek ezen részét, enyhén kérlelő hangszínnel. -Még ha most el is megyek, te is tudod, hogy újra meg újra egymásba fogunk futni, és nem csak azért, mert Rose Harbor kis város. Mi van akkor, ha ez egy második esély akar lenni az élettől, hogy rendbe hozzuk azt, ami köztünk volt? - magam sem hiszem el, hogy kimondtam azt, amin egyébként az utóbbi időben többet gondolkodtam. Most kiteregettem a kártyáimat, felkészülve a válaszreakcióra, legyen az bármi is. Kezeimet széttárom, mielőtt felteszem az utolsó kérdést. -Talán most bolondnak tartasz, de megkérdezem. tényleg szeretnéd, hogy elmenjek? - szavaim végeztével magam mellé engedem a karjaimat, majd míg várok, szinte észrevétlenül tartom bent a levegőt.
Miután megbeszéltük, hogy nem zavar, megint megállunk és nézünk egymásra, hogy ezek után, hogyan tovább. Chip a maga módján szeretne segíteni, vagy legalábbis remélem, hogy ebben mesterkedik, mert nagyon erősen próbálkozik. Egészen olyan, mintha őt nézni könnyű lenne, valami, amiben mindketten egyetértünk. Kicsit el is feledkezem magamról, mikor elmosolyodom a ténykedésén, aztán észbe kapok, s mint akit rajtakaptak igyekszem rendezni vonásaimat. - Hogy mi? - kérdezek vissza reflexből, mert azt hiszem, rosszul hallottam. Nem, tényleg filmet emlegetett. Ki kéne nevetnem, elköszönni és szépen hagyni egymást békén, ahogyan eddig is tettük. Nem mondom, hogy működött, viszont... - Én... Szerinted ez jó ötlet? - Így kell rombolni egy kínosba fordulni akaró hangulatot. Mi rossz lehet abban, ha leülünk? Az, hogy végig őt nézném, amit észrevenne, mert ő mindent észrevesz. - Talán jobb lenne, ha most elmennél - bököm ki végül szándékosan kerülve a tekintetét. Fejben folyamatosan azt mantrázom, ez a legjobb döntés, amit meghozhatunk. Meg kell próbálnunk barátiasan pozitív kapcsolatot kialakítani a többiek miatt, s mert ez a város kicsi kerülgetni egymást folyton folyvást. Ha kell szó szerint összeütközünk, kell ennél több jel a sorstól? A bolond szófordulattól, amivel a fejemben csűröm-csavarom a gondolatokat, kis híján elnevetem magam. Miért nem mondom neki egyszerűen, hogy maradjon? Megfájdult az amúgyis lüktető fejem, kezemmel megérintem a homlokom, néhány másodpercig ott tartom a kezem, aztán leengedem a kezem magam mellé. Legszívesebben elterültem volna a kanapén, lehunynám a szemem és aludnék a végtelenségig, ami jó magyarázat lenne, miért szeretnék magam maradni, csakhogy ezt nem mondtam ki hangosan és mire rájövök, akár bántónak is veheti, hogy elküldöm, már hülyén jönne ki a magyarázkodás. Chip mormogni kezd a lábam mellett és elszalad a szobám irányába. Őt követem a szememmel, míg látom, aztán ismét Loganre nézek. - Szeret furán viselkedni - fűzöm hozzá magyarázatképp. - Szeszélyes természete van. Gondolom, Logan nem fog erősködni, hogy maradna, én pedig nem fogom erőltetni, hogy mégis tegyen így, tehát ismét elengedem. Félreállok az útjából, két kezem magam előtt tartva tördelem zavaromban. - Még egyszer, sajnálom, ami történt - szólalok meg, csakhogy legalább részemről megtörjem a csendet. - Szeretném tényleg kifizetni, maximálisan hibásnak érzem magam, még akkor is, ha megpróbálod szépíteni.
Amíg eszünk, igyekszem kiélvezni a pillanatot. Egy kicsit olyan, mintha a múlt meg sem történt volna, én pedig önző módon hagyom, az agyam had élje bele magát. Csak pár percre tegyünk úgy, mintha még mindig egy pár lennénk, akik békésen együtt esznek. Inni csak egy pohár vizet kértem az étkezés elején. Átfutott a fejemen a sör, de szerintem januárban megittam az egész évi adagomat nagy bánatomban. Nem Logan, nem gondolsz rá! Rá kell szólnom már megint magamra, de -ha csak átmenetileg is- de kiűzöm a fejemből a negatív gondolatokat. A segítségemet csak óvatosan ajánlom fel Daricának, de csak akkor, amikor látom, nem boldogul. Egy kicsit bénázok én is fájó karom miatt, de aztán tompa pukkanással kinyílik az üveg, én pedig ha már az üveg úgyis a kezemben van, töltök a lány poharába. Az idő relatíve kellemesen telik míg eszünk, kicsit csevegünk, bár van néhány pillanatnyi már-már kínos csend. Mosogatás után az illem úgy diktálná, hogy megköszönjem a vendéglátást és távozóra vegyem a figurát, és én így is teszek, ám Darica szavaira elmosolyodom. Nem kerülte el a figyelmemet a gyors, szinte már reflexszerű válasz. Nem zavarsz. Nem mondom, hogy nem zene füleimnek, de ez még mindig lehet szimpla udvariasság, nem pedig az, hogy szeretné, hogy maradjak. -Köszönöm. -küldök felé egy hálás félmosolyt amikor megkapom a szatyrot, és belegyűröm a koszos ruhákat, majd csomót kötök rá és egyelőre leteszem a cipőm mellé, majd jöhet a jól megszokott feszengés, amit Chip érkezése tör meg. Lenézek a lábamhoz dörgölőző jószághoz, akiről ebben a pillanatban totálisan el is felejtem, hogy amúgy valójában nem macska, majd lehajolok, és végigsimítok rajta fejétől egészen a farka végéig. Darica nevetésére felpillantok, és felegyenesedve viszonzom a mosolyát, majd ahogy találkozik a tekintetünk, valamit megpillantani vélek benne. Lehetséges volna, hogy nem akarja, hogy elmenjek? Az is lehet, hogy annyira akarom hogy ez így legyen, hogy már hallucinálok. Akárhogy is, a következő szavak szinte gondolkodás nélkül jönnek belőlem, még mielőtt lenne időm elvetni. -Esetleg…nincs kedved megnézni egy filmet? -dobom be az ötletet, aztán hogy ne higgye azt, nagyon nyomulni akarok, még egy kis magyarázatot hozzáfűzök. -Én csak…gondoltam a történtek után hátha nem akarsz egyedül lenni.-persze Logan, add elő úgy, mintha ez egy áldozat lenne a részedről… te idióta. Az ajkamba harapok, és némi félelemmel várom a reakcióját.
Megmelegítem az ételt, Logan nem válogat, de hát nem is jellemző rá, neki anno is mindegy volt sokszor, hogy honnan rendelünk, cserébe mindent maradéktalanul elfogyasztott. ismét megrohan néhány régi emlék, sűrűbben kell pislognom nehogy szemem látványosan könnybe lábadjon tőle. Nincs helye a sírásnak, amúgy sem érdemli meg, máris érzem magamban a keserű dühöt, meg egy tisztességes adag letargikus magányt, ami egyébként is kiteszi napjaim nagy részét, mikor épp nem száz százalékban a munkára fókuszálok. Csakhogy most muszáj elterelnem a gondolataimat, különben minden kiül az arcomra. Helyette megengedem magamnak, hogy kicsit kiélvezzem a mi kis közös pillanatunkat, később ráérek rágódni majd ezen, is. - Megoldom - felelek tömören segítő szándékú kérdésére. Míg a melegítésből hátravan fél perc, előveszek két tányért, két villát és kést a szekrényből, amiket a pultra teszek. - Ülj csak le. - tekintetemmel az egyik bárszékre bökök, s hirtelen beugrik egy kép, mikor legutóbb itt járt pontosan ugyanoda ült le és én a Chip által okozott sérüléseit kezeltem. Akkor sokkal nehezebben kezeltem az érzéseimet, mint jelenleg. Egészen jól megy. Megterítek, leteszek mindent, mikor eszembe jutnak a poharak. Felajánlom az opciókat, mint víz, Archie-féle készletből lenyúlható sör és a valamelyik nap vett vörösbor. Hozom, amit kér és magamnak engedélyezek abból a borból egy pohárkával. Megküzdünk egymással a dugó és én, aztán nehezen, de ráveszem magam, hogy elfogadjam a segítséget különben még órákig szerencsétlenkedhettem volna vele, mire sikerül. Azon gondolkodom, miközben egymás mellett ülünk, mit mondhatnék, mert a csend zavaró. Sután megjegyezem, Archie főzési képességei egészen jók, meg még hozzáteszek ehhez a témához valamit, ezeket és a reakcióját leszámítva csendben eszünk, bármilyen kínos is a dolog. Chip kecses macskához méltóan felugrott Logan másik oldalán a bárszékre és onnan nézelődik. Vetek rá egy szúrós pillantást, mert a pulttal szemez, ami hatásosnak bizonyul. Esküszöm, megint olyan hangot hallat, mint, aki dorombol! Túl sokat van rajta az a nyakörv. - De... Jó.- nincs több érvem a segítsége ellen, amúgyis egyszerűbbnek tűnik hagyni, hogy mosogassunk együtt, nem akarta elengedni a dolgot. Makacs, annyira makacs! - Nem zavarsz! - talán kicsit túl gyorsan vágom rá, gondolatmenetem végére ugyanis nem érek, mire kibököm a választ. Természetesen az arcom felforrósodik, el is fordulok, mintha valami dolgom lenne legalább félig háttal neki és csak úgy rendezgetem a dolgokat. Kicsit sem átlátszó, áh, dehogy. Darica annyira hülye vagy! - Mit? Ja, hogy annak. Persze, máris nézek valamit. - Az előszobában lévő fiókos szekrény aljából előszedek egy zacskót és odaadom neki. - Ez jó lesz. - nagyot nyelek, hátha visszanyerem az egyensúlyom. Úgy viselkedünk, mint két ostoba kamasz, akik kerülgetik egymást, folyamatosan ezt csináljuk. Rose is megmondta, előbb-utóbb ennek véget kell vetni és nézzenek oda, dacára a bárnál történt beszélgetésünknek, megint csak itt vagyunk, állunk egymással szemben és próbáljuk kitalálni, hogyan tovább. Mi lenne vajon, ha kimondanám hangosan is, hogy nem szeretném, ha még elmenne? Lenézek a Logan lábához somfordáló Chipre, aki teljes átéléssel adja a macskát és úgy dörgölőzik hozzá, mintha nekem akarna segíteni azzal, hogy így marasztalja. Végülis... lényünk egy részét képezik, osztozunk jón és rosszon egyaránt, de csinálhatná kevésbé feltűnően a gondolataim kivetítését. Először halkan nevetek, aztán elmosolyodom, végül összezárva a szám ráharapok az alsó ajkamra. Szólalj már meg te buta lány!
Kezdőlap
